Part 6

– Kedves testvérek, szólt hozzájuk, miért mentek gyalog Asztrakánba, nekünk van tutajunk, mi odaadjuk azt, ha valami csekélységet adtok érte.

Az oroszok összenéztek, tanakodtak s elhatározták, hogy megnézik a tutajt. Most már valamennyien együtt haladtak a Volga partján egész addig, a hol a tutaj feküdt, a rajta hagyott francziákkal.

Az oroszok jól megvizsgálták a tutaj fáját, s megvallották őszintén, hogy ők azt Asztrakánban 4–5 rubelért eladhatják ugyan, de ők azért annyit nem fizethetnek, mert annyi pénzük nincs, hanem adnak fejenként húsz kopeket s mivel heten vannak, összesen 140 kopeket, három tarisznyát és három kenyeret. A francziák megcsinálták az alkut, csakhogy még egy tarisznyával s még egy kenyérrel többet csikartak ki vételár fejében.

A tutajról a tarisznyákat megrakták sült hallal és szilvával, az oroszokat a tutajra vezették, tőlük elbúcsuztak s útnak indultak Kirda felé. Volt most már pénzük is, igaz hogy fejenként csak tíz kopek, s volt kenyerük is. Szegényes árpakenyér, de mégis útközben oly jól ízlett nekik, mint a legfinomabb sütemény. Hiszen oly rég óta nem ettek már kenyérfélét.

A nap már lenyugodott, noha még meglehetős világos volt, mikor a francziák a kirdai pópához betértek. A pópa a lakház tornáczán iddogált egy másik oroszszal s a szeszes ital már meglehetősen meglátszott rajta. A francziák alázatosan hozzájárultak s kezét egyenként megcsókolták.

– Szent atyám, – mondá Henri, – mi szegény vándorló mesterlegények vagyunk. Szaratovban egy kis pénzt kerestünk, de egy kegyetlen kalmuk kirabolt bennünket s egy puszta szigetre kitett. Majdnem éhen vesztünk, míg megszabadultunk. Most munkát keresünk, adj nekünk bölcs tanácsot, hol keressünk munkát? A te testvéred, a jó Petrov, a kivel útközben találkoztunk, ide küldött bennünket jó tanácsért.

– Ni ni, igaz az! – kiáltott fel az az ember, kivel a pópa együtt iddogált. – Ez a tarisznya a Petrov tarisznyája, jól ismerem a madzagjáról. Ezek a csavargók bizonyosan megölték és kirabolták Petrovot.

A francziák közül egyik elnevette magát, a másik megijedt, valamennyien zavarba jöttek a képtelen gyanúra. Legelőbb tért észre Henri s azt mondá a pópának:

– Isten mentsen szent atyám, mi jó emberek vagyunk, Petrovnak és társainak egy tutajt adtunk el, ezért adtak heten 140 kopeket és négy tarisznyát.

– Hazugság az, – kiáltott az idegen ember, – hol vettétek a tutajt?

Henri elmondotta a szigeti kalandokat, a tutajkészítést s a menekülést.

– Tehát ezek az emberek, – mondta az idegen, – kirabolták a Betegek-szigetét is s elpusztították a betegek házait. Hé, hé, emberek, jertek csak ide! – kiáltott be a konyha felé.

Egy háziszolga előugrott a kiabálásra.

– Eredj, fuss csak Ilia a községházhoz s hívd ide a községi szolgákat!

A háziszolga elfutott s néhány percz mulva két fegyveres hivatalszolgával tért vissza. Ezt az időt Henri és társai arra használták, hogy a pópának könyörögtek s isten oltárára minden pénzüket oda adták.

– Jól van gyermekeim, – mondá a pópa, – zsebre csúsztatván az aprópénzt, az majd enyhítésére lesz bűnös lelketeknek. Én nem segíthetek rajtatok, a törvény rátok tette kezét.

Az idegen, a ki senki se volt más, mint a község második előljárója, a megérkezett hivatalszolgáknak azt parancsolta, hogy kötözzék meg a francziákat. Szegény menekülők nem állhattak ellent, este is volt már, lehetetlen volt az önvédelem. Megkötözve egy ólba hurczoltattak s ott kellett tölteniök az éjt fázva, dideregve, kopasz földön. Szomorú éjszaka volt ez.

Egész éjjel szemüket sem hunyták be. Ujra erőt vett rajtuk a kétségbeesés, mint akkor, midőn a kalmuk kitette őket a puszta szigeten. Már-már lábbadozó szerencsétlen betegjeiket ujra elővette a kór és erőtlenség.

Reggel két lovas kozák őrizete mellett elkisérték őket. A kik menni tudtak: azok gyalogszerrel, a betegek rozzant, fakó kocsin. Délben egy kis darab rozs kenyeret kaptak ebédre s így hurczoltattak be estére Jenotajevszkba, a járási főnöknek, iszpravniknak, börtönébe.

A jenotajevszki iszpravnik börtöne bűzös, nyirkos, nyomorult hely, mely azonban meleget mégis adott. Csak a miatt is, mert a börtön zsúfolásig tömve volt oroszszal, kozákkal, kalmukkal és tatárokkal.

Heteket töltöttek itt a nélkül, hogy csak meg is kérdezték volna: mi a bűnük, vagy mi a mentségük. Börtöntársaik azzal mulattatták őket, hogy eltölthetik itt a telet is, tavaszt is, még sem vezetik őket a biró elé, hacsak pártfogójuk nem akad. No, a szegény francziák abban az egyben megnyugtatták magukat, hogy nekik pártfogójuk csakugyan nem akad.

Egyszer, mikor már a hó is leesett, uj foglyokat hoztak közéjük s az uj foglyok közt egy fiatal kalmukot, ki a francziák előtt ismerősnek látszott. Összenéztek és összesúgtak, mintha ők ezzel már találkoztak volna valahol. Végre valamelyiknek eszébe jutott, hogy a fiatal ember hasonlít ahhoz a kalmuk fiuhoz, ki őket a Beteg-szigeten tűzszerszámmal és jó tanácscsal ellátta.

Henri megszólitá:

– Héj fiú, nem vagy te csikós gyerek, a ki az uraság lovait őrizted ezelőtt két hónappal a Beteg-sziget melletti szigeten?

A fiú szemeit mereszté s komolyan hallgatott.

– No csak beszélj, az isten azért adta szádat és nyelvedet, hogy felelj, ha kérdeznek.

– Én őriztem az én uram lovait, de mit akarsz te én velem?

– Látod fiú, te jó ember voltál, minket a Beteg-szigeten megmentettél, aczélt és tűzkövet is adtál, most meg akarom köszönni szivességedet.

– Mivel köszönnéd, te is csak olyan ártatlan ember vagy most, mint én.

– Miért hoztak ide?

A fiú elnevette magát s mosolyogva felelt:

– Mert egy kozák belém veszett a kabak mellett, én meg védelmeztem magamat s a kozák meghalt.

– Mi lesz most már veled?

– Ha az én uram akarja, rám vernek száz kancsukát s aztán elvisznek a kozák helyett katonának, ha pedig az én uram azt akarja, akkor nemsokára kiszabadulok, csakhogy az Aktubán túl kell lennem egy pár esztendeig. Mert az én uram jó ember és nagy úr.

– Hogy hivják az uradat?

– Az uram, mikor itt lakik, akkor orosz és Balanov a neve, mikor pedig Tülmenkőjiban lakik, akkor kalmuk és Balán a neve. Az én uram nagyobb úr, mint az iszpravnik uraság.

Henri elgondolkozott. Gondolatait közölte társaival. A fiú jó gyerek. Ha megszabadul: ő lehet szószólójuk az uraság előtt. Hátha az uraság őket is megszabadítja.

Ujra szóba ereszkedett a fiúval.

– Látod fiú, mi is szegény emberek vagyunk, mi is szeretnénk szolgái lenni a te uraságodnak.

– De ti nem tudtok se lovat őrizni, se halászni, se sót mosni, hát miért akartok ti az én uramnak szolgái lenni?

– Mi többet tudunk annál. Mi tudunk olyan szép ruhát varrni, a milyen nincs a te uradnak; mi tudunk olyan szép butorokat faragni, a milyenek még a te uradnak palotájában sincsenek. Mi tudunk csinálni kulcsot, lakatot, zablát, kengyelvasat és mindenféle fegyvert. Mi tudunk sok mindenfélét csinálni, mindazt a városba elvinni, sok pénzt szerezni s neked is szép khalatot, szép nyerget, szép ostort, szép kést és fegyvereket adni, ha innen megszabadulunk.

A fiú mosolygott és gondolkodott.

– Ha megszabadulok, megmondom a főgazdának, az majd megmondja az én uramnak, mert az én uram én velem nem beszél.

– De nem felejted el?

– Én nem felejtem el, hanem ti se felejtsétek el, a mit igértetek. Aztán két annyit adjatok, mint a mennyit igértetek, hogy fele annak a főgazdáé legyen.

A francziák készségesen megigértek mindent s napról-napra mind jobban összebarátkoztak a kalmuk fiúval. Tőle tudták meg, hogy a Beteg-sziget arra való, hogy a falubeliek az öreg, tehetetlen és gyógyíthatlan betegeket isten nevében oda vigyék s ott magukra hagyják, noha azt tiltja az iszpravnik a keresztyéneknek.

A fiú, kinek Mekle volt a neve, csakugyan nem sokáig volt a börtönben. Alig tíz vagy tizenkét nap múlva kihívták s többé a börtönbe vissza nem vezették. Vagy megkapta a korbácsot és elvitték katonának, vagy pedig megszabadult.

Ujév táján a francziák is megszabadultak. A börtönfelügyelő az iszpravnik elé kisérte őket.

– No csavargó kutyák, – mondá az iszpravnik, – szerencsétek, hogy Petrov és a többi kirdai emberek, a kiket kiraboltatok, meg nem haltak, és szerencsétek, hogy Balanov úr szolgálatába vesz benneteket. Most takarodjatok szemem elől. Egy szolga majd oda kisér benneteket Balanov úrhoz.

Ez azt jelenté, hogy Mekle is megszabadult s hogy szószólójuk lett a főgazdánál és az uraságnál.

A kalmuk uraság palotája csakugyan kitünt a többi jenotajevszki házak között s Mekle azt csakugyan a legszebbnek tekintheté. Nem az utczára dűlt, nem házsorban állott, hanem kert közepén feküdt. Téglából a fala, égetett zsindelyből a teteje, még villámháritó is a tető felett, melyet szareptai herrnhuti német lakatos készitett remekben.

A palota egy emeletes volt, elől oszlopos verandával s egész homlokzata tarka kőmives czifrázatokkal felékítve. Hat vagy hét lépcső vezetett fel a földszinti előcsarnokba, a honnan a szobák és mellékhelyiségek nyiltak.

A palota körül egy egész kis falu állott épületekből, melyekben a kalmuk uraság cselédei, szolgálói, kozákjai, kalmukjai, halászai, lovai, tehenei és kutyái laktak. Ez épületek azonban már orosz mintára mind fából voltak faragva és összállitva. Pinczék és jégvermek is voltak itt-ott, mindenféle módon készített halak és kaviárok raktározására s üdén tartására. Nagy szinek, hol zsákokban fel volt halmozva salétrom, konyhasó és csudasó. Volt egy ácstelep is, hol hajókat, dereglyéket, csónakokat s halászó czövekeket furtak, faragtak, kalapáltak. Egy szóval Balanov telepéből kilátszott az orosz uraság és kalmuk kereskedő.

Az iszpravnik szolgája ide vezeté a francziákat.

A francziák valóban siralmas állapotban voltak. Tél volt, hideg volt, hóban kellett idáig törtetniök. Mezítláb, födetlen fővel, kiéhezve, elsoványkodva, gubanczos hajjal és szakállal, alsó fehérruha piszkos foszlányaiban didergő testtel s vaczogó fogakkal vezettettek Balanov elé. Inkább ázsiai vándorló czigányoknak látszottak, kik most jöttek a sós pusztákról, mint európai képzett iparosoknak.

Balanov egy nagy földszinti teremben üldögélt és dohányzott a kandalló mellett, melyben vígan pattogott az égő hasáb. Háta mögött állott egyik tisztje s a mögött Mekle, a kalmuk fiu. Az uraság egy korbácsot suhogtatott kezében. Ezzel játszott. Kora a 40–50 év közti életidőre mutatott. Fekete arczszine, sűrű tömött bajusza és szakála világosan mutatta a kalmuk eredetet. Vonásaiban ravaszság és kedélyesség tükröződött.

Balanov hosszasan végignézte a nyomorult francziákat. Végre lassú, némileg megvető hangon szólt hozzzájuk:

– Ti vagytok azok a hires iparosok? Hiszen ti csavargó koldusok vagytok.

A francziák lehajták fejüket s mellükön összetett kezekkel alázatosan hallgattak. Csak Henri szólt:

– Kegyelmes úr, most koldusok vagyunk és éhesek és rongyosak és betegek. De ha ruhát és munkát kapunk, kegyelmes úr elhiszi, hogy mi európai mesteremberek vagyunk.

– Igen, de csak németek, miért nem mentek Szareptába?

– Mi nem vagyunk németek, mi francziák vagyunk, azt sem tudjuk merre van Szarepta.

Balanov egy pillanatig gondolkozott.

– Francziák, francziák! Miféle mesterséget tudtok?

– Van köztünk egy pár szabó, egy pár asztalos, ács, lakatos, van egy órás is, egy fegyverkovács, szíjgyártó és varga. Tudunk kötelet verni, réz és bádogos munkát is csinálni, csak műhelyünk és szerszámunk legyen.

Balanov félig kétkedő ravasz szemekkel méregette őket s korbácsát suhogtatá.

– Mit tudtok, mit nem tudtok, majd meglátom. Az iszpravniktól megvettelek benneteket s azt a munkát végezitek a mit én parancsolok. Ha meg akartok szökni: befojtatlak benneteket a sós tóba. Értitek?

A francziák megijedtek. Úgy lettek eladva és megvásárolva, mint a barom. Eszökbe jutott, nem jobb lett volna-e benn maradni az iszpravnik börtönében. Henri azonban feltalálta magát:

– Kegyelmes úr, majd munkánk után itéljen fölöttünk, ha majd erőnk, egészségünk helyre áll. Mi nem akarunk megszökni, ha szabadon leszünk is. Minket köt az adott szó, mert mi francziák vagyunk és katonák voltunk.

– Kinek a katonái voltatok?

– Mi a nagy császárnak a katonái voltunk.

– Miféle nagy császár katonái? A fölséges czáré vagy a török szultáné?

– Mi Napoleon katonái voltunk.

– Napoleon? Miért nem mondtátok előbb? Ismertétek ti Napoleont?

– Én láttam kétszer – szólt Henri – egyszer olyan közelről, hogy csak tíz lépésnyire voltam tőle.

– Te akkor derék ficzkó lehetsz, – szólt Balanov s fölkelvén a zsölyeszékből, gyöngén egyet huzott a korbácscsal Henri nyaka közé. – Ki látta még közületek? – kérdezé.

– Én is láttam, én is láttam, – szólt vagy öt franczia. Én Auszterlitznél láttam, én Moszkaunál kétszer láttam! – kiáltott föl egyik s másik.

– Hát ti nyavalyások, nem láttátok? – szólt az uraság a többi francziákhoz, a kik némán maradtak.

– Nekünk az isten nem adta meg ezt a szerencsét, – szólt közülök egyik.

– Hát aztán milyen ember volt Napoleon? Mennyi arany meg gyémánt volt a ruháján? Mekkora kardot szokott a csatába vinni? Hány lovat vitt magával? Volt-e olyan magas termetü, mint én?

Balanov egész tűzzel, rohamosan intézte e kérdéseket a francziákhoz. Henri egészen fölvidult, magához tért s ügyes ötlettel kizsákmányolta a kalmuknak e kiváncsiságát.

– Olyan magas termetü nem volt, mint a kegyelmes úr, hanem ő is erős volt, mint az aczél. Ő is olyan erős volt, mint a kegyelmes úr és ő is úgy tudott parancsolni.

Balanov nagy önteltséggel hallgatta a hízelgő szavakat. Még néhány perczig beszélgetett a francziákkal s aztán ekként szólt hozzájuk:

– Most takarodjatok ki a pitvarba, várakozzatok ottan, majd Zabdir tudtotokra adja parancsolatomat.

A francziák kezet csókoltak s kimentek a pitvarba, melynek szellős, rideg levegője nagy ellentétben állt mind a szoba melegével, mind az ő ruhájuk épségével. Sokáig azonban nem kellett várakozniok; Zabdir, az a kalmuk férfiu, ki az uraság mögött állott s ki annak egyik főtisztje volt, nemsokára kijött a teremből s vele együtt kijött Mekle is.

– Kaptok egy házat – szólt Zabdir a francziákhoz – kaptok ennivalót s estére ruhát is. Az uraság kegyelmébe fogadott benneteket, legyen gondotok rá, hogy nekem is kedvemben járjatok. Most menjetek Mekle után.

Ezzel Mekle előre ment, a francziák utána. Jó tova mentek a palotától fák és faházak közt a hóban, midőn Mekle egy faház előtt megállott, annak ajtaját belökte, a házba bement s egy öreg embert és egy öreg asszonyt kilökött, a gunyájukat s rongyaikat is utánuk hajitotta s a francziákat oda bevezette.

– Ez lesz a lakástok, míg az uraság mást parancsol. Szalmát hozhattok magatoknak a kazalból, onnan la, fűtni való fát találtok a ház mögött, a ruhátokat majd megkapjátok, most pedig ketten jertek velem takaró pokróczért.

Két franczia elment Meklével a pokróczért, a többi rögtön neki állt a háznak, annak egyetlen nagy szobáját kitisztogatták teljesen; a szalmát, szemetet belőle kisöpörték, kidobálták; a kemenczében és katlan alatt rögtön nagy tüzeket gerjesztettek, a kazalból uj tiszta szalmát hoztak be elegendő nyalábbal s midőn pokróczaik is megérkeztek, teljes gyönyör érzetével nyujtózkodtak végig a meleg szobában. Ebédre forró theát kaptak, meleg pilavkását ürühussal, zöldséget édesen s jó kenyeret. Megállapodtak abban, hogy tizenhárom év óta, mióta Francziaországot elhagyták, még oly jól nem érezték magukat, mint most.

Estére csakugyan kaptak uj ruhát is. Bokáig érő inget, durva házi vászonból, de ujat, tisztát s minden főre négy darabot. Szürke posztóból gyapottal bélelt nadrágot, uj bagaria csizmát, báránybőr mellest s birkabőrrel bélelt ujjas orosz felsőkabátot derékszíjjal s fekete báránybőr süveget. Mekle gondoskodott nekik ollóról és borotválkozó eszközökről, továbbá minden szükséges edényről is, hogy ételüket, italukat maguk készíthessék. Pár nap mulva, miután már jól felmelegedtek, tiszta, tápláló ételt és italt élveztek, jól aludtak s magukat egy kissé kicsinosították, maguk is alig ismertek egymásra. Mikor pedig az urasághoz bekéredzkedtek, hogy kegyeit megköszönjék, az uraság csak elbámult az ő uj cselédjein, a kikről most már egyáltalán elhitte, hogy ezek bizony Napoleon katonái is lehettek. Mondott is annyit Zabdirnek, mikor tőle eltávoztak:

– Szerencséjükre csakugyan nem németek.

A francziák munkát kértek, hogy tartozásukat leróhassák s hálájukat kimutathassák. Az uraság azzal ereszté el őket, várjanak, majd gondoskodik műhelyről. Ez a gondoskodás azonban nem történt meg hamarosan. Az uraság nemsokára eltávozott Jenotajevszkből valamelyik ismerőséhez, vagy távoli birtokaira vadászni s nem is jött meg márczius vége előtt. Hiába esenkedtek a francziák munka után, Zabdir csak azzal fizette ki őket, hogy mind bolond ember az, ki munkán töri a fejét, mikor a nélkül is megélhet. Nem tehettek egyebet, mint átengedték magukat az édes semmittevésnek s a gondnélküli életnek, a mitől pedig ugyan régóta elszoktak már.

Április első hetében elment a jég a Volgáról s ugyanekkor az uraság is haza jött. Április közepén a francziákat fölrakták egy dereglyére s egy csomó sziget mellett elhajózva, átszállították őket az Aktuba partjára Szelitrennójába. Innen pedig lóháton fél nap alatt elértek Tülmenkőjibe, Balanovnak egy kis falujába, mely a sós puszták szélén fekszik, s melyen át vezet egy karaván út Orenburg és Orszk felé. Ez leendett a francziáknak műhelytanyájuk.

Meklének igaza volt. Itt az uruk csakugyan nem orosz volt, hanem valóságos kalmuk, még pedig falujában és a pusztán oly hatalommal, mintha valóságos fejedelem lett volna. Talán valósággal is ama kalmuk törzsfőnökök egyike volt, kik az asztrakáni kormányzók, a kozák hetmanok, a kerületi főnökök megvesztegetése folytán rendszeres alku mellett bizonyos korlátolt fejedelmi jogokat élveznek.

Balán azonban nagymérvü kereskedést is űzött. Őszszel és tavaszszal több mint ötszáz munkás foglalkozott zsoldjában és részére halászattal Szelitrennójától Krasznojárig, sőt még a Volga torkolatánál is. Mindenütt páczolták, szárították, sózták, füstölték a halat, készítették a kaviárt és vizahólyagot, volgai héringet és szareptai balzsamot. Ezenkívül óriási ménesei és juhnyájai voltak. A lovakat egyaránt szállította Nizsni-Novgoródba és a Kaukázusba Mosdokig.

Kereskedett prémbőrökkel és mindenféle sóval és dohánynyal. A sós tavakon egész nyáron át dolgoztak munkásai, oroszok és kozákok. Jenotajevszken kívül Vladimirovkában és Czárjevben is voltak sóraktárai. Tülmenkőjiban palotája volt, palotájában háremet tartott, noha nem egészen a törökök szigorával s voltak itt gyermekei is nagy számmal, kiket valóságos oroszokká nevelt, noha ő itthon még mindig ragaszkodott az ősi kalmuk szokások egy részéhez – életmódban, mulatságban, kegyetlenségben.

A francziák számára egy nagy, hosszú épületet emeltetett itt, melynek különböző rekeszei szolgáltak a francziáknak műhelyül és lakóhelyül. Minden iparágra külön műhelyt rekesztetett el s minden műhelybe maga szerezte be Zabdir segítségével az illető szerszámokat. E szerszámok ugyan nem voltak a legjobbak, de Balán mégis csakhamar meggyőződött arról, hogy a francziák teljesen urai adott szavuknak s azért, midőn ezek panaszkodtak szerszámaik silánysága fölött, menten felülteté őket trojkákra s elvitte Czárjevbe, Czáriczinbe és Szareptába, hogy ott szerezzenek be olyan szerszámokat, a minőket legjobbaknak vélnek, árát ne kérdezzék.

Ekként jól felszerelve a francziák egész erővel és jókedvvel láttak a munkához s két év alatt 1825-ben és 1826-ban roppant tömeg iparművet összedolgoztak az uraságnak, ki azokat az Aktubán leszállította Asztrakánig s fölszállította Czáriczinig és Dubovkáig s nagy vásárokat ütött és szép pénzt vett be belőlük. Az első nyártól kezdve minden francziának adott hetenként a teljes ellátáson és ruhán kívül 50 kopeket, a melyből a francziák a második év végére már mintegy 400 rubelt gyűjtöttek és tettek félre.

A jóllét, a gondtalan és biztos élet s a pénz ujra feltámasztotta a francziákban a szabadság ingerét, a menekülés szándékát s a honvágyat, visszatérni Francziaországba. Miután Meklének és Zabdirnak mind elkészítették azt, a mit igértek, sőt még annál is többet s miután Tülmenkőjiban minden férfit és asszonyt jó barátjukká tettek, a kivel csak érintkezésbe jöttek s a francziákat mindenki jó és szelid embereknek tartotta, a francziák megkisértették ama kérelmük előadását, hogy az uraság ereszsze őket szabadon.

Az uraság komor képpel hallgatta meg kérelmüket s nyers parancsoló hangon felelt:

– Akkor eresztelek el benneteket, ha majd nekem tetszik. Még hasznot nekem nem hoztatok. Én haszonért váltottalak ki benneteket Jenotajevszkből. Eddig csak a váltságdíjat, a műhely, szerszám, ruha árát kerestétek meg és mégis adtam nektek hetibért. Hasznot, nyereséget csak ezután várok belőletek. A birkát és lovat sem azért szerzem, hogy annyit adjanak érte, a mennyibe nekem került. Takarodjatok munkára.

A francziák hosszú orral távoztak. S aztán maguk között bizalmasan tanácskoztak jövendő sorsuk felől. Mérlegelték a szökés esélyeit. Az esélyek nem voltak kedvezők. Asztrakán felé nem lehetett menekülni, mert a Kaspi-tengeren vagy a Kaukázusban Európa és Ázsia legvadabb népei közé jutottak volna. A menekülés csak nyugot felé volt lehetséges. Igen, de Balán kocsin lovon, hajón mindenütt nyomukban lehetett s azt már tapasztalták, hogy az orosz hatóságok előtt Balán föltétlen biztossággal keresztül tud vinni mindent. Elhatározták tehát, hogy pár évig még maradnak s valamely kedvező alkalomra várakoznak. Addig is azonban biztositaniok kell az uraság kegyeit.

Ujra bekéredzkedtek az urasághoz. Henri volt – mint mindig – a szónok.

– Kegyelmes úr jótéteményét, hogy bennünket a nyomortól és haláltól megmentett, lelkünkből megköszönjük és meg is akarjuk hálálni. De mi magunk mégis kevés hasznot tudunk hajtani a kegyelmes úrnak, ha pedig meghalunk, vagy megbetegszünk, csak terhére leszünk. De ha kegyelmes úr fiatal gyerekeket hozatna a falukból és városokból, azokat megtanítanánk a magunk tudományára s akkor kétszeres, háromszoros erővel dolgozva kétszeres-háromszoros hasznot hajtanánk.

A kalmuk uraság képe felvidult. Ez még nem jutott eszébe. Pedig olyan világos volt.

– Hozatok nektek gyerekeket.

– Köszönjük kegyelmes úr. Lehet-e majd két esztendő mulva szabadságért könyörögnünk?

– A mi egy nap mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk egy nap mulva; a mi pedig két esztendő mulva lészen eljövendő, arról beszéljünk két esztendő mulva. Többé nekem a szabadonbocsátást elő ne hozzátok, mert megkorbácsoltatlak benneteket. Zabdir – kiáltott a tiszthez – ezek az ebek két napig nem kapnak ivóvizet. Legyen rá gondod.

Valódi harag, vagy csak rémítés volt-e az uraság szigora, azt a francziák nem vették észre. Annyi bizonyos volt, hogy Balanov a kapzsiság mellett is, mely a francziák helyzetének kizsákmányolására ösztönzé, nem egyszer jó indulatot is tanusított ezek iránt. Ezúttal azonban a büntetés végrehajtása megkezdődött. A vízhiány pedig éppen itt a sóspuszták szélén borzasztó büntetés. Ott, hol a levegő is, melyet beszívnak, sóval van tele, hol az ivóvízre éppen ezért kétszeres a szükség, ott a szomjuság kínja előbb beáll s égetőbb mint másutt. Szerencséjükre azonban a francziáknak, a második huszonnégy órai büntetést akár Zabdir, akár az uraság elengedte.

S mégis belátták a francziák, hogy az uraság kapzsisága miatt rendes úton-módon nincs menekvésük. Nincs mindaddig, míg el nem gyengülnek, ki nem öregesznek a munkából. Akkor pedig minek az élet, ha annak erejét szolgaságban, öregségét a kegyelemkenyér gyalázatában, vagy tán nyomorban kell eltölteni. Szomoru napok után szomoru esték és éjszakák borultak a francziákra, mikor mindezt meggondolták s mikor a honvágy, a szép Francziaország utáni sóvárgás eltölté szivöket s midőn más részről a fölgerjedt képzelet túlzó vonásokban, rémletes arányokban festé előttük azt a sorsot, mely ugyan európai szabad emberhez nem méltó, a nagy császár katonájához szégyenletes, de a mely Balanov szeszélyei daczára is mégis csak sokkal jobban tűrhető, mint a petropavlovszkóji bánya, vagy az orenburgi dologház, vagy a Beteg-szigetbeli vadember-élet.