Part 16

Szép tavaszi reggele az évnek, dicsőséges napja a honvédfegyvereknek.

Ellenállhatatlan áradatként nyomult előre a honvéd mindig följebb, mindig följebb, föl a vár fokára, föl a hősi hirnek szinhelyére.

Ákos némán vezette csapatját föl a bécsi kapu táján.

Arcza hideg volt, mint a márvány, és mosolytalan, mint a tél. Lelkéből kihalt már az életnek, a dicsőségnek, a szerelemnek vágya. Kötelesség és halál: összevont szemöldökeiről e két szó volt olvasható.

Katonái jól ismerték, de soha sem látták így. Megdöbbenve tekinték halavány arczát. De nem kérdezősködtek, mentek utána.

Gyilkos tüze volt az a kartácsnak, mely fogadta őket a várhegy lejtőjén és mindenütt. Ákos nem is vette észre s katonái mosolyogva üdvözlék a tüzet.

Hanem a rohamnál hősökre találtak.

Egy kapitány s egy ifju kadét parancsnokolt a védő seregcsapat fölött. Norbert és Margit volt az.

És Margit lángoló szeme jobban meghóditá a hadak istenét, mint Ákos halavány arcza.

Háromszor látta elbukni zászlóját Ákos a várfal ormain. Háromszor lőtték le zászlóját egymás után. Háromszor szoriták vissza csapatját.

És midőn már csapatja kétségbe volt esve, maga ugrott föl a vár falára s magasra emelvén a lobogót, előre nyomult a védő sereg sürü sorai közt.

»Utána!« orditá a honvéd s mint a szilaj förgeteg szórta szélyel Ákos mellől Norbert embereit.

S biztosnak tartá a tért, midőn uj erő jött ellene, és ezt személyesen vezette a kapitány és a kadét.

Szempillanatnyi szünet állt be, mialatt szemközt állott a két sereg.

Egy iszonyu sorlövés mindkét oldalról, s midőn a füstgomoly eloszlott, rémülve látta a honvédsereg Ákost térdre esve.

Közel járt a golyó szivéhez, el is bukott bele, de a zászló nyelét nem ereszté el, s annak segélyével térdre emelkedett.

Ekkor ismeré meg Margitot – ki alig néhány lépésre állott mellette.

– Margit! – kiáltá tompa hangon.

Margit oda tekintett s a harczi zajon keresztül hangzó sikoltás tanusitá, hogy ő is felismerte Ákost.

Fölismerte, de késő volt már. Egy ágyugolyó Margit mellett szakitá szét Norbertet s a fölszakgatott kőtördelék eltemette Margitot. Vagy elájult, vagy meghalt, de mozdulatlan maradt.

Mire a nap fölkelt: Buda be volt véve.

Mire a nap fölkelt: Ákos meg volt halva.

* * *

Margit nem halt meg. Arczát eléktelenité a seb s egyik szemevilágát elveszté miatta, de nem tudott meghalni. Ez volt a büntetése.

Csendes őrület lepte meg elméjét s Norbert kapitánynak s Ákosnak mint zászlótartónak emléke örökké ott játszik képzelete előtt.

Azt hiszi, hogy önmaga is meghalt s midőn Henczi szobrán látja: »Freyberg Norbert kapitány« és »Mágocsy Károly kadet« bizvást elmondja mindenkinek:

– Lássátok, én már halott vagyok.

Igaza van.

– – – És a jó édes anya élettelen rogyott egyetlen fiának holttestére.

MIKOR A MEGVÁLTÓ SZÜLETETT…

Az öreg kapitány ott lakott a Cserháti utczában. A Cserháti utcza pedig ott nyujtózkodott végig valamelyik túladunai kis város keleti felében.

Az öreg kapitányt ismerte minden ember a városban és a városnak környékén. Volt ugyan már valami hatvan éves, hanem azért termete olyan egyenes, melle olyan domboru, bajusza olyan fekete, szeme oly tüzes és hangja olyan dörgő vala, mint az előtt harmincz évvel.

Tagyosy András volt a neve.

Csak szegény paraszt legény volt fiatal korában. Ágról szakadt árva, ki ugy nő fel, miként a vadfa. Futó barom megtapossa, vihar megczibálja, járó-kelő ágát metszi, soha senki meg nem őrzi s mégis felnő egyenesen, daczol a korral és a förgeteggel s koronáját emeli az égnek.

Valami nemes legényt, miért, miért nem, fültövön legyintett. Utána esett ezért a komiszárius s utána küldte a vármegye pandurjait. Bizony tömlöcz lett volna a gonosz tréfa vége.

Szerencsére bekövetkezett a franczia futás. Kellett a legénység. Szüksége volt a királynak katonára, s az üldözött legény oda állt a verbunk elé.

Oda is állt, fel is csapott, felölté azt a huszárdolmányt, a mely erősebb vállakon még soha meg nem feszült.

Vésznek, viharnak oda sem nézett s komoly arczán csak akkor villant meg az örömnek lángja, ha ellenséget látott maga előtt.

Mire vége lett a harcznak s mire balkarját össze tudta törni egy kóválygó golyó, s mire mindenféle felcser a nagy sebet így-amugy behegeszté: akkorra már így szólt hozzá öreg legénye:

– Hejh vitéz kapitány uram, ilyen kézzel nem tartjuk a kantárszárat, haza kell már mennünk!

Az öreg legénynek igaza volt. A kapitány nyugdíjba ment s haza bocsájtatott.

Haza! Hol volt neki otthon? Apját, anyját soha se látta, rokonokat soha se ismert, neki mehetett a széles nagy világnak.

De nem ment neki a széles nagy világnak. Valamikor, fiatal hadnagy korában, látott egy szép lánykát, jól megnézte két kemény szemével, nem is feledte el soha. Oda tartott egyenesen, hátha még a szép leányka emlékezni fog rá.

Szíve nem csalódott és néhány hét mulva ha ép karjával átölelé azt a szép leánykát, büszkén mondhatá el: édes feleségem!

Boldog volt és nyugalmas életük. A csöndes kis városba alig ért el a nagy világ zaja. Egy félszemű zászlótartó, egy recsegő hangú alezredes, egy falábu főhadnagy, egy visszavonult udvari tanácsos, egy köszvényes referendárius s a jó öreg lelkész volt minden társaságuk. No meg a kis Kálmán gyerek, a ki erős volt mint a vasék és nagyokat kurjantott, mint az erdei rigó.

Ő volt atyjának minden öröme és apjának minden reménysége. Sokszor mondta az apja, ha egy csatát kellene elveszteni vagy ezt a gyereket, bizony el nem tudná gondolni, melyiket válaszsza.

Hát még mikor szegény anyja meghalt s kikisérték a temetőbe a kerek kápolna mellé!

A vén katona akkor ejté az első könyet és az a marczona szív akkor fájt először keserűen.

De megvolt még a kis Kálmán, kinek arczán felismeré a kapitány a jó anyának minden arczvonását. Oh ezt a gyereket többé sohase ereszti el maga mellől.

Csakhogy az a gyerek tizennyolcz éves suhanczczá nőtt már fel és az 1848-ik évről szólt a kalendárium és a fiatal szíveken egy furcsa érzés rezgett végig, mint végigrezeg a szellő az erdők lombjain.

Egy nyári napnak reggelén mámoros arczczal állit be Kálmán az öreg kapitányhoz. Nem bortól és szerelemtől, hanem álmatlanul átvirrasztott éjszakától volt mámoros arcza.

– Apám, az Al-Tiszánál ráczok ölik, gyujtogatják a magyart, elmegyek honvédnek.

Az öreg kapitány botot faragott nagy gondosan egy vadkörtefa ágból. Kést és faágat csöndesen félretett a kis asztalra, a mint fiának halavány arczát meglátta és rezgő hangját meghallotta.

– Minek mégysz el fiam?

– Honvédnek.

– Mi az? Pandur, drabant, katona vagy privatdiener?

– Az a nemzet katonája.

– Szamár vagy édes fiam. A királynak van katonája, a vármegyének van katonája, a főispánnak és a püspöknek van katonája, a nemzetnek pedig nincs. A ki valami, az valami, a ki pedig semmi sem, az csavargó és betyár. Mi akarsz te lenni?

– Honvéd a ráczok ellen, – kiált föl a fiu nagy daczosan.

A vén kapitány felállt, kezébe vette a vadkörtefát s így szólt szép csöndesen gyermekének.

– Anyád két hónapja hagyott el, azt megcsókoltam; te most akarsz elhagyni, téged e darab fával csaplak agyon.

A fiu egy pillanatig meredt szemekkel nézett apjára s aztán az ajtóhoz tántorodott és két szemét befogta két kezével.

A vén kapitány oda ment gyermekéhez, megfogta a kezét s kilóditotta a pitvarba.

– Eredj iskolába, ott a helyed, különben haza ne várjalak az ebédhez.

Tovább faragta a botot és a gyermek elment az iskolába.

Furcsa idők jártak. Valakinek eszébe jutott a nemzetőrség ott a kis városban. Mindenféle szabó, csizmadia, kéményseprő, patikárus tanulta a katonadolgot a piacz közepén. Ha a vén kapitány meglátta őket, akkorát kaczagott, hogy hangja elhallatszott még a kálváriára is.

A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a falábu főhadnagy, a visszavonult udvari tanácsos s a köszvényes referendárius gyakran összejöttek az öreg kapitánynyal és mondtak neki hajmeresztő dolgokat.

Az országgyülés összeveszett a koronás királylyal. A paraszt nem lesz többé paraszt és a nemes ember nem lesz többé nemes ember. Kétféle katona lesz ezentul az országban. Hétköznapi és vasárnapi. A hétköznapi katona lesz a császár katonája, a vasárnapi katona lesz a nemzetőr és a honvéd. Rácz és oláh öli a magyart a császár nevében s Jellasics átjött a Dráván, hogy elfoglalja ezt a mi országunkat.

Csak hallgatta mind ezt az öreg kapitány. Csak csóválta a fejét e nagy dolgokon. Csak szeretett volna századja élére állani és azt a mindenféle kasza-kapakerülő, népámitó, királyával ellenkező országgyűlést széllyel verni.

Egyszer az a Kálmán gyerek egész nap nem szólt egy szót sem. Könyveit összerakta, összekötözgette, rajztábláját a sarokba állította, mindenféle penzumokat és irományokat elégetett, s aztán szépen bement apja szobájába.

– Apám, el kell mennem honvédnek. Tanulótársaim már mind a csatatéren vannak, ki Jellasics ellen, ki Szent-Tamásnál. Én sem maradhatok többé itthon.

Az öreg kapitány megfogta fia kezét s leültette maga mellé a pamlagra.

– Édes fiam, tudod, hogy én hű szolgája voltam uram királyomnak teljes életemben. Tudod, hogy mind én, mind te az ő kenyerét eszszük, s hogy ha te beállasz a lázadók közé: én kenyerem, rangom, becsületem vesztem. Mit akarsz? Nem a mindennapi kenyér bánt engem. A gazdátlan eb is elél, a meddig elél. De nézd ezt.

Az öreg kapitány levette kardját a szegről s hüvelyéből kivonva fia elé tette. És az almáriom belső fiókjából kivett három érdemrendet és azt is a fia elé tette. És aztán erős dörgő hangon folytatá:

– Annak a kardnak az éle tizenhét helyen van kicsorbulva. Azt az érdemrendet fölséges császárom és királyom az ezred előtt akasztá mellemre, mikor Rosé generálist levágtam és hat ágyuját elfoglaltam. Ha azt akarod, hogy azt a kardot előttem törjék ketté s azt az érdemrendet a szemem közé vágják, eredj lázadónak.

A gyermek sírt. Szólni nem tudott.

– Ne sírj fiam. Szegény paraszt fiú voltam, apátlan és anyátlan árva. Az a kard lesz egykor minden örökséged tőlem és nevemnek becsülete.

A fiú letörlé könyeit s kiment a szobából.

Az öreg kapitány visszaakasztá kardját a szegre, s érdemrendjeit nagy gondosan tiszta papirba burkolva visszatette az almáriom belső fiókjába.

És elgondolkodott. És elgondolta, ha most annak a fiúnak jó anyja még élne, mennyi szomoruságot okozna az a fiú annak. Vagy talán nem okozna, mert hiszen anyját el nem hagyhatná a világért sem.

A fiú nem szólt többé háborúról. Szótalan volt és szomorú. S szomorún következtek egymásután a napok.

Karácson előtti estén ott volt az öreg kapitánynál a félszemű zászlótartó, a falábu főhadnagy és az öreg lelkész.

A falábu főhadnagy diadalérzettel közlé, hogy az ország fővárosából futnak a rebellisek; hogy egy seregük fönt a Kárpátokban elveszett a hidegtől; hogy a zürzavarnak immár vége lesz nemsokára.

A fiú hallgatott.

A jó öreg lelkész, midőn késő este elbúcsuzott és haza ment, áldást mondott a házra, hol apa és fiú úgy szeretik és úgy becsülik egymást e szomorú zürzavaros világban is.

A fiú hallgatott.

Az öreg kapitány, midőn a lefekvéshez készült, azt mondá fiának:

– Szegény jó anyádnak ez volt legnagyobb ünnepe, Mikor a megváltó született. Öröme ilyenkor oly tiszta volt. Holnap reggel édes fiam, megleplek valamivel, a mi téged boldoggá tesz.

A fiú hallgatott. Hallgatott és bement szobájába.

Reggel korán fölkelt és díszruhájába felöltözött az öreg kapitány. Érdemrendjeit nagy gonddal feltűzte mellére. Várta fiát.

A fiú nem jött elő és szobája néma volt.

Az öreg kapitány bement a fiú szobájába. Az ágy felbontva, de érintetlen. A fiú alsó és felső ruhái gondosan sorba rakva asztalon és széken. Az ágynak vánkosán egy nyitott levél. A levélben irva:

»Édes jó atyám! El kellett mennem. Szegény hazánkat védelmezni kell. Mindent itthon hagytam, mit te vettél nekem. A császár pénzén vetted. Édes jó atyám bocsáss meg. Becsületed és neved megkimélem. Csak szíved tudja, hogy én fiad vagyok, én nem mondom azt senkinek. Akkor nem bánt téged senki. Anyám sírkövét megcsókolom, mielőtt eltávozom. Isten veled.«

Az öreg kapitány elolvasta ezt a levelet. És körülnézett s nem látta a gyereket sehol. És szemeit elfutotta a vér és mellét a fájdalomnak hörgő hangja akarta ketté szakitani. Ugy állt egy pillanatig felborzadott hajjal.

S aztán mint villám ugrott kardjához, mezitelen karddal sulyos lépésekben ment ki a szabadra.

Künn viharzott a hófergeteg. Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak sulyos keze alatt. Az utczák néptelenek voltak.

Az öreg kapitány végig tekintett az utczán kelet felé és nyugat felé. Nem látott senkit.

Hajadonfővel volt. A csapkodó hópelyhek belekapaszkodtak fekete bajuszába, fekete szemöldökébe és fekete hajába. És bajusz, szemöldök és haj fehér lett a hótól vagy a megfékezhetlen indulattól. Nem ismert volna rá még a házi eb sem.

Elindult kelet felé. Az utcza végén volt a temető. A temetőbe indult. A temetőben feküdt az anya, ott kereste a fiút is. Lángoló haraggal és kivont karddal kereste ott. Lompos kutyája tétovázva törtetett utána.

A temető mellett országút, az országút mellett szérü volt. A szérün szalmakazalok, a kazalokon varjak gubbaszkodnak. És a temető keresztfái is telvék valának a tél fekete madaraival.

Az öreg kapitány lábai alatt csikorgott a hó. A zajra fel-felröppent egy-egy madár. A lompos kutya utána tekintett a felröppenő madárnak, az öreg kapitány nem vette azt észre.

Megállt az anya sirkövénél. A sírkövön nem látszott a fiú búcsucsókjának nyoma. A vihar elfútta onnan.

– Itt volt – hörgé az öreg kapitány. – Hova lett innen? Asszony, add elő a kölyket.

És megsuhintotta a meztelen kardot.

És a kard leesett a földre. És az öreg kapitány két szeméből kicsordult a köny. És inai megtörtek a sírkő előtt s az öreg ember forró homloka oda tapadt az eltemetett anyának hideg sírkövéhez. A sírkő nem adta elő a kölyket.

A lompos kutya nem értette a dolgot. Szaglálódni kezdett s nyomról-nyomra bukdácsolva kiment a temetőből, átfutott az uton s oda állt egy szalmakazal elé. A kazal déli oldalán egy szűk, sötét üreg tátogatott. Az üreg előtt a kutya elkezdett üvölteni.

Az üvöltés hangjára felvetette marczona fejét az öreg kapitány. Egy gondolat czikázott át agyán, felugrott a sírkő mellől s rohant a kazalhoz.

– Itt kell lenni – dörgé komor, mély hangjával.

– Hitvány kölyök, állj ide elém! – kiáltott be a sötét üregbe.

Az üregből sóhajtás hangja s lassu szalmazörgés hallatszott.

Az öreg kapitány dühösen furakodott az üregbe s vasmarokkal megragadva egy mezitelen gyermekvállat, kilökte a csikorgó fagyra.

Erzsike volt, a koldusleányka. Étlen és ruhátlan, édes szó és meleg hajlék nélkül a szalmakazalban tölté a gonosz éjszakát. Félig fagyva, félig halva, mégis felsikoltott a rettentő ember keze alatt s aztán erőtlenül összeesett.

Az öreg kapitány meredt szemekkel dőlt a kazal oldalához. Szegény koldusleányka ott vonaglott lábai alatt. A bámészkodó lompos kutya végig szaglászta kékülő ajkait, dermedt kezecskéjét, jégsebzette mezitelen sovány lábacskáját. És azután végig-végig nyalogatta, mintha föl akarta volna melegiteni.

Az öreg kapitány magához tért. Oda lépett a lánykához s elrugta a kutyát mellőle. És aztán lehajlott és gyöngéden fölemelte és karjaival betakarta a didergő gyermeket.

– Enyém ez a gyermek s nem a tiéd, – szólt a lompos ebnek, mely kiváncsian nézte a kolduslánykát az öreg kapitány karjai közt.

Az öreg kapitány visszament a temetőbe, az édes anya sírkövéhez. És megmutatta a kolduslánykát a hideg sírkőnek és megcsókolta mindakettőt.

– Azt a másikat sohase lássam többet, ez nem hagy el engem soha.

Aztán fölvette a földről a hideg kardot. S a hideg kardot és fagyos leánykát haza vitte fölmelegült szívvel. A lompos kutya vígan ugrándozott előtte.

A félszemü zászlótartó, a recsegő hangú alezredes, a falábu főhadnagy csodálkozva nézték, a mint az öreg kapitány a kolduslánykát megmosdatá, fésülgeté, csókjaival melengette, meleg ruhába felöltöztette s cziczomával ékesgeté.

Mikor a lányka már vidáman mosolygott a meleg kályha mellett, azt kérdé tőle az öreg kapitány:

– Láttál-e valakit az éjjel a temetőben?

– Nem láttam senkit, nem is mertem oda nézni.

– Jól van. Emberkopogást sem hallottál egész éjjel?

– Nem hallottam egész éjjel, hanem éjféltájban minden fekete madár felröppent ülőhelyéből és csunya károgásuk fölvert az álmomból.

A lányka kicsi testén borzadály csuszamlott végig.

Az öreg kapitány nem beszélt többé a fiúról, a ki elszökött, a ki apját elárulta, a kit apja megátkozott, a ki nevét is eltagadta, s a kit karácsony éjszakáján csúf fekete madarak károgása üldözött el anyjának sírkövétől. Nem beszélt róla soha.

De nem is hallotta hírét soha.

Ment az ifjú elszántan, visszatarthatlanul.

Fájt neki elválni jó apjától s édes szeretett anyjának sírkövétől.

Sokáig sírt, sokáig zokogott a sírkő mellett letérdelve.

Aztán szive bezárult és könyei elapadtak. És megtörlé arczát s fölnézett az égre. Az égnek nem volt csillaga; a vihar, a förgeteg volt az égen is az úr.

A várostól negyedórányira magas domb fekszik. E dombról még egyszer visszanézett arra a városra, a melyben a szülőházat, a gyermekemlékeket, a soha vissza nem térő ifjú boldogságot, a szerető, de haragos apát hagyta.

Szemeiből még egyszer kicsordult a köny. Megijedt e könytől. Hisz ő honvéd akar lenni. Hirtelen letörlé s szilárd lépésekkel ment szemközt a süvöltő viharnak.

Hetekig bujdosott. Éjben, fagyban nyugta nem volt. Farkasok tanyáján, győző ellenség csapatain keresztül törekedett eljutni a honvéd fővezérhez. Üldözött az üldözöttet, bujdosó a bujdosót keresi fel. Lábbelije rongy, ruhája foszlány, zsebe üres, szíve telve szent fogadással: így jutott el a fővezérhez.

A fővezér hideg, komor ember vala. Szerette a katonát, de nem szerette az éretlen gyerkőczöt és az üres lelkesedést. Mikor Kálmánt meglátta és látta gyermekarczát s vihartépte rongyos öltönyét, haragosan mondá neki:

– Táborom nem kórház s én nem vagyok iskolamester. Eredj haza a meleg kályha mellé s tanulj írni és olvasni.

Az ifjú merev arczczal és suttogó hangon mondá neki:

– Én pedig honvéd leszek.

A fővezér tetőtől talpig jól megnézte a fiatal embert.

– Ki küldött ide? Apád, anyád?

– Magam jöttem, nincs sem apám, sem anyám.

Nem mondott igazat! Hanem azért csak elfogadták.

Másnap már megtanulta, hogy kell bánni a puskával és aztán azt is megtanulta, hogy kell játszani a halállal. De a nevét meg nem mondta senkinek.

Végig küzdött minden csatát. És szerzett hírt és dicsőséget, bajtársaktól elismerést, szép asszonyoktól hódolatot, nemzetétől kitüntetést – de a nevét meg nem mondta soha.

És kapott sebet is. A debreczeni csatában kilőtték lovát alóla, s bal lábában egy otromba golyó s vállában egy kozáklándzsa akadt meg.

Ott feküdt a csatatéren – jótehetetlen önmagával. Ott szedték föl jó emberek vérevesztve, elájultan. Föl is szedték s jól vagy rosszul be is hegesztették sebeit.

De mire magához jött: bajtársait nem találta többé. A honvédsereg is elpusztult, a szent ügy is elbukott, a haragos fővezér is gyászos véget ért. És a jó emberek is, kik ápolták, okos emberekké váltak s vállára akasztva egy darab szűrt, kezébe adva egy botot s telerakva iszákját három napra való száraz eledellel: útnak eresztették haza felé.

Haza felé! Szomoru világ volt akkor otthon.

Az öreg kapitány jól elgondolta a dolgot, mikor a fiút vissza akarta tartani.

Uj hatalom, uj törvény, uj igazság, uj emberek jöttek a régiek helyére.

Az öreg kapitányt önigazolásra hívták föl. Hol járt, mit csinált, kivel czimboráskodott: adjon róla számot. A három rendjel és kardjának tizenhét csorbája nem mentette meg a vizsgálattól.

De voltak tanui. A félszemü zászlótartó, a recsegő hangu alezredes, a falábu főhadnagy, a visszavonult udvari tanácsos, a köszvényes referendárius s az öreg lelkész mind valamennyien igaz hitükre, becsületszavukra állottak jót mellette.

Megkapta az igazolványt s ujra megkapta a nyugdijat.

De találkozott kaján ember, a ki följelenté, hogy fiát elküldte honvédnek.

Hiába istenkedtek jó barátai. Hiába mondogatták a hatalmas urak előtt, hogy a fiú apjának ellenére ment el s apjának átkát vitte magával: nem használt az semmit.

Karácson előtt való napon megjelent az öreg kapitánynál a polgármester. A polgármester jó barátja volt az öreg kapitánynak. Ismerték egymást még a régi inzurgens világból.

– Rossz hírrel jövök öreg bajtárs – szólt a kapitányhoz. – Itt van Falkenheim generális rendelete. Nyugdíjadtól megfoszt, fegyvereidet bekivánja, rendjeleid konfiskálja. Készen lehettél mindezekre.

Készen volt ezekre az öreg kapitány és mégis remegtek ajkai és mégis villámokat szórtak szemei, mikor a gonosz közlést meghallotta.

– Jól van – felelt rekedt hangon. A kölyök volt az oka ennek is. De szemem elé ne kerüljön többé ez életben. Nem is kerül. Ott rothad már valami útfélen. Jól van.

Leszedte a fogasról fegyvereit és sorba rakta az asztalon. Az almáriom belső fiókjából nagy gondosan kivette a három rendjelet és azt is oda tette az asztalra. És megállt az asztal előtt és összekulcsolt kézzel bámult az asztalra.

– Hát mindennek vége! – szólt önmagához. A kenyér is oda van, a becsület is. Megmondtam annak a kölyöknek, de nem hallgatott rá. Pedig magyarán megmondtam. Még kardomat is elviszik. Tizenhét csorbát ütöttem rajta. Négyet akkor, mikor Rosé generálist levágtam, hat ágyuját elvettem. Ejh, Ejh!

Kezébe vette azt a kardot és megsuhintá.

– Mért nem tud most előttem állani az a kölyök?

E szavakra odafutott Erzsike, a kolduslányka. Piros arczczal, mosolygó ajakkal és angyalszemekkel. Nem volt most már sem rongyos, sem mezitláb, sem félig megfagyva.

– Édes bácsi, szegény Kálmán régen meghalt, miért bántsuk mi őt?

Az öreg kapitány hosszan nézett a mosolygó leánykára.

– Igazad van édes leányom. Nekem régen meghalt.

S aztán oda fordult a polgármesterhez.

– Polgármester ur! Ezt a kardot és ezt a rendjelet hagyja nálam reggelig. A Megváltó születésének ünnepén hadd legyen még nálam. Olyan nehéz tőlük egy pillanat alatt elválni.

A polgármester eltávozott. A kardot és a rendjeleket ott hagyta az öreg kapitánynál.

Ebéd után elsötétedett az ég. Sürü felhők lepték el az eget. A varjusereg veszett zajjal csapkodott és kerengett a házak fölött. Vihar készülődött köröskörül. Jaj a szegénynek, kit az künn ér a csikorgó hidegben.

Ezen az éjszakán nem aludt el az öreg kapitány. Szegény nejének ez volt legkedvesebb ünnepe. Mikor a Megváltó született. Az a rossz, engedetlen gyermek is e napon szökött el s tagadta meg apját és apja nevét. És a becsülettel végig harczolt hosszu életnek minden keresményét e nap rabolta el. Oh az öreg kapitány sokat szenvedett egy év óta – de legtöbbet ma. Haja és bajusza ősz volt már és többé nem fekete. Csak Erzsike tartá benne a lelket.

Már rég elmult éjfél és az öreg kapitány még mindig fön járkált a szobában. A kis Erzsike egy nyoszolyán aludt mosolyogva. Az öreg kapitány meg-megállt előtte és nézte örömmel és gondolta borzalommal, ha a szegény gyerek most künn volna a fagyon…

Néha-néha nagy zúgás tölté be a házat. Künn viharzott a hófergeteg. Üvöltött a szélvész és a fák csikorogtak sulyos keze alatt. A vihar beorditott a kéményen s vaserővel rázta az ajtókat és ablakokat.

Az országuton egy koldus vánszorgott a város felé. Öltönyének foszlányai repkedtek a szélben. Mezitelen lábát véresre vagdalta a jéggöröngy. Arczán végig folyt és végig fagyott könyje.

A vihar vissza-visszalökte. De ő mégis előre ment. Néha elesett és egy pillanatig ülve maradt. Megint fölkelt és ment előre.

Elérte a temetőt. A temető keresztfái telvék valának a tél fekete madaraival.

Mikor a koldus befordult a temetőbe, minden fekete madár fölröppent ülőhelyéből és csunya károgással átrepültek a kazalokra.

A koldus nem vette azt észre. Lehanyatlott egy sirkő mellé és sírva és zokogva és görcsös fuldokolással csókolta azt a sírkövet.

Az öreg kapitány a reggeli szürkületben kiment a kapu elé és végigtekintett az utczán. A temető felől nagy messzeségben egy koldust látott háza felé jönni.

– Lányom, – szólt Erzsikéhez, – egy szegény koldusgyerek jön az utczán, alamizsna nélkül el ne ereszd.