Part 17

A lányka egy karaj kenyeret s egy kis maradék sültet vett kis kezébe s várta a koldusgyereket a kapunál.

A koldusgyerek elvette a kenyeret és a sültet, de nem ment tovább, hanem befordult az udvarra. Az öreg kapitány szobaajtaja előtt állt a pitvarnak egy kőoszlopa s a koldusgyerek ez oszlop mellé támaszkodott.

Erzsike bámult. Bement az öreg kapitányhoz.

– Kedves bácsi, az a szegény koldus nem akar elmenni és nem szól semmit. Itt áll az ajtóban.

Az öreg kapitány a nyitott ajtóból reárivalt a koldusgyerekre.

– Mit ácsorogsz itt? Megkaptad a magadét, eredj tovább!

A koldusgyerek felsikoltott:

– Apám!

És arczra bukott az öreg kapitány előtt, keresztül a nyitott ajtó küszöbén.

Az öreg kapitány felorditott mint a sebesült vad. És két kezével belemarkolt ősz hajába és meredt szemekkel nézte a nyomorult koldusnak mezitelen, jégsebzette, vonagló termetét.

És berohant a szobájába mint a villám és két kezébe fogta rendjeleit és régi kardját.

És régi kardját megsuhintva, a rendjelekkel együtt kilöké azt az utczára.

És lehajolt a koldushoz és fölvette ölébe, bevitte szobájába és sírva csókolgatá:

– Édes fiam! Édes fiam!

A MEGCSONKITOTT ARCZKÉP.

Borcsa néninek nevezték valamennyien. Magam is csak annak neveztem, midőn kis gyermekkoromban kezet csókoltam neki. Vezetéknevét csak sokkal később, meglett férfikoromban tudtam meg, a mikor már ő régen ott hamvadt az akáczfák alatt, a szép árnyékos, pázsitos temetőben.

Termete magas, arcza halavány, haja fehér volt. Nem nevetett soha, lassan lépkedett és keveset beszélt. Fekete ruháját soha le nem tette. Társalgásba ritkán bocsátkozott; barátságba, még nőkkel is, sohasem. Mi gyermekek nagyobb tisztelettel és elfogódással bámultunk rá, mint a tisztelendő urra.

Ott lakott a falu végén. Kisded nemesi házban, melynek cserép volt a födele s melynek udvarán és utczára néző ablakai alatt diófák és eperfák bólingattak a szélben. Az utczára nem is igen látszottak ki ablakai. Léczkerités volt az utczaszinen s azon belül sűrű jázmin-, loncz- és orgonabokrok. Csak a galambok és verebek és néha a baromfiak tartották fenn a nagy világgal a közlekedést. Ezeknek szabad volt a ki- és bejárás. Ajtó, kapu, rendesen el volt zárva, mint apáczazárdánál. A vén, füstös szőrü komondornak ritkán akadt dolga valakit megugatni. Nem is féltünk tőle, mint a többi utczabeli kutyától.

Két unokaöcscse lakott vele. Mindakettő agg szűz, miként ő maga. Mind a kettő igen öreg, de mind a kettő sokkal fiatalabb, mint ő. Mind a három kegyes, istenfélő, templombajáró, szegényistápoló, jótékony teremtés volt. A faluban ugy hivták őket: az öreg kisasszonyok.

Azt beszélték róluk: gyülölik a férfiakat. Igaz volt-e, nem volt-e, nem tudhattam meg saját tapasztalásomból. Mikor én ismertem őket, akkor már nem igen lehetett okuk akár gyülölni, akár szeretni a férfiakat. Hallottam, hogy ha néha, ritkán, férfivendég volt náluk, rokon vagy hivatalbeli: utána gondosan kiszellőztették a szobát s ha a kalapot vagy felsőkabátot az ágyra tették, rögtön kimosatták az ágyterítőt. Meglehet, az ily beszédben több volt a pajkosság, mint az igazság.

Mikor jöttek a faluba lakni: kevés ember tudta megmondani bizonyosan. Lehetett annak már negyven esztendeje is, sőt talán még több is. Kis birtokuk volt, melyet mindig bérbe adtak. Beszélték azonban, hogy Borcsa néni igen gazdag s tul a hegyeken, a Bakony másik oldalán, nagy birtoka van. Igaz, hogy néha a tulsó félről, a felső vidékről jöttek hozzá emberek. Talán pénzt hoztak vagy talán osztályos atyafiak voltak.

Én mint kis gyermek, mint Borcsa néni keresztfia, kétszer vagy háromszor voltam náluk Borbála napján, megköszönteni a keresztmamát s fölvenni az ilyenkor kijáró három lázsiást és három csókot. A lázsiásnak örültem, a csóknak nem örültem, hanem a helyett a szemem mindig megakadt egy képen, mely fekete keretben ott függött a szép, fehérre meszelt falon, Borcsa néni ágya fölött.

Gyermek-észszel sajátságosnak tünt fel ez a kép én előttem. Két szép férfiarcz, hajadon fővel, pelyhedző bajuszszal, nagy, bátor szemekkel. Ruhájuk olyan volt, a minőt én élő emberen soha sem láttam. Magas nyak, fülig tekert fehér selyem nyakkendő, nagy hajtókás fekete kabát. Most már tudom, hogy ilyen ruhát ötven-hatvan év előtt viseltek a nemes ifjak.

A két arcz összetekintett. De az elhelyezés aránya világosan mutatta, hogy a két kép között kellett lenni harmadiknak is. A harmadik arczkép ki volt vágva s helye fekete papirral beragasztva. Nő- vagy férfiarcz volt-e a középső, nem tudtam elgondolni, Borcsa néni pedig meg nem mondta sem nekem, sem másnak.

De nem is sokat törődtem vele. Elfeledtem a képet is, elfeledtem az öreg kisasszonyokat is. Éveken át távol voltam a falutól s meg sem lepett, midőn egyszer haza menve, azt hallottam, hogy az öreg kisasszonyok egymás után rövid idő alatt mind elbucsuztak e világtól s kiköltöztek oda, a hol többé nem alkalmatlankodott náluk egyetlen férfi is. Borcsa néni minden vagyonát a szentegyházra hagyta, ruháit a halála előtti napon ép elmével, világos öntudattal s nyugodt lelkiismerettel a szegények közt felosztotta s unokaöcscseit és a tisztelendő urat megkérte, hogy az ágya fölött függő arczképet minden esetre a koporsóba, kihült szivére tegyék s vele együtt eltemessék. Ez volt utolsó akarata s ezzel örökre behunyta szemeit, hogy magasba röppenő lelkét ne láthassa.

Az a kép! Az a közepén kivágott arczkép eszembe jutott most. Hogy bámultam én azt gyermekkoromban! Mennyi gyermekemléket támasztott az fel halottaiból lelkem élénk szemei előtt. Vajjon ki lehetett az a két szép férfiarcz, azokkal a bátor szemekkel s azzal a fülig tekert fehér selyem nyakkendővel? És ki lehetett a harmadik, a középső, a kinek csak fekete helyét láttam a keretben?

E kérdés megint éveken át pihent emlékezetemben. A falut ismét elhagyva, a kivágott arczképre ismét nem gondoltam. Évek mulva azonban megtaláltam a feleletet. De az a felelet csak puszta sejtelem volt.

Egyik messze lakó nagybátyám halt meg. Valamikor régen gondnoka volt apátlan és anyátlan árváknak, s halálával a rég nagykoruvá lett árvák holmi iratok, könyvek és emlékek visszaadását követelték.

Oda utaztam az átadásra. A keresett iratok egy csomóban voltak, a könyvek a padláson hevertek; könyvnek, iratnak nem volt egyéb híjja, csak a mit az egerek megőröltek s az időnek reve elpusztitott. Minden akadály nélkül megtörtént az átadás.

A könyvek közt azonban egy hármas arczképet találtam. Keretben volt a kép, kerete valamikor aranyos lehetett, üvegje össze volt töredezve, papirosa tele volt sárga és szürke foltokkal. Esőnek és penésznek és sok esztendőnek nyoma volt a képen.

Először félrelöktem, mint valamely értéktelen ócskaságot. De mintha valami sugta volna, hogy ujra megtekintsem. Mély csodálkozásomra a csonka arczkép mása volt ez, melyet ott láttam Borcsa néni ágya fölött. Csakhogy ezen a középső arcz nem hiányzott. Ez az arcz fiatal nőnek arcza volt, csodálatos régi hajdiszszel és mélyen kivágott ruhával, mely a hattyunyakat, a szép melleket és karokat látni engedé. Az arcz elmosódott, de képzeletem fényénél rendkivül szép és ifju nőarcznak kellett lennie.

Hogy került ez ide? Minő összefüggés lehet e kép és Borcsa néni arczképe között? Nagybátyámnál sokszor voltam, de e képet soha nem emlitette. Az ő tulajdona nem lehetett, különben nem vetette volna fel a padlásra idegen emberek könyvei közé. Hogy került hát ide?

Kérdeztem az árvákat: van-e tudomásuk e képről? Nincs. Kérdeztem: kivánják-e maguknak e képet? Nem kivánják. Kérdeztem: honnan erednek a könyvek, melyek közt a képet találtam? Ők e könyvet apjuktól örökölték, a ki azokat szintén ugy örökölte egyik testvérbátyjától, a ki virágzó ifju korában tele erővel és életkedvvel egy napon örökre eltünt és soha nyomára nem akadtak. Homályos és fájdalmas esemény volt ez – mint mondták – a család történetében, melyről öreg emberek még most is beszélnek. Az eltünt ifjunak Csóthy Miklós volt a neve.

Ennyit tudtak az árvák, nem többet. Ennyiből pedig én sem a képnek eredetét, sem az eltünt ifju történetét meg nem tudhattam. A képet magamnak tartottam.

Ujra és ujra megnéztem azt. E képnek érdekes és szomoru története van. E fölött nem lehetett kételkednem. E képnek mását ágya fölött tartotta Borcsa néni, mig élt, s elhamvadott szivére tétette, mikor meghalt. Az a csodaszép ifju leányarcz tán Borcsa nénié lehetett egykoron. A két ifjunak arcza közül egyik tán az ő mélységes szerelmét sugározta vissza. De melyik? Ki lehetett az egyik, ki lehetett a másik? S aztán mit jelentett az a két férfiarcz? Ha az egyik az örökre eltünt ifju, – ki volt a másik? Mit keres a két ifju a leány mellett – egyik jobboldalán, másik baloldalán? Miért volt a középső, a leányarcz, kivágva Borcsa néni képén?

Ezer kérdés, ezer talány, egyetlen felelet sem.

Napokat és éjszakákat töltöttem el tünődésben. Gyermekkornak emlékei s ifjukornak ábrándjai hajszolták a képzeletet csodásnál csodásabb események kigondolására. Minden kigondolt esemény üres föltevéssé s minden föltevés képtelenséggé vált. A rejtélyek szövevényének sötétjébe nem hatolt be semmi fény.

Félretettem a képet s lassanként abbanhagytam homályos titkainak fürkészését. Ismét eltelt egynéhány év s már-már feledni kezdtem a képeket, midőn véletlenül a titoknak nyitjára akadtam. Sajátságos véletlen volt az.

Utam messze, Erdély szélére vezetett. Kisded, szegény faluban rám jött az est. Rossz út, rossz idő, fekete sötétség s a vidéknek nem ismerése megállásra kényszeritett. Vendéglő nem volt s a falusi korcsmáros piszkos lakásában kellett szállást fogadnom. Kérdeztem a korcsmárost: lakik-e a faluban vagy közelében valamely urféle ember.

– Itt uraság nem lakik, – felelt a korcsmáros, – itt csak maga az öreg Ghecsey van, papon, jegyzőn, mesteren kivül, a kit urnak lehetne nevezni.

– Ghecsey, Ghecsey! Miféle Ghecsey lehet az? Öreg vagy fiatal?

A Ghecsey család közel rokonságban, úgynevezett osztályos atyafiságban állott az én családommal. Felötlött az a gondolat: hátha e kényelmetlen szálló helyett kényelmes tanyát, mulatságos estét s eddig ismeretlen jó rokont fedezhetnék föl. Kérdőleg tekintettem a korcsmárosra.

– Öreg ember az, uram, – szólt a korcsmáros, – nem tudja azt senki, hány esztendős lehet már.

– Szivesen látna-e engem, ha éjjeli tanyát kérnék tőle?

A korcsmáros elnevette magát.

– A hogy tetszik uram, én nem a magam hasznáért beszélek, biz ez az én korcsmaszobám nem uri embernek való, de az öreg Ghecsey úrhoz nem szokás vendégnek szállni; hanem azért csak tessék megpróbálni.

– Mért nem szokás hozzá szállni, csak nem él emberhússal?

– Azzal nem él, sőt messziről se szereti az embereket látni. Azonban tessék megpróbálni.

Gondolkodtam. Végre is a kisérlet ha nem használ, nem is árt. A név ismerős, esetleg atyafi is lehet, ki tudja, hátha szivesen lát?

Kértem papirt s irónnal a következő levelet irtam rá:

»Kedves urambátyám! Vagy idegen vagyok, vagy ismeretlen atyafi vagyok, de mindenesetre itt rekedt utas vagyok: idő is rossz, út is rossz, a korcsmáros tanyája is rossz: ha van még egy embernek való szobája, szivesen felajánlom magam vendégnek egy éjszakára.«

Nevemet belül, a czimet kivül ráirtam a papirra s a levelet elküldöttem.

Félóra mulva megjött a válasz. Igen picziny öreg emberke jött nagy bottal és nagy kézi lámpával és térdig sáros csizmával. Elém állott s azt mondá:

– Ha az ur az idegen utas, jőjjön velem, Ghecsey ur várja vacsorára.

Néztem azt a picziny emberkét, nem volt magasabb tizenkét esztendős gyerkőczénél; apró szemei, kicsinyke ősz bajusza, borotvált álla s arczának és homlokának szapora redői furcsa alakká tették.

– Hát maga öreg barátom, maga is Ghecsey urhoz tartozik?

– Én vagyok a Ghecsey ur szakácsa, lehetett volna az urnak annyi meggondolása, hogy korábban jelenti magát vacsorára. Mikor leszek én most már készen a konyhával?

– No majd e fontos kérdésről otthon tartunk tanácskozást, én mehetek.

Elindultunk. Az öreg elül, én hátul. Nagy botját nekem adta a kutyák ellen. Végigmentünk a sáros utczán s a faluvégén elértük az öreg Ghecsey bagolyvárát.

Sajátságos tanya volt ez. Kőfalkerités az utcza felől, bezárt kapu a keritésen. A vén szakács egy igen nagy és hosszu kulcscsal kinyitá a kaput. A mint beléptünk: öt vagy hat óriási szelindek rohant ránk, mint oroszlán. A vén szakács lámpája és füttyentése állitá meg őket. A vén szakács elmondá, hogy két eb a kaput őrzi, két eb a folyosó-bejárást őrzi, két eb pedig folyton az öreg Ghecseyt őrzi. De nem azért ám, mintha az öreg Ghecsey félne valakitől, hanem azért, mert senkit látni nem akar s különösen asszonynak hozzá közeliteni nem szabad.

Különcz volt az öreg Ghecsey, ezt bizonyitá minden jelenség.

Az épület hajtott épület volt. Belső oldalán zárt folyosó vonult az épület hosszában. Széles helyiség, kőoszlopokra fektetett ívekkel s minden oszlopköz gondosan beüvegezve. Az egész folyosó furó és faragó eszközökkel, kisebb-nagyobb fürészszel, gyalupaddal, esztergálylyal, rokkákkal, kerekekkel s kisebb-nagyobb fahasábokkal és deszkákkal volt tele, mintha ács, bodnár, asztalos dolgozna itt egy csomóban.

Embert vagy asszonyféle népet sehol látni nem lehetett.

Az öreg Ghecsey az ebédlőben várt bennünket. Előtte teritett asztal állott.

Ott ült az asztalfőnél és csak egyedül maga ült ott.

Hatalmas fő, nagy szemek, bozontos szemöldök, hosszu bajusz és térdig érő gazdag szakál. Szemöld, bajusz, szakál és haj hófehér. Jó és rokonszenves arcz, melyet a homlok két redője rideggé törekedett tenni. Mély, vastag és érdes hang, mely megfelelt a széles vállnak és hatalmas termetnek. Lábai térden alul vastag, bolyhos pokróczczal voltak gondosan betakarva.

A köszöntést csak fejbólintással fogadta el. A mint felső ruhám letettem, intett, hogy baloldalán foglaljak helyet, hova időközben a kis szakács széket és teritéket tett. Fürkésző szemeivel tetőtül talpig méregetett.

– Honnan való vagy, fiu? – kérdezé.

Elmondtam apám, anyám, eredetem, származásom, birtokom, atyafiságom lehető röviden.

– Öcsém vagy, – mondá, – apádat jól ismertem kis gyerek korában, öregapáddal együtt vertük ki a dragonyos tiszteket ezelőtt hatvan esztendővel a vármegyeház udvaráról. Öregapád jó barátom és jó rokonom volt. Itt maradhatsz nálam, a meddig tetszik.

– Köszönöm bátyám, tovább kell mennem, hanem egy napig itt maradok. Mi már magát, bátyám, réges-régen halottnak tartottuk. Apám úgy beszélt Ghecsey Bálintról, mintha gyermekkora óta se ő, se más soha hírét se hallotta volna.

– Az meglehet fiu. Én e házból és ennek udvarából és kertjéből ötven esztendő óta ki nem mozdultam. És most már ki sem mozdulhatok. Négy év óta nem birnak lábaim. E két láb két darab hulla, úgy lóg rajtam, mint két kölöncz.

Borzadály futott végig gerinczemen. Rettentő titok lehetett ez aggastyán életében. Miből állhat az?

A vacsorát elköltöttük. Csak a vacsora végén vettem észre, hogy az öregnek jobboldalán is van egy teriték és egy szék, de a széken senki sem ül s a teritéket senki sem használja. Kiváncsi voltam, kié volt ama teriték. Oda mutatva mondám:

– Nini, édes bátyám, most veszem észre, hogy másik vendégje elmaradt.

Az öreg összeránczolá szemöldökét. Egyetlen villám czikkázott át szemein, midőn e szavak után rám tekintett s aztán szemeit behunyva, mély, dörgő, nyugodt, de parancsoló hangon mondá:

– Arra fiu semmi gondod.

Oly hidegen ejté ki e szavakat, oly mély benyomást tett rám e szavak hidegsége, hogy agyam zsibbadni kezdett. Lehetetlen volt e tárgyat tovább folytatni.

Vacsora után még sokáig beszélgettünk. Az öreg nem beszélt multjáról, de nagyon sokat beszélt gyümölcsös kertjéről. Igérte, hogy másnap mutat egy almát, melynek párja sehol sincs a világon s melyet ő keresztezés által ötven évi türelmes kisérlet után teremtett. Azt azonban nyugodtan hallgatta, ha én vidékem családairól, fiatalokról és öregekről csevegtem.

Végre visszavonult hálószobájába. Ide én nem mehettem be. Nekem az ebédlőben készitettek fekvőhelyet, Még pedig maga a kis szakács készitett. Csak most volt időm és figyelmem körültekinteni. Az ebédlő nagy terem volt. Falai fehérek, de üresek. Sem kép, sem tükör nem lógott rajtuk. A fal mellett köröskörül lóczák és székek s néhány kis asztal. Minden butordarab durva faragvány minden festék és fényezés nélkül, mintha egyiket se igazi mestere keszitette volna.

Hanem ágyam csakugyan olyan volt, a minőben még sohasem feküdtem. Az ökölnyi szakács behozott egy koporsó-alaku ládafiókot, azt telerakta fenyő-forgácscsal, vánkosnak belé tett valamely kiszáradt zsombékot vagy farost-csomagot, az egészet végigteritette durva pokróczczal, s készen volt a fekhely. Az igaz, hogy nem rossz fekhely; vadászember még rosszabbal is beéri néha, de az is igaz, hogy nálunk a halottak alá szoktak ilyen derekaljat késziteni.

– De csak födele nem lesz ennek a koporsónak? – szóltam mosolyogva a kis szakácshoz.

– Ha parancsolja az ur, – felelt – hogy hozzak, azt is hozok.

– Nem, ne hozzon öreg barátom, azzal még majd csak várok néhány esztendeig.

Lefeküdtem, jól aludtam. A nap már régen fölkelt, mire én fölkeltem.

Házigazdám még nem jött ki hálószobájából. Kimentem, megnéztem az udvart. Az tele volt nekivadult ifju és öreg fákkal, akár egy erdő. Benéztem a gyümölcsösbe. Gyönyörü húsz-holdas ültetvény volt könnyen lejtő sima hegyoldalon. Völgyén patak folydogált, a patakon kisded őrlő- és fürészmalom. – Mindkettő állt, szabad zugóján mindkettőnek szabadon csattogott le a patakviz.

A kis szakács azt beszélte, hogy a malmokon idegeneknek őrölni és metszeni nem szoktak. Mindkettőt maga bátyám saját kezeivel csinálta s az egyiken is, másikon is csak önmagának dolgozik s ha dolga nincs, malmai állanak.

Elmentem a korcsmához. Kocsisommal és lovaimmal rendelkeztem s aztán visszamentem a házhoz. Két óriási eb a kapunál, kettő a folyosó-bejáratnál lánczra volt már kötve. A harmadik két eb bent volt az öreg hálószobájában.

Semmiféle cselédet nem tudtam fölfedezni. A szakács azt beszélte kérdésemre, hogy cselédjeik nincsenek. Az öreg ur apró gyermekeket szokott alkalmazni fahordásra, vízhordásra, apró szükségleteinek beszerzésére, de azok most iskolában vannak. Ezeket ruházza és oktatja az öreg fizetés fejében; ezekkel hordatja el óriási gyümölcstermését a falu szegényeinek ingyenadományként s az egész faluban alig van férfi, ki szemei előtt ne nőtt volna fel, noha a házból soha se tette ki lábát.

Végre dél felé járt az idő s az öreg még sem jött ki hálószobájából.

– Héjh szakács barátom – szóltam – bemegyek én az urhoz.

– Nem tanácslom, ott bent van Hektor és Akhilles, leteperik az urat.

– Igaz az, hanem sugja meg annak a két hősnek, hogy vár rájuk a reggeli, majd arra kijönnek az öreg mellől.

Úgy lett. A két eb a kis szakács szavára kijött, ételhez állott s mig jó étvágygyal reggelizett: a kis szakács által a folyosó végén kegyetlenül meglánczoltatott.

Most már bemehettem öreg bátyámhoz.

Az öreg hálószobája divatosan volt butorozva. Ez lepett meg először. A hálószobából egész sor szoba nyitott ajtaján lehetett végignézni, s minden szoba szintén divatosan volt fölszerelve. Ez lepett meg másodszor. Az öreg ur ágya végénél volt egy felbontott ágy hófehér ágynemüvel s az ágy mellett asszonyi csecsebecsével s az ágy fejénél szép kis ezüst tükörrel. Ez az ágy érintetlen volt, senki sem feküdt benne. Ez lepett meg harmadszor. Eszembe jutott az estebédnél az a harmadik teriték. Gondoltam, a kié volt a teriték: azé lesz az ágy.

Az öreg ágya mellett alacsony kis asztalka, az asztalkán kard és pisztolyok. Kard köszörülve, pisztolyok élesre töltve, kakasok felhuzva és gyutacsolva.

Az öreg ágynemüje sajátságos veres szinü volt. Sötét skarlát, olyan mint a vér. A hófehér haj és szakál úgy ömlött el a veres ágyon, mintha zuhatagos víznek néma, nyugvó habja lett volna. Félig behunyt szemmel, némán, mozdulatlanul, lélekzetvétel nélkül feküdt az agg. Egyik keze lelógott az ágyról. Az izmos, csontos, óriási kar majd a földet érte.

– Jó reggelt bátyám, rég hasal már felettünk a nap.

Az öreg felnyitá szemeit. Szemeivel fogadta el köszöntésemet. Rokoni bizalmaskodásom s ifjui könnyü vérem nem szitá föl benne a kedély melegét. Alig tudtam, miről beszéljek; mintha márvány feküdt volna előttem: úgy hallgatá a szót.

– Talán betegnek képzeli magát bátyám? Pedig ezek a szobák, úgy látszik, a menyasszonyt várják.

– Szamár vagy fiu!

– Bocsásson meg bátyám, de én csakugyan nem feküdném ebben a pipacsszinü ágyban, ha fel tudnék kelni. Oly szép az a gyümölcsös, ma már egészen bejártam.

Érdeklődését fel akartam gerjeszteni. Sikertelenül. Szemeimet végigjártattam a falakon. Az öregnek feje fölött kép volt a falra függesztve. Csak a szoba e sarkában uralgó homály miatt nem vettem azt előbb észre. Felugrottam. A hármas arczkép volt az, a gyönyörü női alakkal s az egyik bátor férfiarczczal. A másik férfiarcz ki volt vágva, helye fekete papirral beragasztva. Ép úgy, miként Borcsa néninél. Ott a nő, itt az egyik férfi-arcz hiányzik.

– Hah bátyám, mit jelent az a kép? Ezt nekem valahára meg kell tudnom!

Az agg villámgyorsasággal ugrott fel és ült fel az ágyban. Pisztolyt ragadt kezébe s azt agyamnak irányzá.

– Hallgass kölyök, mert keresztüllőlek, mint az ebet.

– Nem hallgatok. Kis gyermek korom óta üldöz e kép. Egyik példányát ott találtam Csóthy Miklós örökségében mint hányt-vetett lomot. A másik példányát Borcsa nénivel temettük el. Oda tették szivére, a koporsóba, a sirba. Tudni akarom e kép történetét.

Bolond voltam. A vér az emlékek és gondolatok rettentő nyomása alatt agyamra tolult. Alig vettem észre, hogy az öreg visszahanyatlott fekhelyére, kezéből kiejté a fegyvert s behunyt szemeiből patakzott a köny.

Oda rohantam hozzá.

– Édes jó bátyám, bocsásson meg. Nem tudtam magamon uralkodni. Lássa, azt a képet játszó gyermekségem óta ismerem s húsz év óta keresem az embert, a ki nekem megmondja e kép eredetét.

Az öreg megfogta kezem reszkető kezével s oda ültetett az ágy szélére.

– Ülj ide mellém. Csaknem agyonlőttelek. Az éjjel, éjféltájban, megbénult a derekam is. Eddig csak lábaim nem birtak, most már gerinczem is meghalt. Többé én már nem kelek föl ebből az ágyból, csak egyszer, csak ma estére vagy holnap reggel. S aztán nem is fekszem többé ide. Valamit akarok mondani. Szerencséd, hogy agyon nem lőttelek.

Az öreg szakadozva, lassan beszélt. Alig ügyeltem rá, képzeletemet a kép története foglalta el.

Nagyot sóhajtott. A sóhaj onnan tört fel, annak az öreg szívnek mélységes fenekéről. Szemeit, azokat a nagy, megtört fényü szemeket mereven az ég felé irányzá. Mint a lenyugvó nap, ha vissza tud emlékezni hajnal derüjére, olyan volt ama szemek fénye.

– Hát Borcsa szivére tették a képet? – kérdezé. – Ugy-e ő maga kivánta így? Ugy-e ez volt az utolsó akarata? Emlitett-e engem, a gyilkost, a ki megölte egy világnak boldogságát?

– Nem emlitette bátyám, legalább igy nem. A kép közepén ki volt vágva. Az a gyönyörü női arcz nem volt rajta, csak a két ifju. A szentegyház papját rendelte magához s annak szine előtt és istennek szine előtt örök üdvére, örök kárhozatára rendelte meg, hogy a két ifju arczát kihült szivére tegyék s vele együtt eltemessék.

Az öreg sokáig, nagyon sokáig némán nézett az alkony sugarától bearanyozott levegőbe. A lenyugvó nap sugárai törtek be az ablakon át s egy nagy tükörlapon visszakergetve ott huzódtak össze az aggastyán hófehér fürtein s a megcsonkitott arczképen. Végre beszélni kezdett, lassan, töredezve, rettentő emlékekkel viaskodva.

– Sohase volt még szebb lány, mint Görcsönyi Bóra, és sohase volt még oly két jó barát, mint Csóthy Miklós és én. Egy faluban születtünk, együtt növelkedtünk, erdők árnyain, vízszakadékok mélységein, sziklák magasán együtt játszadoztunk. Viszály nem volt köztünk soha. Szivünk, lelkünk, vágyaink, ábrándjaink egyek valának. Megesküdtünk, hogy egymás javára meghóditjuk a világnak minden boldogságát.