Part 8

A férfi papucsban, világos szinü bő török nadrágban, aranynyal himzett és csaknem földig érő kék, drága, prémes kaftánban, nagy fehér turbánnal fején volt öltözve. Sárga selyem övéből egy késnek s pár pisztolynak gyöngygyel és türkiszszel kirakott agya látszott ki. A mint a csónakból kilépett, Nukhár bej is leszállott lováról s a kantárt egyik legényének dobta oda.

A két férfi törökösen üdvözlé egymást s a társaságtól egy kissé eltávozva, halkan beszélgetett egymással. A beszélgetés alatt Nukhár bej elővett egy irást s a török azt figyelemmel megtekinté.

Az irat végig olvasása közben a török néhányszor a francziákra s ugyanannyiszor Nukhárra tekintett. Az irat olvasása után visszanyujtá azt szó nélkül Nukhárnak s aztán mindketten odamentek a francziákhoz. Nukhár igy szólt hozzájuk:

– Ime előttetek áll a derék és hatalmas Karaszor bég, a ki titeket Oroszországból megszabadít és elvisz Törökországba, a dicső török szultánnak birodalmába. Legyetek neki szófogadók, mint a gyermekek és engedelmesek, mint a szolgák. Én titeket nem bírhatlak tovább, tehát átadtalak benneteket az ő kegyelmébe.

A francziáknak nem igen tünt föl e sajátságos bemutatás, mely nagyon kevéssé különbözött azon eljárástól, a melylyel rabszolgáját egyik úr átadja a másiknak. De tülmenkőji tartózkodásuk alatt fülük eléggé hozzászokott a hasonló beszédmódhoz s azt hitték, keleten már így szokás. Nem gyanítottak semmi rosszat.

A török uraság oda fordult a francziák felé:

– Szolgái vagytok ti a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejnek, az én szeretett vendégemnek?

A francziák egymásra és Nukhárra tekintettek. Nukhár kemény szemekkel nézett rájuk. Henri felelt:

– Mi, kegyelmes úr, nem vagyunk szolgái a kegyes úrnak Mussza Nukhár bejnek. Ő jóakarónk volt, minket megszabadított és ide vezetett és mi azért neki fizetni tartozunk, a mint megalkudtunk és fizetünk.

Nukhár e szavakkal fékezhetetlen dühvel oda ugrott Henrihez, korbácsát előrántá s azzal Henri fején végig vágott.

– Hitvány ebek, el meritek tagadni, hogy ti az én rabszolgáim vagytok?

Henri, miként társai is, kantáron tartá lovát maga mögött. Nukhár korbácsának suhintására a ló fölkapta fejét, megbokrosodott, nagyot ugrott, Henrit a földre rántá s kantárját kiszabadítván, elszáguldott.

A francziák közt általános zavar és meglepetés támadt. Az első pillanatra sem gondolatnak, sem szónak nem voltak urai. Nukhár odament Henrihez, nagyot rugott rajta s lábát nyakára tette s ezt kiáltá:

– Kutyák, mind valamennyit megkötözve a tengerbe hányatlak.

A francziák magukhoz tértek s hatan vagy heten átadva a kantárt többi társuknak, a kezeikben levő fegyverrel odaálltak Nukhár elé. Egyik franczia kemény hangon szólt:

– Nukhár bej, ha társunkat bántalmazod, megölünk. Mi nem vagyunk a te szolgáid.

Nukhár levette lábát Henriről. Henri fölkelt s bár a szenvedett bántalom s lovának elveszte miatt mély haragra gerjedt, mindamellett belátva helyzetük válságos voltát, csodálatos önuralommal szólt Nukhárhoz:

– Kegyes úr, te nem vagy igazságos s én a bántalmat nem érdemlem. Mi igértünk neked ezer rubelt, ha Oroszországból kiszabadítsz s azt megfizetjük, valamint az útlevélért is megfizettük a száz rubelt. És a kegyelmes úrnak, Karaszor bégnek is megfizetünk, ha minket Konstantinápolyba szállít.

Karaszor mindeddig nyugodtan nézte és hallgatta a zavart és szóváltást. Csak kezefeje nyugodott a pisztoly agyán s három matróza kiugrott ugyan a csónakból a partra, de még azok sem jöttek közelebb.

– Utálatos disznó, nemde nem Balán rabszolgái voltatok ti a Volga mellett, nemde bitang jószágok voltatok ti, midőn onnan megszöktetek s nemde nem megvettelek én benneteket a sztavropóli kormányzótól e levél erejénél fogva?

– Micsoda levél erejénél fogva?

– Ime itt van; nézd! Ezzel a kiterjesztett levelet oda tartá Henri szemei elé, hogy az elolvashassa az írást. Az írás pedig csakugyan úgy szólt, hogy Mussza Nukhár bej utazik tizenhárom szolgájával, a kik neki váltott emberei és szolgái, a kik tehát le vannak neki kötelezve és hozzá vannak kötve. A levélből világos volt, hogy azt valamely nyomorult medvieszjei hivatalnok vagy a sztavropóli kormányzónak valamely alárendeltje bérért koholta s a kormányzó pecsétjével, megvesztegetve, becstelenül látta el. Henri ujabb meglepetéssel látta a titkos cselszövénynek e gyalázatos művét.

– Nem, kegyes úr, még ez a levél nem ad neked igazat, – felelt Nukhárnak. – E levelet száz rubelért adták és a száz rubelt mi fizettük ki, már pedig ha szolgáid lettünk volna, akkor velünk nem fizettetted volna ki, mert a szolga nem fizet az ő uráért. Legyen a mi ügyünkben biró a kegyelmes úr, Karaszor bég.

– A szolga az enyém és a mi a szolgáé, az is az enyém, te légy biró derék és hatalmas bég, – mondá Nukhár bej Karaszorhoz.

– Én nem leszek biró a ti ügyetekben, – mondá Karaszor, – mert vagy szolgáid ezek az emberek és akkor úr és szolga között nincs szükség külön biróra, vagy pedig, tiszteletre méltó Mussza Nukhár bej, neked nincs igazságod, akkor pedig én nálam sem találhatod azt fel, a mi sehol fel nem található.

Ezt mondván, elfordult az emberektől, matrózainak intett s miután a napnak már csak fele állt ki a tengerből, matrózai egy közel csörgedező patakhoz szőnyeget vittek, Karaszor bég oda ballagott s hozzá látott esti imájához és mosdásához.

Nukhár bej e nem várt fordulatra még borzasztóbb dühnek és haragnak engedett helyet szívében. Oda ment lovához, legénye kezéből kivette a kantárt, felugrott lovára s azt mondá a francziákhoz:

– Várjatok csak pogány ebek, szökevény disznók, majd a gelencsiki kapitánynál vagy sztarosztánál találok én igazságot.

Ezzel indulni akart, Henri azonban eléje állt. Nukhár elhatározása megijeszté őt.

– Kegyes úr, mit akarsz hát velünk, mondd meg nekünk világosan.

– Akarom pénzeteket és lovatokat és miután ily hitvány szolgákra nincs szükségem, el akarlak adni benneteket Karaszor bégnek. Én ezer versztnyi utat hiába nem tettem ti értetek.

– Kegyes úr, mi odaadjuk néked lovainkat és adunk 500 rubelt. Ezer rubel volt ugyan az alku, de te nem vittél el minket szabad török földre, pedig ez volt a mi föltételünk és a te ajánlatod. Ha bemégy Gelencsikbe és minket fogolylyá tész: nekünk is adott az isten beszélő tehetséget, hogy megmondjuk a sztarosztának, miként csaltad meg Balanov uraságot s miként loptál el bennünket tőle.

Ez az érv látható benyomást gyakorolt a kapzsi és álnok cserkeszre. Alkura vette a dolgot.

– Minden lovatok és ezer rubel. Ezen alul meg nem szabadultok.

Az alku sokáig tartott. Hol csendesen, hol zajosabban folyt a beszélgetés. A francziák félelme mindinkább csökkent, a mint látták, hogy a cserkesznek nincs egyéb czélja, mint hogy minél többet csikarjon ki tőlük. E közben kezdett terjedni az alkony homálya. A nyugoti ég és a tenger mindinkább sötét lilaszint öltött magára. Karaszor bég is végezte esti imáját és mosdását s úgy látszott, mintha cserkeszekre és francziákra nem is gondolva akarna menni hajójára. Egyik franczia azt mondta Henrinek franczia nyelven:

– Ha megalkuszunk is e pogánynyal, ez mégis elárulhat bennünket, tehát nekünk mégis menekülnünk kell.

A figyelmeztetés fontosságát mind Henri, mind a többiek is belátták. Henri tehát azt mondá Nukhár bejnek:

– Kegyes úr, alkunk ha létre jön is, csak úgy lesz érvényes, ha Karaszor bég beleegyezik s minket elvisz magával.

Nukhár rögtön leszállt lováról s a béghez sietett. Egy percznyi szóváltás után oda kiáltott a francziákhoz:

– Jőjjetek ide!

A francziák oda mentek lovaikkal s a két cserkeszszel együtt. Mind ők, mind Nukhár előterjesztették a bég előtt föltételeiket s kérték tanácsát és jóváhagyását. Karaszor bég nyugodt csendes hangon azt felelte:

– Az én hajóm Törökország és nem Oroszország, mivel pedig a derék és tiszteletreméltó bej titeket idáig vezetett, tehát nektek meg kell fizetni az ezer rubelt. A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej megkönyörült rajtatok s lovaitokat átveszi darabonkint 35 rubelért, hatszázötven rubelt pedig lefizettek rögtön.

A francziák ebben megnyugodtak. Lovaikat rögtön átadták Nukhárnak s a meghatározott összeget is nyomban kifizették. Mikor pedig mindez megtörtént, Nukhár bej elővette a medvieszjei levelet s ezt mondá a bégnek:

– Derék és hatalmas Karaszor bég, fogadd el ezt tőlem, szegény szolgádtól és vendégedtől ajándékképen. Ha orosz hajóval találkozol, ez lesz igazságod e hitvány szolgák mellett.

Karaszor bég övébe nyult, elővett onnan egy erszényt, az erszényből kiolvasott aranyban kétszáz rubelt s mialatt a levelet átvette s az aranyat Nukhár bejnek kezébe olvasta, e szavakat mondá:

– Derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej, a mit te pénzen vettél az orosztól, illik, hogy én kétszer annyi pénzen vegyem meg tőled. Allah adjon neked segítséget és hosszu életet.

Nukhár bej mohó örömmel vette el az aranyokat s aztán mély tisztelet jeleivel üdvözölvén a béget s még csak egy tekintetre sem méltatván a francziákat, lovára ugrott s két cserkeszével együtt Gelencsik felé elvágtatott. A két cserkesz nagy zajjal és ostorpattogtatással indítá útnak a vezetéken levő tizenkét lovat. A francziák pedig Karaszor bég intésére minden szó, minden feltétel kikötése nélkül helyet foglaltak a csónakban s az esti homálynak most már sötét leple alatt a két árbóczu hajóra szállíttattak.

A TENGEREN.

(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. – Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. – Trebizondba érnek.)

Mikor a hajóhoz értek, egy matróz lámpával világított le a hajó födélzetéről. Első volt, ki a hajóra föllépett, maga Karaszor bég, utána Henri és a többi franczia. A bégnek előtte is, utána is lámpát vittek a födélzeten, míg hajószobájába ért. A francziákat a hajó előrészébe egy tágas üregben helyezték el, melyben csak egy halvány mécs pislogott. Az üreg egyik oldala mindenféle lommal volt tele hányva, másik oldalán pedig mintegy húsz vagy huszonkét gyékény volt a padlatra téve s minden gyékényen egy pokrócz. Ez volt a francziák éji tanyája, kik azonban nem maguk voltak, mert az üreget meg kellett osztaniok nyolcz vagy tíz idegennel, kiknek egy része csak gyermeknek látszott s kik már mind feküdtek s tán aludtak is.

A francziák nem ettek, sem nem ittak az este. De nem is igen kivánták az ételt, italt, sokkal inkább a nyugalmat lovaglásban kifáradt termetüknek. Pár percznyi beszélgetés után mindnyájan mélyen aludtak.

Reggel már fenn volt a nap az égen, mikor úgy öltözetesen felébredtek. A hajóüreg pár lyukon kapott valamelyes nappali világosságot. Az üreg egyik sarkában volt egy gyékény s pár medencze, tele tengervízzel. De idegen útitársaik már belemosdottak és belefürödtek a medenczékbe, úgy, hogy a francziáknak nem volt kedvük utánuk megtenni ezt a műveletet. Mosdatlanul tölték a napot, csak a port törülték le öltönyük ujjával arczukról és nyakuk körül.

Az idegeneket jobban szemügyre vették most. Voltak ezek vagy tizenöten. Volt köztük hat fiatal, erőteljes, szép férfi, sajátságos kaukázi cserkesz öltözetben. A többi gyermek volt, férfi és leányka, kik azonban nyolcz kilencz évesnél nem igen voltak idősebbek. Szegényes öltönyü, sovány, de szép gyermekek.

A francziák beszédbe akartak ereszkedni az idegenekkel. Ez azonban nehezen ment. Az idegenek, és pedig úgy a felnőttek, mint a gyermekek, nagyon szótlanok voltak s egymás közt sem társalogtak. Aztán nyelvét sem értették a francziáknak. Sem európai, sem orosz, sem kirgiz, sem kalmuk nyelven nem beszélt egyik sem. Törökül is csak egy férfi és egy leány gyermek tudott egy kissé beszélni. Valamennyi nyilván valamely ismeretlen kaukázi törzshöz tartozott.

A férfi azt mondá, hogy ő két társával együtt önkényt szegődött el szolgának Karaszor béghez hat esztendőre. Kapott felpénzt hatszáz piasztert, melyet rokonainak hagyott otthon és kap évenként még száz piasztert, azonkívül pedig fegyvert, szép ruhát és minden ellátást, ha pedig Allah kedvez, még úrrá is lesz Sztambulban. A leányka azt beszélte, hogy őt édes apja adta el szolgálónak nagy uraságokhoz, sok, nagyon sok pénzért, melyet a hatalmas bég mindjárt kifizetett. A leányka egészen meg volt nyugodva sorsában, sőt dicsekedett, hogy ő, ha nagyobb lesz, két kis testvérjét is oda viteti magához. Karaszor bég jó uraság, megteszi az ő kértére.

E beszélgetés alatt a francziákban gonosz balsejtelem támadt. Az egész dolog úgy tünt fel előttük, mintha hajós gazdájuk, a derék és hatalmas Karaszor bég nem lenne más, mint levantéi rabszolgakereskedő, a ki a cserkesz férfi és leánygyermekekkel s felnőtt leányokkal is kereskedést űz, hordván őket a Fekete-tenger keleti partjairól a török nagyurak háremeibe. Egyáltalán kellemetlen érzet szállta meg őket annak meggondolására, hogy ők ily hajóra, ily ember hatalmába s ily társaságba kerültek. Másrészről némi megnyugvást találtak abban, hogy az orosz hatóságok bizonyosan nem engednének meg orosz területen ily embervásárt. Kérdést is intéztek eziránt az idegenhez.

– Az orosz urak megengedik az elszegődést – felelt az idegen – csakhogy a sztarosztnak kell fizetni minden emberért és gyerekért ötven vagy száz piasztert s minden felnőtt leányért kétszáz piasztert, de ezt nem ők fizetik, hanem Karaszor bég.

A francziák most már nagy elborzadásukra tisztán láttak. Az orosz hatóságok pénzért, haszonért, titkon törvény ellenére eltürik a kaukázi népek közt folytatott embervásárt.

A francziák elhatározták, hogy egy vagy más uton bizonyságot szereznek helyzetükről. Óvatosságra elég okuk volt azonban, hogy se el ne rontsák sorsukat, ha ugyan még nincs el rontva, se pedig el ne hamarkodják a dolgot.

Mindenekelőtt kérdést intéztek a törökül tudó idegenhez, hogy szabad-e nekik a hajóüregből kimenni s fölmenni a födélzetre. Az idegen azt felelte, hogy ő ugyan nem tudja, de nem is törődik vele, jobb itt belül fekve, mint a födélzeten vitorlával, kötéllel, munkával elfoglalva. E felelet ki nem elégité a francziákat, meg kellett tehát várniok, míg a bég szolgái vagy matrózai jönnek s kinyitják az üreg ajtaját.

Ez meg is történt. Egy matróz hideg tésztanemü ételt, egy másik matróz pedig ivóvizet hozott az üregbe. Henri megszólította az ételhordót, egy ősz, öreg legényt.

– Hejh apus, köszönjük a kegyelmes Karaszor bég ételét, italát és szivességét, és mi azt megfizetjük háládatos szívvel, hanem mi ki akarunk menni a födélzetre, ételünket, italunkat ott akarjuk elkölteni.

Az öreg matróz egyetlen egy szót se szólt e beszédre, sőt jóformán rájuk sem nézett a francziákra. Végezte dolgát s indult kifelé.

– Hejh öreg, halottad mit mondtam előbb? Jelentsd azt a kegyelmes Karaszor bégnek.

– Majd ha megkérdi, hogy mit mondtatok: akkor megjelentem, – felelt a török nagy lomhasággal.

– Igen, de mi rögtön akarjuk, hogy megjelentsd a kegyelmes bégnek.

– Ha a kegyelmes bég rögtön megkérdi: rögtön megjelentem.

– Hátha nem kérdi meg sok ideig: – szólt Henri – mit csináljunk mi akkor?

– Legyetek nyugton, míg jól van dolgotok, Allah vigyáz ti rátok is, noha meg nem érdemlitek.

Az öreg matróz e szavak után kiment, bizonytalanságban hagyva a francziákat az iránt, hogy mire határozzák el magukat. Nemsokára, alig negyedóra mulva azonban visszament az üregbe s e szavakat mondá a francziáknak:

– Jőjjetek utánam, a kegyelmes bég azt parancsolta, hogy szine elé vezesselek benneteket.

A francziák kimentek a fedélzetre. A hajó már messze járt a magas tengeren. Kelet felé nem látták a partot, valamint dél és nyugat felé sem. Észak felé ködszerű homályként tünt szemükbe a Kubán-melléki Kaukázus. Meglehetős erejü nyugoti szél fújt a tengeren. A tenger tajtéktalan hullámokban ingadozott. Mindkét árbocz vitorlái ki voltak feszítve harántosan, hogy a hajó déli irányban haladjon. A legénységből vagy tizenkettő folyton a vitorlarudakkal és kötelekkel volt elfoglalva. A födélzeten négy ágyu volt szabályszerü támadó állásban elhelyezve. Kettő mellett ott állott a tűzérlegénység. A födélzeten különben meglehetős tisztaság és rend uralkodott. Edények, fegyverek, horgok, rudak, kötelek, szigonyok, hálók, szivattyúk, ponyvák – mind a maguk helyén, tisztán és rendben állottak. Kormányos és hajóparancsnok hivatalos helyén. A francziákra a födélzet azt a benyomást gyakorolta, hogy Karaszor bégnek a vásáron vett szolgákon kívül is különböző foglalkozásban legalább negyven-ötven legény áll rendelkezésére.

A mi más szóval azt jelenti, hogy a francziáknak gondolniok sem lehet valamely erőszakos vállalatra, vagy valamely államcsinyre, hanem magukat a sorsnak és Karaszor bégnek kegyelmére és talán saját ügyességükre s kis pénzecskéjük hatalmára kellett bízniok. Pénzük volt összesen még vagy hétszáz rubel.

Az öreg matróz a francziákat egy kabinba vezette. A kabin gazdagon volt butorral és szőnyeggel ellátva. A kabinban alacsony kereveten maga alá rakott lábakkal ült Karaszor bég. Mögötte szolgák állottak s dohányzó és kávézó eszközeit gondozták. A francziák a keleti szokás szerint mélyen meghajtották előtte magukat. Csöndes lassú hangon szólt a francziákhoz:

– A ki köztetek az első, álljon egy lépéssel előbbre mint a többiek.

Henri társaira nézett s azok helybenhagyó tekintete által kisérve előbbre lépett egy lépéssel.

– Mondd el, miben áll a te kivánságod és társaid kivánsága? – szólt Henrihez Karaszor bég.

– A mi kérelmünk, kegyelmes Karaszor bég, abból áll, hogy minket, a kik Oroszországból, orosz fogságból menekülünk, szállíts el Európába. A szállításért szívesen és hálával megfizetünk.

– Legyen a ti kivánságtok szerint. Híjjátok ide Szanatoglut! – mondá szolgáinak.

Az egyik szolga eltávozott háta mögül s néhány percz múlva egy sajátságos, sovány és rendkívül alázatos férfialakkal tért vissza, ki olyanforma zsíros fekete, hosszú kaftánba volt öltözve, mint a volgamelléki zsidók. Szemöldöke, haja, szakálla, bajusza egészen fekete. Ez volt Szanatoglu, egy keresztyén örmény, Karaszor bégnek írástudó számadója. Majdnem a földet érte homlokával, amint Karaszor bég előtt meghajtá magát.

– Szanatoglu – mondá neki a bég – olvasd el ezen embereknek, mit kell nekik megfizetniök.

Szanatoglu e szóra ujra meghajtá magát s aztán lábait maga alá szedvén, szemközt a béggel leült, szennyes sárga turbánjából kivett egy összehajtogatott papirost és egy vastag irónt s a betüket az irónnal kisérve éles orrhangon és nagy gyorsasággal olvasta a következőket:

»A derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej pedig eladott és kezöknél fogva átadott a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek nem kevesebb, mint tizenkét szolgát, a kik mind valamennyien gyaurok és idegenek és szökevények, a kiknek eladásához pedig az anapai kikötőben engedély nem adatván, sőt a kik az anapai kapitány által visszaköveteltetvén, a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bej őket a gelencsiki puszta kikötőbe vezette s a nagyságos és kegyelmes Karaszor bégnek ott adta el kétszáz, azaz kétszáz arany rubelért vagyis háromezernégyszáz piaszterért, mindamellett a nélkül, hogy a gelencsiki kapitánynak vagy sztarosztnak bejelentette volna az ő szándékát s megfizette volna a kellő jutalmat. Ennélfogva ezen szolgák, kik mind valamennyien gyauruk és szökevények, felette veszedelmes és tilalmas dugáruk, kik ha a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég hajóján az orosz hadihajók által fölfedeztetnének és megtaláltatnának, az által a nagyságos és kegyelmes bég kiszámíthatatlan károkat és veszedelmeket szenvedne, a melyektől megmentse őt Allah és az ő prófétája. Tekintetbe vévén pedig mindezeket, ha a Tarabozán mellett lévő kikötőben a hajó szerencsésen horgonyt vethet és mindezen gyaur szolgák és szökevények a dicsőséges szultán palástjának árnyékában meghuzódhatnak és szabad földön lábukat megvethetik, igaz és valóságos tartozásukat csak akkor rójják le: ha a derék és tiszteletreméltó Mussza Nukhár bejnek fizetett kétszáz arany rubelt, vagyis háromezernégyszáz piasztert megfizetik; továbbá: ha azonfelül hála és elismerésképen (miután ama sok pénzt a nagyságos Karaszor bég a szökevény gyaurokért ingyen cserében kifizetni nem tartozik) másik háromezernégyszáz piasztert fizetnek; továbbá: ha az élelmezésért és szállításért fejenként hatvan piasztert, összesen tehát hétszázhúsz piasztert fizetnek; továbbá: ha a gelencsiki kapitánynak járó tilalomdíjat, fejenként kétszáz piasztert, összesen tehát kétezernégyszáz piasztert megfizetik; továbbá: ha ama nagy veszedelemért, mely a nagyságos és kegyelmes Karaszor béget miattuk fenyegeti, kárpótlásul fejenként ezer piasztert, összesen tizenkétezer piasztert fizetnek; végezetül: ha Szanatoglunak, az Ábrahám kebelébe elköltözött jólelkü Szanat fiának, a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég leghitványabb szolgájának, fejenként harmincz piasztert, összesen tehát háromszázhatvan piasztert fizetnek és ekképen összesen huszonkétezer és kétszáznyolczvan piasztert fizetnek.«

Szanatoglu mindezt nagy gyorsan elhadarván, a papírt összehajtá s a papírt és irónt turbánjába visszahelyezé. Karaszor bég pedig azt mondá a francziáknak:

– Ime hallottátok, tehát legyetek készen Tarabozánban mindazt kifizetni, a mit az irnok elszámlált előttetek.

Henri és a francziák ijedt és szomoru arczczal tekintettek egymásra. Egyáltalán képtelennek érezték magukat arra, hogy e helyzetben a kegyetlen, álnok és ünnepélyes modoru törökkel szemben életre való gondolat, terv vagy ötlet urai lehessenek. Végre is alig maradt más út előttük, mint az önmegadás és könyörgés útja. Henri alázatos, szomoru hangon felelt:

– Kegyelmes bég, nekünk van tizenkétezer piaszterünk és mi azt az utolsó paráig neked adjuk, ezenkívül mi jó iparosok vagyunk, mi Trebizondban, vagy a hol parancsolod egy vagy másfél év alatt a még hiányzó tízezer piasztert megkeressük és megfizetjük, csak vigy bennünket Törökországig és Európába s engedj bennünket szabadoknak.

Karaszor bég e szavakra oda szólt Szanatogluhoz:

– Folytasd tovább.

Szanatoglu rögtön turbánjához kapott, elővette a papírt és irónt és az előbbihez hasonló gyorsasággal folytatá:

»Ha pedig a tizenkét szolga, kik mind valamennyien gyaurok és szökevények, a tarabozáni kikötőben igaz és valóságos tartozásukat meg nem fizetik és csak egyetlen parával is adósok maradnak: akkor szabad választásukra hagyassék, hogy vagy az orosz uraknak visszaadassanak, vagy szolgává tétessenek s vásárra vitessenek. Így rendelte ezt a nagyságos és kegyelmes Karaszor bég, hogy az ő leghitványabb szolgája Szanatoglu ekként vegye irásba mindezeket.«

– Kegyelmes bég, – mondá Henri – te nem lehetsz oly keményszívű, mint az orosz; ha te olyan keményszívű volnál, mint az orosz, mi nem törekedtünk volna Oroszországból Törökországba menekülni. Mi a dicsőséges szultán birodalmában igazságot és kegyelmet keresünk, miután az orosz czár birodalmában csak rabságot és kegyetlenséget találtunk.

Ez a nyilatkozat látható hatást idézett elő Karaszor bégen. Némi élénkséggel kérdezé tőlük:

– Miféle nemzetségből valók vagytok ti és mely országban laktatok?

– Mi francziák vagyunk és Francziaországban laktunk és oda akarunk menni a mi hazánkba.

– Micsoda nyelveken tudtok beszélni? Tudtok-e írni és olvasni?

– Mi írni, olvasni jól tudunk s franczia, német, orosz, kalmuk, török nyelven beszélünk egy kevéssé.

– De ti beszéltek görög nyelven is.

– Mi nem beszélünk görög nyelven. Miért jutott ez eszedbe kegyelmes bég?

– Mert ti segítettetek a gyalázatos görögöknek, midőn azok fellázadtak a dicsőséges szultán győzhetetlen seregei ellen.

– Mi kegyelmes bég nem segítettünk, mi húsz esztendő óta foglyok és bujdosók vagyunk Oroszországban.

– Ti mégis francziák vagytok és gyaurok, a kik megöltétek Firuz bejt, az én fiamat s fejét odaadtátok a hitetlen és lázadó kutyáknak, a görögöknek. Most takarodjatok szemem elől. Míg a nap még egyszer lenyugszik s még egyszer fölkel: addig határozzátok el magatokat, vagy visszaadjalak az oroszoknak, vagy szolgáimmá tegyelek benneteket, vagy megfizettek utolsó paráig, mielőtt lábatokat a tarabozáni földre tennétek. Szanatoglu, te pedig vedd elő irásodat s égesd el itt az én szemeim előtt. Hadd lássák a gyaurok is.