Part 7

Ez is eszükbe jutott lassankint a francziáknak. S aztán volt egy körülmény, mely nyugalmukat visszaadta, sőt vidámságot is szerzett nekik. Balanov csakugyan hozott vagy tizenöt orosz kozák kölyket valahonnan; kiket aztán beállított a francziák szolgálatába tanoncznak. Sok mulatság forrása volt ez orosz fiuk ostobasága. De a francziák szivesen vesződtek velük, örömmel oktatták, némi elégtétel érzetével tanítgatták őket. E fiuk voltak azok, kik szolgái lévén a szolgáknak, pillanatonként azon édes csalódásba ringatták a francziákat, hogy ők is fölebbvalói, ők is urai valakinek.

Telt az idő, múltak a hónapok; az orosz és kozák fiuk, egy párnak kivételével, tanulékonyaknak bizonyultak, szaporodott az árúkészlet s Balanovnak kilátása volt, hogy kettős hasznot is tud húzni lassanként a francziákból. Ujra eltelt két esztendő a nélkül, hogy a francziák csak néhány napra is kitették volna lábukat Tülmenkőjiból. Most már vásárra sem eresztették őket.

De azért folyton járt eszük a szabaduláson. Száz tervet kovácsoltak, száz tervben megállapodtak, száz esélylyel számítottak, de a százegyedik esély, mely eszükbe jutott, mégis visszatartá őket a szökéstől. Fülükbe jutott az is, hogy Oroszország és Törökország között kiütött a háboru, a mi egyáltalán nem tette ajánlatossá rájuk nézve a szökés kisérletét.

UJABB BUJDOSÁS.

(Mussza Nukhár bej. – Egy franczia megnősül és Ázsiában marad. – Megalkuvás a cserkeszekkel. – A sós pusztákon. – Valahára a tengerhez érnek. – Karaszor bég. – Megint csak rabszolgákká válnak.)

Az 1830-ik év tavaszán egy kaukázusi cserkesz főur, Mussza Nukhár bej, látogatta meg valami czélból Balánt a tülmenkőji palotában. Ott időzött heteken és hónapokon át. Gyakran benézett a műhelyekbe is s gyakran elbeszélgetett egyről-másról a francziákkal. Megtudta ekként, hogy a francziák európai emberek és menekülők. Egy alkalommal ezt a kérdést intézte hozzájuk:

– Nem szeretnétek ti haza menni a magatok országába?

– Szeretnénk bizony, hanem nem rajtunk áll, nekünk itt dolgoznunk kell az uraság részére.

– Hm, ilyen szolgákat, a kik pénzt keresnek az uruknak, magam is szerettem volna az én váramban.

Néhány nap múlva Nukhár bej ujra előhozta a menekülést.

– Ha az uraságtól elkéredzkedtek Csernijárba vagy Czáriczinba, én meg tudlak benneteket szabadítani vagy jobb szolgálatot tudok szerezni.

– Óh kegyelmes úr, nem érdemeljük mi tőled ezt a nagy szivességet.

E szavakat Henri mondta, de azért a francziák, mikor a cserkesz magukra hagyta őket, mégis komoly tanácskozás alá vették szavait. Elhatározták, hogy kellő óvatossággal tárgyalásba bocsátkoznak vele, ha biztos lehetőséget mutat és ajánl a menekülésre.

Pár nap mulva megint náluk volt a cserkesz s megint előhozta a menekülést:

– Kegyes úr – mondá Henri – mivel akarod te, hogy mi megérdemeljük az általad való szabadulást?

– Ha van pénzetek: fizettek nekem ezer rubelt; ha pedig nincs pénzetek: akkor dolgoztok nekem ugyanannyit.

– Talán van annyi pénzünk, de hogy és merre tudnál bennünket megszabadítani? Mi Törökország felé akarunk haza menni.

– Az az én gondom, a fizetés pedig a ti gondotok. Ha városba jöttök, én onnan elviszlek benneteket a Fekete-tengerre s onnan török hajón elmehettek Sztambulba.

– Ha téged, kegyes úr, meg nem sértünk, azt kérdezzük, mi dolgod van néked a mi megszabadításunkon kívül a Fekete-tengernél?

– Oktalan állatok! Az oroszok bejöttek falumba és beültek váramba, én pedig megalkudtam vélük, hogy három évig nem megyek haza, de három év múlva haza megyek s akkor falumat és váramat visszaadják. Három évig pedig csak nem lehetek Tülmenkőjiben.

A francziák ujra meg ujra tanácskoztak. Sorsuk nem volt rossz, noha nem voltak szabad emberek. Étel, ital, hajlék, ruházat, munka és egy kis pénzecske is mindig biztosan megvolt számukra; legalább addig, míg öregség vagy betegség miatt el nem gyengülnek. Mi sors vár aztán reájuk: nem lehetett elgondolni. Szünik-e egykor a kalmuk uraság kapzsisága, hajlandó lesz-e egykor nekik a szabadságot visszaadni: erre senki se adhatott feleletet.

Annyi bizonyosnak látszott, hogy minél több hasznot hajtanak neki: annál nehezebb és koczkázatosabb előtte a szabadulást csak föl is említeni. A szökés pedig sehogy se látszott czélszerünek.

– Én pedig, – szólt Henri egy éjszakán, midőn a menekülésről tanácskoztak, – én pedig barátaim itt nem maradok. Akár jutok el Francziaországba, akár nem, én innen eltávozom. Mikor és miként távozom, azt magam sem mondhatom meg. De bár ujra át kelljen élnem az eddigi szenvedéseket, én ujra neki megyek a világnak. Ha bizonyos volnék is a halálról, még akkor is neki megyek. Most már negyven éves vagyok, én hazámban akarok meghalni. Meglehet, Harvey és a többiek már otthon vannak. Szegény Monteau, ha nem hallgattunk volna rá, talán már mi is otthon volnánk.

E sóhaj volt az, a mi már talán százszor kiröppent a kis társaság szívéből. S mégis a többi franczia épen nem látszott oly elhatározottnak, mint Henri, a kit pedig mintegy hallgatag megegyezéssel, vezetőjüknek tekintettek. Azonban mint oly gyakran, most is egy külső körülmény sietteté elhatározásukat.

Meg kell jegyezni, hogy két társuk időközben elhalt. Valami veszedelmes, ismeretlen láz támadta meg őket Tülmenkőjiben s gyógyitásuk nem vezetett eredményre. Sírva, zokogva kisérték ki őket a pusztára, hol a kalmukok temetője mellett helyezték őket föld alá, díszesen faragott két kereszttel diszitvén föl a két sírhalmot, melyet a francziák soha sem láttak többé s melyről ott Francziaországban az elhagyott rokonok és ismerősök még csak sejtelemmel sem bírtak soha is.

A második temetés után egyik társuk kijelenté, hogy ő sohase megy el e vidékről, nem koczkáztatja többé életét s életének nyugalmát és jóllétét. Ő itt marad és meg fog nősülni.

E kijelentés alig pár nappal történt az előtt, mikor Nukhár bej Tülmenkőjibe érkezett. E kijelentésre különben a legfőbb okot az szolgáltatá, hogy a franczia nagyon mélyen talált egy kalmuk leány szeme közé nézni, ki a palotában az uraság egyik elsőrangu nejének volt szolgálója s kinek szülői Asztrakántól délre, a Kaspi-tenger partján, Szinszkilinszkiben laktak s kit neje kérelmére Balán néhány paripán vett meg vagy cserélt be szüleitől.

A franczia bekéredzkedett az urasághoz s előadta alázatos kérelmét, mely abból állott, hogy az uraság engedje meg a kalmuk leánynak feleségül vételét.

Az uraság láthatólag jó kedvvel, mosolyogva hallotta a francziának komoly szavait.

– Hát aztán, ha feleséged lesz, hogyan hurczolod azt magaddal, ha egyszer megszabadítanálak.

– Sehogyse kegyelmes úr, itt maradok Tülmenkőjiben.

– Azt ugyan okosan határoztad el, mert ha el nem határoztad volna, akkor is csak itt kellene maradnod. Hanem hát, mid van neked, mit adsz a leányért?

A franczia nem egészen fogta föl jól a kérdést s azért csak annyit felelt:

– Mit adnék mást? Magamat adom.

Az uraság elkaczagta magát s aztán azt felelte:

– Ilyen ökrök vagytok ti európai szolgák. Hiszen az a lány nekem szolgálóm, az apjának pedig lánya. Mivel váltod ki tőlem s mivel veszed meg az apjától?

A franczia előtt furcsa szinben kezdett mutatkozni a világ. Most értette már meg, hogy kell szerezni feleséget, ha a kalmuk lányok közt akar nőt szerezni. De miután az uraságnak jó kedve volt, egész bátorsággal felelt:

– Kegyelmes urat megkérem, hogy engedje el a váltságdíjat s adjon nekem és feleségemnek egy kis faházat és egy kis szabadságot, a pénzemet pedig kétfelé osztom s aztán 60 rubelt adok a lány apjának, a másik 60 rubelen pedig veszek a lánynak ajándékot.

– Hát magadnak mi marad aztán?

– Nekem pedig megmarad a lány.

Az uraság pedig ujra elkaczagta magát. Nagyon megtetszett neki a franczia furcsa beszéde.

– Jól van. A rubeledet tartsd meg, a leányt neked ajándékozom. Apjának adtam már érte négy lovat, most még adok ötven juhot és egy hálót, elviheted neki magad, majd Mekle elvezet Szinszkilinszkibe.

A franczia nagy hálálkodással csókolt kezet az uraságnak s köszönte meg a nagy kegyességet, a sok ajándékot, meg a kalmuk leányt. És csakugyan rövid idő, néhány nap múlva a lányt lepellel, fátyollal végig takarva csakugyan átadták a francziának feleségül s az uraság csakugyan adott az uj párnak egy rossz faházat, néhány juhot, egy sánta tevét, nagy nyaláb zöldséget s többnemü apró háztartási czikkeket. Az úrnő pedig gazdagon ellátta az uj menyecskét pár aranypénzzel, papucscsal, hajfésüvel s egypár szép sállal. A franczia nem győzött eléggé dicsekedni, hogy ő mily boldog és megelégedett ember s hogy neki bizony esze ágában sincs Francziaországba elindulni.

Társai örültek a jó szerencsén, de mégis csak legjobban arra terjedt ki a figyelmük, hogy az uraság minden vonakodás és aggály nélkül teljes szabadságot engedett társuknak mind nősülés előtt, mind nősülés után szabadon menni a szomszéd városokba, sőt még Asztrakánba is, Szinszkilinszkit nem is említve, a mely pedig Tülmenkőjitöl tíz napi járóföldre fekszik, úgy hogy a franczia épen egy hónapig volt távol, mikor jegyesének szülőit meglátogatta. Gondolták, hogy a nősülés ürügye alatt ők is hasonló szabadságot kaphatnának.

Mikor e fölött tanakodtak: épen akkor jött Mussza Nukhár bej ajánlata. Ez ajánlat elfogadása mellett több ok harczolt, mint ellene. Azt jól belátták lassanként, hogy Nukhár a vendégszeretet örve alatt meg akarja ugyan csalni Balán uraságot, de nem egyéb czélból, mint hogy a francziák pénzén magának jó üzletet csináljon. Pénzük volt vagy 1500 rubel; ha ezer rubellel Törökországba juthatnak, onnan már teljes bizalommal folytathatják útjokat, miután ott már franczia hatóságokat is találhatnak. A legrosszabb esetben pénzük ugyan elfogy, de közelebb jutnak Európához s a török – így hitték – elvégre még sem oly vad és embertelen, mint az orosz hatóságok.

Bementek az urasághoz. Henri nagy komolyság szinlelésével adta elő a kis társaság kérelmét.

– Kegyelmes úr, a mi társunk boldogságát napról-napra szemlélve, elhatároztuk, hogy mi is megnősülünk s végképp itt maradunk a kegyelmes úr szolgálatában. Mi már annyit szenvedtünk, hogy bizony megkivántuk a nyugodalmat s nem is merjük, de nem is akarjuk többé a szabadulás kérelmével a kegyelmes úr haragját fölgerjeszteni, sőt inkább hálás szívvel ismerjük el, hogy olyan jó dolgunk, mint itt van, még soha sem volt, azért esedezünk tehát, engedje meg a kegyelmes úr, hogy mi a városba mehessünk, egy kis ajándéknak valót vásároljunk, s aztán mindegyikünk, kiki a maga ízlése szerint, itt a környékben lányok után nézhessen. Mindegy nekünk, akár kalmuk, akár kozák, akár tatár lesz, csak legyen.

Az uraság semmi rosszat nem sejtve, könnyedén beleegyezett az elhatározásba, sőt tíz-tíz rubelt ajándékozott is fejenként a francziáknak.

– Aztán hova akartok menni bevásárolni? Kérdezé.

– Czáriczinba, ha kegyelmes úr megengedi.

Az uraság nem gyanított semmi rosszat. Természetesnek találta a francziák elhatározását. Csak annyit jegyzett meg:

– Augusztus elsején itthon legyetek a lovakkal együtt.

Mikor e beszélgetés történt: akkor julius tizedike volt. Tehát az uraság teljes három hetet engedett a kirándulásra.

Még az napon összekészülődtek a francziák. Apróbb szerszámaikat összerakták, zsebre tették, minden ruhájukat magukra öltötték vagy málhának kötözték, tarisznyákba elegendő élelmiszert készítettek, Nukhárnak megmondták, hogy ha lehet, négy nap alatt Csernyijárban, ha pedig ide nem lehet menni, nyolcz nap alatt mindenesetre Czáriczinban lesznek, s aztán másnap kora hajnalban tizenketten lóháton útra indultak Szaszkalszkója felé.

Voltak pedig a francziák tizenegyen, miután nős társuk nem ment velük, a kitől, hogy feltünést ne keltsenek, el sem búcsuztak. Hanem tizenkettediknek egy kalmuk ment velük, Zabdirnak bizalmas embere, állítólag útmutatás czéljából, de valószinüleg felügyelet végett. Annyit azonban a kalmuk is tudott, hogy a francziák nősülni akarnak.

Az utazás lassabban ment, mint a francziák gondolták. A nappal iszonyu hőséget árasztott, a lovakról lépésben is foszlott a tajték s a kalmuk minden lépten-nyomon meg-megállott hol legeltetni, hol a lovakat az Aktubába hűselés végett s legyek ellen beállítani. Csak harmadnap múlva estére értek el Bolkhuniba, a hol az Aktuba partján egy különálló kabakban éjjeli szállást vettek.

A kabakban nagy társaság volt együtt. Csikósok, juhászok, halászó kozákok, sómosó munkások, keresztyének és mohamedánok, oroszok és kalmukok vegyesen. Az egyik vutkit ivott, a másik hideg vizet, a harmadik erjesztett tejet, beszélgetett valamennyi össze-vissza, nagy zsivajjal.

A francziák belekeveredtek a társaságba, hogy helyismereteiket szaporíthassák. A kalmukot, ki felügyelőjük volt, hárman vagy négyen körül vették; beszéddel, kávéval és dohánynyal tartották, a többi pedig ezalatt a vendégekkel társalgott. Henri megtudta azt, hogy innen az Aktubán s néhány mellék folyóágon át a Volgán átúsztatva, pár óra alatt Csernyijárba lehet jutni. Megtudta azt is, hogy északkeletre, csak egy napi járó földre fekszik a Bazkuncsalszkőji tó, a legnagyobb sós tó, mely csak a sós pusztákon található, melynek vize olyan, mint a tengervíz, mely nyáron sem apad ki soha s melynek környékén, a sztaniczákon épen most űzik legjobban a sószerzés és rakodás munkáját.

Reggel korán azt mondá Henri a kalmuknak:

– Tudod-e, hogy mi lányt akarunk venni s most lányokat keresünk?

– Tudom, megmondta Zabdir, a főgazda.

– No hát mi most elmegyünk a bazkuncsalszkőji sóstelepekhez és ott leszünk harmadnapig, mert azt halljuk, most ott sok lány van a tanyákon.

– De Zabdir nekem azt parancsolta, hogy titeket Czáriczinbe kisérjelek és az úton el ne hagyjalak.

– Hiszen megjövünk mi holnapután s aztán megyünk Czáriczinba.

– Jól van, hanem én is veletek megyek, mert Zabdir azt parancsolta.

– Ahogy akarod. Ha velünk jösz: annál jobb lesz. Ha velünk nem jösz, adunk tíz rubelt, hogy addig, míg mi visszajövünk, legyen költőpénzed a kabakban.

A kalmuk meggondolta a dolgot. Ő három nap alatt két rubellel is urasan megél, nyolcz rubel pedig megmarad ingyen.

– No csak menjetek, én itt maradok, mert nagy meleg van, holnapután estére itt legyetek, de leányt ne hozzatok, mert Zabdir azt nem parancsolta; addig én alszom a padláson.

A francziák ezt akarták. Rögtön felkészültek, a kalmuktól elbúcsuztak, a tíz rubelt neki adták, néhány darab ruhát szándékosan ott hagytak s aztán lóháton Bolkhuniba mentek.

Ez a városka az Aktubának egy nagy hajlásában fekszik. A várostól egy órányira, észak felé van a gázló, hol a folyamokon Csernyijárba szoktak menni. A francziák megtalálták a gázlót, szerencsésen átmentek a folyamokon s délután négy órára, tehát csakugyan a negyedik napon Csernyijárba értek. Nukhár bej csakhamar megtalálta őket egy városvégi vendéglőben.

Az alku a cserkeszszel ujra megerősíttetett s a francziák másnap Nukhár vezetése mellett útnak indultak nyugoti irányban Szadovája felé. A kalmuk várakozhatott rájuk a balkhunii kabakban.

Nukhár két cserkesz lovászszal s négy lóval volt. A vezetéken levő ló sátorhoz szükséges eszközöket, karókat, szöveteket, vasszegeket, szőnyegeket szállitott. Az egyik cserkesz belső szolgája volt Nukhár bejnek, a másik pedig az élelmi szerekre ügyelt fel, melyet zsákban keresztbetéve magával hurczolt a lóháton. Nukhár bej egész készülettel utazott, mint a hogy a cserkesz, kalmuk, tatár, kozák uraságok szoktak, ha hosszú útra indulnak.

A francziák felette könnyü készlettel utaztak, ruhájuk ugyan volt elegendő, de élelmiszerük alig pár napra terjedő, Nukhár azonban megvigasztalta őket, hogy az úton kapnak pénzért ennivalót.

Utjuk, alig hagyták el Csernyijárt, mindjárt kétfelé ágazott. Mindkettő a pusztán vitt keresztül, de az egyik pár mérfölddel rövidebb volt mint a másik. A rövidebbet száraz időben, a hosszabbikat esős évszakban szokták használni. Ámbár most szárazság uralkodott, Nukhár mégis a hosszabb utat választotta. Mint mondá, Balán kalmukjai erre bizonyosan nem követik.

Egész napon nem értek sem falut, sem várost, hanem néhány sátoralja nógai tatárral, kik barmokat őriztek, délután 4–5 óra tájban találkoztak. Itt lovaikat megitatták s a francziák néhány darab kézi fegyvert is vásároltak a tatárok nagy bámulatára, kik el nem tudták gondolni, miként indulhat útnak ennyi ember fegyver nélkül.

Az éjszakákat a pusztán töltötték. Nukhár bej sátor alatt, cserkeszei és a francziák pedig szabad ég alatt. Lovaikat egész éjjel vezetéken kellett legeltetni, mert kötelük nem volt, hogy kipányvázhatták volna őket. A francziák mégis nyugodtan töltötték mind a nappalt, mind az éjszakát, csak az esett nehezükre, hogy ivóvizük meglehetős sós volt.

Másnap, mint az előző napon is, ujra megtettek mintegy 35–40 versztnyi utat. Néhány sós tavat átgázolva és kikerülve, végre kiértek a pusztából s estére elérték Szadováját, mely félig kozák, félig tatár városka s mely már hegyes és erdős vidéken fekszik.

Innentől kezdve minden különös baleset vagy kaland nélkül tíz napig utaztak egyfolytában mindig dél felé s hátrahagytak vagy kétszáz versztnyi utat. Pryutnája mellett egy nagy tavon kellett átgázolniok, melynek közepén egy buja fűvel benőtt szigeten vezetett útjok. Miután lovaik a tíz napi útban a gyér és aszu fű miatt igen lesoványodtak és elerőtlenedtek: itt e szigeten tartottak két napi pihenőt. Egy lovuk mégis beleveszett az iszapba, úgy hogy egy franczia kénytelen volt egyik erősebb lovon másik társa mellé ülni, hogy tovább mehessenek. Egy tanyán kozákoktól vettek egy lovat 12 rubelért s augusztus elejére elérték Derbetovszkóját, egy folyó partján fekvő kozák városkát.

Itt megváltoztatták útjuk irányát. Letértek a dél felé vezető járt útról s nyugotra fordultak félig dombos, félig puszta vidéken, itt-ott ligetes dombokon, homokbuczkákon, úttalan irányban. Nukhár bejnek és legényeinek csodálatos helyismerettel és tájösztönnel kellett birniok, hogy e lakatlan vidéken el nem tévedtek.

Három napi bolyongás után végre a Manics folyamhoz értek, melyen egy mellékfolyó beömlésénél gázlót találván, szerencsésen átgázoltak. A következő napon egy kozák városba, Medvieszjébe értek, hol egy sajátságos balesetet alig tudtak kikerülni.

Midőn ugyanis a városon át lovagoltak, hogy a város nyugoti oldalán fekvő szállóhelyen megtelepedjenek, egy kozák legény rugtatott utánuk azzal a parancscsal, hogy menten siessenek a kormányzó úr elé. Nukhár némileg meg volt lepve, a francziák pedig megijedve, noha Nukhár tudni látszott, hogy Medvieszjében nem székel kormányzó.

Mindemellett ő megforditá lovát, egyik cserkesz legénynek megparancsolta, hogy a francziákat kisérje a szállóhelyre, ő pedig másik legényével ment a kozák után.

Egy óra mulva visszajött. Elmondá, hogy a sztavropóli kormányzó segédje van ott valamely hivatalos körút alkalmával s hogy tőle útlevelet és igazolványt kért mind maga, mind a francziák felől, melyre ő saját igazolványát felmutatta, de a francziákról nem tudott felmutatni, azonban őket szolgáinak vallotta s vett is róluk levelet, mint szolgáiról 100 rubelért. Mussza Nukhár bej valóban meg is mutatta az ujdonat uj menlevelet s a francziák még meg is köszönték szívességét és bölcsességét, mikor neki a 100 rubelt megtérítették.

Innen hegyes, erdős, szakadékos vidéken utaztak pár napig, míg elértek a Kubán folyam partjára, mely mellől aztán egy héten át nem is távoztak el. Szeptember huszadikra elérték Ivanovszkáját s itt letérve a fő útról s elhagyva a Kubán partját is, öt nap mulva a Fekete-tengerhez jutottak Anapába.

A francziák örömét nem lehet leírni, midőn ők a szabad tengert dombos útjuk magaslatáról először megpillantották. A szabad tengert, melynek nem volt határa, mely elért Francziaországig, melyen nem voltak bányák, orosz hatóságok, dologházak és rabló kalmukok s melyről azt hitték, hogy az többé nem hoz rájuk szenvedést és nélkülözést, hanem a helyett őket hullámain szabadon el fogja ringatni Francziaországig. Nem voltak még szabadok, még orosz földön álltak, még kezében voltak a balsorsnak és mégis a sötétlő tengernek puszta látása már dobogásba tudta hozni a bujdosók szívét. Hogyan, hiszen tíz éve már, mióta csak a petropavlovszkóji bányából megszabadultak s a tíz év alatt több mint háromezer versztnyi úton át mennyit kellett szenvedniök, hányszor akartak megválni a megúnt, megvetett, nyomorult élettől s hány szerető bajtársat kellett elhagyniok, eltemetniök bányákban, sivatagon, ember nem lakta rideg pusztaságokon.

Lovaikat megállították s könyező szemekkel bámulták a tenger végtelenét. Nukhár bej meg nem foghatá ez érzékenységet s kemény hangon rivallt rájuk:

– Mit bámultok barmok, soh’ se hallottátok hírét a tengernek?

Keserü érzés szűrődött össze a francziák szívében a durva hangra. E hang eszükbe juttatá, hogy még mindig keleten vannak és ellenséges országnak rabjai, a hol erőszak, cselszövény és durvaság uralkodik a lelkeken s a hol az emberbaráti nemes érzület oly ritkán található. Mit éreztek volna, ha sejthették volna, hogy a durva idegen mi sorsot készített számukra.

Anapában egy napot töltöttek. E napon Nukhár bejt csak egyszer látták s akkor is csak egy pillanatra. A két cserkesz azonban mindig mellettük volt, míg urok oly igen elfoglalva látszott lenni.

Másnap reggel korán Nukhár bej felszólította a francziákat, hogy gyorsan üljenek lóra, mert tovább kell menni. A francziák meglepetve néztek egymásra s szemeikkel mintegy kérdezék egymástól, vajjon engedelmeskedjenek-e? Ők azt hitték: Anapában hajóra fognak ülni. Henri végre azt kérdé a cserkesztől:

– Kegyes úr, miért kell innen elmennünk? Mi azt hittük, hogy itt hajóra fogunk ülni, mely bennünket tovább szállít.

– Igen, hajóra ültök, hanem nem itt. A hajó, mely benneteket Oroszországból megszabadít, a gelencsiki kikötőben vár rátok, oda kell mennünk. Készüljetek gyorsan.

A francziák lóra ültek. Az igazat megvallva, valóságos, kézzelfogható okuk még nem volt Mussza Nukhár bej becsületességében kételkedni. Valami kellemetlen előérzet mégis erőt vett rajtuk, mintha a bej nem egészen jó szándékkal volna irántuk s valami meglepetésen törné a fejét. Meg nem foghatták, miért jöttek ők Anapába, miért késtek ott egy napig, miért volt Nukhár ott úgy elfoglalva, miért titkolta előttük elfoglaltságát, ha ott nem akartak vagy ott nem lehetett hajóra ülni.

Azonban útra indultak. A városon kívül egy lovag csatlakozott hozzájuk. Ruhája cserkesz s beszédje is cserkesz volt. Semmi kétség sem lehetett az iránt, hogy az uj lovas egyetértésben van Nukhár bejjel. Egy franczia meg is kérdé az egyik cserkeszt:

– Mit keres ez az ember itt mi köztünk?

– A bej Anapából nem tudja az utat, ez a kalauz.

E feleletben meg kellett nyugodni. Annyival inkább, mert az út hol a tengerparton vezetett le, hol a hegyek, szirtek, hasadékok között tévedezett. Mintha csak kerülni kellett volna az egyenes és rendes járt utat, vagy tán ilyen út nem is létezett. Másnap este felé csakugyan Gelencsikbe értek, egy a tengerhez egy órajárásnyira fekvő városkába, hol azonban nem állapodtak meg, hanem egyenesen lementek a kikötőbe.

A kikötő partján egy csomó sátor és kunyhó állott, látszólag halászok sátorai és kunyhói. Apróbb, nagyobb hajó, csónak és bárka állott a kikötőben bevont vitorlákkal, horgonyokon. Beljebb, a kikötő torkolatánál, csaknem a nyílt tengeren egy nagyobb hajó horgonyozott egy nagyobb és kisebb árboczfával. Világos szine, sajátságos farazata, evező-padjai mutatták, hogy a hajó nem európai s a Földközi-tenger hajóihoz legalább külsőleg nem igen hasonlít.

Nukhár bej odaszólt a francziákhoz, kinyujtott kezével a hajóra mutatva:

– Látjátok azt a hajót? Az fog benneteket elvinni Európába.

A cserkesz, a ki kalauzul szolgált, övéről leoldott egy hosszú fehér sált, felköté azt puskája végére s puskáját magasra tartva, zászlóként lobogtatá azt a tengerben elmerülő napnak hanyatló fényénél. Kevés időre aztán a hajóról öt férfi szállt egy nagyobb csónakba, négyen evezőt ragadtak s negyed óra mulva a csónak a parthoz ütődött. Erőteljes, öreg, török férfi szállt ki a csónakból.