Part 13

Egy másik suttogó hírnek, úgy látszik, több alapja volt. A szultánról azt beszélték, hogy az gyenge termetü fiatal gyermek, ki a nőknek még csak illatát ismeri, miként a rózsa illatát; ki mindig a nők közt lakik ugyan, de azokkal csak szép regéket meséltet magának az arab és perzsa regékből; kinek még különösen kiválasztott neje nincs is, ki nem is hallgat sem a nagyvezír, sem a Kizláraga szavára, hanem a Valide szultána szavára, kinek hatalma határtalan. Beszélték, hogy a bosztandsik társaságában rózsákat ültetget s a rózsáknak mindenféle mesés nőneveket ád s hogy a rózsák és a hárem egyes hölgyei közt hasonlatot törekszik fölfedezni s ha törekvése sikerült: akkor a nőt is a rózsa nevéről nevezi. Az igaz, hogy egyik kedvencz hölgyének Malkhatun nevet adott, mely azt teszi: Asszonyok kincse.

Az év vége felé s kivált az 1840-ik évben a szultán igen sok időt töltött a háremben, a mikor a francziák Gülnár úrnő osztályába voltak beosztva, ki fiatal és rendkívül szép cserkesz nő volt.

Gülnár szultána különös szerencsének volt kegyencze, noha azt egyáltalán nem érdemelte meg. Szülői a Kaukázusnak Kutaisz nevü tartományából költöztek ki az oroszok elől s hét-nyolcz éven keresztül mindig bujdostak dél felé és nyugat felé, míg végre Nalikhánban Angora tartományában, Izmidhez három napi járó földre megtelepedtek. Gülnár, a kis lányka, voltaképen folytonos bujdosás közt nőtt fel s tizennégy éves korában oly kifejlett szépségnek tartatott, hogy híre eljutott a Márványtengerig.

Apja a vén cserkesz meglehetős szegénységben volt már. Pár lován, egy kis falka juhán, drága fegyverein s szépséges leányán kivül alig volt valamije s a mindennapi életért s leányának drága ruháiért kis vagyonát is folyton adogatni kellett. Előre ki lehetett az időt számítani, a mikor vagy fegyvereit, vagy leányát kell áruba bocsátania. E fölött ugyan a vén cserkesz nem esett gondolkozóba, mert bár egy fia az oroszok elleni csatában elesett, két fia meg már a szultán szolgálatában volt, fegyvereit pedig ő, az ő erőtlen agg kezeivel többé nem igen forgathatta: mind a mellett egy perczig sem habozott inkább lányától, mint fegyvereitől válni meg. De azért abraktalan sovány lovaival s ragyogó szép leányával folyton zsémbeskedett.

Egyszer, midőn az elkényeztetett lány az öreget valami ékszerért hajszolta, ekként tört ki az öreg cserkesz:

– Ha valamely hatalmas pasa elvisz feleségül, vagy valamely örmény ád érted ötvenezer piasztert, akkor veszek neked ékszert.

– Engem pedig sem hatalmas pasa el nem visz feleségül, sem piszkos örmény meg nem vesz ötvenezer piaszterért, mert én szultána leszek.

– Bolond vagy Gülnár, mint a kinek megháborodott az elméje, szólt az öreg cserkesz; ma pedig szedd össze minden ékességedet, mert holnap már megyünk Sztambulba, viszlek a vásárra s annak adlak el, a ki több pénzt fizet érted.

– Jól van, elmegyek veled Sztambulba, elmegyek a vásárra is, de előbb engem elvezetsz a Kizláragához, ha pedig ezt meg nem igéred: hajamat összetépem, arczomat véresre körmölöm s akkor aztán elvihetsz a vásárra.

Az öreg cserkesz megigérte a bolond kivánság teljesítését, noha előre látta, hogy lányával együtt úgy korbácsoltatja ki őt a Kizláraga. Az öreg cserkesz szentül azt hitte, hogy a szultán számára bizonyosan nem a földön termett, közönséges anyaszülte lányokat szerzik meg feleségül.

Épen a Ramazán első harmadán értek Sztambulba s két napi várakozás után bejutottak a Kizláraga szine elé. Míg az öreg cserkesz a nagy elfogultság miatt alig tudott pár szót szólani: addig a vakmerő lány leölté a feredsét, a felső köpenyt s levette fátyolát, a jasmakot arczáról s bátran odaállott a bámuló Kizláraga elé.

A Kizláraga szemét, száját eltátotta a leánynak csodálatos szépsége felett, alku nélkül kifizettetett a cserkesznek ötvenezer piasztert s rögtön elfogadta s felpiperéztette a szerencsés lányt.

– Apám, – mondá a leány a vén cserkesznek, – te csak menj vissza Nalikhánba, majd én tudatom veled sorsomat.

A vén cserkesz elment haza. Gülnár a Valide szultánának bemutattatott, egész testében tetőtől talpig jól szemügyre vétetett s aztán aranyos és gyémántos ruhába öltöztetve a Mindenhatóság Éjszakáján az ifjú szultánnak átadatott. Így lett Gülnár a Leilat el Kadr szűze s így lett az ő szerencséje megállapítva. Igy hallották ezt a francziák az odalikok fecsegései után, mikor Gülnár szultána szolgálatába osztattak be.

E szultána azonban meg nem becsülte, sőt fel sem vette a francziákat. Öregek, soványak és rútak voltak ezek ő előtte. A váratlan és megmérhetetlen szerencse még vakmerőbbé, sőt kicsapongóvá tette csakhamar az ifjú szultánát. Alig volt tizenhat éves, már valóságos tobzódást vitt véghez odalikjaival s egy csomó fiatal nubiai eunukhkal, kiknek a mulatság közben mindenféle dísztelen mozdulatokat és ugrándozásokat parancsolt, még pedig akként, hogy mind eunukhjait mind pedig odalikjait pongyolára vetkőztette. Ajándékokkal ugyan nem fukarkodott s az ajándékot nem vonta meg a francziáktól sem, de a francziáknak az ajándékban sem hasznuk nem volt, sem gyönyörüségük. Gülnár mellől szerettek volna szabadulni, mert elgondolták, hogy a kicsapongásnak előbb-utóbb rossz vége lehet s hogy azért végre is az eunukhok lakolnak; de a szabadulás lehetetlen volt. A Kizláraga csak azért is ott tartotta őket, mert csak ők voltak egyedül, kik a nagy kegyben álló szultána bolondos mulatságaiban részt nem vettek.

A mint erről a francziák sok jelenségből lassanként meggyőződtek: gyakrabban merült fel előttük a menekülés gondolata. A mívelt, szelid és kegyes Kamerije szultána mellől talán sohasem kivánkoztak volna komolyan eltávozni, de Gülnár szultána az ő szemük előtt valóságos ellentéte volt Kamerijének. Gülnár sohase szólt hozzájuk bizalmasan. Semmi kétségük sem lehetett az iránt, hogy Gülnár sohasem fogja kieszközölni az ő szabadságukat, sőt ilyesmi soha még csak eszébe se fog jutni. Másik szultána háremosztályába átmenni nem volt lehetséges. Itt maradni testük-lelkük megúnta már Ujra megfontolták a menekülés minden lehető esélyét. Most már a koczkáztatás sem látszott előttük oly visszariasztónak, mint három-négy év előtt. Megállapodtak abban, hogy a legelső kedvező alkalmat felhasználják a menekülésre.

Az alkalom nem késett soká.

Az 1842-ik évi Bairám-ünnep alkalmával Gülnár szultána rendkívüli mulatságot rendezett udvara és odalikjai számára. Töméntelen új és drága ruhával halmozta el kegyenczeit s furcsa színű és szabású nevetséges öltönyökkel ajándékozta meg azokat, kik nem voltak kegyenczei. A nappali mulatságok, kirándulások, körmenetek és dsámi-látogatásokban a francziák mindenütt együtt jártak Gülnár szultána udvarával. Este a szultán egy pillanatra valószínüleg látogatást tett a szultánánál, mert rövid időre a szultána visszavonult. Aztán előjövén, termei tündérileg kivilágíttattak. Ezer meg ezer viaszgyertya égett a falakon meg a csillárokban. Előjöttek a bajadérek mindenféle zeneszerrel; előjött egy csomó apró gyermek, kik mindenféle bajazzó mutatványokat adtak elő. A szultána szebb volt és gazdagabban öltözve, mint bármikor s az odalikok is ragyogtak az új és fényes öltönyökben. Egész éjjel szólt a zene és a táncz, melyben a sok étel és ital és bódítószerek után maguk az odalikok is résztvettek. Az eunukhok egész éjjel nem hunyhatták le szemeiket.

Midőn reggel lett, a szultánának furcsa ötlet fogamzott meg agyában. Volt egy ismerőse, barátnéja, Musztafa pasának neje, ki azonban Kis-Ázsiában Üszküdár mellett a Haider pasa nevű öbölnél férje köskjében lakott s valamely ok miatt a tegnapi Bairám-ünnepre nem jött át Sztambulba. Gülnár szultána minden jó szokás ellenére most a reggeli órákban e barátnéját akarta meglátogatni és felverni, még pedig úgy, hogy egész udvarát viszi magával. Ez utóbbi tervről ugyan a Kizláraga lebeszélte őt, azonban látogatási szándékánál állhatatosan megmaradt.

Volt az elhalt szultán hadihajói közt egy igen szép, nagy hadihajó, melynek neve Nuszretieh volt. E név azt teszi: Győzelmes. E hajót meglátta egykor Gülnár s ideges makacssággal sürgette, hogy neki kirándulásokra ilyen alakú hajót építsenek. Sürgetéseinek ellent nem állhatva, végre építettek egy kis hajót teljesen ugyanazon színre és alakra s ugyanazon névvel, s a szultánának, miután az eredetit szeme elől elvezényelték s többé nem láthatta azt, fejébe verték, hogy a melyet látott és kivánt: ez a kis Nuszretieh hajó az, az ő kisded lőréseivel és játéknak való ágyuival. E hajónak adatott ki a parancs a háremből, hogy rögtön legyen készen a szultánát Haider pasa Iszkeleszibe átszállítani.

A hajó egy óra alatt készen állott, két szerálji kaik utána köttetett s Gülnár szultána hét vagy nyolcz odalikkal s ugyanannyi eunukhkal, kik közt a három franczia is jelen volt, a hajóra szállott.

A hajó felette lassan vitorlázott ki a tenger felé, úgy, hogy lehetett már délelőtti tíz óra, mikor az öböl előtt horgonyt vetett. Itt Gülnár úrnő az egyik kaikba szállt s magával vitte odalikjait, úgy, hogy a másik kaikra, melyre véletlenül csak egyetlen idegen eunukhkal mind a francziák küldettek, csak két odalik maradt, egy Refije és egy Fatima nevű. A kaik egész személyzete három erőteljes kaikdsiből állott. A francziák ama szürke színű felső öltönyben voltak, melyet Gülnár a hajóra szálláskor parancsolt felölteni s melyet a tegnapi ünnepen kaptak tőle tréfás, vagy gúnyos ajándokul.

A szultána kaikja előre ment s a meglehetős sűrű őszi ködben elveszett szem elől, úgy, hogy a második kaik emberei azt sem láthatták, hol kötött ki a szultána. Végre ők is partot értek, de a szultána kaikjának semmi nyomát sem találták. A kaikdsik a part mellett fel és aláfelé hajtották a csónakot majd egy óráig a nélkül, hogy a másikat megtalálták volna. Végre az Ajriktsesmesszi nevű folyónak torkolatára rábukkantak s itt kikötöttek.

Az eunukok most nagy tanácskozásba merültek: mit tegyenek. A hajóhoz Nuszretiehhez addig visszamenni, míg a köd fel nem szakad, nem lehetett, de ezt nem is akarták, mert nem ez volt a parancsolat. A szultánát s Musztafa pasa köskjét meg nem találják, tehát mit csináljanak? Egyelőre legjobb lesz várakozni, miután egyebet úgy sem tehetnek. Ez volt megállapodásuk.

– Mit gondolsz Fatima odalik – kérdé Henri, – a fenséges Gülnára szultána meddig marad Musztafa pasa háremében?

– Ki tudná azt, – felelt az odalik, – talán estélig is, én addig aluszom.

S csakugyan mindkét odalik éjjel egy cseppet sem aludva, csakhamar mély álomba látszott merülni.

Henri egyet gondolt. Az idegen eunukhot a kaikon hagyta s neki a vigyázatot lelkére köté, két franczia társát maga mellé vette s kilépett a szárazra, hogy a kösköt megkeresse. Sem a kaikon maradt eunukh, sem a kaikidsik nem láttak ebben semmi rendkívülit, sőt mind igen természetesnek találták ez elhatározást.

A francziák most szárazon voltak. Csakhamar meglehetős járt és széles útra akadtak, mely dél felé vezetett. Kérdésükre megtudták, hogy dél felé nem messze van Kadikői, alig egy kilométernyire. Megtudták azt is, hogy Musztafa köskje az Ajrlik folyó jobbpartján fekszik, tehát ők azt épen ellenkező irányban keresték.

Ekkor Henri körül nézett, senkit nem látott, megállt és társaihoz fordult:

– Bajtársak, – mondá – ha akarjuk, e pillanatban szabadok vagyunk.

Társai megrezzentek. A mámor és álmatlanság miatt a menekülési ötlet eddig eszükbe sem jutott. Mint a villám, úgy érte őket Henri szava.

– Mit tegyünk? – szólt egyik. – Mondd meg Henri, mit tegyünk.

– Ha akarjátok, menekülhetünk. Egyenruhánkat eltakarja a furcsa új öltözet, bambusz botunkat eldobjuk, kardunkat és pisztolyunkat eladjuk, pénzünk, ékszerünk van egy kevés, mielőtt szökésünket észre veszik, mi egy napot és egy éjszakát nyerünk, Gülnár szultána nem szeretett bennünket, tán nem is rendeli meg, hogy üldözzenek. Ez a helyzet: határozzatok.

– Meneküljünk! Egyszerre mondá ki e szót Henrinek mindkét társa.

E pillanattól kezdve szökevények voltak. A háremet és annak fényességeit, a kicsapongó tündérszép szultánát s a gyönyörü odalikoknak bájos seregét sohase látták többé.

A BUJDOSÁS VÉGE.

(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az utolsó francziát.)

A borongós, ködös őszi napot felhasználták a minél gyorsabb menekülésre. A hárem illatos levegője után jól esett nekik a nedves, őszi lég nyers tisztasága. És jól esett a szabadság, mint a vadnak, mely elhagyhatá ketreczét. A tobzódás egész éjjelén nem aludtak semmit s izmaikat még sem érezték fáradtnak. Gyorsan lépkedtek az izmidi úton, melynek magaslatairól elő-elő bukkant a tengernek kéklő tüköre. Kadikőiben csak addig állapodtak meg, míg néhány darab süteményt vettek. Ez volt az egész napi élelmük. Estére Bujukliba, egy kisded városkába értek. Inuk itt már ernyedni kezdett. Itt meg kellett hálniok. A hánt elkerülték, oda be nem mentek, hanem a helyett egy jólelkü öreg muzulmánnál kértek éjjeli tanyát és vendégszeretetet. A muzulmán azt sem kérdezte: kik, – azt sem kérdezte: mi járatban vannak. Vöröshagymával, olajbogyóval s vajban sült hideg hallal megvendégelte őket s nagy szivességgel adott éjjeli tanyát. A háremi nyalánkságok után jól esett a francziáknak a kezdetleges, jó ízű parasztétek. Mély álom és teljes nyugalom után korán hajnalban fölkeltek, a reggeli imát és mosdásokat gazdájuk kedvéért elvégezték s gyorsan útnak indultak.

E napon minden különös esemény nélkül Jarinjáig értek. Itt ép úgy szállásolták el magukat, mint Bujukliban. Különös ötletük volt a nyilvános vendéglők helyett szegény muzulmánoknál venni igénybe a szívesen felajánlott vendégszeretetet. Jarinjai házigazdájuk sajátságos észrevételt tett, midőn tőle reggel elbúcsuztak. Ez sem kérdezősködött sem nevük, sem utazásuk czélja felől, hanem mikor Henri kora reggel búcsuzás után azt mondá:

– Mi rokonok vagyunk, messzeföldről jövünk, nagy kárunk esett, de nyomán vagyunk a kártevőnek s azt keressük, – e szavakra a jó muzulmán egész komolyan azt felelte:

– Jól van, jól, nem kérdezlek benneteket, tehát nem szükséges, hogy nekem olyan dolgot mondjatok, ami nem igaz. Jól látom én, hogy ti jövevények vagytok s jól tudom én, hogy ti a nagyúr háreméből jöttök és halálra kerestek valakit, a ki onnan elszökött. De ez nem az én gondom, hanem a tiétek és a szökevényé. Allah vezéreljen benneteket.

A francziák csak néztek egymásra és a muzulmánra. Mi jutott ennek eszébe? A muzulmán bizonyosan észrevette belső ruhájukat és fegyverüket, bizonyosan ismeri a háremi eunukhok egyenruháját s bizonyosan erre alapítja sajátságos föltevését. Lehet, hogy tegnapi házigazdájuk is így gondolkozott. Lehet, hogy ez az oka a különösen szíves és előzékeny vendégszeretetnek. Bármiként legyen, a vén török észrevétele biztos útlevél nek látszott számukra. Szükség esetén csakugyan segithetnek magukon azzal a mesével, hogy ők titkon egy háremi szökevényt keresnek.

Szinte megörültek a francziák e fölfedezésnek. Nyugodtabb lélekkel folytatták útjokat. Önbizalom támadt bennük, noha kellő óvatossággal elhatározták, hogy e meséhez csak szükség esetén folyamodnak.

Izmidben egy pillanatig sem állapodtak meg, hanem tovább folytatták útjokat a tengeröböl mentében. Esős, hűvös napok és éjszakák jöttek, de ők csak siettek előre.

Nyolcz vagy tíz nap mulva a szökés után Lampszakiba értek a Dardanellák partján, ott a hol a tengerszoros csaknem legkeskenyebb.

Itt hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy a szoroson át Európába eveznek. Sokáig tanakodtak, ne menjenek-e Szmirnába, vagy a szent földre, a hol tán európai s tán franczia hajót is találhattak volna, de mégsem volt bátorságuk, hónapokon át nagy hidegben és vékony ruhában utazgatni Kisázsiában és a törökök közt. Azt hitték, Európában könnyebb lesz sorsuk a keresztyének között. Pedig ebben alighanem megcsalódtak.

Lampszakiból egy török halász csónakján jöttek át az európai partra egy Galatasz nevü kis falucskába, melyben törökök és görögök vegyesen laktak. Itt már nem egy jelenségből azt vették észre, hogy ama szíves vendégszeretetre, melyben oly bőven volt részük az ázsiai törökök közt, többé nem számíthatnak. Elhatározták szerény pénzkészletüknek, mely alig rugott nyolczszáz piaszterre, szaporítását s e czélból jatagánjaikat akarták eladni Gallipoliban. Kisérletük azonban csaknem veszedelmükre vált. Mind a görög, mind a török kereskedő, kinél eladásra jelentkeztek, visszautasította az üzletbe bocsátkozást. A török azt mondá, hogy inkább ő fizet, csak azt a kardot meg ne kelljen vennie; a görög pedig egyenesen kimondá:

– Ti istentelenek, bizonyosan úgy loptátok ezt a fegyvert!

A francziák egészen megrémülve siettek a fegyvert köpenyük alá rejteni, de egyúttal Gallipolit is minél előbb elhagyni. Itt jól ismerték a háremi fegyvereket.

Daczára a kegyetlenül hideg télnek, folytatták a menekülést, mindenütt a tengerparton. Vendégszeretet hiányában gyakran a rossz, szellős, piszkos hánokban, fogadókban kellett szállást venniök. Az 1843-ik január közepe táján mégis eljutottak Prohusztába, egy görög városba, a hol arra a nem épen vigasztaló meggyőződésre jutottak, hogy ezentúl mindent pénzen kell megfizetniök s a görögök közt munkát sem igen kaphatnak.

Furcsa álomból ébreszté fel a francziákat ez a tapasztalat. Bár ők már rég mohamedánok valának; mindamellett az az ábrándos képzelet élt bennük, hogy a keresztyén népek majd méltányolni fogják az ő egykori keresztyén vallásukat s azon szomoru körülményt, mely miatt nekik Jézus Krisztustól ideiglenesen el kellett pártolniok. Néhány göröggel való értekezés s az utálatnak és megvetésnek ama jelenségei, melyekkel a görögök épen nem fukarkodtak kivált a renegátnak felismert mohamedánok irányában, annak belátására kényszerité a francziákat, hogy az idő még egyáltalán nem érkezett el rájuk nézve: multjokat felfedezni. Mint mohamedánok itt a szultán uralma alatt a keresztyén vallásra vissza nem térhettek. Ez nagy feltünést keltett volna s fogságot, fölfedeztetést, szökésük büntetését s a halált alig kerülhették volna el. De másrészről keresztyénségükkel sem igen dicsekedhettek, mert ebben a muzulmán nem érdemet, a görög pedig annak elhagyásában halálos bűnt látott. Mindezt meggondolva s a muzulmánok vendégszeretetére is számítva: a francziák lemondtak arról a tervükről, hogy menekülésüket Görögország felé folytassák, hanem e helyett sokkal czélszerübbnek látták, ha útjokat északnak, muzulmánlakta vidék felé fordítják.

Februárban minden különös eset nélkül elérték Üszküböt. Csak a nagy hideg miatt kellett sokat szenvedniök.

Az albán urak megvették tőlük mind a jatagánokat, mind a pisztolyokat. Ideje is volt már, mert pénzecskéjük teljesen elfogyott. Itt már a háremi fegyverekre senki sem ismert rá, de ezentul nem is mondhatták magukról, hogy ők háremi szökevények titkos, de hivatalos üldözői.

A nagy hideg és a nagy hófuvatagok miatt Üszkübből nem mozdulhattak ki ápril elejéig. Ruhájuk itt már szennyes és rongyos szint öltött s a fegyver sem lévén kezük között, mely árulójuk lehetett volna, valóban nem kellett félniök a fölfedeztetéstől. Különböző tudakozódás és értekezés után legczélszerűbbnek látták nyugot felé Szkutarinál kimenni az Adriai-tenger partjára s ott bevárni valamely olasz vagy franczia hajót, mely őket hazájukba szállítsa.

Reményük azonban nem teljesült. Szkutariba és Dulcsinóba ugyan baj nélkül érkeztek, de franczia hajó több héten át nem érkezett s a kikötőben nem is biztatták őket, hogy hamarjában érkezni fog, – az oda jövő olasz, angol és osztrák hajók pedig útlevél és drága pénz nélkül nem vették fel őket. Nem egyszer csodálkozó, sőt gyanusitó megjegyzéseket kellett a matrózoktól hallaniok, hogy ily piszkos, koldus, vén törökök mit akarnak Ankonában, Dieppeben vagy Triesztben keresni.

Szomoruság tölté el a francziák szívét. Ime Európában vannak és keresztyének között, a hová lelkük vágya harmincz éven át vonzá, kergeté. Ime szomszédságában vannak Olaszországnak és Olaszország szomszédja Francziaországnak, az ő hazájuknak és mégis ép oly nehézségek állják útjokat, mint a kirgiz sivatagon vagy a Volga partján vagy Trebizond háremében. Pénzük is fogyatékán volt már s a munkát sem bírták úgy, mint hajdanán, mint huszonöt év előtt az orosz városokban. Lehajtott fővel, csüggedt lélekkel, kialudt ábrándokkal s hanyatló reménynyel fordultak vissza a tengerpartról, hogy bujdosásukat a száraz földön, Mohamed követői közt folytassák.

Kéregetve, fáradtan, kimerülten töltötték napjaikat s bolyongtak a Csardágh sziklái közt. Nem az üldözéstől féltek immár, hanem attól, hogy reményük fogytával erejük is fogy a további küzdelemre. Oly közel Francziaországhoz, két hét alatt otthon lehettek volna már – s most ismét eltávozni a tengerpartról s évekkel löketni vissza a czéltól s ötven éves züllött korral tévedezni félvad népek között! És mégis mentek előre hogy elérjék a Szávát, mely két bujdosó francziának megadta a nyugalmat – a halált.

* * *

A lakompaki úriszéken eddig tartott az öreg francziának elbeszélése. Az elbeszélés folyamában gyakran könyek jöttek szemébe, gyakran elszorult szíve, gyakran csak ajkai remegtek, de szólni nem tudott. Szomoru emlékeknek rettentő terhe alatt gyakran görnyedett lelki ereje. Utolsó két bajtársának elvesztése volt legfájdalmasabb vesztesége.

Szemtanuk azt állítják, hogy Henri arcza teljesen hasonló volt szent Péter arczához, a mint az az utolsó vacsorát ábrázoló képen festve van. Sovány arcz, mélyen ülő okos és kedélyes szemek; rövid haj, bajusz és szakál, mind teljesen ősz. Kissé hajlott sovány termet, az arcz tele redőkkel.

Sopronmegye táblabiráira mély benyomást gyakorolt az örök-bujdosónak szomoru elbeszélése. Szavait elhitték egyetlenegy táblabiró kivételével. E kivétel volt az úriszék érdemes elnöke, az ősz, öreg Badicz Endre táblabiró.

– Már én, téns úriszék – mondá – nem hiszek ennek a németnek. Vándorló legény ez, nem más, – minket csak bolonddá akar tenni ezzel a sok haszontalan mesével. Ki hinné azt el, hogy ez franczia létére még a török császárnak is eunukhja lett volna.

– Urambátyám, – mondá a fiskus, – arról meggyőződhetünk, hogy csakugyan eunukhnak való ember-e?

Rögtön behívták a vármegyének ott jelen levő physikusát, hogy az öreg csavargót vizsgálja meg s vizsgálatának eredményéről adjon nyomban jelentést.

Henrit a vármegye katonája egy szomszéd szobába vezette s ott a főorvos rögtön megvizsgálta. A szemle igazolta, a mennyire igazolhatta, a franczia előadását.

– Mit csináljunk most már veled? – kérdé az elnök.

– Én nem tudom, – felelt Henri, – én Francziaországba, hazámba akarok visszatérni.

– De mit akarsz? Hogy akarsz oda jutni útlevél nélkül?

– Uraim, én harmadfél év óta vagyok Magyarországon. Voltam koldus, voltam szolga, voltam munkás, beteg és egészséges, végig jártam az országot, találkoztam katonával, pandurral, biróval, szegénynyel, gazdaggal, de én tőlem soha senki sem kért útlevelet vagy igazolványt. Azt gondolom: Ausztriában és Németországban sem kérnek, kivált ha a franczia követséghez juthatok.

Henrit kiküldték a teremből. A táblabirák tanácskoztak. Szivük megesett a szegény öreg franczián. Két módja volt a segítségnek. Az egyik; a vármegye és a helytartótanács útján intézkedni, hogy a franczia hivatalos úton küldessék hazájába. E javaslat ellen fontos észrevételek tétettek. E javaslat elfogadása esetén a kihallgatási jegyzőkönyv fölterjesztendő lett volna a kormányhoz s ez esetben megtörténhetett, hogy az osztrák kormány a szökevényt kiadja az orosz kormánynak. Ezt semmikép nem akarták.

A másik módja volt az, ha Henrit mint rendes lakhely nélkül való francziát az úriszék egyenesen Bécsbe a franczia követséghez átkiséri s a követségnek figyelmébe ajánlja. E javaslat elfogadtatott.

A tanácskozás alatt a főügyész kiment Henrihez s azt mondá neki:

– Maradjon ön Magyarországban. A kegyelmes herczeg gond és munka nélkül kényelmes életet biztosít, az úriszék fölterjesztésére.

– Uram, köszönöm a kegyet. Én Francziaországba óhajtok menni. Ha a nyomor és a halál fenyegető keze vissza nem riasztott, a kényelem nem tud utamban meggátolni.