Part 4

A kis társaság egy része ugyanis eddigi megállapodásuk és szerepük szerint a Volgán lefelé akart utazni a Donhoz és Törökországba, a másik része azonban rettegett attól, hogy a Volgán ismét visszatérjen Ázsiába a vad nomád népek közé s azért egyenes úton akart Francziaország felé menekülni Voronesen át. Számítást tettek, hogy egyenes úton is negyedfélszáz mérföldnyire vannak Francziaországtól s ha mindig akadálytalanul mennek is, három hónap előtt nem érik el hazájuk határát, vajjon mily utat kell még tenniök, ha a Don és Törökország felé kerülnek?

– Barátim, – mondá Monteau, – ha valamennyien az egyenes és szárazi utat választjátok: én veletek tartok. De ha csak négyen, öten jöttök is velem: én a volgai utat választom. Nem a vad emberektől félek én, hanem a szelidektől. Nem az orosz paraszt, nem a vad kirgiz és kozák ijeszt engem, hanem az orosz hatóság. Kirgiz és kozák legföljebb pénzemet, ruhámat vagy életemet veszi el, bár mind ezekre vigyázhatok. De a hatóság elveheti szabadságomat és visszavihet oda, a honnan elmenekültünk. E gondolat rosszabb előttem, mint a halál, mint az elkárhozás. Emlékezzetek a dalmatovi jólelkü barátra. Megmondotta az, hogy Európa felé ne meneküljünk, mert ha száz igazolványunk volna is, fölfedeztetés esetén minket, francziákat, Napoleon katonáit, soha nem eresztenek haza, hogy mi Európának uráli szenvedéseinket s fogságainkat el ne mondhassuk. Ez az ember volt szomoru útunkban a legelső igaz barátunk és én ennek jó tanácsát akarom követni.

E szavakra elszántan kiáltottak föl néhányan:

– Monteau, veled tartunk!

De másokban mégis megmaradt a kétely. Különösen Harvey szentül hitte, hogy Dulemba jóságu emberek másutt is minden városban találhatók, s minél közelebb jutnak Európához: annál inkább.

Ő mégis csak jobb szeretne Lengyelország felé menekülni.

Ez alkalommal nem lett eldöntve a kérdés.

A következő napon a két lutheránus franczia elment az evangélikus püspökhöz, hogy tanácsát, kegyességét és segítségét kikérjék. A püspök jó szívvel hallgatta meg hitrokonainak panaszát, de hivatalos érzülete mégis azt tanácsolta a francziáknak, hogy csak oda menjenek, a hova a fölséges czár kegyelme parancsolta őket.

– Ha azonban, tette utána némi gondolkozás után, Lengyelország felé akartok menni, én ne legyek az, a ki lebeszél benneteket a szabadulásról, sőt vikáriusom által ajánló levelet is adok hitsorsosainkhoz.

Ezzel jöttek vissza a lutheránusok Monteauhoz és társaihoz.

Ez döntött. Harvey és társai végleg elhatározták, hogy ők az európai és szárazi utat választják. Voltak pedig, a kik ebben egyetértettek, tizenheten.

Harvey és társai nem is sokáig késlekedtek. Egy napot töltöttek még ott, hogy útjok irányát biztosan megállapíthassák. Fölkerestek külön-külön mintegy tíz lutheránus német kereskedőt, hogy tőlük a biztos utat, az útba eső városokat és folyóvizeket név szerint és egymás után megkérdezhessék s maguknak följegyezhessék. Útjok Vorones és Kiev felé lett megállapítva s azt állították, hogy Kiev oda Szaratovhoz 700 versztnyire van s hogy egy hónap alatt oda érnek. Édes remény táplálta őket, hogy ujévre láthatják Francziaországot. Oly bizton, oly jól, oly nyugodtan érezték magukat, mintha már semmi baj és viszontagság nem állana előttük. Az égő vágy és lázas képzelet semmi nehézséget föl nem fedezhetett. Monteau is elhallgatott intéseivel és aggodalmaival, semmi sem zavarta álmodozásaikat, öröm sugározta be szemeiket és arczuk vonásait.

Együtt ültek mind a harminczöten egy este egy vendéglőben, mely a Szlobod nevü külső városon kívül, Szaratov nyugoti részén, egy vásártérnek használt puszta területen feküdt. El akartak egymástól még ez estén búcsuzni, hogy Harvey és társai korán hajnalban szó nélkül tovább indulhassanak.

Azonban lefekvésről szó sem lehetett, aludni úgy sem tudtak volna. A bajtársak, kik tizenkét év előtt hagyták el hazájukat, kik tizenkét év alatt száz meg száz bajtársukat temették el Mohilevtől Szentpétervárig, Szentpétervártól az uráli bányákig és onnan Szaratovig s kiket tizenkét évnek közös nyomora elválhatatlan testvérekké tett, nem tudtak egymástól könnyű szerrel elbúcsuzni.

Csendes beszélgetéssel töltötték el az éjszakát. Megemlékeztek a nagy császárról és a diadalmas csatákról, melyeket végig harczoltak. Egyiknek, másiknak eszébe jutott apja, anyja, testvérje és jegyese, a kit otthon hagyott.

– Vajjon élnek-e még? – sóhajtott föl egyik vagy másik, – vajjon várnak-e még engem?

– Meglássátok bajtársak, mi soha nem fogunk Francziaországba jutni.

Az ilyen felszóllalást Monteau nem hagyta szó nélkül.

– Emlékezzetek vissza ama szerencsétlen pillanatra, mikor elfogtak bennünket. Éhesek és félig fagyva valánk. A fegyvert nem bírtuk el s lábainkra alig tudtunk állani. A halálnak közönyével engedtük magunkat fogságba hurczoltatni. Emlékezzetek vissza a sivatagra. Eltemettük bajtársainkat s oly nagy kedvünk lett volna magunknak is lefeküdni melléjük a sírba. S mégis a remény kitartásra intett, s inkább el voltunk szánva a nyomorra, csakhogy Francziaország felé mindennap közelebb juthassunk, mintsem itt maradtunk volna, habár nyugodtan és inség nélkül. A gondviselés nem vezetett volna idáig, ha tovább vezetni nem akarna.

Ruhán és pénzen teljes egyenlőséggel és minden viszály nélkül osztoztak meg. Huszonnégynek volt olyan útlevele, a minőt Demidoff herczeg adott, tizenegynek pedig csak Urálból hozott, hamis kegyelmi igazolványa volt meg. Ezek közül csak öt csatlakozott Monteauhoz a többi Harveyvel tartott.

– Én – úgymond Henri – el voltam határozva Monteauval tartani. Mikor azonban hajnalodni kezdett s tizenkét társunk fölkelt, kis batyuját mindegyik kezébe vette s könyező szemekkel ránk tekintett s szó nélkül egymás karjaiba borultunk: e szomoru pillanatban én is úgy éreztem magam, mintha nekünk örökre itt kellene maradnunk. Nem tudtam a vágynak ellenállani s fölkiáltottam: Monteau, én is velük megyek. Monteau nem tudott vagy nem akart szólni s így a hajnali szürkületben én is elindultam Harvey csapatjával. – Bajtársak, kiáltá Monteau utánunk – legyetek józanok és alázatosak, az isten áldjon meg benneteket. Valamennyien sírtunk, de nem feleltünk. Szó nélkül, szomoruan ballagtunk az úton több mint két óra folyásáig. Mikor már a nap jó magasan járt, egy kozák csapattal találkoztunk, 10–12 lovasból állott s egy czifra, fényes egyenruhás tiszt lovagolt a csapat élén. Valahonnan Szaratovba mentek. Mikor egymáshoz értünk, jó távolra kikerültük őket s megálltunk és meghajtottuk magunkat a csapat előtt. A tiszt mégis odaugratott közénk s minden szó és minden ok nélkül korbácsával végig vert bennünket, mintha csak bolond vagy részeg lett volna. A vér az arczunkba szökellett, nehéz volt a bántalmat szó nélkül eltűrni, de az elválás sokkal inkább megtört bennünket, mintsem fellázadni mertünk volna. És ez esemény engem mégis visszatérített utamról.

– Harvey, – mondám, – én nem megyek veletek, igaza volt Monteaunak, jobban kell félnünk a szelidektől mint a vadaktól, én vissza megyek Szaratovba.

Harvey le akart beszélni szándékomról, én nem hallgattam rá, kiszakítottam magamat karjaiból s elindultam visszafelé. Még dél sem volt s én Szaratovban voltam. Társaim közül néhányat ott találtam az éjjeli tanyán, a kik engem nagy örömmel fogadtak s mindnyájan megöleltek. Így maradtam én Monteau társaságában, isten tudja: így volt-e jobb!

Monteau még néhány napot töltött el Szaratovban. Meg akarta várni augusztus végét. Szeptember elején már jöttek vissza a karavánok a nizsni-novgoródi vásárról és ő egy ilyen karavánnal akart a Volgán lefelé utazni. Valóban szeptember 4-ikén találkozott egy gazdagnak látszó krasznojárszki tatárral vagy kalmukkal, ki egy terebélyes, de könnyű építkezésü vitorlás hajóval Kazánból jött s Szaratovban kikötött. Monteau szóba állott a hajótulajdonossal s midőn azon kérdésre, hajlandó volna-e őt és társait Czariczinba szállítani, igennel felelt: elment és megvizsgálta a hajót. A hajó inkább dereglye volt, födött előrészében alig fért el 5–6 ember s az is csak fekve; személyzete 30–35 rendkívül piszkos kalmuk férfiből állott s általában a hajó is kiállhatatlan bűzös és piszkos volt minden ízében. Kaviárt, száritott halat, vizahólyagot és csudasót szállított fölfelé s rakománya most dohányból és bagariából állott. Monteau mindamellett megalkudott, miután a csapatot fejenként két rubelért hajlandó volt Czariczinba szállítani.

A következő napon már nagy lassúsággal lefelé haladtak az óriási folyóvizen.

A kalmuk azt mondá Monteaunak, hogy tíz nap alatt még akkor is Czariczinban lesznek, ha a szél nem segítene, elég lesz tehát, ha Monteau tíz napi élelemről gondoskodik, vagy még annyiról sem szükséges, mert hiszen útközben is kikötnek két-három helyen. Monteau mindamellett két hétre való élelmiszerről gondoskodott, ez időre kellő mennyiségü kenyeret, szárított halat, sajtot, kalbászt és füstölt húst bevásárolván. Bajnak és veszedelemnek minden előérzete nélkül foglaltak helyet a hajóban s utaztak éjjel, nappal egyaránt.

A francziák orosz paraszt ruhában voltak, mindamellett csakhamar elárulták, hogy nem oroszok. A hajónak éktelen bűzét és piszkosságát nehezen tűrvén, mindjárt a második napon engedelmet kértek a kalmuktól, hogy a hajó egy részét kitisztíthassák. A kalmuk elbámult a kérelemre s aztán elnevette magát.

– De én nem adok ám nektek azért egy kopeket sem, – mondá a francziáknak.

A francziák nem is kértek fizetést, hanem neki álltak a dohányos és bagaria kötegeknek, azokat félre rakták s aztán vízzel és csutakkal elkezdték a hajónak oldalát és fenekét felsurolni s róla az esztendős piszkot, halpikkelyt, juhbelet, enyvszerü állati hulladékokat s egyéb bűzös és ragadós anyagokat letisztítani. Mind a gazda, mind a kalmuk személyzet folytonos gúnynyal és kaczagással kisérte a francziák fáradozását. Felette mulatságos dolognak tetszett előttük, hogy egy egész csapat orosz paraszt ne gyönyörködjék a bűzben és piszokban s azt másnak a hajóján ingyen, fizetés nélkül törekedjék eltávolítani s még csak vutkit és erjedt lótejet se igyék hozzá. A hajón lévő egyéb személyzet még csak a kezét sem mozdította meg, hogy a francziáknak segítsen.

Végre a hajó s különösen a francziák fekhelye annyira-mennyire tiszta volt s akkor a kalmuk azt mondá Monteaunak orosz nyelven:

– Ti nem vagytok oroszok, miféle nemzetséghez tartoztok?

– Mi bizony gazda, – felelt Monteau, – nem egészen vagyunk oroszok, de azért félig sem vagyunk chinaiak, megfizettük fejenként a két rubelt s most már egészen is oroszok lehetünk Czariczinig.

A kalmuk semmit sem szólt, csak a pipájából eresztett nagy füstöket. Hanem azért másnap megint csak rátért a kérdésre.

– Ti nem is voltatok, nem is lesztek oroszok sohasem, németek se vagytok, mert ha németek volnátok, akkor nekem nem fizetnétek két rubelt, hanem mennétek gyalog, vagy a magatok hajóján. Ti bizonyosan valami kémek vagytok.

Monteaunak szeget ütött a fejében a furcsa gyanu.

– Aztán mi közöd van ehhez neked gazda? – kérdé Monteau.

– Nekem bizony semmi közöm, hanem ha Dubovkában vagy Czariczinban a vámos kérdezni találja tőlem hogy ti kik vagytok és mit hoztok Nizsni-Novgorodból, mégis csak szeretném tudni, mit feleljek én a vámos kérdésére.

– Hát feleld azt, a mit jónak látsz, majd ha minket kérdez a vámos, mi is azt feleljük, a mit jónak látunk.

– Hm, sok pénzetek lehet nektek, – mondá a kalmuk.

A kalmuk kiváncsisága nem szünt meg. Folyton visszatért a tárgyra és Monteauval gyakran beszélgetett. Monteaunak elbeszélte, hogy az asztrakháni kormányzó egyszer erővel el akarta tőle vinni egy szolgálóját s miután ő nem adta oda, kozákokat küldött rá s azok a szolgálót is elvitték s ménesét is elhajtották s a krasznojárszki főnök azonkívül, mikor panaszra ment, még ötven korbácsot is veretett a nyaka közé.

Ez az elbeszélés tévútra vezette Monteaut. Azt hitte, a kalmuk teljesen megbízható arra nézve, hogy neki a francziák titka feltárható legyen. Hátha meg tudná könnyíteni a menekülést. Attól semmi esetre sem kell tartani, hogy az orosz hatóságnak valami rosszakaratu jelentést tegyen. Ha pedig ő nem lesz bizalmas hozzá: oly nagy a kalmukban a kiváncsiság, hogy még e miatt határozza el magát valami bolondságra. A legrosszabb esetben is útlevelük és igazolványuk mindig mentségükre leend.

Társaival közölvén a dolgot, azok beleegyezésével Monteau végre elbeszélte a kalmuknak, hogy ők francziák, hogy a felséges czár kegyelmével az Urálból jönnek, hogy Czariczin, vagy Czarjev vidékén megtelepednek vagy pedig Tsitsekójába fognak menni, hogy ott a czár kegyelmét tovább is bevárják, a kalmuk megmondhatná nekik, miként jutnak legkényelmesebben Törökországba.

A kalmuk az elbeszélést komoly arczczal hallgatta végig, csak a fejét hajtogatta.

– Gondoltam, gondoltam, százhúszszor gondoltam, – mondá a kalmuk, – van-e fegyvertek?

– Minek nekünk a fegyver? – kérdezé Monteau.

– Utazónak útlevél kell, útlevél mellé sok pénz kell, sok pénz mellé jó fegyver kell, jó fegyver mellé erős szív kell; ez az igazság. Mind ezek nélkül a pókháló is útját állja az embernek – mondá a kalmuk.

De a kalmuk ettől kezdve alig állott szóba a francziákkal. Kerülte őket, s ha egyikkel másikkal a szűk hajóban összeütközött, kifelé fordult s nézte a partot. A francziák el nem gondolhatták, min töri a fejét.

Egy este kikötött egy puszta szigetnél s a szigetre kivitte harmincz emberét. Alig hagyott a hajón négyet, ötöt. A szigetről csak pár óra mulva tértek vissza s ettől kezdve a személyzet is szótlan és tartózkodó lett a francziákkal szemben.

Monteaut az is aggasztotta némileg, hogy már két hét óta utaznak s még sem érik el sem Dubovkát, a hol a kalmuk kikötni igért, sem Czariczint, pedig a kalmuk Szaratovban azt mondá, hogy tíz nap mulva még szélcsend esetén is odaérnek. Aztán élelmiszerük is fogyatékán volt már.

A tizenhetedik vagy tizennyolczadik napon este nyugodtan feküdtek le a francziák egymás mellé. Semmi gyanusat nem vettek észre a nap folyamán, csak annyit, hogy a kalmukok még szótlanabbak, még bizalmatlanabbak voltak irányukban. De ők megszokták már ezt is.

Az éjszaka azonban borzasztó sorsot készített számukra.

Álmukból durva megtámadás, vadállati marczangolás ébresztette föl őket. A kalmukok a hajótulajdonos parancsára megtámadták az alvókat, kezüket összekötözték, szájukat rongyokkal betömték, fejükre ültek s aztán kirabolták őket. Monteauval s még három francziával, kik talán éberebben aludtak s az orvtámadást előbb észre vették, kemény küzdelembe bocsátkoztak s a küzdés hevében mind Monteaut, mind pedig három társát megölték s nyakukra s lábukra egy-egy követ kötve, a folyam fenekére sülyesztették.

A hajógazda e nyomorult merényletet tervezte ki társaival és legényeivel ama pár óra alatt, melyet pár nappal ezelőtt legényeivel együtt egy puszta szigeten töltött.

De a merényletnek a négy franczia meggyilkolásával nem lett vége. A hajót egy szigethez kormányozták, ott kikötötték s még azon éjjel az életben maradt francziákat megkötözve, a hajóból egyenként kihurczolták, pénzüket, felső ruhájukat és irataikat elvették s mindegyiket hátrakötött kezénél fogva egy ligetes sürüben egy-egy bokor tövéhez kötötték. A gonosz munka végeztével gyorsan a hajóra visszamentek s ismeretlen irányban eltávoztak.

Ily borzasztó éjszakát a francziák a szentpétervári vérfürdő óta nem éltek át. Kezük, lábuk megkötözve, szájuk a fulladásig betömve, az iszonyu küzdés, bántalmak és vérveszteség miatt halálosan kimerülve, minden segítség és minden remény nélkül az éhhalálnak és tán a farkasok támadásainak kitéve, egyetlen egy sem volt köztük, ki végleg elveszettnek ne tartotta volna életét. Még azok legszerencsésebbek valának, kik a nagy vérveszteség miatt eszméletlenül vagy a szenvedett kínok alatt őrjöngve öntudatra nem juthattak.

Az éjszaka végtelennek tetszett. Maga Henri, ki aránylag legkevesebbet szenvedett, alig tudott az éjszaka pokoli eseményeire visszaemlékezni. Mikor a hajnal elvégre szürkülni kezdett, ő a hideg miatt dideregve magához tért. Körülnézett s látta és érezte, hogy hátán összehúzott könyökei egy fűzfa tövéhez kötvék. Megkisértette a kötelet elszakítani, de a kisérlet alatt éles, metsző fájdalmat érzett karjain. De olyasmit is érzett, mintha a kötél engedett vagy ereszkedett volna. A fájdalmat legyőzve, egész testével nagyot taszított magán s szerencsére a kötél elszakadt és ő a fától elszabadulhatott. A kötél vastag, húrféle fonatból állott, mely az erős hajnali harmat hatása alatt meglehetősen elázott s ezért tudta azt elszakítani.

Azonban mind keze, mind lába még összekötve maradt s szájából nem tudta a rongyot kivenni. Vergődése közben eszébe jutott, hogy valószinüleg kezei is hátul húrféle fonattal vannak összekötve s ez esetben, ha az is meg van ereszkedve, annak elszakítása valamely érdes fához dörzsölés által tán lehetséges volna. Szerencsére hozzá nem messze egy ledőlt faág mutatkozott. A fűben nagy kínosan oda hempergett, könyökeit a dőlt fára támasztá s fekvő helyzetében iszonyu erőfeszítéssel a könyökein levő kötelet a fához dörzsölgeté. A gyöngeség és erőltetés folytán már ájulás környezé, midőn elvégre a kötél elszakadt s kezei szabadok lőnek. Mégis időbe került, míg összegyötört, elmarjult kezeivel szájából a rongyokat kiszedheté s lábait is megszabadíthatá.

Elvégre lábra állhatott. A nap már rég felkelt, midőn egy közel levő tócsához botorkált s ott arczát, kezeit és lábait kimosta és megáztatá. Csak ekkor siethetett társainak mentésére.

A SZIGETEKEN.

(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek-szigete. – Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van, hajlékjuk is van. – A tutajon vizre szállnak.)

Társai, kivált köztük néhányan, az utolsó végvonaglásban látszottak lenni. Kínos vergődésük, hörgő lélekzetvételük, kidülledt véres szemeik kétségbeejtő látványt nyujtottak. Henri oly készséggel, mely tőle telhetett, bonczolá és szakgatá fel a kötelékeket, miután előbb mindegyiket a szájába gyömöszölt csomagtól megszabadítá. Gyakran még fogaival is iparkodott a kenderből, szívós kákából és húrból álló kötelékeket széttépni.

Dél lett s tán dél is elmult, mikorra mind a tizennégy franczia lábra állhatott s arczát, száját és sebjeit kimoshatá. Kettő nem tudott fölkelni s a többi is a rémes éjszakának átélt szenvedései után alig bírt járni való erővel.

S mégis nem a testi gyöngeség látszott szomoru sorsuk legszomorubb esélyének. Ruhájuk egyetlen fehérnemü alsó ruhából állott s ez is összetépve, szakgatva, rongyokban és szennyben. Sem fövegük, sem lábbelijük, sem fegyverük, sem késük, sem tüzük, sem hajlékuk, sem kenyerük. A nap egy kissé fölmelegedett ugyan, de mi lesz velük, ha eső, hideg és éjszaka beáll, ha éhség erőt vesz rajtuk, ha nem jön segítség sehonnan.

Azok, kik kevésbbé voltak kimerülve, fölkeresték az utnak nyomait, melyen át a kalmukok által a sziget belsejébe hurczoltattak. Az út egy óriási szélességü folyamhoz vezetett. E folyam, mint később megtudták, a Volgának egy nagy ága, az Aktuba volt. Lehetett ott egy versztnyi szélességü, úgy hogy a tulsó part sekélyes szegélyét alig láthatták. Néhány kisebb hajót, bárkát, lélekvesztőt láttak ugyan, de a tulsó part mentében oly nagy távolságban, hogy hangjuk oda el nem érhetett. S aztán azt is jól tudták már, hogy az olyan vad népek, a minők e tájon lakhatnak, a nyomorultaknak segítségére nem sietnek.

Körül kellett nézniök a szárazon. Csakhamar meggyőződtek arról, hogy ők egy nem nagy terjedelmü, homok zátonyszigeten vannak, mely óriási fűvel s helyenként fűz, rekettye s a dombos részeken nyirbokrokkal van tele. Bizonyos futó indás vadszeder félét találtak ugyan, de ennek nyári gyümölcsei már leszáradtak, őszi gyümölcsei pedig éretlenek valának. Ezenkívül semmi ehető gyümölcsöt nem találtak.

Alkonyat felé hűvösödni kezdett az idő. Éhesen, fáradtan, kimerülve, láz által borzongatva egy karókon álló kibitkának romjaira akadtak, mely azonban rég nem látott embert, mert alja is fűvel volt benőve. Oldalain szabadon járt ki és be a szellő, teteje száraz avarból állott s mellette is egy nagy nyaláb száraz avar, köröskörül embermagasságnyi gazzal benőve. Se itt, se az egész szigeten embernek semmi nyoma.

A francziák két menni nem tudó beteg társukat ide vonszolták, a száraz avarból fekhelyet készítettek s a kunyhó tetejéről leszedvén a szalmát, szorosan egymás mellé lefeküdtek s a szalmával Henri az egész kis társaságot takaró gyanánt beterítette s végül maga is melléjük feküdt. Így töltötték az éjszakát.

Pihenésük és álmuk üdítő volt. A következő nap reggelén erősebbnek érezték magukat. De az éhség fenyegető gyorsasággal kezdett rajtuk uralkodni. Bármi módon is valami táplálék után kellett nézniök.

Négyen ismét kimentek az Aktuba partjára. Rekedtségig kiabáltak a nagy messzeségben elhaladó hajókra, gallyat is lobogtattak feléjük, de a hajók vagy nem vették őket észre, vagy nem volt szándékuk segíteni. Lovasokat, méneseket, nyájakat vettek észre a tulsó parton, de mindez rajtuk nem segíthetett.

Mások a szigetnek ellenkező oldalára mentek nyugat felé. Itt egy keskenyebb s rendkivül iszapos partok közt ballagó folyamra bukkantak, mely azonban mégis mintegy 120–150 méter szélességünek látszott puszta szemmel. A sűrű fűz és rekettye-bozót miatt alig voltak képesek a tiszta vízre kilátni, mely a cserjés bozóton kívül még sűrű nád- és kákateleppel is végig volt szegélyezve mindkét part mentén. Az érett káka buzogány pilléi szerte röpködtek az északkeletről lengedező szellőben.

A francziák gondosan törekedtek kipuhatolni a szomszéd szárazföldnek nagyságát és természetét. Vizsgálódásuknak azonban alig lett sikere. A parti bozót miatt sem nagyságát nem láthatták, sem azt észre nem vehették, sziget-e a szomszéd szárazföld, vagy az már tulsó oldala a nagy folyamnak s ha tán sziget: vannak-e lakói?

A csend és némaság, az előttük ismeretlen világos tollu vad madarak kényelmes röpködése s a parthoz vezető gázlók hiánya azzal a föltevéssel rémítette őket, hogy a nyugoti szomszéd szárazföld is lakatlan.

Az élelemre nézve azonban némi csekély vigaszszal tértek vissza társaikhoz. Az egész sziget és különösen a nyugoti folyam partja erős, átható kellemetlen halszaggal volt eltöltve. Bizonyos volt, hogy a folyam telidesteli van a halak minden nemével, csak az a kérdés, miként lehetne halat fogni s tüzet gerjeszteni. Teknősbéka fészkekre is bukkantak s a kibitkához vittek is magukkal vagy tizenkét darabot.

A kémszemlék után a kibitkánál valamennyien összejöve, uj tanácskozást tartottak a szerencsétlenek. Tanácskozásuk, eszmecseréjük nem volt vigasztaló. Két beteg társuk már fel tudott ülni fekhelyén, egyik sem szólt bele az értekezésbe, de bágyadt arczán és epedő szemein mindkettőnek kirítt az éhség gyötrelme.

Most jutottak először eszükbe szegény Monteau és meggyilkolt társai. Monteau találékonyságának, erélyének és vigasztaló kitartásának hiányát most érezték először igazán.

– Szegény Monteau, – sóhajtott fel egyik, – mégis jobb lett volna Szaratovból Európa felé menekülnünk. De az ő kedvéért jöttünk erre. De én azért nem kárhoztatom. Ki tudja: Harvey és czimborái hogyan jártak, talán még rosszabbul, mint mi. Monteau mégis szerencsésebb mint mi. Az isten adjon neki nyugalmat.

– Nem is látjuk mi többé Francziaországot, – szólt a másik. – Itt veszünk el éhen, fagyban, nyomorultul. Jobb is, ha egyszer már vége lesz mindennek.

Henri azonban és többen tiltakoztak a lemondás és kétségbeesés ellen. Tüzük és ennivalójuk ugyan nincs, de néhány napig nyers teknősbéka-hússal is táplálhatják magukat s aztán mégis csak lehetetlen, hogy valahonnan, valamikép menekülés ne érkeznék számukra.