Part 15

Aludjál hiú nő és álmodd meg azt, miként törik össze két szerető szív te miattad, a melyeknek egyikét sem érdemelheted meg.

Aludjál és álmodd meg azt, hogy az egyik szív fölött szerető jó édes anyának aggódó lelke őrködik.

Oh! Margit nem érti azt, mi az édes anya. Gyermek volt még, midőn elveszíté azt, a ki kormányozhatta volna a serdülő leányka szenvedélyeit. S a kik pótolták volna az anyát, csak hizelkedni tudtak a szeszélynek, nem pedig azt a gyermekérzelmek virágkertjéből kiirtani.

Szeszély és hiúság volt, mely azt súgá Margitnak, hogy egy hideg gyöngyszemet többre becsüljön egy forró könycseppnél s a divatvilág kápráztató ragyogványát a sziv minden gazdagságánál.

Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a mai napra legvarázslóbb öltönyét vegye magára, melyben ha imádója meglátja, leroskadjon lábaihoz és megcsókolja annak porát.

Szeszély és hiúság volt az, mely azt sugá Margitnak, hogy a midőn Ákos tántorogva belépett, azt maga mellé ültesse a süppedő pamlag vánkosaira.

Ákos csak egy fényt látott – Margit szemeit. Csak egy hangot hallott – Margitnak zeneszerü hangját.

– Sommegyery úr – vártam önt, hittem, hogy eljön.

Ákos nem tudott felelni. Olyanformát akart rebegni, hogy az első pillanat óta csak róla gondolkozott, de hang nem jött ajkaira.

– Tegnapi találkozásunk óta – folytatá a hölgy – sokszor gondoltam önre, és valóban oly biztos volt hitem eljövetelében, hogy csalódásom fájdalommal töltött volna el.

Ákos ismét nem felelt.

– És hogy tetszett önnek a Zugliget? Láttam, hogy pillanatonként zavarban volt tegnap. Hova tüntek el oly gyorsan barátjai? Szerencse, hogy önt nem vitték magukkal.

Ákos ismét zavarban volt.

– De szóljon ön, barátom, és legyen hozzám bizalommal és higyje el, hogy tegnapi találkozásunk kellemes emléket hagyott hátra nálam.

Ákos reszketett.

– Ön nekem valóban úgy tetszik, mintha most látott volna először nőt és most akarna nővel először beszélni. Kiváncsi vagyok – vajon eltaláltam-e?

S megfogta Ákos kezét és szeme közé nézett élesen és mélyen.

– Eltalálta. Soha sem láttam nőt önön kivül és nem is fogok látni soha. Az élet és annak minden érdeke öntudatlan homály volt előttem és e homályt önnek megpillantása szétoszlatá. Margit – önnek felajánlom érzelmeim – fogadja el és bocsásson meg e vakmerőségért és engedje meg, hogy szivem boldog legyen annak tudatában, hogy csak önért érez, s hogy mindaz a magasra törekvés, mely szellemem eltölti, csak önért és önnek nevében vezérli életemet.

S leírhatatlan fény reszketett Ákos szemeiben a mint azok függve maradtak Margit arczán.

Margit elpirult. Mégis érezte, hogy nem méltó az ifjuhoz, ki lelkét oly tisztán ajánlja föl neki, a mint azt a teremtő hatalma és a jó anya gyöngédsége megalkotá. Mégis megvillant szivében a fájdalom, hogy ő ez ifjut játékszerül akarja fölhasználni. Mégis nő és ifju volt.

De nem jött zavarba. A pir elmult, a fájdalom elnyugodott és arczán az önérzet nyugalmas vonásai sorakoztak.

– Sommegyery úr – szólt – önnek nyilatkozatát nem fogadom és nem utasitom el. Őszinte akarok lenni s kijelentem, hogy önnek érzelmei megörvendeztettek, de rövidebb idő óta ismerjük egymást, mintsem szivem önének megfelelőleg érdeklődnék. Ezt ön nem veszi tőlem rossz néven.

– Oh nem, – felelt Ákos. – Nem veszem rossz néven, csak engedje kifejeznem azt a forró óhajtást, azt az édes reményt, hogy ön egyszer képes lesz érzelmeimet viszonozni. Oh Margit, ne vonja meg tőlem ezt a vigaszt.

– Nem barátom. De tudtára kell adnom önnek, hogy szivem még érintetlen s hogy én nagyravágyó vagyok. Vannak és lesznek önnek vetélytársai, a nélkül, hogy én törekedném azok számát szaporitani s a vetélytársak a gazdagság és magas állás káprázatában lépnek fel nálam. Megvallom, ön határozottan előnyben van és én várakozni fogok, mig ön vetélytársait minden téren legyőzendi. Őszinte voltam. Megelégszik ön igy?

Ákos nem látta az önzést s nem érté a szavak hidegségét. Feszülni érzé lelkében az erőket s kijelenté hogy Margit nyilatkozatával megelégszik.

Margit fölkelt, kezét csókra nyujtá s a szomszéd szobába távozott.

A szomszéd szobában Freyberg Norbert várakozott. Várakozott s szörnyen unta magát a jó gouvernanteval.

A mint Margit belépett, a gouvernantenak azonnal valami sürgős dolga akadt, mely miatt rögtön el kelle hagynia a szobát.

– Ah, az én vitéz kapitányom, – szólt a hölgy, mialatt mindkét kezét nyujtá Norbertnek. – Tehát ön küzd itt oly hősiesen az unalommal? Hozta isten.

– Kedves kisasszony, ön oly kegyetlen hozzám. Ime most is mióta várakozom! Én mindennap elhatározom, hogy udvarlásomat félbeszakitom, minden nap búcsuzni akarok s ha önnel találkozom, önnek közelében vagyok: minden nap le kell tennem határozatomról. – Legyen ön már egyszer kevésbbé hóditó!

– Oh nem kapitány, ily könnyen nem számolunk, Ön udvarlóm – ön és mások.

– Mások? S kik azok? – kérdezé lelkendezve Norbert.

– Ne szakitson félbe. Az a csinos, szőke ifju, kinek majd oly szépek fürtei, mint önéi, s kinek arczképét többször látta albumomban, Gálfy Elek. Journalista a »Hirlap« mellett. Nagy jövő vár rá – lehet követ, kormányférfi, gyorsan mehet magasra, de könnyen is bukhatik. Ettől ne féljen. Gróf Szörényi Marczell – gazdag fiu, s nevezetes család sarjadéka, de ostoba. Az ostoba udvarlót ki nem állhatom és ön nem az. Wohlrad Richard patriotája önnek, mi nagy ajánlat. Füreden ismerkedtem meg vele a nyáron; szerelmes, mint a majom, de kereskedő. Képzelje – kereskedő! És megijedne ön kereskedőtől? Nem hiszem. Folytassam még?

– Ne, kérem. Ha igy van, könnyebben lélekzem.

– Köszönöm, de nem eddig van. Ön bizonyosan látta tegnap a Zugligetben azt a barna fiatal embert, ki fölött oly jóizün nevettünk a kocsiban?

– Minden bizonyára – no ez veszélyes volna, ha tudna beszélni.

– És tud beszélni. Ő volt nálam imént, Sommegyery Ákosnak hivják, Hevesmegyéből való és nekem szerelmet vallott.

– Ön valóságos jóltevő, Margit. Soha sem hittem, hogy némának visszaadja hangját.

– Ne gunyolódjék kapitány. A vallomást meghallgattam és az megörvendeztetett engem. Házassági ajánlatot tett s én azt nem fogadtam el.

– Tudtam.

– De vissza sem utasitám.

– Az ördögbe, főbe lövöm magam.

– Kár volna. Nem fogadtam el ajánlatát, mert ön jutott eszembe. Önnek gyöngéd hódolata és szives rokonszenve visszatartott attól, hogy határozzak. De kedves barátom, az ifju nagy szellemi képességekkel bir, szerelme végtelen s akaratereje ellenállhatatlan. Ismerje meg ön ellenfelét és használja föl felfedezéseimet. Ez önnek méltó vetélytársa s teljesen öntől függ, hogy lehetetlenné tegye. Legyen ön nagyobb mint ő. Ismétlem, neve: Sommegyery Ákos.

Norbert gondolkodóba esett. Szemei Margit arczán s az arcz komolyságán tévedeztek. Lelkét elboritá a tolongó érzelem.

– Oh Margit, nyujtson reményt nekem s a poklot töröm keresztül szerelmeért. Szánjon meg és ne engedjen szivében másnak is mellettem helyet.

Margit nem szólt, hanem midőn kezét nyujtá, ajkain édes mosoly játszott és szemeiben érthetetlen tűz lángja villogott.

E mosoly és e tűz előtt nem volt akarata Norbertnek. E mosoly és e tűz őrültté tevék Ákost.

Őrültté és makacscsá.

A mint Margittól eljött, a mig fogadójába érkezett és azután is örökösen két eszme birkózott agyában. Margit »nagyravágyó« és »várakozni fog«. E gondolatoktól nem tudott menekedni. E gondolatok ábrándképekké nőtték ki magukat. Az a »nagyravágyás« roppant palotává emelkedett, melyben megszámlálhatlan volt a pompás termek és oszlopok sora. A folyósokon egyenruhás szolgák, az előteremben magas rangu tisztelgők serege hemzsegett és a palotának és a szolgák és a tisztelgők seregének ő volt ura és parancsolója. A palota körül tündérkert pazarlá a hüvös árnyékot és a virágok szinét és illatát. És a hol legragyogóbb volt a szin, legédesebb az illat és leghüvösebb az árny: ott ült kisded márványpadon, jázmin bokor tövében Margit, a ki ő rá »várakozni fog.«

»Várakozni fog« – oh ez a két szó uj világot tárt Ákos elé, a gyötrelmek és a nagyratörekvés világát. Még nem tudta, mibe kezdjen, mily irányban haladjon, de érezte, hogy nagy erők állanak rendelkezésére – a mindenható szerelem által felkorbácsolt szenvedélyek.

»Vetélytársak«: e szó ejté legelőször gondolkodóba. Hátha ezek közül egy kiszoritja az ő emlékét Margit szivéből? Hátha Margit nem lesz képes őt megvárni s olyat boldogit, kit kegyekkel halmozott el a vakszerencse öntudatlan istenasszonya? Hátha ő csak az áldozatok számát szaporitani vallá meg szerelmét?

»Ezt a szivet hozd haza én nekem érintetlen« – ezt mondá a jó édes anya. Oh anyám – sóhajtott fel Ákos – eddig üres volt e sziv, most tele van örökforrásu érzelmekkel – most adjon tanácsot körültem lengő szellemed! Vetélytársaktól nem félek, hisz oly mélyen, mint én, nem szerethet senki! Oly magasra mint enyém, nem loboghat senki szellemének lángja! Oh anyám, hol az a pont, melyet el kell érnem, a mely méltó legyen Margithoz?

Ajtaján kopogás hallatszott s a ki belépett, Freyberg Norbert vala.

Ákos elbámult és Norbert zavarban volt.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram? – kérdé Ákos.

– Egy ügyben – szólt a kapitány – mely engem fölötte érdekel, óhajtanék öntől némi fölvilágositást nyerni. Kérelmem a legbizalmasabb természetü s remélem, hogy ön, mint férfi, szintén olyannak fogja tekinteni.

Ákos jóváhagyólag intett fejével.

– Ön tegnap találkozott Mágocsy Margittal s mint vettem észre, legelőször. Önben valószinüleg nem a közöny érzete támadt fel e nő iránt, mert ez alig volna lehetséges. Önt valószinüleg épen úgy meghatották e nő fölséges kellemei, mint engem s hihetőleg ön ép úgy törekedik e nő érdekeltségét fölkelteni, mint én. Vallja meg uram, így van-e?

– És mi czélt akar ön e kérdéssel elérni, kapitány?

– Tudni óhajtom s közölni önnel, hogy életem függ e nő szerelmén s megkérni önt a legszentebb érzelem nevében, hogy ha teheti, lépjen vissza. Bizalommal jöttem önhöz, kérelmem egyszerü – hiszen ön méltányolni fogja.

– Teljesen. Bizalomra bizalommal felelek. Sorsom hasonló önéhez s azért nem léphetek vissza. El vagyok határozva mindent, de mindent megkisérteni, hogy e nő szerelmét megnyerjem.

Norbert fátyolozott hangon felelt.

– Fájdalmas e nyilatkozat, de egy csekély örömre mégis szolgáltat okot, – arra, hogy a szokástól tán eltérőleg, önnek barátságom felajánlhatom.

– Szivesen viszonzom.

E perczben kopogás hallatszott az ajtón s Ákosnak egyik fiatal barátja lépett be.

– Ah barátom, – szólt ez s kezét nyujtá Ákosnak, – köszöneted vártam, a miért tegnap a fölséges Margit kisasszonynak bemutattalak.

Norbert ajánlotta magát s távozott.

Ákos kissé elhalaványult.

– Az ördögbe, miért változott arczod – csak nem lettél szerelmes?

Ákos kissé elpirult.

– No nézze el az ember, most ismét változott. Servus pajtás, te ugyan veszedelemre mentél a Zugligetbe. Egy brigáddal tehát megint szaporodott a legszebb nő tábora. Fölséges! Sajnállak barátom, de kénytelen vagyok tőled örökre elbúcsuzni, mert te ezentul élvezhetlenné váltál minden jó lélek számára. Isten veled.

S fütyörészve távozott.

Este az asztalnál, hol Ákos megkisérté a vacsorázást, néhány ifju ült és beszélgetett. Ákost nem ismerték s Ákos nem ismeré őket.

Beszélgetésük tárgya Margit volt. Épen azon tanácskoztak, miként lehetne valami látványossággal vagy valami gyöngéd figyelemmel egyik zugligeti találkozásnál Margitot meglepni. Egyikét a beszélgetőknek a pinczér több izben grófnak czimezte.

Ákos nem szólt a beszélgetésbe. De figyelmét egészen elvonta a gondolat, hogy Margit oly sok ifju hódolatának tárgya. Később megnyugodott, belátván, miként ez természetes dolog.

Megnyugodott abban is, hogy Margitot meg kell érdemelni. El nem hihette, hogy találkozzék egyén, ki oly lelkesülten törekedjék erre, mint ő.

Eszébe jutott anyja is s kissé aggódott, ha vajon elhatározása tetszésével találkozik-e az ő jó anyjának.

A felelet gyorsan jött. Alig ébredett föl nyugtalan álmaiból, már jött a levélhordó, anyjától hozva levelet.

Ákos mohón olvasta a sorokat.

»Kedves fiam! Soraid rendkivül megleptek. Sem éj, sem nappal nem képes elvonni gondolatom attól, ha vajon választásod helyes-e? Ez aggodalmat megbocsátod a te anyádnak, és megbocsátod azért is, mert pillanatonként teljesen megnyugszik szivem, ha eszembe jut, hogy az én gyermekem szivét csak hozzá méltó nő tudá lángra gerjeszteni. Oh egyetlen fiam, ezentúl is légy hű én hozzám és engedelmeskedjél az én szavamnak. Menj végezni pályádat, s ha majd szellemed teljesen kifejlett erejével visszajösz: én leszek a te terveid legbizalmasabb és legerélyesebb végrehajtója. Mihelyt birtokaim bérbe adhatom, Budára megyek lakni, és Margitra ép úgy vigyázni fognak szemeim, mint rád. Imám és áldásom kisérjen utadon. Szerető anyád.«

Ákos összecsókolta és szivéhez szoritá a kedves sorokat. És a míg ezt tevé, hűtelen volt anyjához, mert a csók Margit nevét, a szívhez szoritás Margit szerelmét illeté.

De ő nem tudta ezt. Még egyszer meglátogatta Margitot, ennek érthetetlen világu szemein még egyszer elandalgott gondolata, a legszebb kezet a világon még egyszer sikerült megcsókolnia. Engedelmet kért és kapott a levelezésre.

Meglátogatta Norbertet is. Nem félt tőle és ennek érzelmes modora felette tetszett az ő megváltozott lelkének. Megigérték egymásnak, hogy fontos mozzanatokról értesitik egymást kölcsönösen.

Ákos elment akadémiára. Nem is látta aztán Margitot sokáig-sokáig. S a mikor ujra látta, akkor már késő volt.

Uj évkor kapott anyjától levelet. Ebben tudósitva lőn, hogy anyja Budára költözött.

Február végén egyszerre hozott a postás három levelet.

Az egyiket Norbert, a másikat Margit, a harmadikat anyja küldé.

Norbert levele így szólt: »Tisztelt barátom! Tudatnom kell önnel, hogy ezredem, s vele én a Bácskába parancsoltattam. Tudatnom kell, mert kétes, ha vajon visszatérhetek-e valaha a csaták veszélyeiből? Ha sirom ott találnám, utolsó kérelmem lenne önhöz az: emlékeztesse néha rám Margitot és tartsa meg emlékem oly tisztán, a mily tiszta önhöz barátságom. Isten önnel. Norbert.«

Margit levele igy hangzott: »Kedves barátom! Norbert távozik, és pedig olyan harczba, mely eddig ön miatt szivében dúlt. Ön anyját igen szeretem, bár hozzám igen hideg. Ellentéte fiának. Megkértem őt, hogy tudassa fiával, miként a tavaszszal, ha majd a rózsa virágzik, igen szeretném őt látni. – Alig igérte meg. Önnek szerencsétlen vetélytársai alig képesek engem mulattatni s önre rendkivül bosszankodnak, a miért önre annyiszor gondol barátja: Margit.«

Édes anyja levele mindkettőnél hosszabb vala, s igy szólt:

»Kedves gyermekem! Margittal többször találkozám s nehezen tudtam magamat elhatározni, hogy közöljem veled a benyomást, melyet reám tett, miután azt hiszem, hogy az néked fájdalmasan esik. De az anyának bocsásd meg azt. Édes fiam, Margit nem szeret téged és nem is fog szeretni soha. Se téged, se mást. Ő szívtelen és nem méltó te hozzád. Gyakran emlitette jelenlétemben nevedet, de nem a gyöngédség, nem a szerelem hangján. Te csak úgy szerepelsz szivében, mint más. Hiúsága csak imádókat keres s a gyöngéd érzelmek nyilatkozataira élczczel válaszol. Fiam – uralkodjál magadon, Margittal te boldog soha nem leszesz. Alig tudom, mit szóljak nagyravágyásáról. Te az ő túlfeszitett igényeit soha sem tudnád kielégiteni. Egyetlen jó fiam, bocsáss meg nékem, de én nem szeretem Margitot. A napokban emlité, hogy barátjai közül többen távoznak s ő bizonyosan unni fogja magát, adnám tehát tudtodra, hogy szeretné, ha te a tavaszon Budára jönnél. Fájt e nyilatkozata. Fájt, hogy az én gyermekemet csak unalomüzésre szánta és akkor, a mikor többi barátja távozik. Gyermekem, vess számot érzelmeiddel és ne jöjj te többé Budára. Fogadd meg ezt s én rövid időn visszamegyek szerény falusi lakásomra, – oda, a hol minden bokor, minden jel a te kisded gyermekkorod juttatja eszembe. Áldásom legyen veled. Szerető anyád.«

Az édes anya nem ismerte fiát. Ákosnak fájt a levél, de Margit iránti szándéka nem ingott meg általa. Margittól távolléte csöndesebbé, de mélyebbé tette a hatalmas szenvedélyt és ő lassanként arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy neki Margitért élni vagy meghalni kell. Bízott Margit szerelmében és bízott a sorsintéző csillagokban.

Meg is irta anyjának leplezetlenül. Gyöngéden, de határozottan. Kifejezést adott hitének, hogy anyja egykor más véleményen fog lenni.

Fejét csóválta és könyeit hullatá s imádkozott az anya, midőn e sorokat olvasá. Mert ő tudta, hogy jól lát, mert fiát siratta és az eget hivta segédül fájdalmaiban.

Még egyszer irt fiának s a sorok az anyai fájdalom harczát tükrözék.

Hiába. Csak annyit ért el, hogy Ákos szerelmébe a bánat is belopódzott. S a bánatos szerelem velőkig hat és kiirthatatlan.

S Ákosnak bánatos szerelme s mélységes szenvedélyeinek harcza teljesen illettek a külső világhoz.

Az 1848-ik év tavasza fölmelengeté a nap sugarait és az emberek szivét. Virágillat tölté be a ligeteket és a szabadság érzete a világot.

Az államférfi dörgő szózata és a költő harczi dala szétharsogott bérczektől a tengerig s százados álmukból fölrázta a sziklák lakóit és a pusztáknak tűzlelkü népét.

»Csatára, csatára!« hangzott mindenfelől s magasabb szózat varázsa dobogtatá meg a kebleket. Egy emberré vált a nemzet, egy szívvé a honfiérzelem s egy sujtoló karrá a megtámadott tűzhely védelmére fölriasztott harag.

Az elhunyt apák szelleme ujra meglátogatta az unokákat és a midőn végignézett a népen s visszatért a csillagok fölé, borongva mondá oda fönn: méltó e nép hozzám, mert most is hős és most is szerencsétlen.

És az ég édes gyermekeivé fogadta azokat, kik elhullottak csaták tüzében és mostoha anyjává vált azoknak, kik megmaradtak a nyomoruságos életre.

Ákos honvéddé lőn.

Mert a napoknak szelleme ragadta magával. Mert a kebelében dúló indulatoknak foglalkozás kellett: vér és halál. Mert az út, mely dicsőséghez és Margit szerelméhez vezetett, nyitva állott előtte.

Csak el kellett jutnia annak végéhez.

Volt akadály rajta elég. Hideg, nyomor, csaták gyilkos tüze – de Ákos visszatarthatlanul ment előre.

Életéről és anyjáról rég elfeledkezett, csak Margit és a dicsőség állott előtte.

Egy év elmult és összejárta az ország minden részét, nem maradt ki egyetlen csatából és Margitról nem tudott neki hirt mondani senki.

Oh, ha tudta volna, hogy Margitra többé nem számithat! De tán jobb volt azt nem tudnia.

Margit vagyonát tönkretették a háboru viszontagságai. A nagyravágyás szenvedélyeit, a hiúság éhét alig elégitheté már ki. Határoznia kellett.

Norbert visszajött a Bácskából és a budai várőrséghez rendeltetett. Védelmezni a várat és megmenteni azt, vagy meghalni kövein – ez állott Norbert előtt.

Szerelme ép oly gyöngéd és szilárd volt Margit iránt, mint annak előtte. Margit hírt sem hallott Ákosról. Bizonyosan honvéddé lett – gondolta magában – s bizonyosan meghalt, mert különben jelét adta volna életének. És ha él is: ő messze van, Norbert pedig közel.

És ezt meggondolva, határozott és – jegyese lett Norbertnek.

Ekkor jött a honvédsereg megostromolni Buda várát.

Margit az ostrom elől bevonult a várba. Közel akart lenni vőlegényéhez. Ákos nem tudta ezt s ismerősei nem lévén Budán, minden puhatolódzása sikertelen volt. Az éj homályában megkereste a házat, a melyben Margit lakott és nem talált benne senkit. Megkérdezte a szomszédokat s ezek nem tudtak neki hírt mondani.

Norberttel szintén nem találkozhatott. Azt sem tudá, a várban van-e? A két jó barát ellenségkép állott szemközt, akár az oczeán lett volna közöttök.

Egykor gondolatokba merülve üldögélt Ákos sátora előtt, midőn egy feketébe öltözött nő közelgetett hozzá.

Margitról gondolkodott s alig vette észre, hogy anyja áll előtte.

– Fiam! – kiáltott az anya és reszketve omolt Ákos karjai közé.

– Kedves anyám, te meglátogattál engem és én oly gyöngédtelen voltam te hozzád. Bocsáss meg én nekem.

Az anya alig tudott szólni örömében.

– Kedves gyermekem, annyira megférfiasodtál, mióta nem láttalak. Mily barna arczszined; szenvedtél sokat, tudom; – miért nem lehettem folytonosan melletted? Oh én azt hittem, soha se látlak többé.

Nem tudott szólni, szemeibe könyek jöttek, átkarolá fia nyakát s összecsókolta arczát, mint akkor, a mikor még kis gyermek volt.

Végre csillapodtak az anyai érzelmek, a viszontlátás öröme visszatért a sziv belső rejtekébe s midőn Ákos azt kérdé tőle, tud-e valamit Margitról? egész nyugodtsággal felelt:

– Mindent tudok gyermekem és ha óhajtod, elmondok róla mindent.

– Csak gyöngéden édes anyám, tudnod kell, hogy én szeretem Margitot.

Édes anyja gyöngéden beszélt. – Hisz ő sejté, mit tesz az, Ákosnak tudtára adni, hogy Margit menyasszony, Norbertnek jegyese s fönn lakik a várban vőlegényével. Aggódva nézett fiára s félt a fájdalom kitörésétől, melyet Ákosnak szenvednie kelle a hir hallatára.

De a fájdalom nem tört ki. Egy mély, a sziv fenekéről felszakadott sóhaj volt az, a mit Ákos hallatott.

Hanem szép égő szemei elborultak, s napsütötte két piros arcza halavány lett, mint a hold. A sziv, melyet megnyerni óhajtott, elfeledé őt. A szikla, melyre életét és boldogságát akará alapitani, szétporlott, hamuvá vált. A fény, mely megvilágitá jövőjét, kialudt. Egyszere és örökre kialudt.

Valami mosolyféle játszott ajkain, midőn szemeit anyjára emelte.

– Igazad volt édes anyám. Mindig igazad volt. És én mégsem hittem neked. De csak most az egyszer nem hittem. Ugy-e megbocsátasz nekem? Először és – utoljára.

– Gyermekem, egyetlen fiam – szólt a nő, sürü könyhullatással borulva fiára – felejtsd el Margitot és légy ura fájdalmadnak. Körülötted leszek ezentul is; és ha katonai pályád véget ér, elmegyünk együtt, távol e helytől, az én kis nyugodt hajlékomba. Fiam, kedves fiam – te még boldog leszesz, értem, anyádért boldog fogsz lenni.

Ákos nem szólt. Valamit látott az égen, oda nézett fel hosszasan.

– Kedves anyám, hagyj magamra; – szólt Ákos a szomoruság fátyolos hangján. – Holnap reggel támadást intézünk a várra s támadás után fogunk találkozni.

Az anya eltávozott. Ákos nyugalma csalódásba ejté. Az erős férfi – azt hivé – leküzdi a fájdalom rohamait.

Nyugodt volt Margit is. Pedig nem bizott egészen Norberték fegyverszerencséjében. De jegyese volt Norbertnek. Igaz, hogy Ákos néha még most is eszébe jutott.

Épen értesült valami megfoghatatlan módon arról, hogy Ákos már kapitány s az ostromló sereg között van, midőn Norbert bejelentetett hozzá s belépett.

– Ah barátom! – szólt a hölgy – épen jókor, egy kellemes ujsággal szolgálhatok.

– És az?

– Sommegyery Ákos az ostromlók között van és már kapitány.

– És oly kellemes ujság ez önnek, kedvesem? – kérdé Norbert, ki épen nem talált e hirben valami különösen örvendetes dolgot.

– Természetesen, épen arról gondolkodám, hogy ha lehetséges volna, szeretnék vele találkozni.

– Margit, ön még most is féltékenynyé tesz engem. Holnap reggel támadást intéz az ostromló sereg és Ákos valószinüleg a támadók között leend. Ha ön velem jönne, talán találkozhatnék Ákossal és engem mindenesetre kikerülne ön mellett a veszély.

– Ez érdekes lenne, Ákossal a csata hevében találkozni. Bravo Norbert, ez jó gondolat, megyek önnel.

– Az istenért, mit akar ön? – szólt Norbert megijedve.

– Megyek önnel.

Hiába kérte Norbert, hogy álljon el iszonyu szándékától, hiába könyörgött, hiába ijesztgeté s festé le előtte a csaták borzalmait, Margit hajthatlan maradt.

– Oh Margit, – szólt – ön szerencsétlenné tesz engem. A legiszonyubb válság előestéjén kérem önt és kérem az égre és szerelmére, ne jőjjön oda, a hol a halál az úr.

Hiába.

Néhány percz mulva Norbert a legszebb ifjuval karon fogva ment a várparancsnokság irodájába, a hol a várőrség közé e szavakkal vétette föl társát: »Mágocsy Károly kadét.«

Minő szép volt Margit a feszes katonai ruhában! Minő mozdulatokkal ment végig az utczán! Ha imádói így láthatták volna!

De imádói nem gyönyörködhetének benne sokáig. Még Norbert sem.

Sem Norbert, sem Ákos nem tudának aludni ez éjszakán. S álmatlanságuknak nem az ágyúk szakadatlan dörgése volt az oka.

Midőn a keleti égen a hajnal lassu pirja kezdett elömleni, megszünt az ágyuszó, de megharsantak az ostromló sereg trombitái.

Május 21-ik napja volt.