Part 13

A nagy ember óriási energiája, mindeneket átölelő, határokat, lehetetlenséget nem ismerő konczepcziója, angol nyelvismerete, egész lénye s valamennyi odavágó körülmény arra vallottak, hogy mindeme kvalitásokat a nagy méretek és az emberi organizmusok csudáinak országából hozta magával a vitéz. Amerikából, az ipar és kereskedelem Napoleonjainak, a Carnegieknek, Rockfellereknek, Gouldoknak hazájából, a hol a legnagyobbnak agyában marokra fogható egységekké tömörülnek az emberi arányok és érdekcsoportok milliószerte ágazó szövevényei, a hol az erőfeszítés és küzdelem üllőjén odáig izmosodott, a faji kiválás folyamatában odáig finomult az emberi elme, hogy egyetlen áttekinthető sikká képes devalválni az egész földgömböt, egy óriás sakktáblává, a melynek egyes koczkái birodalmakat, ügyes játékkal bevehető birodalmakat képviselnek… Igen, – vélte Kincses, – Amerikából származott vissza régi hazájába Kont, az Ujvilágból, a hol nincs lehetetlenség, nincsenek határok, a hol megfogható valóság a chiméra is, az akarat is; a hol fluidummá válik a képzelet, massziv tárgygyá az eszme, a hol az ad abszurdum kifejlesztett absztrakczió művészete szinte lezárta az emberiség körbenfutó pályáját, oda juttatta, a honnan kiindult, az antropomorfizmus világába. Azzal a különbséggel, hogy ma az antropomorfizmus tárgyát nem a természet s annak jelenségei képezik, mint a kiindulási pontnál, hanem az ember műve és hatásai. A gyárak, a trösztök, a társulások, egyesületek, védőszövetségek, mindmegannyi félelmetes óriások, életre kelnek az amerikai ember képzeletében; lélekzenek, dühöngenek, pusztítanak, alkotnak… Minden él. Nemcsak a szerves világ, a kövek, az elemek is…

Hej, – ujjongott magában a jó Kincses, kitárva karjait, mintha keblére akarná ölelni az egész világot, – most fogjuk meglátni, mire képes az emberi erő, ha egy egyénben találkozik össze mindaz, a mit Isten adott a halandónak, mindazzal, a mit az maga teremtett magának!… Az amerikai akaratzseni szűzmagyar ősanyagba oltva! Ez Kont, – konstatálta az öreg úr, s a feletti örömében, hogy ezt ilyen szépen kitalálta, kipiszkált a zsebéből egy kis aranyat s tréfás kedvében belenyomta egy öreg, totyogó napszámosasszony markába.

Gyalogosan ejtette meg ugyanis Kincses mester az egész tekervényes elmefuttatást… A várból lejövet átbandukolt a Ferencz József-hidon, szinte öntudatlanul, gépiesen, mint egy felhúzott automata. Csak akkor vette magát észre, hogy nini, hiszen nem igen szokott ő gyalog járni, midőn a Kálvin-térre ért. Belevágta magát egy automobilba s megnézte óráját. Hét óra volt. A nagy urak ebédideje.

– A kaszinóba! – adta ki a parancsot a gépvezetőnek, s egy percz múlva kiszállott a kaszinó előtt. Gyimóthy után kérdezősködött a portásnál.

– Az urak együtt vannak, – jelentette ez, – alighanem várják nagyméltóságodat.

Úgy volt. Az urak együtt voltak s reá vártak… Egy negyedóra múlva elkészült a hires egyesség, a melynek erejénél fogva hatvan négyszögmértföld magyar föld ura lett egy ember, a kit egy évvel ezelőtt még senki sem ismert Magyarországon. A tárgyalás egész simán ment. Az urak annyit sem reméltek, mint a mennyit kaptak.

– Vigye ördög! – vigasztalta magát Kanut, – a jövedelmem semmivel sem lesz kisebb, mint eddig volt, mert két százaléknál többet nem jövedelmez a föld, holott a pénzem után négyet biztosan kapok…

– A pénzt – tódította Gyimóthy, – legalább be lehet gombolni, el lehet dugni a mob elől.

– Nesze egy jó szivar, – kinálta meg Kincses uramat Kele, – nagy kutya vagy, de tekintve, hogy hazafiúi áldozatról van szó, nem haragszom reád.

Kincses elkaczagta magát.

– Hásze persze, – jegyezte meg szatirikusan, – tudtam én azt, hogy nem fajult el a magyar.

Gábris egész jókedvre derült. Megpödörte bajuszát és lenyalta a parókáját.

– Hehehe, – s vigyorgott, – én jártam köztetek a legjobban; ezentúl minden jövedelmemet magamra költhetem, holott eddig mutyiznom kellett az öreggel. Egy csapásra gazdagabb lettem, akármi legyek! – S még egyet nevetett. – Hehehe!…

Kincses mester rebus bene gestis áttelefonált a Kont-várkastélyba:

– Egyesség aláirva. Holnap szóbeli jelentést és a továbbiak iránt javaslatot teendek.

Kont visszatelefonált:

– Kérem az urakat, maradjanak együtt. Mondanivalóm lesz. Tiz percz múlva a Kaszinóban leszek.

Kincses uram meglepődött. Csak nem másította meg szándékát a vitéz, – skrupulizált s folytatni akarta a beszélgetést, de úgy látszik, Kont lecsapta volt a kagylót, mert kérdésére nem kapott feleletet. Mit volt mit tennie, közölte az urakkal Kont kivánságát.

– Uraim, maradjatok együtt. Kont úr azonnal itt lesz s szólni akar hozzátok.

Kincses csak kissé lepődött meg, az urak ellenben nagyon. Mit akarhat velük a vitéz? Vissza akarja szívni a megállapodásukat? Mikor már belenyugodtak, meg is vigasztalódtak?!

Gábris kitalálta az aggodalmukat.

– Ne féljetek, fiúk, egy Kont nem cziczázik a szavával, olyan Kont még nem született.

Azért ő is trémázott kissé. Szerencsére nem sokáig tartott az általános feszültség. Tiz percz múlva hallható lett a vitéz döngő lépése, parancsoló szava, majd látható lett ő maga is a feltáruló ajtó keretében.

– Üdvözöllek, véreim…

A kaszinó urai körülvették és kézfogással, némán megilletődve viszonozták a nagyúr üdvözlését.

Kont Kincsest kereste a szemével.

– Itt vagyok! – jelentkezett ez.

– Ismételje még egyszer, a mit az imént telefonba mondott.

– Miért ismételjem? – kérdé Kincses, sunyin mosolyogva. – Beszéljen helyettem ez az irás.

S átnyújtotta Kontnak az egyesség-levelet.

Az egy pillantást vetett rá, aztán mégis ragaszkodott az eleven szóhoz.

– Csak mondja, Kincses.

– Az urak elfogadták feltételeinket, átengedték nagyuramnak ötven százalékos pénzbeli kárpótlás fejében uradalmaikat.

Erre ünnepies csönd következett. Kont láthatólag el volt fogódva. De nem zavart jelzett az elfogódottsága, inkább a diadalmámor kábultságához hasonlított. Ránehezedett szivére az urak némasága s még inkább a szó, a mit ajkán ki akart ejteni. Végre legyőzte magát, megrázta vállát s felütötte fejét.

– Fiaim, – kezdte beszédjét, – köszönöm nektek, hogy nem ellenkeztetek velem. Hiábavaló lett volna, de _késleltette_ volna a szent ügyet. Főképen ezért mondok nektek köszönetet. És most már tovább is mehetek. Bebizonyítottátok, hogy méltók vagytok a bizalmamra: ime, vegyétek érte jutalmatokat. Kont-hitre, a mi szilárdabb a hegyek szikláinál, ezennel kijelentem néktek, hogy azt a vagyont, a mit _elvettem_ tőletek, megkétszerezve fogom nektek visszaszolgálni rövid időn. Nem lett volna méltó hozzám, hogy ezzel a kijelentéssel az egyesség megkötése előtt korteskedjem a magam ügye mellett és sokkal többre becsültelek benneteket is, mint hogy a tárgy lényegéhez nem tartozó hatáseszközökkel igyekezzem megvenni a lelketeket, egyszóval nem illett, nem volt szabad addig beszélnem, valameddig a közöttünk fennálló differencziák el nem simultak…

Az első pillanat döbbenete által lekötött lelkesedés csak most tört ki az urak ajkán:

– Éljen! – zúgta a kipirult nagyúri társaság.

Kont egy fejedelmi kézmozdulattal leintette az ovácziót.

– Hallgassatok meg illő figyelemmel, a végire tartogassátok örömötöket… Be fogok nektek számolni terveimnek azzal a töredékével, a melynek végrehajtásához tőletek vettem az eszközöket. Uradalmaitokat felparczellázom a földmíves nép között s a vételárukat vállalatokba fogom befektetni. Ezzel kettős czélt érek el. A paraszt három-négyszeresen értékesítheti munkaerejét a saját imádott földje mívelése által s megsokszorozódik a ti eddigi jövedelmetek is. Tudjátok, mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az országnak azon a foltján, a melyen ezt a vagyoncserét megejtendem, mai értéke háromszorosára szökik fel a nemzet tőkéje, vagyona… Az a mi nektek 50 koronát jövedelmezett, százötvenet fog hozni a parasztnak, de nektek is legalább annyit fog jövedelmezni ezentúl az a tőke, a mely eddig 50 korona évi bevételnek felelt meg. Én fogom befektetni, én felelek róla. Ezek után – folytatta Kont, – körülbelül sejthetitek is, miért kellett nekem a földetek. Nem bocsátkozom most bővebb fejtegetésbe, csak annak a reményemnek adok kifejezést, hogy nem telik bele öt esztendő, a mi példánkat követve, az ország valamennyi birtokosa igyekezni fog megszabadulni attól a földtől, a melynek a gyümölcsén másokkal kellett megosztozkodnia, hogy oda fektesse bele a vagyonát, a hol annak egész jövedelme az övé… Egyszóval minden tőke egyformán fog jövedelmezni ebben az országban, úgy a pénz, mint a föld, mint a munka, mint az intellektus. Megelevenednek, forgalomba jönnek az összes heverő eltemetett értékek, ki lesz aknázva fenékig az egész nemzeti vagyon. Igen egyszerű, radikális megoldása ez a nagy nemzetgazdasági kérdésnek, a mely végeredményében magában foglalja az összes nemzetfentartó, politikai tényezők érvényesülésének titkát is, mert egy nemzetnek államjogi helyzetét és nemzetközi szerepét egyes-egyedül a vagyoni állása és kulturhitele szabja meg. A föld, véreim, – fejezte be szónok szavait, – a paraszté, a ki megműveli; a tanult, művelt elméjű emberé a szellemi vagyon; minden másféle vagyonmegosztás káros és természetellenes… Az, a mit én a pénzetekkel meg fogok kezdeni, épen a megbillent egyensuly helyreállításának előmunkálata lesz. Művem áldásos következményeiről korai lenne beszélni, beszélni fognak helyettem az eredmények. Csak ennyit akartam mondani. Éljetek!

Annak, a mi ezután a beszéd után történt, hű képét adni alig lehet. Talán két ember sem volt a társaságban, a ki egyformát érzett. A kételkedéstől kezdve a fanatikus örömig valamennyi emberi indulat képviselve volt a nagy urak szivében s ahhoz képest változott azoknak kifejezésmódja is. A szangvinikus urak körülfogták a vitézt és majd hogy ki nem rángatták karját a vállából, a kolerikusok egymásnak mentek neki és minden ok nélkül disputálni kezdtek, a megrögzött konzervativek fejüket csóválták, nem igen bíztak a Kont vállalatainak sikerében, a vállalkozó szellemű urak szeme ellenben aranyesőtől káprázott. Zaj volt olyan, hogy késsel lehetett volna vágni, még Kincses is úgy kiabált, mint egy iskolás gyerek.

– Én ezt mind tudtam előre, – hirdette fűnek-fának, – akár magam is elmondhattam volna a nagyuram beszédjét… Igenis, a vagyoni, a gazdasági egyensúly kérdése…

Egyetlen mondatát se fejezhette be a kövér fiskális bácsi, minduntalan kilökték a helyéből. Mindenki ágált, perorált, senki sem hallgatott a másikára. Az izgalomtól szinte megfeledkezett a társaság arról a férfiról is, a ki az izgalmat provokálta.

Kont csak mosolygott. Az érzelmeknek elementáris hullámzása a különben fegyelmezett idegzetű, blazirt urak lelkében, nagy, büszke reményekkel töltötte el az ő hatalmas szivét.

– Gyerekek, – tört ki az öröme magyarosan duhaj kedvében, – faciamus ergo magnum áldomás! Vendégeim vagytok…

… Az áldomás jellemzésére csak annyit, hogy reggel nyolcz órakor Belényessy, a kaszinó oligarcha elnöke, kikiáltotta a köztársaságot…

XV.

A várkastély intim szárnyában, a Kont dolgozó-szobájával szomszédos teremben, hosszú tölgyasztal mellett terpeszkedett Kincses uram, mellette jobbra-balra a bojtárjai: Kanalas Ábris, egy tarkóig kopasz, hatvan éves vén róka és egy göndör fiatalember, a kit rövidesen Sós öcsémnek szólított a princzipálisa.

Szemben ezzel a csoporttal, az asztal túlsó végén Lombos Keresztély lapított rengeteg kék szemüvege mögött; előtte egy halmaz kisebb-nagyobb papirszeletekre odavetett jegyzet, okmány, könyv s egy tányér nagyságú zsebóra. (A nélkül gondolkozni se tudott a jó nazarénus.) Oldalt Lombostól Kont ült, két lépésnyire az asztaltól, egy kemény, faragott bőr karosszékben elnyújtózkodva.

A bojtárok előtt tiz-tizenöt kilogrammra becsülhető aktacsomó: a Kont-hagyatéki leltár. Az elenkhus és egy tiszta papirlap a főfiskus előtt hevert.

A hagyaték birtokbavétele, átiratása iránt követendő eljárás volt a tanácskozás főtárgya. Azután a rengeteg massza financzirozásának és felparczellázásának kérdése került sorra.

Kincses referált; utasításokat kért, javaslatokat tett. Kont közölte a szem előtt tartandó irányelveket. Lombos hallgatott és mindent lesztenografált…

Kincses uramnak volt annyi esze, hogy oly formában állítsa ki az alperes felekkel kötött egyesség-okmányt, hogy az átiratási illeték közvetlenül a vevő felekre legyen áthárítható. Azok meg se fogják érezni ezt a terhet, holott Kontnak óriási örökösödési százalékot kellett volna a tulajdonjog ideiglenes megszerzéséért fizetnie…

– Ez hát el fog maradni, – referálta a főfiskus, – a földek közvetlenül vevőik tulajdonába fognak átmenni s ezzel körülbelül 20 millió koronát nyertünk.

– Rendben van, – helyeselte Kont, – mi jobb czélra fogjuk fordítani azt a 20 milliót.

– A mi a pénzügyi részt illeti, – folytatta Kincses előterjesztését, – érintkezésbe léptem valamennyi nagyobb hazai pénzintézettel, bekértem ajánlataikat, megvizsgáltam, meghánytam-vetettem propoziczióik minden egyes pontját s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Kereskedelmi- és a Magyar Általános- és Leszámitoló-bank ad hoc konzorcziumának föltételei a legkedvezőbbek.

– Halljuk!

– A bank-konzorczium hajlandó – miután kifizette, illetve átvette a tömeget terhelő különböző bankterheket, – még 800,000 millió névértékű 3%-os kötvényt 90%-os kibocsátási árfolyammal rendelkezésünkre bocsátani, a mennyiben a parczellázás keresztülvitelét reá bizzuk.

Kont elnevette magát.

– Meghiszem azt! – jegyezte meg. – Ha bankemberekre biznánk a föld értékesítését, kétszerannyit kellene a parasztnak fizetnie, mint a mennyire a föld becsülve van, s meg is fizetné, mert neki annyit is megér. Csakhogy én ezt nem akarom. Nem mi fogunk nyerészkedni a földmíves népen, hanem őt akarjuk gazdaggá tenni. A parczellázást – jelentette ki, – az én embereim fogják nyélbeütni, annyival is inkább, hogy olyan kikötéseket fogok támasztani vevőimmel szemben, a melyekbe a konzorczium talán bele se menne… Vegyék jegyzőkönyvbe, uraim.

És diktálni kezdett Kont vitéz:

_Először_. Egy parczella hat magyar holdat fog kitenni és kisebb részre nem osztható.

_Másodszor_. Egy család négy ilyen teleknél többet nem vehet meg.

_Harmadszor_. A gazdálkodás irányítását, a vetésforgás megállapítását egyelőre fentartom magamnak.

_Negyedszer_. Minden telektulajdonos annyi és oly fát tartozik a birtokán elültetni, mint a mennyit s mint a milyet e czélra kirendelt vándorgazdáim javaslata alapján köztük _ingyen_ kiosztani fogok. Az elpusztult fák azonnal pótlandók.

_Ötödször_. Attól, a ki megszegi a kikötött föltételeket, visszaveszem, hogy érdemesebbre ruházzam át az eladott telket.

Kincses uram felrántotta a szemét karikára.

– Hogy gondolja ezt, nagyuram? Kötött föld a XXII. században!

Kont felpattant székéről s az asztalra csapott.

– Azzal én nem törődöm. A jelszavak nekem nem imponálnak, valameddig meg nem érlelte azokat az idő. Én a czélszerűség elvét tartom szem előtt csupán, mert eredményt akarok látni, s nem elégszem meg a félsikerrel, midőn egészet is elérhetem. _Ez a nép imádja a földet, de nem ismeri._ Meg kell őt a gazdálkodásra tanítani. Hogy azt vesse a földjébe, a mi bele való s legtöbb hasznot hoz. A rögöt – folytatta a nagyúr, – meg kell elemezni: mennyi légeny, foszfor, mész, vas stb. van benne s ahhoz képest kell beleszórni a magot, hogy jól érezze magát benne, nem össze-vissza, találomra, esetleg a szomszédom vagy az apám, dédapám példája után. Végét kell vetni az egyoldalú, extenziv földmívelésnek. Ki kell aknázni a föld erejét, egy négyzetméternyi területet se szabad kihasználatlanul hagyni. Egy nagy kertté akarom varázsolni ezt az áldott országot, a melynek nemcsak a szemes terménye, de a gyümölcse is különb, jobbizű, zamatosabb, mint az olasz vagy belga, ha nemesítés hijján nem is olyan szemrevaló, mint ezek. A gyümölcs lesz a föld fő jövedelemforrása, azt, a mit fáról el nem tudunk belőle adni, fel fogják dolgozni gyáraink: ízzé, konzervvé, szeszszé, a szerint, a mint. Világexportczikk lesz a magyar gyümölcs.

– Ez így mutatós, – bátorkodott Kincses megjegyezni, – én be is veszem, de be fogja-e venni a paraszt?

Kont suhintott a kezével.

– Azon az áron, a melyen mi kináljuk, tizszer is megvennék a földünket s tiz ember között csak akadni fog egy, a ki feltételeinkbe belemegy.

– Akkor is, – okvetetlenkedett Kincses, – hogy fogjuk őket ellenőrizni s igényeinket ellenük érvényesíteni; az is kétséges, sőt jogilag nem is az, vajjon a biróság respektálni fogja-e kikötéseinket, mint a melyek a szabad birtok fogalmával ellenkeznek…

Kont mosolygott.

– Én nem a biróságra építek, hanem a magyar becsületre és józanészre. Azért adom oda a földemet félolyan áron, mint a mennyit megkaphatnék érte, hogy apellálhassak a vevő becsületére, a mikor kötelezettségeket rovok reá; a józan eszével meg csak be fogja látni, hogy nem azért oktroyálok rá egy új gazdasági elvet, hogy fizetésképtelenekké tegyem, hanem ellenkezőleg, hogy adóssága pontos törlesztésének lehetőségét minél jobban biztosítsam.

Ez is elég plauzibilisnek tetszett, de Kincsest még nem győzte meg egészen.

– Megpróbálhatjuk, – mondta. – Egy ideig talán kibirják a regulát.

– Úgy van, – s önkénytelenül elmosolyodott Kont, – egy ideig kibirják, hogy diktáljunk nekik, azontúl pedig maguktól is azt fogják csinálni, a mit mi akarunk; még többet fognak tőlünk követelni, – valóságos csudákat, – mert csudát fognak látni abban az eredményben is, a mi a megváltozott gazdálkodási rendszer folytán úgyszólván az ölükbe hullott… Meg se fogunk tőlük szabadulni tudni, Kincses uram…

– Hásze jól van, – adta meg magát a daczos fejű főfiskus, – majd ebben az irányban tárgyalok a konzorcziummal.

– A fő szempont – intette Kont, – az legyen, hogy a bankok ne aspiráljanak külön vállalkozói nyereségre, tiszta kölcsönüzletnek tekintsék az ügyet.

Kincses felállott.

– Rendben van; – mondta, – addig, a meddig ez a kérdés elintézve nincs, talán ne is menjünk tovább. Egyelőre, hogy időt ne veszítsünk, fölhivást küldök valamennyi érdekelt község előljáróságához közhirrététel végett, hadd jelentkezzenek a vevők.

– El ne felejtse a terhes pontokat…

– Az úgy lesz megcsinálva, hogy pengni fog, mint a jóféle kasza. Csak bankot találjunk alkalmatosat.

– Azzal se törődöm, ha nem kapunk _itthon_ bankot, – vágta ki Kont, – akkor majd _idegenből_ hozom a pénzt…

Kincses mester felkapta fejét, mintha állon lökte volna valaki. A látcsöves ánglus és az a másik, a láthatatlan ánglus jutott az eszébe. Nem állotta meg, hogy ki ne böffentse, a mi a fejében motoszkált:

– Amerikából, ugy-e? – kérdezte s Kontra emelte szúrós, inkviráló szemét.

Az meglepetésében egy önkénytelen reflexmozdulatot tett s farkasszemet nézett a fiskálissal.

– Az urak távozhatnak, – mondta egy pár pillanatnyi feszült hallgatás után, – Kincses uram ellenben marad…

Lombos Keresztély összeszedte rengeteg czókmókját, aztán fejcsóválással, de szó nélkül távozott. A bojtárok ódalogva követték, összesunyítottak, ösztönszerűleg megérezték, hogy történt valami, a minek nem kellett volna megtörténnie.

Kont és Kincses magukra maradtak… A vitéz rőfös lépésekkel mérte a termet, földreszegzett, gondolkodó fejjel, aztán hirtelen megtorpant a főfiskus előtt.

– Kincses!

– Tessék?

– Hogy jutott eszébe Amerika?

Kincses felállott, joviális gömbölyű arcza ünnepiesen komolylyá nyult egyszeribe. Különben humoros lényét bizonyos massziv méltóság keményítette meg, a midőn a vitéz kérdésére válaszolt.

– Felelni fogok nagyuramnak, – mondta, megropogtatva a szót, – de előbb én kérek egy kérdésre feleletet.

– Tessék…

– Miért nem bízik bennem, nagyuram?

Kont kezét nyújtotta.

– Bízom magában.

Kincses nem fogadta el a nyújtott jobbot.

– Akkor, – kérdezte, – miért titkolódzik előttem is?

Kont folytatta sétáját az asztal körül, úgy válaszolt…

– Kedves barátom, vannak dolgok, a mikről nem lenne szabad senkinek se tudnia, egyszerűen azért, mert nem a nyilvánosság elé valók.

– Elhiszem, de nem értem, miért.

– Kiváncsi?

Kincses kissé elszégyellette magát.

– Nem, – mondta, – de jól esnék a teljes bizalma, annyival inkább, hogy önzetlenül, sőt tetemes kárommal szolgálom s fogom – ha bizalmát nem vonja meg tőlem, – dülőre vinni összes ügyeit.

– Ezzel – jelentette ki Kont, – még nem győzött meg annak a szükségéről, hogy azt is tudassam önnel, a mi egyedül csak rám tartozik.

Majd egy pillanatnyi gondolkozás után így folytatta:

– A mi beszédre _kényszerít_, az a tudat, hogy látott vagy sejt valamit s az attól való félelem, hogy sejtelme nyomán előbb-utóbb sikerülni fog önnek kikutatni a titkomat s hatalmában lesz visszaélni velük.

Kincses egy tiltakozó mozdulatot tett, Kont leintette.

– Zokon ne essék így szólván, – nyugtatta meg az érzékeny férfiút, – nem a jóhiszeműségében kételkedem én, csak az emberismeretében. Ön nem képes számot vetni az én lelepleztetésem következményeivel, valamint nem volt képes – különben nem járt volna el a szája, – az én eddigi titokzatos szereplésem értékét, immár kézzelfogható eredményeit megbecsülni… Ne szóljon közbe, kérem, – folytatta Kont, megelőzve Kincsest szólási szándéka kivitelében, – elhatároztam, hogy teljesítem a kivánságát, mert tanácsosabbnak tartom, hogy a köteles diszkréczió bár problematikus értékű garancziájához folyamodjam önnel szemben, mintsem hogy hallgatásom által mindenre fölszabadítsam önt… Üljön le, Kincses uram s hallgasson végig közbeszólás nélkül.

Kincses önkénytelenül engedelmeskedett. Morczos volt, mert sértette a vitéz imperativ hangja, de el is volt fogódva, tehát hallgatott.

– Mindent elmondok önnek, Kincses s hogy hézagot ne hagyjak az előadásomban, rendszerbe foglalom a mondanivalómat. Először a tényállással fogom önt megismertetni, hogy lássa, _mennyi_ a koczkázatom, aztán arról fogom felvilágosítani, hogy _miben áll_ a koczkázat: miért kellett magamra öltenem a titokzatosság varázsköpenyegét.

Most Kont is leült szembe Kincsessel és így folytatta fiskális uram ámulatára.

– Egy év óta vagyok Magyarországon. Csakugyan Amerikából jöttem. Hogy kerültem oda s miképen jutottam ide, az egy hosszú regény, a melyre azt hiszem, nem kiváncsi ön. Önt az én szereplésem, terveim részletei érdeklik s mindaz, a mi azokkal összefügg. Erről számot adok. Arra, mit saját szemeivel látott, szükségtelen kiterjeszkednem, munkámnak rejtélyes mozzanatait ismertetem meg önnel… Amerikából nem egyedül jöttem. Az új világ tiz leghiresebb szakértője kisért el utamban s dolgozik ezen a földön a magyarok érdekében, mióta itt vagyok szakadatlanul: egy földszakértő, egy vegyész, egy vizimérnök, egy geológus, egy bányász, egy erdész, egy kertész, s az Új világ legzseniálisabb mezőgazdasági tekintélye és gépész-mérnöke. Ezek, később, meggyőződvén róla, hogy nem hiába jöttek, még vagy száz segédet hivtak maguk mellé hazájukból, mert a megrendelt munkát a kikötött egy évi záros határidőre maguk erejéből nem végezhették volna el.

«A szakértők feladata volt: fölbecsülni az ország földértékét, meghatározni a kéreg termőképességét, kikutatni, fölfedezni a föld méhében kiaknázatlanul heverő kincseket, megállapítani, miféle új művelési ágak, indusztriák meghonosításával lehetne leggyorsabban és legczélszerűbben fokozni a nemzeti vagyont; azzal szemben, a mennyit most ad, mennyi hasznot lehetne várni az ország természetes gazdaságából s mily eszközökkel öregbíthető annak hozama… A nagy együttes munka kész. Tizenkét erős kötetet tesz ki a szakértők részletes jelentése, de egy pár szóban is összefoglalható.