Part 10

Csudálatos hatást tett ez az egy pár egyszerű szó a tömeg lelkére. Talán nem is a szó maga, hanem a helyzet és a környezet, a mi szülte. Az ihlet, a mi szárnyat adott neki. A csillagszöges ég végtelen kupolája. A középkori vár bástyatornáczainak fénytengerben uszó körvonalai, a Kont vitéz sejtelmes silhuettjével. A régi dicsőséget visszasiró legenda… A viziók és halluczinácziók, a mik az éjben kisértettek, megragadták és kéjes borzongásba ejtették a sziveket.

– Amen! – rebegte a tömeg a vitéz után templomi zsolozsma hangon. A férfiak fedetlen fővel, az asszonyok összetett kézzel állottak helyükön. Majd megmozdult az áhitatos gyülekezet s a Hymnuszt énekelve, méltóságos, lassú proczeszszióban kihömpölygött a felvonó-hídon…

Kont leszállott a toronyból és szokása ellenére befogatott s az Erzsébet-hídon hajtatott át a pesti oldalra. Hű székelyén kívül senkit sem vitt magával.

Hét óra volt, midőn a kaszinóba érkezett.

Rendes viszonyok között ilyenkor még meglehetősen néptelen szokott lenni az előkelő társaság emez exkluziv tanyája, de most, mint nagy események hajnalhasadása idején mindenkor, szinte idegesen kereste minden ember az érintkezést.

Már négy óra tájban valóságos ostrom alatt állottak a kaszinó termei. Egyébről, mint a «nagy lázról» persze szó sem esett. Még a legmakacsabb tarokkosok is hűtlenek lettek a zöld posztóhoz. Beszélt, veszekedett, kombinált, okoskodott minden lélek. A csupaszképű lakájok túltették magukat a beléjük nevelt fegyelmen (ki kiváncsian, ki lelkendezve), bizalmaskodni kezdtek uraikkal.

– Hogy lesz most már nagyságos, vagy méltóságos, kegyelmes uram?… Nagy dicsőség ért bennünket, Isten apostolt küldött a segítségünkre!…

És a szigorú, kényes urak nem merték őket letorkolni.

Egymás között még csak kimondták a Kont esetről véleményüket, de nyiltan szembeszállani immár senki se mert a közérzéssel.

Pedig a kaszinóban még számosan voltak konzervativ, gőgös urak, a kik misztikus származása révén szivesen rásütötték volna Kont vitézre akár a parvenük bélyegét is. De érezték, hogy a néphangulat a közmegvetés tengerébe fojtaná nemcsak a szavukat, a tekintélyüket is.

És a tagok oroszlánrésze sem helyeselte (ha el is tűrte) a Kont-láz roszindulatú, vagy agressziv elbirálását a kaszinó falai között.

– Rendkívüli lény! Providencziális férfi, – vélték legtöbben, – a kit közönséges emberi mértékkel mérni nem szabad.

Ezeknek Kanut volt a szószólójuk.

– A levegőben van a járvány, – állították a legmakacsabb konzervativek, – Kont nem apostol, csak mondvacsinált bálványa a népnek, mert az őrület epidemiája nem lehet el bálvány nélkül. Történelmi példákra is hivatkoztak ezek: John Lowra, Boulangerra.

Ezt a véleményt maga a kaszinó elnöke propagálta a legszivósabban. A reinkarnálás kérdése immár a háttérbe szorult minden vonalon, teljesen másodrendűvé vált azokkal a szimptomákkal szemben, a melyeknek a Kont emberi kvalitásai, tettei és szuggesztiv hatása volt a kútforrásuk. Ki keresné az indító okokat ott, a hol immár tényekkel kell számolni, olyan eredményekkel, a melyeket visszacsinálni többé nem lehet?

Mi haszna lenne, ha pl. kisütnék a tudósok, teszem a fizika segítségével tizen, huszan, százan, hogy csak olyan származású ember Kont, mint a többi közönséges halandó, midőn tettei, föllépése, szereplése az ellenkezőjét bizonyították milliók lelkének a meggyőződése szerint?

Ezt a kérdést a miniszterelnök állította fel s természetesen utána mentek a politikusok. Jelszavuk lett: Mindent elismerni és deferálni a közvéleménynek, különben kicsúszik a talaj a kormány talpa alól. Kontnak kell megcsúsznia, ha nem igazi lángelme s ha nem isteni a küldetése. Ha az, akkor ugyis hiábavaló minden erőlködés…

Midőn Kont átlépte a kaszinó-palota küszöbét, épen a miniszterelnök vitte a szót.

– Ha testet tud adni programmjának, – mondta egyebek között, – ha konkrét és megvalósítható javaslatokkal fog előállani, a melyek alkalmasak a társadalmi és politikai válságok megszüntetésére: ő lesz a nemzet prófétája, akár az égből szállott alá, akár kunyhóban született. A párt – folytatta – várakozási álláspontra helyezkedik a vitézzel szemben, de vakon behódol neki, ha úgy kivánja a közérdek. Ezzel nem gyöngítjük az elvet, mert a Kont által kifejtett programmban alapjában minden elképzelhető elv bennfoglaltatik. Az ellenzéké is. A szocziálistáké is. Olyan általános, hogy semmit sem zár ki, de épen azért kell azt hinnünk, hogy meg nem valósítható. A modern kormányzat eszközei odáig nem tökéletesedtek…

Nem folytathatta a miniszter, sőt már benne maradt az utolsó szó is, Kont belépett. Sajátos dübörgő lépésein alig tompított a vastag keleti szőnyeg. Vagy az is lehet, hogy a dübörgést az idegek rezgése erősítette meg.

– Urak, üdvözöllek benneteket…

Az urak utat nyitottak Kontnak és a szokásosnál jóval mélyebb bókkal fogadták a vitézt. Mint egy fejedelmet. A miniszterelnök eléje ment. Így szólt hozzá:

– Elhatároztuk, hogy elfogadjuk a programmodat s minden javaslatodat, a mely annak alapján áll és – megvalósítható.

Kont igen szárazon és egyszerűen válaszolt.

– Olyat én nem javasolok, a mi meg nem valósítható.

– Engedelmet, – ellenvetette a miniszterelnök, – így vagyok kénytelen beszélni, valameddig programmod problémáinak a kulcsát kezünkbe nem adod.

Kont erre még ridegebb lett.

– Azt én oda fogom adni, vagy neked, vagy egy _merészebb_ lakatosmesternek.

– Merészség kell hozzá? – kérdezte a miniszterelnök savanyú arczczal. – Koczkáztatni kell?

– Kell! De persze nem úgy, a hogy te gondolod. Magadat kell koczkára tenned, nem a hazát… Vállalod?

A kérdés szerfölött kellemetlen volt, nem is lehetett rá másképen felelni, mint a szokott frázissal.

– Én nem kértem a hatalmat, nem is ragaszkodom hozzá, nekem az teher.

– Majd elválik, – jegyezte meg Kont.

– Annyi bizonyos, – folytatta a miniszterelnök, – hogy a mennyiben programmod az ország túlterheltetése nélkül meg nem valósítható, ha elvben nem is, de czélszerűségi szempontból ellene leszek. Az állam hitele megcsappant, a nemzetközi pénzpiacz pang, egyszóval a jelen viszonyok között lehetetlen nagyobb beruházási kölcsönre gondolnunk, holott a te elméleteid megvalósítása száz milliókat követel.

A miniszterelnök bátor szava mindenkit meglepett. Az urak el voltak rá készülve, hogy no most menten elfújja Kont a vakmerő férfiút a harczüzenetével együtt valahová a nevetségesség ködébe és – ép az ellenkezője történt. Kont vitéz a miniszter vállára csapott kedélyesen, bár kissé kiméletlenül.

– Dicsérem a bátorságodat, – mondta, – belőled alighanem csinálok valamit. Pénzre – folytatta szavait, – csakugyan szükség van, de az téged ne aggaszszon. Annyit, a mennyi az új rendszer beállítására s gyermekbetegségeinek leküzdésére szükséges, rendelkezésedre fogok bocsátani.

Az urak, még a legkomolyabb Kont-imádók is, kritikus képet vágtak erre a merész és – hitük szerint – naiv kijelentésre. (Úgy látszik, – vélte az egész Kaszinó, – Kontnak fogalma sincs a pénz mai értékéről, ha azzal az egy-két millióval, a mit esetleg kiszoríthat Gábor grófból, szanálhatónak hiszi az ország pénzügyi derutját.) A miniszterelnök szinte kicsinylőleg mosolygott, a midőn kérdezte:

– És mennyire taksálod azt az összeget, a mi egyellőre az új beruházásokra kellene?

– Négyszáz millió korona, – vágta ki Kont keményen, de minden fontoskodás nélkül, – elég lesz egyellőre, a többi majd felszaporodik a befektetések kamataiból. Lassan kezdjük, apránkint építkezünk, mindent egyszerre nem lehet megvalósítanunk.

Az urak nagyot néztek. Tehát mégis ismeri Kont a pénz értékét? És okos gazda, a ki betartja a fokozatokat! De honnan veszi azt a 400 milliót, a mit igért? Ezt a kérdést menten meg is bolygatta a miniszterelnök:

– Hja kérlek, ha 400 millió korona lenne a kezünkben, szó sincs róla, lehetne valamit csinálni.

Az, a mit erre Kont mondott, már csakugyan határos volt a vakmerőséggel. Azt mondta ugyanis, miközben összeránczolta szemöldökét.

– Megmondtam neked, hogy rövid időn kezedben lesz a pénz. Mi czimen mersz a Kont szavában kételkedni?

Majd hogy sóbálványnyá nem váltak az urak.

– Honnan veszed? – kérdezte a miniszter ámulva.

– Eladom a birtokaimat.

Az ámulat természetesen még magasabb fokra hágott… Kont a birtokairól beszél, négyszáz millió korona értékű dominiumokról, holott egy talpalattnyi földje sem lehet! Egy lélek sem értette meg ezt a furcsaságot. A ki felvilágosíthatta volna a társaságot, Gábor gróf, nem volt jelen. Se Kincses mester és segédei, a kik különben tagjai sem voltak a kaszinónak. Bár ezek is hallgattak volna minden valószinűség szerint, mint a hogy érthető okokból eddig sem szórták világgá a készülő monstre-per hirét.

A miniszterelnök azt sem tudta hamarjában, gúnyt űz-e belőle a vitéz, vagy ismét valami égi csudát akar produkálni. Annyira oda lett, hogy alig mert a szeme közé nézni.

– Nem értem, – dadogta, – nem értem.

A többiektől még ennyi szó sem telt. Mindössze Kanutnak volt annyi bátorsága, hogy megkérdezze:

– Hol vannak a te birtokaid?

Kont zsebébe nyúlt, egy összehajtott papirlapot vett ki onnan s az olvasásába fogott:

– Abos, Adony, Bajsa, Cseke, Csővár, Domony, Ercse, Foród, Gárdony, Gócsi, Göd, Gibárt, Hadad, Hegyi, Hámor, Izsép, Ináncs, Kóka, Künkösd, Kelemér, Kupa, Lemes, Lázi, Luka, Major, Megyer, Móga, Marczaltő, Meggyes, Mácsa, Mikola, Nógrád, Nadány…

És felolvasott még vagy nyolczvan községnevet.

De már erre végkép eloszlott az előkelő társaság elfogódottsága. Némelyek röstelkedtek, hogy beugrottak a vitéz _tréfájának_, mások nagyot nevettek rajta, ki tapintatból, ki tiszta szivből, olyan, a ki komolyan vette volna a birtok-listát, egy sem akadt.

Kont, ha nem lett volna olyan nagyszabású férfiú, mint a milyen volt, megcsappant tekintélylyel, komikus pózban került volna ki az urak dévaj kedvének hullámai közül. Ám az ő fölényes humora egyszeribe fölibe kerekedett az urak jókedvének. Pedig mindössze csak ennyit mondott nekik:

– Azt hiszem, senkiről sem _felejtkeztem_ meg közületek, a kik utánnam örököltetek.

– Dejszen – tréfált most már Kanut, – az egyik birtokomat kihagytad a lajstromból.

– Melyiket?

– Csábrágot…

– Az – jelentette ki Kont komolyan, – nem tőlem származott a családodra. Csábrág Bassó-birtok…

– Hogy értsem? – kérdezte Kanut gépiesen.

– Úgy, – válaszolt neki Kont, – hogy nem akarom én, csak a magamét.

– Hehehe, – kaczagott Gyimóthy gróf, – hát Hámor, Luka, Lemes a tied?

Nevezetesen az ő birtoka volt a lajstromon szereplő három község.

– Természetesen, – válaszolt Kont egyszerűen.

– És Megyer és Meggyes? – kérdezte Szinay báró.

– És Nógrád és Ó-falu? – tódította Kelen Gábor, általános derültség közt.

– Biz azokat – elégítette ki a kiváncsiságukat (s még vagy öt urét) Kont vitéz, – kénytelenek lesztek nekem visszaadni, mert semmi jussotok többé hozzá. Sajnállak benneteket fiaim, – folytatta, – hogy a haza érdekében ragaszkodnom kell birtokaimhoz és nem tehetek róla, hogy épen ti vagytok a jogutódaim… Bár – tette hozzá, – ha nem csupán a vagyonom ment át a kezetekre, de a vérem is átfolyt ereitekbe, valami súlyosan nem fog benneteket az eset érinteni. Magyar ember, ha úgy parancsolja hazája érdeke, lemond nemcsak a földjéről, az életéről is.

A tréfa, vélték az urak, elposványosodott kissé. A Kont rengeteg komolyságán, a melylyel az utolsó szavakat kiejtette, már senki sem tudott még szivességből sem nevetni.

Csak Kanutban maradt még némi humor.

– Vigye manó, – élczelt ez, – akkor odaadom a haza oltárára Csábrágot is…

Kont szaván fogta:

– Nem tréfálsz?

– Itt a kezem rá, – vágta ki Kanut nevetve, – hogy odaadom neked, mihelyt a Kont-javak birtokába lépsz.

Kont megrázta a Kanut kezét.

– A haza nevében köszönöm.

Ezzel azután széjjel is széledt az előkelő társaság nagy része. Kinek kártyázni kellett, ki udvarolni ment, ki a szinházba. Alig maradt tiz ember Kont körül. Egy pár percz múlva még egygyel szaporodott ez a tiz, Gábris gróffal. Az _ükunoka_ meglehetősen sápadt volt. Összerezzent ükapja láttán, de mégse kerülte el. Hozzálépett és üdvözölte.

– Ha itt lettél volna, – mondta neki Kanut, – kiveresedett volna a nevetéstől a pápista képed.

– Hogy-hogy? – kérdezte Gábris gróf unottan.

– Ükapácskád pompás _heczczet_ csinált velünk.

– Ugyan?

– Megigérte, hogy visszaveszi birtokainkat, valamennyi csak Kont révén származott reánk.

– Úgy? – s keserűen kaczagott Gábris gróf. – És ti ezt heczcznek nevezitek?

– Hát mi lenne?

– A legkomolyabb dolog. Kincses két hete szerkeszti a keresetet, a birtokbahelyezési kérvényt, a restituczió in integrumot, a vis majort, vagy mi a csudának hivják azokat a fiskálisi svindli iratokat.

Tiz hang egyszerre:

– Kincses? Megbolondult?!

A Gábor hangja:

– Ő azt mondja, nem bolondult meg, hanem megnyeri a pert, s hogy mennyire bízik benne, mutatja, hogy ingyen viszi.

Az előbbeni tiz hang ismét egyszerre:

– Akkor te bolondultál meg!

Gábris ükapjára emelte szemrehányó tekintetét.

– Látod? Még engem is bolondnak hisznek, pedig _nem én_ perelek.

– Az téged ne bántson, – vigasztalta Kont, – attól, hogy valakit bolondnak tartanak, még nem bolondult meg senki sem.

A Kont környezetének, tapasztalván a Gábor fakó kedvét s hallván a hirt, hogy a vitéz _tréfája_ komoly peranyaggá formálódik a Kincses kezén, egyszeribe elváltozott a képe. Olyan lett, mint a fejen ütött bornyúé, a mi hét kaput lát egyszerre és mégse lát egyet se.

Kanut karoncsípte Gábor grófot és erőszakkal magával vonszolta:

– Az ördögbe, gyere hát és beszélj!

Apránként utánuk szállingózott a többi úr is.

Kont nagyot nevetett, midőn az utolsó is elszökött mellőle. Bár úgy sem akart több időt tölteni a kaszinóban. Haza vágyott a várába. A dolgozószobájába. A kijárat felé indult, midőn a komornyik ezüst tálczán egy finom keskeny levelet prezentált eléje.

– Ikerváry herczegnőtől, – jelentette mély meghajlással.

Kont mohón kapott a levél után; egy pillanatig némán, elfogultan nézte, forgatta s háromszor is elolvasta a czimet. Nyilván öröme telt a herczegnő finom és mégis határozott irásában.

– Kell válasz? – kérdezte aztán a komornyikot.

– Igenis, a herczegi huszár az előcsarnokban vár _nagyméltóságod_ válaszára.

Kont elfordult kissé a komornyiktól és zsebkésével óvatosan, szinte gyöngédséggel felbontotta a levelet. Elolvasta. Elpirult, szeme szelid fényben úszott.

– Azt üzenem a herczegnőnek, hogy tüstént nála leszek.

XI.

Ikerváry Emerenczia budoárjában ült egy álló lámpa alatt és olvasott. Azaz csak úgy tett, mintha olvasna. A könyv a kezében volt, de a szeme másutt járt, a gondolata is. És ha neszt hallott a szomszéd szobában, mintha villamos áram érintette volna: megrándult hajlékony párducz-teste s pihegni kezdett massziv picziny kebele…

Kontot várta… De nemcsak úgy, mint a hogy a szerelmes nők imádójukra várnak; a herczegnő várása nem volt puszta epekedés. Az is, de egyéb is. Vágy is, félelem is, gyönyör is, aggodalom is. Ezernyi érzés reszketett a szép asszony szivében, ha csak említették is előtte a Kont nevét… Ilyenkor kigyúlt az arcza s zavaros lett a beszéde, a miért nagyon, de nagyon haragudott magára. De legyőzni nem tudta magát. Hiszen tisztában sem volt érzéseivel. Alapjában haragudott ő a vitézre is. Bántotta női méltóságát, hogy az úgy bánt vele, mint naiv gyermekkel s hogy _betolakodott_ a bizalmába, a nélkül, hogy képes lett volna őt magától elhárítani. Igaz, hogy azt meg se igen kisértette, nem akarta, nem merte; kénytelen volt magának bevallani, hogy az ismeretlen származású impozáns férfi beczézése, bizalma, ha bántotta is, de egyben hizelgett neki. Be kellett ismernie, hogy hozzá hasonló egyéniséggel nem találkozott életében. Mindenkinél szebb volt, eszesebb és mégis természetesebb… S ime, ez a férfi méltónak találta őt arra, hogy beavassa titkaiba!… Mert hiszen nem is igen tagadta már előtte, hogy nem az, a kinek a világ tartja… Csak a világot csalja, őt nem. De mégis csaló. A vele való viszony: _kaland_.

… Kaland! Kaland!… Igen, igen, Kontot kalandornak tartotta a herczegnő és mégis meghivta magához. Azt is tudta róla (Kincses mester elmondta neki), hogy Kont jusson egy csomó arisztokrata család vagyonára pályázik, természetesen az övére is és – mégsem vetette meg… A csókja ott ég az ajkán, ölelése ott reszket a szivében, minduntalan hallja a hangja pompás bariton zenéjét s látja sörényes oroszlánfejét… Nem tud tőle menekülni, pedig jó izlése, nevelése, hagyományai, minden ize-idege ellentmond _bűnös_ érzéseinek.

Emerenczia herczegnő belátta ezek után, hogy tisztáznia kell a helyzetet közötte és az – új Cagliostro között. Teljes vallomásra kell birnia Kontot, kilétét, terveit, czéljait illetőleg. S ha nem igazolja magát, szakítania kell vele, különben herczegnő létére egy szélhámos titkos bűnrészesének kellene magát tekintenie s ezt a tudatot nem birná elviselni sem a lelke, sem a szervezete. Belefonnyadna, beleőrülne…

Ime, ezek a gondolatok birták rá a herczegnőt, hogy meghivja magához a vitézt. Le akart vele számolni. A meghivó-levelet még határozott elszántsággal vetette papirosra, de mennél közelebb érezte a felelősségrevonás idejét, annál gyöngébb lett az akarata. Nem tudta magát biztonságban. Tizszer is elgondolta, milyen helyzetben, modorral, szóval fogja fogadni vendégét, hogy el ne árulja előtte elfogódottságát, sőt önmaga előtt pirulva, mint egy szinésznő, többször el is játszotta kigondolt szerepét. De hiábavaló volt minden erőlködése: nem tudta megtanulni. Minduntalan belesült. Mozdulata, póza ügyetlen volt, bátortalan, hangja remegett, arcza égett… De még annyi lelki ereje sem volt, hogy meghagyja magán azt a ruhát, a melyben elhatározása első pillanatában fogadni akarta Kontot. A fekete ruha – ámította magát, – csak jobban elárulja égő arcza pirosságát; világos ruhát kell fölvennie. Midőn megtörtént volt a ruha-csere, már tisztában volt vele, hogy hazug volt a kifogása: szép akart lenni mindenáron, azért öltött fehér toalettet, mert az állt rajta a legelőnyösebben… Elszégyelte magát, durczáskodott, sirt, de a helyett, hogy legyőzte volna magát, a tükör elé állott, igazított, szépített a toalettjén, piros rózsát tűzött ébenszinű hajába, ugyanolyat a keblére, s minden sikk ellenére föltette híres brillant diadémját, a mit csak udvari bálokon s legföljebb egy-két nagyobbszerű parádé alkalmával szokott volt viselni.

Olyan volt, mint egy királyné. Mint egy szerelme extázisától átszellemült özvegy fehér királyné. A Böcklin ecsetére méltó misztikus vágy megtestesülése…

Az álló lámpa rózsaszinű ernyőjén átszűrődő villamfény szétomlott a budoár halványkék selyemfalán, az óriási jegesmedvebőrön, a melynek fején a herczegnő keskeny lábacskája pihent, de pirosra lehellte a gyönyörű asszony kissé felcsúszott szoknyája alól kibukkanó lábacskáit is a fehér szattyán topánban, karcsú durczás bokáját s alsószoknyájának rezgő csipkefodrait…

A herczegnő elvetette magát a karosszékben, idővel elernyedett a keze is, földre ejtette a könyvet. Szemhéjja megnehezedett, piros ajka felkapcsillott. Sok levegőre volt szüksége, mert nagyon vert a szive…

A szomszéd szobából valami nesz hallatszott be a budoárba. A herczegnő összeborzongott és felugrott zsölléjéből… Hallgatódzott.

Ah nem, nem _ő_ volt, csak a komornyik, a csúszó-mászó selyemember, az _ő_ léptei alatt dönög a padmaly a vastag keleti szőnyegen keresztül is. Kopogtattak…

– Szabad!…

A frakkos komornyik megáll az ajtóban és mélyen meghajtja magát. Várja a jelt, a mely engedelmet ad neki a beszédre.

– Nos?

– Ő exczellencziája Kont úr hódolattal tudatja herczegségeddel, hogy azonnal tiszteletét teszi.

– Jól van, – susogta a herczegnő, és egy önkénytelen mozdulattal megigazította szoknyáját s alája kapta remek szabású, keskeny lábait.

A komornyik a kilincsre tette kezét. A herczegnő rászólt, még mielőtt kilépett volna a budoárból.

– Vandrák!

– Méltóztassék parancsolni!

– Miért czímezi maga Kontot kegyelmesnek?

A diplomataképű és modorú szolga meghajtotta magát.

– Senki se meri kisebb czímmel illetni, én sem…

– Nem tudja maga, – faggatta a herczegnő, – hogy ez a czím csak a titkos tanácsosokat illeti meg?

– Úgy gondoltam, – mentegetődzött a komornyik, – hogy nálánál nincs nagyobb úr az országban…

– Jól van, Vandrák, – vágott a szép asszony a szavába, – hivja csak kegyelmes úrnak… Ha jön, vezesse be ide bejelentés nélkül.

A parádés szolga kilibbent a budoárból. A herczegnő arczán egy rövid mosoly jelent meg. (Jól esett neki, hogy komornyikja nem ismer az országban Kontnál nagyobb urat.) Egy álló tükörhöz lépett, megnézte magát benne előlről, hátulról, kinyújtózkodott, mint a macska, majd meghallván a Kont lépéseit, ijedten, mint a tettenért bűnös, egy magaskarú szék mögé menekült…

A belépő vitéz megállott az ajtóban és üdvözlés fejében kurtán levágta fejét.

Az asszony csak nézte egy darabig, aztán lesütötte bágyadt fényben úszó szemét…

– Emerenczia! – szólalt meg Kont és pár lépéssel beljebb került a budoárba. – Emerenczia!

A herczegnő megkerülte székét s lángoló arczát elfordítva, egész hosszában a vitéz felé nyújtotta meleg, fehér, fedetlen karját.

Kont elkapta. Először a kezét, aztán a karját. A kezét megcsókolta, a karját megsimogatta.

A herczegnő föllázadt ez ellen a merészség ellen.

– Maga bánt engem, – mondta, miközben elkapta kezét, – maga visszaél a _hatalmával_… Ez nem lovagias eljárás.

Kont csak mosolygott.

– Édesem, ha bántja magát a _szerelmem_, miért árulja el, hogy a hatalmamban van?

A herczegnő fölvetette büszke kis fejét.

– Nem vagyok a hatalmában.

Pompás sötét hajkoszorúján szikrákat szórt a gyémánt-korona, de még annál is jobban tüzelt a szeme.

Kont vitéz gyönyörködve nézte.

– Egy ilyen ártatlan lelkű szép fehér asszonynak – mondta lágy, hizelgő hangon, – igen jól áll a harag is.

Emerenczia herczegnő észrevette magát. Érezte, hogy különös magaviseletével csak jobban felbátorítja a vitézt.

– Nem haragszom magára, – mondta gyenge, de határozott hangon és egy székre mutatva. – Foglaljon helyet.

Kont leült. A herczegnő vele szemben foglalt helyet.

– Azért kérettem magamhoz, – folytatta a szép asszony, – hogy vallomásra birjam.

– Vallomásra? – kérdezte Kont mosolyogva. – Ha épen nagyon ragaszkodik hozzá, szivesen bevallom szóval is, hogy…

Csak most vette észre a herczegnő, hogy ügyetlenül fejezte ki magát, belevágott a Kont szavába.

– Nem úgy értem… Tudni akarom: kicsoda, micsoda ön? Az a legkevesebb, a mit megkövetelhetek egy férfitől, a ki az én házamba jár…

Most meg Kont szakította félbe a herczegnőt.

– Ugyan Emerenczia, ne legyen kiváncsi, ez kicsinyesség…

– Nem kiváncsiságból kérdezem, – tiltakozott a herczegnő, – csak női méltóságomat és társadalmi állásomat védelmezem…

– Mondtam: az én származásomnak egyelőre homályban kell maradnia, még maga előtt is. Eleget tud, többet, mint bárki a világon, még többet sejthet. Ne kérdezzen…

– Ragaszkodom a kérdéshez: ki ön?

Kont felállott.

– Az oly tökéletesen mindegy, herczegnő, – mondta kelletlenül megrázva fejét. – Gondolja: a megtestesült eszme vagyok, vagy ha tetszik, egy eszmévé vált ember: _az ember_, Isten teremtménye, észszel, lélekkel, szivvel… Mi szükség van a nevemre, a mikor az csak egy megkülönböztetési tényező; az ember lényének meghatározására annál semmi sem kevésbbé lényeges.

– A formákhoz ragaszkodnom kell, – állította a herczegnő, – a társadalom tagja vagyok.

– Eh, – intette le Kont, – ne törődjön a társadalommal, helyezkedjék egy magasabb talapzatra, jöjjön velem oda, a hol én állok.

– S hol áll maga?

– A társadalmon kívül, az emberek felett.

A herczegnő meghajtotta fejét.

– S mit csinálnék én ott – egyedül?

– Hát én senki se vagyok? – kérdezte Kont és büszkén tarkójába vágta a fejét.

– Senki, a meddig nem tudom, hogy _ki_. Reám nézve senki.

– Pedig én azt akarom, hogy magára nézve mindenki legyek: az egész világ.

A herczegnő kiemelkedett székéből, olyan mozdulattal, mintha menekülni akarna a merész férfi elől. De csak nem menekült.

– Ne kínozzon, kérem… Engem vérig sért ez a bizonytalanság… Haragszom magamra, szégyellem magamat.

Kont megragadta a herczegnő kezét.