Part 18

Nyolcz évesek valánk, mikor a kis Bóra született. Hogy szerettük mi azt az apró kis teremtést! Hányszor elloptuk a bölcsőből, hányszor elkértük édes anyja szivéről, hogy elvihessük magunkkal a ligetbe, a napfényes gyepre, a vízesés mellé, hogy ő gyönyörködhessék a világban és mi gyönyörködhessünk ő benne. Olyan szép volt, mint egy csillag, s olyan kedves, olyan illatos, mint egy virág. Olyan komoly volt mindig, mint a bölcseség, s szép két szeme úgy mosolygott ránk, mint a boldogság. Így nőttünk fel örömben és üdvösségben mind a hárman.

Mi ketten együtt végeztük az iskolákat, együtt mentünk a nemesi fölkelő sereghöz, együtt végeztük a hadjáratot; szivünk, erszényünk, örömünk és végzetünk közös volt. Csóthy Miklós megmentette az én életem, én megmentettem az ő életét, csaták halálos küzdelmeiben egy őrcsillagunk volt s csata után együtt ábrándoztunk a szép Bóráról s arról a nagy kötelességről, miként tegyük őt boldoggá egész életére.

A hadjárat végén hazamentünk. Első utunk Bórához volt. Oh az a találkozás, az volt kezdete az örök kárhozatnak!

Kifejlett szűz volt már. Imádandó alak, mint egy oltárkép. Két örömköny rezgett két szemében, midőn egyik kezét Miklósnak nyujtá s a másikat nekem. Mindkét keze reszketett az örömtől s tán a szerelemtől. Ez a találkozás kelté fel bennünk a szerelem olthatatlan szomját.

Elváltunk. Csodálatos érzésnek hatalma vett rajtam erőt. Agyam szédült, szivem részeg lett s szemeim káprázatában iszonyu ábrándok alakjai lebegtek. Százszor jutott eszembe, hogy Bórának enyémnek kell lenni s Csóthytól el kell őt ragadnom. Százszor üldöztem el magamtól e szentségtörő gondolatot és az mégis mindig visszajött. Egész napot és éjszakát étel, ital és álom nélkül töltém a rengetegben.

Hajnalban fölkerestem Csóthy Miklóst. A napot és éjszakát ő is úgy tölté, mint én. Rajta is az a hatalom vett erőt, a mi én rajtam; ő is azon gondolkodott, a min én. Én őt kerestem, ő engem keresett.

– Miklós, – szóltam, – mondd meg nekem, te is úgy szereted Bórát, mint én? Életed és halálod függ az ő szerelmétől, mint az enyém?

Miklós nem szólt, csak megszoritá kezem és nyakamba borult és azt kérdezé: mit tegyünk?

– Barátom, én elszántam magamat. Visszamegyek a katonasághoz, soha lábam e vidékre nem teszem, neked boldoggá kell lenned.

Miklós eltaszitott magától. Őrült – mondá – te akarod utját állani annak, hogy én teljesitsem baráti kötelességem? Neked itt kell maradnod, az én sorsom a katonaság sorsa.

Lehetetlen volt szavára hajtanom és ő nem engedett. Mindaketten el nem bujdoshattunk s mindaketten Bórát el nem hagyhattuk. Keserü küzdelem után abban állapodtunk meg, hogy együtt elmegyünk Bórához s rá bizzuk, hogy végzetünk mérlegébe ő vesse szavát és elhatározását.

Megtörtént. Bóra sohase volt szebb, mint e hajnalon. Ott volt kertjében, virágai között, hollóhajával, hófehér ruhában, fényes angyalarczczal. Reszkettünk, lábaink tántorogtak, midőn feléje közeledtünk. Tán ő sem aludt ez éjszakán. Szemeit a szerelem rettegésével mereszté ránk.

Oda mentünk hozzá. Megfogtuk kezét. Miklós nem tudott szólni és én sem tudtam szólni. Végre erőszakosan tört ki belőlem a felkiáltás:

– Bóra, válaszsz közülünk, mert különben mind a ketten el vagyunk veszve.

Bóra nagyot sikoltott. Két kezével homlokához kapott s aztán záporkint ömlöttek könnyei. Végre hozzánk fordult, ránk nézett és reszkető ajakkal, suttogó hangon mondá:

– Nem választok, nem tudok választani. Legyünk egyek mindahárman mindörökké.

– Lehetetlen! – Miklós és én egyszerre kiáltottunk fel.

– Boldogtalanok, – szólt Bóra, – hogy válaszszak én közületek? Szivem a tiétek s én szivemet ketté nem törhetem. Várakozzatok. Egyik vagy másik lemond idővel közületek s ha isten úgy rendeli, én meg tudom várni azt az időt.

Eltávoztunk. Én haza mentem, apám házához s vadászfegyverem magammal vettem. Kimentem az erdőbe azzal a szándékkal, hogy magamat agyon lövöm.

A Bakonynak egyik magas orma volt határunkban s szülőink közös birtokában. E hegynek derekán óriási szakadék két partján sürű rengeteg volt, mely még fejszét soha nem látott s embert is keveset. Nagy vadak kedvencz tanyája volt ez s én oda mentem. Szép nyári nap volt s rekkenő hőség, fojtó levegő, a mint a hegy dereka felé fölsiettem.

Komoly és elszánt voltam. Apámtól és anyámtól nem bucsuztam el, nem tudtam elbucsuzni, de mindkettőnek megcsókoltam kezét. Szó nélkül, mint szoktam, de keserü könyeimet alig tudtam visszatartani. Óh az élettől oly nehéz volt megválnom! Oly fiatal, oly erős voltam s oly sok bút és bánatot kellett Bórának halálommal okoznom. Ha Miklóst szerette is, ha boldog lehetett is idővel, én tudtam azt, hogy halálom örök árnyékot támaszt szivének egy szögletében. De azért elszánt valék. Kettőnké nem lehetett és én Miklósnak és magamnak és baráti viszonyunk lealkudhatlan kötelességének tartoztam azzal, hogy a két nemes szív boldogságát ne zavarjam életemmel s tegyem lehetővé halálommal.

Ezt az arczképet itt fejem fölött keblembe rejtém, szivemre helyeztem. Midőn bementünk a hadsereghez: akkor rajzolá ezt egy átutazó művész. Három példányban. Bóra és Miklós számára s az én számomra.

Nem tudtam mi történt velem; azt sem tudtam, a napnak mely időszaka volt. Öntudatlanul haladtam fölfelé a rengeteg árnyaiban. Csak azt vettem észre, a mint a meredek hegyszakadéknak partjához jutottam.

Kis tisztás volt itt. A nap ide tűzött s rettenetes melegét ide árasztá. Belenéztem a napba; azt hittem, utoljára nézek belé. Oda támaszkodtam egy óriási fa oldalához s lőfegyverem elővettem s gondosan fontolgatám, miként vessek véget életemnek, hogy a szivemen fekvő arczkép sérülést ne szenvedjen.

Borzasztó csend és némaság volt körülöttem. Vadnak nyomát se láttam, zaját se hallottam, a falevél sem mozdult. Már-már készen voltam rettenetes elhatározásommal, midőn a szakadék tulsó partján zörejt vettem észre.

Csóthy Miklós jött. Lőfegyver volt hanyagul lógatott jobb kezében. Lassan, ámolyogva lépkedett, föld felé forditott arczczal. Az egyetlen nemes barát bizonyosan azzal a szándékkal jött az elhagyatott, rideg vadonba, a melylyel én.

Velem szemközt óriási bükkfa állott a szakadék tulsó partján. A bükkfa már agg volt, alsó és közép koronája még zöld, de fent a csúcson kopaszon állottak ágai, mint csontváznak karjai. Miklós e fa mellé állt s felém sem tekintve, gyorsan látszott mozdulatokat tenni, melyek az elszánt elhatározás gyors végrehajtására mutattak.

A fák levelei mozogni kezdtek, a távolból zúgásnak hangjai tolongtak felénk. Koronként egy-egy távoli mennydörgés moraja hangzott el. Vihar készülődött, melyet azonban Miklós nem látszott észrevenni. Pedig úgy tünt fel előttem, mintha a vihar iszonyu gyorsasággal törne felénk. A végzetes pillanatban átkiáltottam barátomhoz:

– Miklós, Miklós, mit akarsz elkövetni?

Alig száz lépés távolság volt köztünk, de köztünk volt az áthatolhatlan szakadék. Harsány hangom a viharzúgásban s az erdő morajában is hozzá hatott s megrettenve, lőfegyverét kiejté kezéből. Körülnézett, alig tudott fölismerni. A szakadék széléhez mentünk mindketten. Miklós arcza halotthalvány volt, midőn hozzám átszólt.

– Szegény barátom, miért kiáltottál rám?! Lásd neked is, nekem is, Bórának is jobb lett volna, ha e pillanatban megtörténik, a minek előbb-utóbb meg kell történnie.

– Nem, Miklós, neked élned kell. Tedd boldoggá Bórát, egyetlen kötelességed ebből áll a világon.

Vita támadt köztünk. Ő nem akart engedni. Ő olyan nemes, olyan szent volt ebben az utolsó pillanatban. Ez volt köztünk az első és egyetlen komoly vita. A vihar közelebb jött s már fejünk felett csattogott. A szakadék mélyén már hömpölygött az ár, noha felettünk még nem esett, csak a villámok czikáztak.

A vita hevében és a vihar morajában és a villámok rettentő harczai közt őrült, kárhozatos gondolat villant meg elmémben.

– Miklós, – kiálték, – állj oda a fa elé és én is ide állok a fa elé s a legelső villámfénynél lőjjük egymásra fegyverünket. A ki életben marad: legyen üdvözült.

– Jól van, áldjon meg az isten e gondolatért. – Ezt felelte s ment a fához, fegyveréhez. Én is mentem s azt gondoltam: én nem fogom őt czélba venni.

Fölemeltük fegyverünket s egymás felé irányoztuk. Egyetlen pillanatig így álltunk szemközt egymással.

A másik pillanatban iszonyu fény és dördülés teritett le a földre. Szemem világa elveszett s agyamat szédülés lepte meg. De felugrottam rögtön s kerestem Csóthy Miklóst.

Ő nem állt helyén.

Mint őrült, agyamhoz kaptam s hajamba markoltam két kezemmel. »Miklós, Miklós, hova lettél?« Oda rohantam a szakadék szélére. Az iszonyu mélység szinig volt már rohanó árral s a jeges zápor fejem fölött csattogott, de a fájdalmat nem érezém.

A szakadék szélén megállottam. Észrevettem Miklóst. Arczczal a föld felé feküdt a tisztás gyepen az óriási fától egynéhány lépésnyire. A fa lobogó lánggal égett mint torony. Istennek haragja lángolt a rettenetes tűzben.

Mi volt ez? Visszarohantam fegyveremhez. A fegyver ki volt lőve, öntudatlanul kellett kilőnöm. Újra a szakadék szélére rohantam a hű barát nevét kiáltozva. Ő ott feküdt s borzadva láttam, hogy mellőle a gyepen véresen folydogál lefelé a zápor árja.

Őrjöngve, vadállati dühvel és erővel ugrottam a szakadék árjaiba, hogy átmehessek. Sziklák, ledöntött szálfák törték össze tagjaimat. Az ár lesodort, de azért keresztültörtem rajta. Száz ölnyire az iszonyu tett szinhelyétől az ár kilökött a tulsó parton. Össze voltam zúzva, erőm elhagyott, négy kéz-láb másztam fel iszonyú kínnal barátomhoz. Még mindig ott feküdt, de már az alóla kifolyó viz nem volt véres. Arczát fölemelém s nyakán nyilt ajku sebet láttam, akkorát, minőt egy golyó szokott vágni.

Elorditottam magam. Felugrottam, kerestem fegyverét, hogy magam agyonlőjjem. E pillanatban földrenditő harsogással ledült az égő, óriási bükkfa s iszonyu lángjaival és zsarátnokával eltemette egyetlen barátom holttestét. Ezt még láttam s aztán eszméletem elvesztettem.

Midőn eszméletre tértem, éjszaka volt körülöttem. Gyönyörü, enyhe, hűvös éjszaka. A csillagok mosolyogva ragyogtak az égen s az erdei rigó gyönyörű dalt énekelt a lombok között. Villám nem csattogott, ár nem zúgott, vihar nem tombolt többé. De én lázban voltam s nem volt erőm lábra állni. A fának lángja elhamvadott már s Miklós holttestét nem találtam. Az égi tűz fölemészté azt.

Lázban, kínnal, tört-zúzott tagokkal vánszorogtam lefelé a völgynek. Meddig jutottam: nem tudtam. Eszméletem ujra elhagyott. Jó emberek találtak meg s haza vittek. Csak otthon, az ágyban, kiállott iszonyu betegség után, hetek mulva jöttem magamhoz. Anyám és Bóra volt mellettem. Az életet visszaadták, de a boldogságot nem tudták visszaadni. Én lőttem agyon barátomat.

Ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Ez a gondolat megölte szívemet. Midőn már lábra tudtam állani, hónapok mulva meglátogattam Bórát. Kezét megkérni nem volt bátorságom. Szentségtörésnek tartottam volna ezt meggyilkolt barátom emléke ellen.

Bóra eltalálta gondolatom. Oh, ő keresztül látott lelkemnek sötétségén s édes, szelid, fájdalmas szavakkal, melyek lelkem összetépték, mondá:

– Édes barátom, én nem tudom, én nem kérdem, hova lett Miklós, hanem a mikor ő majd előjön s esküvőnknél jelen lehet: akkor neked adom kezem. Addig csak szivem legyen tiéd, mely élni fog eltávozott barátunk emlékének fájdalmával. Adjon neked az élet enyhülést.

– Oh Bóra, én nem akartam megölni Miklóst!

Ennyit tudtam mondani s aztán eltántorogtam onnan. Elhagytam azt a vidéket, elhagytam apám és anyám, és sohasem tudtam többé visszamenni. Több mint ötven éve hordom és táplálom e nyomorult élet kínjait.

* * *

– – Az aggastyán kimerült e beszéd alatt. Minő élet s mekkora fájdalom volt az övé! Beszéde végén már csak suttogni tudott.

– Itt vagyok, fiu – szólt – e vérszinü ágyban. Mindenütt és mindig – ha lefeküdtem – azt a vért láttam, mely egyetlen barátom mellől szivárgott a szakadék partján, a zöld gyepen. E vérszinü ágyban legkevésbbé látom azt!

– Te vagy fiu, az első ember, ki abból a világból, melyet én örökre elhagytam, ide jöttél. De te sem jösz többé és más sem jön.

– Te hoztad fiu, az első örömhírt, te mondád, hogy Bóra szivére tétette a halálban azt az arczképet, melyen az enyém is ott volt. Ez a hír volt ötven év óta egyetlen boldogságom. Ezzel megyek a sírba. Azt az arczképet, fejem fölött, te is szivemre tedd.

– De oda tedd. Egy óra mulva ott legyen.

Szólni akartam, de az öreg behunyta szemét. Én alig tudtam könyeimet visszatartani. Most már tudtam a csonka arczkép történetét.

Még egyszer felnyitá szemeit, melyekben már nem az a fény lángolt, mely a földieké. Elhaló hangon mondá:

– Fiu, szivemre tedd a képet.

Többé nem szólt és nem mozdult.

A nap már lealkonyodott. A kis szakács lámpákat hozott be. A kis szakácscsal bejöttek az ebek is. Azt hittem, alszik az öreg.

Az ebek oda mentek hozzá, megnyalták kezét s szomoruan el kezdtek üvölteni.

* * *

– – Most már ott nyugszik a gyümölcsös fák alatt, melyek minden tavaszszal virágot hoznak, s a csonka arczkép ott nyugszik szive fölött, mely többé nem hoz virágot soha.

TARTALOM.

=A ki örökké bujdosott.=

Magyarországban 3

(Menekülés a Száván keresztül. – Két bujdosó nyomtalanul elvesz. – Henri a vármegyékben. – A veperdi biró. – A lakompaki uriszék. – Kik élnek még, a kik látták a bujdosót?)

Hadifoglyok – bányarabok 17

(A nagy császárt gyalázni nem engedik. – Megfojtják az orosz tábornokot. – Hetven franczia meghal, a többit elviszik az uráli bányákba. – Petropavlovszkojban.)

A szökés az Urálból 25

(A katonai kormányzó gazdaasszonya. – Utlevelet kapnak. – Verchoturjében és Irbitben. – A dalmatovi jólelkü barát. – A karavánok. – A sós pusztákon. – Végre elérik, a kik elérik, Orenburgot.)

Orenburgban 42

(A hadzsi. – A szent Nikolai zárda. – A dologház és szivtelen igazgatója. – Dulemba részvéttel van. – Demidoff herczeg. – A szabadulás.)

A gaz kalmuk 55

(A francziák két csapatra oszlanak. – Az egyik csapat Lengyelország felé menekül. – Ennek nyoma vesz. – A kalmuk hajós-gazda. – Éjjel megrohanják a francziákat. – Kiteszik őket a puszta szigetre. – A halál révén.)

A szigeteken 68

(A halálból most megmenekülnek. – A teknős béka. – A Betegek szigete. – Holttestek a puszta szigeten. – A kalmuk csikós. – Tüzük is van, hajlékuk is van. – A tutajon vízre szállnak.)

Ázsiai műhelyben 88

(Utasokkal találkoznak. – A kirdai baleset. – A jenotajevszki fogság. – A kalmuk csikós megint segit. – Balán uraság. – Valahára jól érzik magukat. – Ujra föltámad a vágy: meglátni Francziaországot. – Hiába!)

Ujabb bujdosás 109

(Mussza Nukhár bej. – Egy franczia megnősül és Ázsiában marad. – Megalkuvás a cserkeszekkel. – A sós pusztákon. – Valahára a tengerhez érnek. – Karaszor bég. – Megint csak rabszolgákká válnak.)

A tengeren 133

(A rabszolgakereskedő-hajó személyzete. – Szanatoglu, az örmény. – Karaszor bég dühös a francziákra. – Lehetetlen a szabadulás. – Trebizondba érnek.)

Az örmény cselszövénye 149

(Karaszor bég palotái. – Szanatoglu megcsalja a francziákat. – A francziák nem tudják, mit csinálnak. – A mollah és a müderrisz. – Az irtóztató éjszaka. – Az örményt megölik. – Négy franczia is meghal.)

A rabszolgakereskedő háremében 169

(A francziák Mohamed hitére térnek. – Az eunukhok. – Bülbül Baba. – A két cserkesz testvér. – Férfi lopódzik be a hárembe. – A francziákat elviszik Konstantinápolyba.)

A török szultán háremében 184

(A sztambuli rabszolga vásár. – Három franczia együtt marad, a többinek nyoma vesz. – Kamerije szultána. – A háremi élet.)

A török szultán meghal 206

(Ujabb aggodalmak. – A jó szultána megbukik. – Gülnár szultána. – A három franczia együtt marad most is. – Kirándulás Kis-Ázsiába. – A francziák megszöknek.)

A bujdosás vége 221

(A Dardanellák partjain Ázsiában és Európában. – A bujdosók a keresztyének közt is szerencsétlenek. – A magyar biróság megmenti az utolsó francziát.)

=Elbeszélések.=

Az utolsó Palásthy 233

A ki meghalt, mégis él 241

Mikor a Megváltó született… 272

A megcsonkitott arczkép 290

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

53 |legidősebbbje is |legidősebbje is

134 |fialal, erőteljes |fiatal, erőteljes

167 |Francziaország viszontlátásánák |Francziaország viszontlátásának

181 |pénzvágy-erősebb |pénzvágy erősebb

192 |Khadimhasi valószínüleg |Khadimbasi valószínüleg]