Part 14

Az úriszék tagjai huszonöt-harmincz huszast adományoztak a francziának s két pandurral s kötött levéllel elkisértették Bécsbe, hol gróf Flahault franczia nagykövethez a minoriták terén 42. sz. alatt levő követségi palotába adták át.

A nagykövet távollétében Perier Eugén titkár vette át Henrit s olvasta el az ajánló levelet, melyet az úriszék küldött a követhez.

Szegény öreg franczia! Könyek közt, zokogva emlékezett meg társairól, kik Szibéria bányáiban, a kirgiz sivatagon, a kalmukok közt, Trebizondban s a Száva habjain hunyták le örök álomra szemeiket. A lakoma, melyet a követségi személyzet az örök bujdosó tiszteletére adott, az elhunyt bajtársak emlékének volt szentelve, de egyszersmind a nagy császár emlékének is. Henri itt kérdezte meg élénk kiváncsisággal s itt hallgatta meg élénkebb figyelemmel honfitársainak ajkáról az elbai és szent-ilonai nagy száműzött hősi történetének utolsó részleteit.

De az örök bujdosó mégis meglátta Francziaországot. Vajjon fölismerték-e otthon őt harminczhat évi szenvedés után azok, a kik egykor szerették? Vajjon elhitték-e neki életének hihetetlen történetét?

Vége.

ELBESZÉLÉSEK.

AZ UTOLSÓ PALÁSTHY.

Az én falumról s az én ősömről szól ez a kis történet.

A Nagy-Mezőn levő birtokomon keskeny út vezet keresztül. A birtok a határon fekszik s az út, a mint kiér belőle, a szomszédos Fehérvármegyébe lép át. A határnál áll a Hármas-Halom; emberkézhányta kerek domb egymás mellett mind a három. Kúpját a kakukfű, árkát a vad szederinda lepi el. Századok óta áll ott a Hármas-Halom. Téritő papoktól, erőszakos nagy uraktól itt védték meg őseim az ő kis birtokukat.

Már kis gyermekkoromban hallottam a vén gulyástól, a vén Basa Szentétől, mikor rámutatott a Hármas-Halomra:

– Itt halt meg az utolsó Palásthy.

Hogy ki volt az az utolsó Palásthy s mikor halt meg és miért halt meg itt a Hármas-Halmon, azt már nem mondta a vén Basa Szente. Azt megtudtam én s elmondom röviden s egyszerű hűséggel.

Palásthy Boldizsár a mi fölséges fejedelmünknek, Rákóczy Ferencznek volt vitézlő lovas hadnagya. Ott szolgált Béri Balogh Ádám csatáiban, de utoljára túl a Tiszára is elkerült és ott volt az ecsedi láp partján, mikor Majténynél feloszlott az utolsó kurucz lovas tábor. Onnan indult hazafelé s bizony esztendőbe telt, mire a sok bujdosó bajtárson s útközben való atyafilátogatáson keresztül haza érkezett túl a Dunára Mezőszentgyörgyre.

Mentéjéről minden szőr levásott, dolmányának minden zsinórja foszladozott, csizmája se sárgaszinü volt már, hanem egérszinü, tarsolyán se volt meg a czímere, már a fegyvereit is elhagyogatta imitt-amott, kit készpénzért, kit zálogban. Csak egy kurtanyelü fokos volt minden kezebelije. Csak a lova győzte még egy kissé.

Igy érkezett haza.

Birtokait rég felosztották már Pál bátyja és Ádám öcscse maguk között. Nem is csoda. Tiz esztendő alatt csak egyszer látták, ez is régen volt; 1707-ben volt, mikor a labanczok elpusztitották a vidéket s felgyujtották a falut, a mint Béri Balogh generális maga előtt hajtotta őket. Ekkor egy napra otthon termett Boldizsár ur is; szivesen látták, de bizony csak sátor alatt, mert a ház még akkor is füstölgött s abban fejét le nem hajthatta. Másnap elment csapatjával s ettől kezdve csak holt híre szállongott haza testvéreihez s öreg édes anyjához.

De hát elvégre hazaérkezett.

Édes anyja és testvérei ott laktak a napnyugati részen a fűzfák alján abban a házban, melyet ma Márkus-háznak nevez a falu népe. Szivesen látták a bujdosó testvért, rokont és atyafit mind az egész atyafiság. De hát még a jó édes anyja, mennyit sírt az, hányszor összeölelte, csókolta nagy örömében? El sem lehet azt mondani.

Pál bátyja és Ádám öcscse másnap már előhozakodtak a birtok felől s atyafiságos jó szivvel ajánlották föl neki az igazságos osztályt.

– Majd ráérünk arra még, – szólt Boldizsár. – Táborhoz szoktam én gyermekkorom óta; meglehet, nálatok maradok, édes bátyám; az is meglehet, átveszem a jussomat és beleülök; – de most hadd nyugszom ki magamat, hadd szokjam meg köztetek, majd meglássuk, mit csinálunk.

Telt az idő. Két tél, két nyár elmulott már s Boldizsárnak még mindig nem jött meg a kedve a gazdasághoz. De nem is volt nagy kedve semmihez sem. A milyen hírek szállingóztak: azok inkább búsították, mintsem vidították. A labancz lett az úr mindenfelé. A szegény kurucznak hallgatni kellett. Dicsőséges fejedelméről se tudott bizonyosat. Megkinálták várnagysággal, de mikor bement a székvárosba körülnézni, az alispán azzal fogadta:

– No, öcsém, nem lehet ám most már káromkodni, de még csak emlegetni se szabad ám neked a pártütő fejedelmet.

Mit szólhatott volna erre? Isten megáldja viczispán urambátyám, nem várnagynak való ember vagyok én. Lovára ült, haza koczogott s leült az udvaron levő nagy szilfa alá búsulni.

1715-ben a vármegye ádventi közgyülésére többen bementek a székvárosba Veszprémbe. Radó István, Baditz Zsigmond, Perczel Sámuel – mind rokonok s be ment velük Pál bátyja is.

Mikor hazajöttek, azt mondja Pál Boldizsárnak:

– Édes Bódi öcsém, most már igazán vigyáznunk kell a beszédünkre. A vármegyén kihirdették a törvényeket. Az országgyülés kimondta, hogy a fejedelem csak pártütő volt s a hazának és a szabadságnak csak gonosz ellensége volt s a ki megemlékezik róla, vagy levelet ír hozzá, vagy hírt keres róla: az maga is pártütő s fejével és jószágával játszik.

Boldizsár nagy felháborodással hallotta ezt a szót és azután a fejét csóválta.

– Nem lehet az, édes Pál bátyám. Nem lehet az országgyülésen annyi kutyahitü ember. Ha pedig egy ember volt is igaz hittel az országgyülésen: halálnak kellett ott ilyen végzésre történni.

– Már édes Bódi öcsém, én csak azt mondom, a mit én hallottam.

Nem nyugodott meg e beszéden Boldizsár. Elment Radó Istvánhoz, Baditz Zsigmondhoz és Perczel Sámuelhez, megkérdezte azokat is. Szakasztott azon módon beszéltek, amiként Pál bátyja.

Felnyergelt, lóra ült, átkoczogott Berhidára a szolgabiróhoz. Megkérdezte azt is. Az se mondhatott egyebet.

Bement a városba az alispánhoz. Megkérte, mutassa meg neki azt a törvényt. Az alispán meg is mutatta, el is olvasta, meg is magyarázta.

Boldizsár ekkor két kezébe vette a törvényt, két szemével megnézte a király pöcsétjét és aláirását s két villogó szemével maga olvasta el azt a törvényt. És midőn végére ért: két égő szeméből kicsordultak a nehéz könycseppek s végig folytak remegő arczán, összeszoritott ajkain s fekete nyalka bajuszán. Letette a papirost s két kemény öklét mellére szoritá, hogy onnan ki ne törjön a keserü zokogás hangja. Időbe telt, mig az alispánhoz szót szólhatott.

– Igazság van ebben a törvényben urambátyám?

Az alispán öreg ember volt s tanult ember. De a mint nézte az ifju kuruczot s meghallotta ezt a szót: az ő szemeibe is könyek gyülekeztek.

– Ne kérdezz, édes öcsém, én már öreg ember vagyok, én erre a kérdésre meg nem tudok felelni.

Boldizsár a menteujjával megtörülte arczát, elkövetkezett az alispántól, lova oda volt kötve a bástyához, eloldozta, felült rá s haza ment.

Ez nap volt a karácsony előtt való nap. Köd volt, dér volt, mire haza ért.

Szótlanul ette meg a karácsonyesti vacsorát. Nem igen váltott szót azzal a három-négy atyafirokonnal sem, ki vendég gyanánt tölté ott a fele éjszakát. Hanem amint az étkezésnek vége volt, oda ment az édes anyjához, megcsókolta kezét és ajkát s e szavakat mondá:

– Édes lelkem jó anyám, szeretett testvéreim s rokon atyafiak! Elbujdosom. Búbánatos szivvel válok el tőletek, de el kell válnom. Az én dicső és fölséges fejedelmem idegen népek közt bujdosik, hír se jön onnan, szellő se jön onnan. Én fölkeresem, én az ő hűségére esküdtem, érte élek, érte halok. Országgyülés törvényt hozott, fejével játszik, ki hű marad hozzá. Én fölkeresem a világ végén is. És megmondom neki, hogy mi hívek vagyunk hozzá. Fejünkkel, jószágunkkal parancsol a törvény, de szivünkkel, lelkünkkel az övé vagyunk. És én az övé maradok. Édes, jó testvéreim, üljetek bele ősi örökségtekbe s az én istenem áldása legyen tiveletek. És verje meg az igaz isten, a kik azt a törvényt hozták. Holnap a mi üdvözitőnk születésén még veletek leszek istennek házában és azután bocsássatok el engem az én utamra.

A rokon atyafiak némán maradtak. Ádám, az ifjabbik testvér, sírva fakadt. Pál, az öregebb testvér, azt mondotta: »Megháborodtál Bódi öcsém.« Hanem az édes anya magához ölelte Boldizsárt, omló könyje végig folyt annak széles mellén és zokogva azt mondotta:

– Nem eresztelek, lelkem jó fiam. Én vagyok a te szülőanyád. Én nem engedem, hogy elhagyj engem és elhagyd a te hazádat.

– Hejh, édes lelkem, jó anyám! Ahol a szabadság van, ott van az én hazám s az én bujdosó fejedelmem mellett van az igaz magyar szabadság.

De nem használt ez a szó a rokon atyafiaknak. De az ő sirásuk sem használt Boldizsárnak.

Karácsony első ünnepének reggelén korán fölkelt. Lovát, lószerszámát rendbe hozta. Istentisztelet után együtt étkezett anyjával és testvéreivel. Étkezés után megcsókolta, megsiratta valamennyit, lóra pattant s elindult kelet felé, a Hármas-Halom felé.

Testvérei és siró anyja kocsin elkisérték a Hármas-Halomig. Ott megálltak. Boldizsár még egyszer leszállott a lováról, még egyszer összecsókolta szeretteit. Még egyszer felállott a halmok egyikére s szét nézett a vidéken.

– Mikor jösz vissza, lelkem fiam?

– Visszajövök, édes lelkem jó anyám. Esztendőre vagy kettőre karácsony napjára megint itt leszek a Hármas-Halomnál.

Lovára ült. Elvágtatott. Elnyelte a köd és a sötétség.

– – Csak az az utolsó szava ne lett volna.

Ha fordult az esztendő, ha jött a karácsony, jó édes anyja korán reggel kiment a Hármas-Halomhoz. Várta bujdosó fiát. Ő akarta először meglátni.

Néhány évig elkisérték fiai, azután unokái. Ha vihar fútt, ha fergeteg dúlt, ha csikorgott: az öreg anya mindig ott volt.

Sok esztendő tölt már el. 1735-ben már gyönge volt, már beteg volt az édes anya. Az ágyat nyomta hetek óta. Egyszer azt álmodta, hogy haza jött a bujdosó fia, látta jönni messziről, a tarnóczai mezők felől fiatalon, délczegen, sárga lovon, fényes öltözetben.

Karácsony reggelén üres volt a beteg anya ágya. Hiába keresték a ház körül, a faluban. Nem találták.

Fölkelt a halálos beteg, felöltözködött s a mikoron senki sem látta, kivánszorgott a Hármas-Halomhoz. Ott elhagyta ereje s leroskadt az egyik halom oldalára.

Szél fujt, csikorgó hideg volt, hordta a havat a förgeteg. De az anya meglátta a fiát messziről, a tarnóczai mezők felől, amint jött fiatalon, délczegen, sárga lován, fényes öltözetben. Még hallotta is, amint elkiáltotta: Édes anyám, édes jó anyám!

Pedig nem jött senki.

Csak a sötétség jött. Varjak repültek lomhán a falu felé, vadludak suhogtak fent a Balaton felé. Csak a szél süvöltött.

Ott találták meg az anyát holtan, hidegen, azon a halmon, melyen utoljára állott bujdosó fia oda volt borulva utolsó lábanyomára s oda volt fagyva hulló könnye!

A KI MEGHALT, MÉGIS ÉL.

Az 1861-ik év május havában sürgős dolog miatt a fővárosba kellett rándulnom.

Voltaképen Budán volt dolgom egy szerencsétlen ismerősöm ügyében. Hivatalnok volt a feloszlatott császári helytartóságnál s midőn a magyar királyi helytartótanács kineveztetett: némi pénzekről kellett volna számot adnia. Számadásával sehogy se tudott elkészülni s ezért hivatalából kimaradt, sőt szó volt arról is, hogy bűnvádi perbe fogják. Felfödözte előttem aggasztó helyzetét, engem kért meg, hogy segitsek ügyét tisztába hozni.

Nevét nem mondom meg, mert e beszély folyamában semmi dolgunk sem lesz vele. – Mindössze is csak azért hoztam elő, hogy okát adjam, vajon miért dolgoztam én nagy szorgalommal egész éjen keresztül a régi Consilium hivatalos helyiségében.

Hajnal felé rendbe hoztam számadását, amennyire lehetett s miután a sok szám és irkafirka s talán az álmatlanság kissé elkábitott, felüdülés végett kimentem a hajnali levegőre sétálni.

Bár az ég tiszta volt s a csillagok már halványodni kezdtek, mindamellett a hajnal még alig kezdett pirulni a keleti égen s inkább némi halvány lilaszinü szürkeség mutatta az égnek azt a táját, honnan a nap sugáros fejét szokta felütni.

A vár utczái néptelenek voltak teljesen. Ős Buda városa nem adott még az nap életjelet. Némi zsibongás hallatszott Pest felől, de az annyira elmosódott vala, hogy a figyelmet lekötni egyátalán nem volt képes.

Párszor végig mentem a vár főutczáján a bécsi kaputól a fehérvári kapuig s végre köpenyemet a hűs lég ellen összevonva, elhatároztam, hogy Henczi szobrához leülök s itt bevárom a reggelt.

A szobor, az éj szürke félhomályába burkolózva, kisérteti rideg arczot öltött s úgy tetszett, mintha kevély merevséggel egyenesen engem nézne.

Eszembe jutott a dicsőséges ostrom, sok jó honvédnek derüs, rövid élte – véres, gyors halála. Idegeim megrezzentek, midőn eszembe ötlött, hogy ma van május 21-ike, a legdicsőbb napnak évfordulója.

Perczig gondolkodva állottam. Azután gyorsan siettem a szoborhoz.

Már ekkor a hajnal tünde fénye égő pirral voná be az ég keleti láthatárát s az éj homálya gyors léptekkel sietett megszökni, rengeteg erdők öblébe bujni a támadó nap királyi tekintete elől.

A szoborhoz léptem s bámulatomra itt egy nőt vettem észre.

A nő egész teste fekete ruhával volt födve. Arczát eleinte nem láthattam, mert arczczal a szobor talapzatára volt borulva. Két karjával a hideg vas oszlopot ölelte. Néma volt, mint a sirkereszt.

Lépteim zajára csöndesen fölemelte fejét s aztán lassan és szó nélkül fölemelkedve, mélán bámult reám.

Öreg nő volt, legalább a félhomályban annak látszott. Arcza fekete vala és teliden tele sebhelyekkel, forradásokkal. Úgy vettem észre, hogy balszemére világtalan is vala. Egyetlen szeme, melynek szinét nem vehetém ki, omló könyekkel volt elboritva s egész arcza és termete reszketett, mint szellőben a nyárfalevél.

Szótlanul álltam, hang nem jött ajkamra s úgy látszott, mintha a nő is hasonló zavarban lett volna.

Végre ő szakitá félbe a kellemetlen csendet.

– Keres ön itt, uram, valakit? – kérdezé. Hangja lágy, finom és fájdalmas volt, mintha látszólagos korát akarta volna meghazudtolni. Hangjáról itélve inkább fiatal nőnek gondolhatám.

– Én senkit sem keresek, én pihenni szándékoztam itt ez oszlop tövénél és ön asszonyom, ön szintén pihenni van itt talán?

Kérdésemre a nő elfordult, az oszlopra tekintett s szeméből ujra előtörtek a könyek. Néhány percznyi szünet után alig hallhatólag szólt:

– Igen, én tizenkét év óta nyugszom itt, tizenkét év óta én már halott vagyok. Emlékem itt ez a szobor. De a zászlótartó is régóta nyugoszik.

E szavakra idegzetemre az a kimagyarázhatlan levertség nehezedett, melyet mindannyiszor érezek, valahányszor valamely nagy gyásznak, szerencsétlenségnek vagy bánatnak vagyok tanuja. Láttam, hogy szerencsétlen őrülttel van dolgom s azért elhatároztam, hogy visszavonulok. S hogy ez a nőre minél kevésbbé hasson zavarólag, rögeszméjéhez alkalmazkodva szólottam:

– Bocsánat, hogy önt asszonyom felzavartam hosszu nyugalmából. Ezt nem akartam tenni, álmait nem akartam háborgatni. Isten önnel. Nyugodjék békével.

Távozni akartam.

– Oh nem úgy van az uram – szólt a nő – álljon meg csak és jőjjön közelebb. Ön nem hisz nekem, ön őrültnek vél engem. Jőjjön csak s nézzen ide.

Kezemet megfogta s az emléken levő névsorhoz vezeté. Itt a névsorban két névre tett figyelmessé, melyek egymás mellé valának öntve. Az egyik volt: »Freyberg Norbert kapitány,« a másik: »Mágocsy Károly kadét«.

– Olvassa csak – folytatá a nő. – Ime Norbert: ez volt az én férjem, alatta Károly: ez voltam én. Látja ön a hajnal pirulatát. Épen ma volt, ez előtt tizenkét évvel, épen így pirult a hajnal, épen így égett a hajnalcsillag, mikor mi: Norbert, a kapitány és Károly, a kadét, egyszerre meghaltunk, és azóta itt pihenünk. Itt a siremlék, itt a sirirat. De a zászlótartó is meghalt és az messze van ide!

Kezem elereszté s ismét leborult arczczal az emlék tövébe, ismét átölelé karjaival a hideg érczet, s ismét hullottak könyei visszatarthatlanul.

Mint az előttem levő szobor: oly merevedve álltam. Szólni és mozdulni lehetetlennek látszott. Néztem a hajnalnak pirját és csillagát. Mindkettő kezdett halaványodni. Végre megtört az igézet s én magamhoz térve, lassan és nesztelenül elvonultam. A nő nem vett észre.

Ismerősömtől kérdezősködtem e nő után, s a mit hallottam, hűségesen elmondom utána. A kapitányról, a kadétról s a zászlótartóról fog szólani a történet. Nők, a kiket illet, tanuljanak belőle.

* * *

Sommegyery Ákos csinos fiatal ember volt.

Villámló két barna szemét, ragyogó sima hajfürteit, pelyhedző bajuszát ha női szem megtekinté, bizony kétszer is ránézett.

Bátorsága, karjainak aczélereje társai közt közmondásossá vált.

A pápai akadémia jogászai rendkivül szerették s büszkék voltak reá. De nem két szép szeméért, nem hajfürtéért, nem is karjainak aczélerejéért, hanem azért, mert szelid, jó bajtárs és a mellett kitünő elme volt. Egyike azoknak, kikről a figyelmes világ azt szokta mondani: ez ifjura nagy jövő vár.

És a világnak ez egyszer igaza volt. Nagy jövő várt rá, de rövid. Szegény anyja most is siratja egyetlen gyermekét!

De 1847. őszén nem siratta még. Óh a szerető anyának örömkönyek csillogtak szemén, midőn deli termetü fiát megölelte, két piros arczát megcsókolta, fényes hajfürteit megigazitá s úgy bocsátá útnak.

– Kedves gyermekem, sokszor gondolj reám, szerető anyádra. Vigyázz magadra, mintha rám vigyáznál. Ovakodjál a szép kaczér nőktől. Ezt az arczot és ezt a szivet hozd haza énnekem érintetlen.

És azt az arczot ujra megcsókolá és arra a szivre ujra reáborult.

Akadémiára ment az ifju s utja Pesten vitte keresztül.

Pesten sok jó barátja volt. Könnyelmü fiatal emberek, kik élvezték az élet örömeit s kiket rajongóvá tett a lég szárnyain terjengő koreszmék varázshatása.

Sok jó barát sok felé hivta az ifjut, de ő arczát és szivét érintetlen akarta haza vinni. Anyja volt eszében.

Még is kiment a Zugligetbe. Soha se volt itt, meg akarta nézni.

A Zugliget akkor is kies mulatóhely volt. Árnyas ligetei, vidám, kedves társaságai épen ifjui vér örömére voltak.

De Ákos nem találta gyönyörüségét sem az árnyas ligetben, sem a vidám társaságokban. Ha valaki kérdezte volna tőle: milyen az a Zugliget – bizony azt felelte volna: sohasem láttam én azt.

Mert egyik barátja bemutatta egy társaságnak.

Három tagból állott a társaság. Egy fiatal osztrák katonatiszt, egy idősebb és egy fiatal hölgyből.

Az elsőt Freyberg Norbertnek hivták. Szép, szőke fiu volt valahonnan Marchfeld tájáról. Gyöngéd arcza, ábrándos szemei s szőke fürtei első pillanatra mutatták, hogy kedélyes német faj sarjadéka.

A másiknak nevét nem tudom. Annyit tudok róla, hogy gouvernante volt. Sovány vala és kegyes és istenfélő és különösen figyelmes, mint minden hasonló korbeli kollegája a világon.

A harmadik volt Mágocsy Margit.

Azért emlitem utoljára, mert a ki az ő két szemébe belenézett, annak aztán nem igen volt kedve többé akárkire is ránézni.

Azok a nagy fekete szemek úgy lángoltak, mint a déli napfény. Tele hévvel, tele csillagokkal és sugarakat lövellve szakadatlanul. Nem volt fiatal ember, a ki e szemek pazar világát sokáig ki birta volna állani.

És az a fényes arcz és azok a duzzogó piros ajkak, és az a lombszerü, gazdag fekete haj, mint az éjfél, és az a rengő deli termet és az a fejedelmi parancsoló modor és mozdulatok!

Szegény Ákos – elfelejtette édes anyját és elfelejtkezett annak gyöngéd, bölcs és szeretetlehellő búcsuszavairól.

Megállt, leszegezve mint a tilalomfa. Szivébe futott minden vére s elözönlé keblének rejtekeit. Emlékezete megszünt, gondolatai megállottak s szemei elől elvesztek az árnyas lombok, a vidám társaságok, az erdőkoszoruzta bérczek és a világ egész mindensége.

Csak Margit nem veszett el. Ez állott előtte, ennek csillagos szemén tévedezett tekintete.

Meddig társalogtak, hová lettek barátai, mikor nyugodott le a nap, mit keresett a társaságban a katonatiszt vagy mit keresett ott ő: minderről nem tudott Ákos semmit is. Beszélt-e, vagy rebegett, vagy álmodott: arra sem tudna megfelelni.

Csak a mikor a bérkocsi előállt s a társaság azon elhelyezkedett, a mikor Margit egy »jó éjt« kivánt: akkor kezdett magához jönni, akkor mondott reszketve pár szót, akkor esedezett alig hallhatóan, hogy engedtessék meg neki tiszteletét tenni a családnál.

Ha, midőn a bérkocsi már eltünt sovár szemei elől, kezében névjegyet nem vesz észre, melyre »Uj-sor-utcza 17. sz.« volt felirva, bizony azt se tudta volna, kapott-e engedelmet.

Haza ment fogadójába, megkisértette a vacsorázást, a sétát, a társaságot, az alvást – mind hiába.

Mintha napba tekintünk, bárhova nézünk utána, vagy hunyjuk be szemünket, mindenütt a nap képe áll előttünk – ugy volt Ákos Margit alakjával.

Nem volt maradása. Éjfél már elmult, kikelt ágyából, felöltözött s kiment sétálni a zajló Duna partjára.

Ennek örökös moraja, szünhetetlen futása felelt meg az ő lelkének. Mint ezüst lepel terült el a királyi folyam hullámain a szelid hold tünde fénye. Oh de ez a fény nem volt meleg s nem hatott a folyam hideg kebelébe, mint forró volt a szerelem világa s mint áthevité az az ő szivét mélysége mélyeig.

Fölnézett az égre, miriádja volt ott a csillagoknak. Kereste köztük Margit szemeit. Nem találta – hidegek voltak a csillagok.

Az éj is elmult, a hajnal is elmult, a nap is fölébredett és lelke még mindig az ábrándok délibáb világában járt.

Csak a fővárosi nesz, az utczai zsivaj tudta onnan visszahozni.

Fölkereste fogadóját. Higgadtabban kezdett gondolkodni, s hosszu-hosszu gondolkodás után kettőben állapodott meg.

Egyik, hogy Margitnál komolyan s még az nap föllép.

A másik – anyjához a következő levél:

»Kedves anyám! Életem fordulóponton áll, s vagy a kimeríthetetlen üdv, vagy az örök boldogtalanság várja ölébe. Anyám – egyetlen jó anyám, szeress engem ezen túl is és szeresd Margitot. Ő minden tökéletességgel föl van ruházva és én még ma fölajánlom neki szívem és egész életem – övé legyen vagy senkié. Anyám – Margit méltó te hozzád, és én méltó akarok lenni ő hozzá, imádkozzál boldogságunkért. A te imád által boldog leend a te szerető hű fiad – Ákos.«

És Ákos, mielőtt bérkocsiba ült volna, hogy Budára átmenjen, ujra elgondolkozott Margitról és szentül hitte, hogy Margit szintén róla gondolkozik.

Igaza volt.

Mert a mig a Zugligetből haza ért Margit: örökösen pattogott az élcz ajkairól. Az ő don Juanja, az ő szótlan imádója, az ő zugligeti Sigfriedje – mint mondá – volt örökös tárgya élczeinek. A gouvernante nem győzött eléggé fohászkodni, Norbert nem győzött kaczagni. Kaczagni és bosszankodni a miatt, hogy Margit annyit foglalkozik Ákossal.

Mert a kapitány szerelmes volt Margitba. És Margit elfogadta a kapitány alázatos hódolatát.

Mert a kapitányra nagy érték és nagy jövő várt. Egyetlen fia volt apjának, a ki bankár és nagykereskedő vala. És a ki a sors kegyeltje egyébként, a hadi szerencse istene is emelni szokta azt.

Margit jól tudá ezt s mert lelke magas szerepre vágyott s mert szerény, bár biztos vagyonával ezt elérni nem remélé: zálogul tartá a kapitány szerelmi vallomásait, melyeknek tetemes vagyon és nagy katonai jövő adtak súlyt.

Oh ha Ákos tudta volna ezt! Ő rá is csak szerény örökség várakozott.

A mint Margit hófehér ágyának süppedő ölébe elrejtőzött s a mint lámpájának ernyőjét szeme elé huzta, ujra Ákos képe tünt elő képzeletében.

Szebb és férfiasabb, mint Norbert – ennyit első pillanatra beismert.

Szelleme gazdag és gyöngéd – modora és arczvonásai mutatták.

Hogy iránta kiolthatlan szerelemre gyuladt, kétségtelennek tartá.

A kérdés csak az, minő jövőt biztosíthat.

Nem az enyhe, családi boldogság jutott eszébe, hanem a nagy világ igézetes, csillogó pompája. Első lenni az elsők között, uralkodni divaton és imádók seregén és a világot és annak minden kellemét feláldozni egy oltáron, melynek neve női hiúság.

Sokáig – sokáig gondolkozott s megnyugodott abban, hogy nem választ még most Norbert és Ákos közül. Jó lesz mind a kettő. A melyik magasabb állásra emelkedik, az lesz, a kit boldogít.

Bizonyos volt abban, hogy Ákos holnap fölkeresi őt.

Ebben megnyugodott s aludt, mint a kis gyermek, reggelig.