Part 5

Hirtelen neki álltak a teknősbékáknak, nyakukat kitekerték, tört faágnak éles szilánkjával pajzsukat s bőrüket lehántották, beleiket kimosták s aztán a fehér húst fára téve puhára és porhanyóra verték. A félig kiszáradt és egészen kiszáradt tócsagödrök fenekén és oldalán ott fehérlett a sziksó, abból hoztak egy marokkal s a pecsenyét vele kissé meghintették. Az éhség ízletessé tette a kezdetleges ennivalót s lakomájuk aránylag kielégitő volt. Sőt a tizenkét teknőcz egyátalán nem is volt elegendő, öten rögtön ki mentek a bozót szélére s nem sok idő mulva, noha a teknőczök előlük a vízbe és lyukakba menekültek, fogtak s hoztak a tanyára vagy harminczat. Az éhség csillapultával még mulatságot is csináltak abból, a mint a lábaiknál fogva sodrott kákára kötözött nyughatatlan állatkákat hurczolták magukkal s a mint az el nem fogyasztott darabokat a fához kötötték, hogy el ne szökhessenek.

– A húrral kötözzétek meg őket – kiáltott föl egyik – az átkozott kalmuk ajándékának legalább vegyük hasznát.

Még kaczagtak is a szegény francziák a furcsa ötleten.

Helyzetük azonban még sem javult. Két beteg társuk ugyan némi erőhöz jött pár nap alatt úgy, hogy járni is tudtak, azonban eltelt négy nap és segítség sehonnan sem mutatkozott. Az idő ugyan nappal még mindig meleg volt, de az éjszakák hűvösek voltak. Ruha, tűz és födél hiányában az esős idők bekövetkeztével helyzetük valóban borzasztó leendett.

Elhatározták, hogy a szigetről menekülni fognak. Kelet felé a menekülés lehetetlennek látszott, mert bár kilenczen jó úszók voltak, mégis a roppant széles folyam átúszását csak meg is kisérleni őrültség lett volna. A kisérlet tehát csak nyugat felé történhetett.

Az volt a kérdés: ki tegye meg az első utat. Öten vállalkoztak. Sorshúzás utján a sors Henrire esett.

Mind valamennyien kimentek a nyugoti partra s a hol a bozótot legvékonyabbnak találták: ott Henrit érzékeny búcsu után víznek eresztették. Aggodalom vett rajtuk erőt ösztönszerüleg, hogy Henri ott vesz a folyamban.

De ez nem történt meg. Henri a folyam közepén járt már és még mindig csak lábolta a vizet. Onnan kiáltott vissza, hogy a folyam könnyen lábolható, sőt feneke a bozóton belül a tiszta vizen nem is süppedékes. A túlsó part közelében alig kellett úsznia 4–5 méter szélességben s szerencsésen elérte a túlsó partot.

Henri mihelyt a szárazra jutott: azonnal keresett egy sűrűbb cserje bokrot, hova a nap oda tűzött. Ott pihent egy órán át, hogy átázott ruhája némileg kiszáradhasson, a mi meg is történt, miután ruháját levetette és erősen kifacsarta. Azután szemle alá vette a száraz földet.

Ez is csak sziget volt, még pedig az előbbinél jelentékenyen kisebb s még elhagyottabb. Itt még emberi nyomnak s rég elhagyott kibitkának sem volt semmi jelensége. Dombosabb részek is teljességgel hiányoztak; óriás fűvel, süppedező avarral s fűz és rekettye bokrokkal volt csaknem egészen borítva. Teknősbéka ugyan itt is volt nagy bőségben, de nem egy jelenség világosan mutatta, hogy e szigetet az árvíz is el szokta önteni. Ezer meg ezer vad madár röpködött vagy tollászkodott körülötte, bámulva és vijjogva, de tőle messze nem távozva. E körülményből nyilván lehetett következtetnie, hogy e szigeten régen nem lehetett emberi lény. Abban bizonyos volt, hogy e szigeten társaival együtt megmaradniok lehetetlen.

A sziget nyugoti partján szintén egy folyam nyulott el, mely tán valamivel keskenyebb volt, mint az, melyen átlábolt. E folyamon túl azonban egy látszólag nagyobb szárazföld terjedett el, melyen emelkedett részek, dombok s erdők is mutatkoztak. Ha minden jelenség nem csalt: itt már emberekre kellett akadni, mert hiszen az alig képzelhető, hogy itt Oroszországban a Volga mellett, Európa és Ázsia határán, mívelhető és hasznavehető ily nagy területet pusztán hagyjanak.

Oda azonban nem kisérté meg az átmenetelt, nehogy sok ideig való távol maradása miatt társai nagy aggodalomba essenek. Az oda való átjutást szintén lehetőnek, sőt biztosnak vélvén, rögtön visszafordult, s egy óra leteltével már társainál volt.

Társai bámulva s aggodalommal hallgatták meg jelentését a szomszéd szárazföld elhagyatottságáról. Többen közülök mégis rögtön késznek mutatkoztak oda átmenni, hogy onnan ismét nyugot felé tovább mehessenek. Erről azonban Henri lebeszélte őket, javasolván, hogy ma még az éjet itt töltsék, miután a szomszéd szigeten meghálni nem lehet, s azért a két vizen egy nap alatt kell átmenniök s még éjjeli tanyát is keresniök, a mi pedig ma már meg nem történhetik.

Utolsó teknősbéka vacsorájukat ez este költötték el e szigeten.

Másnap kora reggel az étkezés után átkeléshez készülődtek. A kibitka földbe szúrt karóit kiszedték, s annak minden darabját összekötözve magukkal vinni elhatározták. Eszükbe jutott, hátha az uj szárazföldön ilyet se találnak.

Ez összekötözött karókat egyébiránt másként is felhasználták. Öt társukat, kik úszni nem tudtak, ennek segélyével szállították át a mély vizen. Két úszó megfogta egy-egy kezével a karó két végét, az úszni nem tudó pedig a karó közepébe kapaszkodott s ekként ügygyel-bajjal a veszélyes vizen áthurczoltatott.

Az átkelés szerencsésen megtörtént s a kis társaság, meg sem pihenve, rögtön átköltözött az uj sziget nyugoti partjára. Itt azután napnak kitett bokrokat keresve, ruháikat kifacsarták és megszárogatták, némelyek pedig teknőczöt fogni a bozót mentében lesre mentek.

Az útjokban álló új folyam kikémlelése volt most az első teendő. Henri erre is vállalkozni akart, azonban egy másik, jó úszó társuk akarta ezt megtenni minden áron. Óhajtását teljesítették s a folyamnak neki eresztették.

A francziák nagy bámulatára ez a folyamág is sekélyes volt. Társuknak alig kellett úszni valahol, gázolással is átjutott a túlsó partra. Pár óra múlva vissza is jött, tapasztalásairól számot adni.

Jelentése hurrah kiáltásokat csalt az örvendező francziák ajkaira. A túlsó föld e jelentés szerint nem sziget, hanem valódi száraz. Embereknek is kell ott lenni, mert szilva és birs-fákat talált, melyeken még gyümölcs is volt s a dombosabb részeken vadszőlő lugasokat is fedezett fel, melyeken feketéllett az érett fürtök sokasága. Mindezeken kívül tört edénynek cserépdarabjaira is akadt, melyek közül hozott is magával pár darabot.

A francziáknak e hírek hallatára nem volt maradásuk. Rögtön, habozás és haladék nélkül neki álltak a folyamon való átköltözésnek s azt azonnal meg is tették. Oly vidám hangulatban voltak az uj száraz földön, mintha már minden veszély elmúlt volna fejük fölül. A legelső buja lombozatu, sűrű vadszőlő lugas árnyékában megtelepedtek, néhány lugas alját sátor formára kitisztogatták és rendbe hozták, a már pirosló és hulladozó szőlőlevélből puha fekhelyet készítettek s átadták magukat az édes pihenésnek s a szabadulási ábrándok még édesebb gyönyörének. Élelmük az egész napon át érett szilvából állt, melyet különösen édesnek találtak. A következő napok azonban mégis kiábrándulást szereztek sok irányban. Először is észrevették, hogy az uj szárazföldön teknősbékát nem igen találnak, a vadszőlő és birsalma élvezhetetlen, a szilva pedig nem elég az élelemre, de sokáig nem is tart el, miután a fákról már hulladoz az aszúgyümölcs s a legelső erősebb szél mind leveri.

A második szomoru tapasztalásuk az volt, hogy az uj szárazföld is csak sziget. Szélessége ugyan lehet tán egy mérföld s hossza még sokkal több, de azért ők itt is csak be vannak zárva s nyugot felé megint egy folyam zárja el útjokat, mely gyorsabb folyásunak látszik az eddigieknél, tehát bizonyára mélyebb is lesz. Élő embert se találtak, noha száz meg száz jelenség világosan mutatta, hogy e szigeten gyakran járnak emberek. A folyamokon sohase láttak se kis, se nagy hajót, még halászokat sem, noha a folyamokban, sőt még az apróbb kiöntéses tavacskákban is nyüzsgött az apróbb-nagyobb hal.

A francziákat aggodalom, majd lassanként valóságos rémület szállta meg. Elgondolták: minő istenátkozta föld lehet ez, melyen sem szelid, sem vad állatok, sem emberek tanyát nem ütnek. Tüzet éjjel nem láttak, kutyaugatást nem hallottak, emberi művelődés jelenségét föl nem fedezhették. Utóbb azt gondolták, hogy ha csakugyan laknak emberek e vidék közelében: azok bizonyára még a kegyetlen kalmukoknál is vadabbak lehetnek.

A harmadik napon már megkívánták a teknősbéka húsát s mert e szigeten nem igen kaptak, vissza kellett menni az elhagyott kis szigetre, hogy annak partján és bozótjában fogjanak néhány százat. E rengeteg teknőczöt aztán lassanként átszállították s nekik sűrűn földbe szúrt karókból keritést csináltak s egyúttal gondosan őrizték őket, hogy el ne szökhessenek. Nyers pecsenyéjük legalább megint lett elegendő. A mire annyival nagyobb szükségük volt, mert három társuk erős áthűlés következtében képtelen volt vízre menni s e miatt a további menekülést nyugot felé meg nem kisérthették.

Az ötödik napon, midőn néhányan a nyugoti parton őgyelegtek, az átelleni szárazról nagy robogás hangját hallották s közben-közben emberkiáltást és ostorpattogást, mintha valaki egész ménest űzött hajszolt volna a mezőn. Látni azonban semmit nem láttak a parti fák és cserjék miatt.

A francziák meredt szemmel néztek és meredt füllel hallgatóztak.

A robaj, kiabálás és ostorpattogás lassanként megszünt s alig egy óra mulva egy lovasfiut láttak, a mint a parti bozótból lovával kitörtetett s a folyóba lovával szügyig bement. Nyilván azért jött, hogy lovát megitassa s maga is igyék a fejéről levett süvegbe merített folyamvízből. A fiú tatárnak vagy kalmuknak látszott s a francziák felé oda sem pillantott.

A francziák azonban részint orosz, részint töredezett kalmuk nyelven átkiabáltak hozzá. Kiáltozásukra a ló abban hagyta az ivást s előre szegzett fülekkel bámult a francziákra. Ugyanezt cselekedte a fiú is, többszörösen elnevetvén magát a francziák intésére és szavaira.

Végre a fiu éles, harsány hangon átkiáltott hozzájuk orosz nyelven:

– Betegek vagytok?

A francziák szintén orosz nyelven vissza kiáltották:

– Nem vagyunk betegek!

– Hát kik vagytok? Mit kerestek ott a Betegek szigetén?

A francziák összenéztek. Meg nem foghatták, mért nevezi a fiú a szigetet betegek szigetének. Ösztönszerüleg feleltek:

– Mi nem vagyunk betegek, mi szegény utazók vagyunk. Szaratovból jöttünk, de egy kalmuk kirabolt bennünket s megkötözve ide tett a szigetre.

A fiú egészen hallhatólag elkaczagta magát. S aztán kérdezé:

– Mit akartok?

– Se tüzünk, se ruhánk, se ennivalónk. Szeretnénk innen szabadulni.

A fiú erre nem felelt, fejével bólintgatott, lova kantárját megrántotta s aztán a bozóton át a szigetre vissza törtetett.

A francziák voltak vagy heten s mind a heten rémülten kiabáltak a fiú után, csak arra kérve őt, hogy adjon nekik tüzet, Jézus Krisztusnak és Mohamednek és minden prófétának és szenteknek nevében.

Kevés idő mulva a fiú ujra visszajött a vízre s azt kiáltá át:

– Jertek följebb vagy tizenöt nyíllövésnyire, ott majd beszélek veletek, a hol a folyó kanyarodik.

A francziák lélekszakadva siettek a folyam mentében fölfelé. Mire a kanyarulathoz értek: akkor a lovas fiú ott volt már a túlsó parton. A folyam itt felette széles, lassú folyásu és zátonyos volt.

– Itt vagyunk, itt vagyunk, jere közelebb, – kiáltozták izzadtan a fiú felé.

A fiú beleereszkedett a vízbe s éles, vércse szemeit folyton a francziákra szegezve, lassú gázolással közelgetett a francziák felé. A parttól mintegy 50 méter távolságra megállott, lovának csak nyaka és feje állott ki a vízből. A fiú sötét, barna arczu 17–18 éves ifjoncz lehetett, kalmuk ruhában, magas bőr süveggel, nyakában ostor és pányvakötél, övében kés és pisztoly.

– Miféle fegyvertek van? – kérdé a francziáktól.

– Nincs nekünk semmi, csak a körmünk és fogunk. Nézd!

A francziák kiterjesztették kezüket. A kalmuk fiú jól láthatta, hogy fövegük sincs, ruhájuk csak alsó fehér ruha, az is rongy és foszlány. Lábukon semmi s rongyaikon át testük látszik.

A fiú közelebb jött s ezt kérdé:

– Ott a fűben nincs fegyvertek eldugva?

– Nincs nekünk, hiszen ha fegyverünk volna, nem volnánk éhesek, nem kellene teknősbékát ennünk.

A fiú elnevette magát s ismét közelebb jött.

– Hát miért nem fogtok halat? – kérdezé.

– Hogyan fogjunk? – A kezünkkel?

– Vágjatok faágat, szúrjátok le sűrűn a víz fenekére, készítsetek belőle aklot, hagyjatok nyílást azon az oldalán, a merre a víz kifolyik belőle, majd tele megy az hallal, aztán megfoghatjátok.

– De mivel vágjunk faágat és miképp süssük meg a halat?

A fiú tűzkövet és aczéldarabot vett ki övéből s oda dobta a francziáknak a partra.

– Keressetek száraz futókát vagy puha pudvát, törjétek össze s aztán beleesik a tűz. Kést pedig keressetek a Betegek tanyáján.

– Hol van az a Betegek tanyája?

– Arra ni! Fölfelé mutatott a szigetnek egy dombos és erdős része felé.

– Ruhánk sincs, hogy szabaduljunk innen?

– Csináljatok tutajt fából, vadszőlőből.

– Hová menjünk? Merre laknak itt emberek?

A fiú kelet felé mutatott s mondá:

– Arra van Tombovka; azontúl van Tülmenköji, ott lakik az én uram; erre pedig – s ekkor nyugot felé mutatott – van Jenotajevszk, ott van az én uramnak palotája, mert az én uram ott is lakik.

– Hát Czáriczin merre van?

– Arra ni! Czáriczin messze van. Én nem tudom, mennyire van, de az én uram tudja.

A fiú északnyugot felé mutatta Czáriczint.

A francziák nagy hálálkodással megköszönték a lovászfiúnak jó tanácsát s aczél és kovából álló becses ajándékát. A fiú folyton nevetett a víz közepén a ló hátáról a francziák hálálkodó szavaira. Egyszer aztán egyet gondolt, lovát megforditá, átgázolt a vízen s visszament méneséhez. A francziáknak csak azután jutott eszükbe, hogy a fiúnak s urának nevét meg kellett volna kérdezniök.

Mindamellett most már aránylag gazdagoknak érezték magukat. Volt tűzszerszámuk, tudták a halfogás mesterségét s megtudták azt is, hogy a sziget északi erdős részein emberek laknak.

Fából durván összeeszkábált négy házikót találtak egymástól nem nagy távolságban. A házikókhoz vezető ösvényen alig volt a fű egy kevéssé letaposva. E házikók közvetlen közelében is buján díszlett a fű és dudva. Apró sírdomb féle halmokat találtak a házikók körül, melyek némelyike durva fakereszttel is fel volt ékesítve.

Siettek oda. Az erdőre s az erdőben az emberi lakásokra könnyen ráakadtak. Fölfedezésük azonban ujabb ijedelmet okozott nekik. A betegtanya valóban borzasztó tanya volt. Egyik házikó küszöbénél egy hulla feküdt s midőn közelebb mentek, a közel álló fákról hollók és varjuk repültek fel. A betegek tanyája holtak tanyája volt. A keresztek azt mutatták, hogy a holtak keresztyének valának.

Benéztek a házikóba is. Butorfélét nem találtak A házak belseje egyetlenegy üregből állott, sárral betapasztott deszkafallal, melyen át azonban becsillogott a repedéseken keresztül a napvilág. Az üreg egyik sarkában földből készült katlan-féle tüzelőhely. A katlan körül némi ételmaradékok nyomai. Néhány cserépedény, egy fejsze, tömérdek hasznavehetetlen és szennyes ruharongy volt mindaz, a mit mint emberi kéz művét, a házikókban találtak. Száraz haraszt és szalma-féle minden házban volt. Ez képezte a lakók fekhelyét.

A francziák minden ruhafoszlányt gondosan összeszedtek s a folyam szélén azokat víz alá áztatták. A hullát eltemették s egyik, a többitől külön álló házikóban a fekhelyül szolgáló almot lassanként elégették, gondosan őrködve, hogy maga a házikó is el ne égjen. Mikor így a házat jól kifüstölték, akkor a falakat gondosan besározták; a repedéseket, nyílásokat betömködték; tetejét is a mennyire lehetett, rendbe hozták s aztán vadszőlőlevéllel és száraz avarral tele hordták, hogy beteg társaiknak, s a hideg és eső beköszöntével maguknak is tűrhető tanyát biztosítsanak.

Találtak még pár hullát az erdőben is s emberi csontokat nem egy helyütt. El nem tudták gondolni, minő átkos hely lehet ez, hol élő ember nem lakik s holtak mégis tanyáznak. Többször lesték a kalmuk fiút, hogy tőle felvilágosítást kapjanak, de a fiú többé nem akadt szemük elé.

Tüzet most már tudtak gerjeszteni s edényük is volt, melyben teknősbékáikat megfőzhették. Legbecsesebb találmánynak a fejszét tartották, melyhez még néhány kezdetleges házi eszközt, egy ásót s aztán rozsdás vasdarabokat találtak. A vízbe sülyesztett ruhafoszlányokat néhány nap mulva kiszedték, gondosan kimosták és megszárogatták s pőre öltönyük pótlására, a mennyire lehetett, felhasználták.

A halászatnak a kalmuk fiu által javasolt módját nagy kételkedve kisérlették meg. De mégis megkisérlették.

Faágakat vagdaltak, karóknak kihegyezték, azokat övig érő vízben sűrűn egymás mellé kör alakban leverték s a folyam alsó oldala irányában a körön másfél arasznyi nyilást hagytak. S aztán oda álltak lesre, mi lesz a furcsa kelepczéből.

Örömmel és bámulva szemlélték, miként úsznak, eviczkélnek, ficzkándoznak az apróbb és nagyobb halak szemközt a folyamvízzel. Csakhamar észrevették, hogy minden tizedik, huszadik hal, mely a karósövény árnyékába kerül, a sövény nyilásán bebotlik s néhány perczig a keritésben meg is marad. Látták, hogy öt-hat darab mindig van a kelepczében, – csak be kell zárni a nyilást s az a hal, mely a karók között ki nem fér, biztos fogoly.

Az eszme tehát oly mérhetlen halbőség mellett, melylyel a Volga bírt, gyakorlatinak bizonyult s a francziák a kalmuk lovász fiút egy pillanatig az emberi bölcsesség és leleményes ész mintaképének tekintetették. Soha sem ízlett a francziáknak oly jól semmi se, mint az első sült és pirított hal, melyhez ekként jutottak.

Nem is késlekedtek a halfogás e művészetét tökéletesíteni. Készitettek egy uj, sokkal nagyobb keritést, melyhez két nyilást alkalmaztak, az egyiket a halak számára kelepczének, a másikat pedig a czélból, hogy azon át egy ember bejuthasson a keritésbe. Ez azonban zárva volt s csak a behatolás alkalmával kinyitandó. Készítettek aztán kis kézi meritő hálót is, hogy a halat a keritésben ne puszta kézzel kelljen összefogdosni, a mi lassú, nehézkes és izzasztó munka volt. Élelmükről tehát volt már gondoskodva.

Főgondjuk most már csak a menekülésre irányult. Valószinü volt, hogy még több folyam állja útjokat, míg a szárazföldre kiérnek, várták tehát beteg társaik felgyógyulását és megerősödését, hogy útnak indulhassanak. Időközben minden szilvát összegyüjtöttek, a mennyihez hozzáférhettek s szilvájukat a napon szárogatták.

Egy reggel azonban erős vihar kiséretében kegyetlen hideg őszi eső köszöntött be. A szép sugaras, meleg, őszi napoknak egyszerre vége lett s a francziáknak nyomorult öltönyükben alig lehetett a házikót és tüzet csak egy pillanatra is elhagyniok. Az őszi és téli hideg fenyegető arcza egész rémségében most tekintett rájuk először. Ijedten gondoltak arra, hogy október hava ma-holnap vége felé jár. Menekülni kellett minden áron.

Szerencsére a viharos eső csak pár napig tartott s aztán még egyszer és utoljára megint kiderült az idő. Megállapodtak abban, hogy az idő uj változását már e szigeten nem szabad bevárniok.

Jó ötletük támadt. Féltek attól, hogy sem maguk a hideg viz gázolását ki nem birják, sem lábbadozó, de azért erőtlen társaikat ujabb s tán halálos veszély nélkül a folyamokon át nem szállíthatják. Eszükbe jutott, hogy jó lenne tutajt készíteni. Fa van elég, fejszéjük is van, a mivel azt levágják, kormányt és evezőt könnyü lesz készíteni, csak azt nem tudták elgondolni, mivel furják ki a szálfákat, hogy azokat hevederrel összeszegezhessék.

– Barátim, – mondá Henri – gondoltam egyet. Itt vannak ezek a rossz házikók, leginkább puhafából faragva. Ha a tetőt ledobjuk s a földbe ásott bálványfákat kiássuk, készen van a tutaj, mert azon bálványfákra már föl vannak szegezve a gerendák és deszkák. Egy háznak a hátulsó fala elég lesz valamennyiünk számára.

A francziák ugráltak örömükben ez ötletre.

Rögtön neki álltak a legközelebbi s legnagyobb házikónak. Néhányan fölmentek a tetőre s kezdték azt leszakgatni és ledobálni, mások pedig a hátsó deszka falról a sárzást verték le, hogy az ne nehezítse a tutajt. Alig telt bele pár óra, a házikó hátsó fala helyéből kimozdítva a földön feküdt. S még az napon nagy keservesen a vízre is hurczolták két gurgulya segítségével.

A tutaj azonban mégsem volt egészen kielégítő. Felszine alig volt tizennyolcz vagy húsz négyszögméternél nagyobb s midőn tizen ráálltak, nemcsak ingadozott, hanem mélyen le is ült, úgy hogy majd térdig érő vízben lehetett csak rajta megmaradni.

De azért nem estek kétségbe. A tetőfákat és deszkákat mind lehordták a tutajra s gúzsnak csavart vadszőlő-venyigével felkötözték azokat a tutaj gerendái közé. Igy már nem merült el annyira alattuk, de még így sem maradhattak szárazon rajta.

Segítettek azonban a bajon gyökeresen. A következő napon még egy házikót bontottak széjjel s még egy tutajt állítottak a vízre az elsőhöz hasonló készülékkel. E másodikat gúzszsal jó erősen odakötötték az elsőhöz s így most már a két akkora területen, száraz lábbal biztosan menekülhettek.

Egy éjszakát töltöttek még a szigeten. Haraszttal és szőlőlevéllel a tutajt még este jól megrakták, az elbontott házikók tetőfáiból evezőket és kormánylapátokat készítettek, néhány napra való sült halat s minden szilvájukat a tutajra hordták s korán hajnalban útra keltek.

ÁZSIAI MŰHELYBEN.

(Utasokkal találkoznak. – A kirdai baleset. – A jenotajevszki fogság. – A kalmuk csikós megint segit. – Balán uraság. – Valahára jól érzik magukat. – Ujra föltámad a vágy: meglátni Francziaországot. – Hiába!)

Utazásuk a folyam mentében lefelé történt. A nyugoti szárazföld, a hol a kalmuk fiú őrizte ménesét, szintén csak sziget, noha nagy sziget volt. Délre végét érték s uj folyamágra bukkantak. Egész nap és egész éjjel haladva s még vagy négy folyamágon áthatolva, végre nyugat felé egy óriási vízre bukkantak, melyet eleinte valamely tengernek véltek, miután határait, partjait, alig látták. Ez volt az igazi Volga, a Volgának nyugoti főága. Szélessége itt megközelíthette az egy mérföldet.

A francziák is folyton nyugot felé tartva, csakhamar észrevették, hogy folyóvizen úsznak. S miután jól emlékeztek, hogy a kalmuk fiú ez irányban mutatta Jenotajevszket: egész erejükkel eveztek folyton nyugot felé. Néhol az óriás folyam oly zátonyos, oly sekély vízü volt, hogy a tutajt az evezők segélyével tolni taszitani lehetett. Késő éjjel érték el a partot, most már az igazi szárazföldet.

A következő napon, kellő pihenés után Henri vezetése alatt hatan kimentek a szárazra útat keresni, falu vagy város után nézni, emberrel találkozni. Nemsokára a parton találtak is egy nagy, széles, járt országútat, mely nyugatról vonult kelet felé. Henri nyugot felé tartott s nemsokára összejött néhány, gyalogszerrel utazó orosz paraszttal.

Henri a szokásos üdvözlés után azt kérdezé, hogy micsoda falu vagy város esik ide legközelébb.

Az oroszok nyilván koldusoknak vélték a francziákat, mert a kérdésre nem is felelve, iszákjukat elővették s szegényes árpakenyerükből egy-egy kis darabkát adtak mindegyik francziának.

– Köszönjük az isten nevében, – mondá Henri, – de mi nem koldusok vagyunk, hanem szerencsétlen utazók; nem tudjuk: merre járunk, mondjátok meg: hol érünk mi legközelebb várost s merre menjünk Jenotajevszkbe.

– Jenotajevszk messze van, – mondá az egyik paraszt – hanem ha ezen az úton egyenesen mentek, nemsokára Kirdába értek.

– Kedves testvérek – mondá Henri a szokásos orosz megszólitással – adjatok tanácsot, mi tévők legyünk. Mi szegény mesteremberek vagyunk, munkát keresünk, ti, látom, jó keresztyének vagytok, minket egy kalmuk kirabolt, nincs semmink, mondjátok meg, hol találhatunk munkát? Az isten megáld benneteket Szent György és Szent Miklós segítségével.

– Mi nem tudunk munkát adni, se tanácsot – mondá az orosz – mi is szegény emberek vagyunk, most pedig Asztrakánba megyünk halásznak elszegődni. Hanem menjetek Kirdába, menjetek ott a pópához, én vagyok Petrov, a pópa pedig az én testvérbátyám, az majd ád jó tanácsot.

Az oroszok tovább mentek s már jól elhaladtak, mikor Henrinek valami jutott eszébe. Azt gondolta, hátha a tutajt el lehetne adni az orosz parasztoknak.

Rögtön megfordult társaival s utánuk sietett az oroszoknak. Utánuk sietett és utánuk kiabált. Az oroszok végre megálltak s Henri beérte őket.