Part 3

Az első hadjárat azzal végződött, hogy Mária Terézia Boroszlóban külön békét kötött II. Frigyessel, átengedve neki Szilézia legszebb részét s azzal a porosz hadsereg szépen hazament. A bajor sereget már a magyarok, osztrákok tönkre verték s akkor aztán, egyesült erővel fordultak a Prágában uralkodó francziáknak. Azok télben hóban menekültek haza, üldöztetve Festetics tábornok huszárezredeitől s jó ha egyharmad része meglátta a szép Francziaországot. A király segithetett volna ugyan tönkre vert hadvezérén, Bellisle herczegen, mert ott állt a Rajna mellett egy derék sereggel: de hát mással volt elfoglalva. A szép Chateauroux herczegnő, a hugával együtt meglátogatta a táborban a királyt s enyhülést hozott neki a hadjárat fáradalmaiért s a közben XV. Lajos elfeledé az egész háborut. A királyi sátor előtt a testőr svájcziak dalolták fenhangon a gunyverset: «Ah madame Enroux! Je deviendrai fou. Si je ne vous baise!» (Ah, Enroux asszonyság! Mindjárt kitör a kórság: Ha meg nem csókolhatlak!)

A sok édességnek az lett a hatása, hogy a király belebetegedett s akkor aztán hosszú ideig nem volt kedve semmiféle vitézkedéshez.

Ebben a mizeráblis állapotában riasztá föl az a rémhir, hogy a rettenetes Trenk Ferencz átusztatott a Rajnán ötezer pandurjával s széltében öl, vág, rabol, sarczoltatja és gyujtogatja a szép elszászi városokat szerte.

Trenk Ferencz átvitte a háború fáklyáit magába Frankhonba.

Trenk pandur-csapatja teljesen felzavarta a franczia hadakat. A rendes hadi taktika csuffá lett téve a szokatlan harczmód által. Ezek derék harczot ritkán álltak; ha kemény ellentállásra találtak, megfordultak, szétfutottak; de néhány óra mulva ismét egy csapatban voltak s ujra kezdték a támadást. Ravasz megfutással maguk után csalták az ellenséget s elrejtett czimboráikkal egyszerre két tűz közé fogták: mikor az ellenfél azt hitte, hogy elkergette őket, egyszerre csak azt vette észre, hogy már a háta mögött vannak. Soha az ellenséget éjszaka nem hagyták pihenni s hihetetlen utakat tudtak belovagolni az éj sötétjében.

Embereik és lovaik abból a fajtából valók, a mely minden viszontagságaihoz az időjárásnak hozzá van edzve, maguk a paripák is csikó koruktól kezdve az erdőn nőttek fel, télen nyáron soha akolban nem voltak; a lovasaiknak is többször adott szállást a bokor, mint a csárda. Fegyvereik is olyan ismeretlenek. A horgas fokos, a mely ellen a sisak meg nem véd; a pányva, a mivel az ellenfelet lováról lerántják; a görbe kard, a handzsár, a mi veszedelmes eszköz összekeveredett tusában; lőni tudnak puskával lóhátról futás közben, s kurta nyelű baltáikkal czélba hajítanak, hogy az az élével áll meg. Pardont nem adnak senkinek. Házakat, templomokat előbb kirabolnak, azután felgyujtják. Istent nem ismernek, a hol egy pap akad a kezükbe, azt kegyetlenül elverik. Ebben a vezérük jár elől a példával: papokat eldöngetni, reverendákat kiporolni, ez az ő legkedvesebb mulatsága. (Majd lesz még erről szó!)

Trenk martalócz-csapatjai Strassburgig elszáguldoztak, s ez alatt Nádasdy tábornok egész kényelmesen hidat verhetett a Rajnán s átkelhetett a hadtestével. Egy nappal később maga Károly főherczeg is átvonult a derék sereggel.

Az osztrák és magyar seregek hatvanezer főnyi erővel álltak Elszászban. Egy év előtt még a francziák voltak Csehország urai.

A franczia király kórágyán olvasá vezére, Noilles herczeg tudósitását a magyarok és osztrákok kellemetlen látogatásáról: a vezér azt kérdezte, hogy mit csináljon? A király átadta a jelentést Chateauroux herczegnőnek, a herczegnő átadta a bibornok miniszternek; a király káromkodott, a herczegnő sirt, a bibornok fohászkodott; de a fővezérnek egyik sem mondta meg, hogy mit csináljon.

VI. FEJEZET. CZIRCZE.

II. Frigyesnek sokkal több gondot szerzett az osztrák-magyar seregek betörése Francziaországba, mint XV. Lajosnak.

Közte és Mária Terézia között békekötés volt. De hiszen arra való a diplomaczia, hogy a hol békesség van, azt elrontsa.

Az ürügy megvolt. Mária Terézia a szegény német császár lába alól kihuzta a földet; egész Bajorországot kezében tartá. Már pedig az illendő dolog, hogy a ki egyszer német császár, annak valami birtoka legyen is a német földön: tiszteletbeli császár nem lehet az ember! Aztán élni is csak kell valamiből, egy császár nem telelhetett ki csupa diszlakomákból.

E végett II. Frigyes követe sürgető előterjesztéseket tett Mária Teréziánál, különösen a Trenk pandur-hadának kegyetlen hadviselése miatt. A férfilelkü asszonynál azonban a legyőzött ellenség számára nem volt irgalom.

Mária Terézia szóba sem állt a burkus követtel, sőt mikor az már nagyon követelő kezdett lenni, az udvari bolondját utasitá, hogy fizesse ki őt apró pénzzel.

A királynő tréfamestere egy kálvinista peregrinus diák volt, a kinek furfangjait megörökité a krónika.

Áron diák a porosz követnek ezt a példát mesélte el szép hegedüszóban. (Mikor tudniillik az a Trenk Ferencz kegyetlenkedései fölött lamentált.)

– Tudod komám: egyszer egy parasztot megtámadott az utczán a földes urnak a sinkoránja. A parasztnál vasvilla volt, s ezzel olyan erősen védelmezte magát, hogy a molosszus kutyát agyonszurta. Nagyon megharagudott ezért a földesur: «Hát ebadta! nem tudtad magadat a kutyám ellen a vasvillád nyelével védelmezni?» «Azt tevém lesz, nemes uram bizonynyal, monda a paraszt, ha a te kutyád is a farkával akart volna megharapni.»

A mese nagyon érthető volt.

Megharagudott-e ezért II. Frigyes? az nem bizonyos. Trenk Frigyes azt állitja, hogy felindult. A nagy király azonban nagy szinész is volt. Környezete előtt azt a szerepet játszotta, hogy ő lelke hajlamai ellenére, a királynő kiméletlensége által kényszeríttetik ujból fegyverhez nyulni. Pedig már akkor alá volt irva a titkos szerződése egyfelől a franczia királylyal, másfelől a német császárral, mely szerződés pontozatai szerint az alatt, a míg a franczia hadsereg az Elszászba betört osztrák-magyar derék sereget megtámadja és megveri, II. Frigyes bevonul Csehországba, azt elfoglalja s felét magának megtartja, felét Bajorországhoz csatolja, a hová az elüzött császárt visszahelyezi.

Ő azután tudott utasítást adni a francziáknak.

A hol magyar seregekkel állnak szemközt, ne várják be a támadást: hanem ők előzzék meg azokat rohammal.

Egy szeptemberi reggelen valamennyi főtisztet felhivatott magához Frigyes király Potsdamba. Igen jól tudta előttük adni a skrupulozus filozófust, a kit a fátum hatalma ismét a fegyverre appellálni kényszerit. Az igazi oka a háboru ujból megkezdésére azonban leginkább az volt, hogy Mária Teréziának főhadserege tul járt a Rajnán s a királynő, a békekötésben bizva, saját országait csaknem védtelenül hagyta.

Frigyes királynak Prágáig való előnyomulása inkább sétajárásnak mondható, mint hadjáratnak. Senki sem állt az utjában. Szászország kedélyesen ajtót, kaput nyitott előtte.

II. Frigyes a hadizenet után tizednapra Prága előtt állt három hadtestével: a negyedik, Schwerin hadteste, egy nappal később érkezett meg Szilézia felől a Moldva tulsó oldalán.

Prágát Harsch osztrák tábornok tartá megszállva tizennyolczezernyi hadsereggel.

Ez a név is egyike a korszak nevezetességeinek.

Ha mai napság egy operette librettistája egy ilyen generálist próbálna szinpadra hozni, a kritika agyonverné érte.

Először is azt tette, hogy a francziák által, a tavalyi nagy nyakrafőre retirálásban ott feledett hajóhidat szépen ott hagyta az érkező burkusoknak. Azok külömben kénytelenek lettek volna hetekig várni, a mig a pontonjaik utánuk érkeznek. Igy azonban a kész hidat maguk előtt találva, azon menten keresztül költözének s Prágát körülfogták.

Azután azt a genialitást követte el Harsch generális, hogy a várost uraló Ziskahegy fellegvárába csupán negyven horvát határőrt helyezett el. Ezt a veszedelmes állást kellett volna teljes erőfeszitéssel megvédelmeznie.

Igy azonban az a negyven granicsár épen csak arra volt jó, hogy a porosz granátosok előtt leereszsze a felvonó hidat, nehogy azok létrákon legyenek kénytelenek a falakra felmászni.

Akkor azután Frigyes király ugyanebből a ziskahegyi várból kezdé el lövetni Prágát.

Harsch generális persze oda föl a magasba nem tudott lövetni: hát csak türte egy darabig a mulatságot. Mikor aztán megsokalta az ágyuzást, tizenkét napi követésre méltó keresztényi türelem után, akkor elővette a legjobbik eszét és kapitulált. Tizennyolczezer ember lerakta a puskát, a nélkül, hogy annak a hangjában gyönyörködött volna. Soha országot olcsóbb áron nem vettek, mint Frigyes király ezuttal Bohémiát.

A cseh főurak és polgárok siettek lábaihoz rakni hódolataikat.

Csakhogy ezzel nem volt a háborunak vége.

Az a rendkivüli és hihetetlenséggel határos fordulat következett be, hogy a mint Károly főherczeg és Nádasdy meghallották, hogy Frigyes király betört Csehországba, nem kérdezték meg elébb a bécsi főhaditanácstól, hogy mit csináljanak, hanem rögtön visszafordultak, átkeltek a Rajnán s olyan gyorsan, a hogy mentek, vissza is tértek Bajorországon át Csehországba. Elől sietett Trenk Ferencz a pandurjaival.

És Noilles herczeg, a kinek a franczia hadsereggel sakkban kellett volna tartani Károly főherczeg seregét, igazi mivelt francziához illő udvariassággal engedte neki, hogy magát rekomendálva, hazatérjen.

Trenk Frigyes nagy kegyében állt ekkor II. Frigyes királynak. Most is, mint azelőtt Berlinben és Charlottenburgban, a királylyal egy asztalnál étkezett. Ahogy amott részesült ludmájpástétomokban, úgy szelte meg itt a királylyal ugyanazt a pumpernikkelt (a derczekenyér legkomiszabb fajtáját).

II. Frigyes otthon tudott gourmand lenni: válogatós volt a borokban s a szakácsának utasitásokat adott; a táborzás alatt pedig ette azt a rosszul sült kenyeret, a mit a közkatonája, sütötte hozzá maga a szalonnát a bivouac tüze mellett, hált a puszta földön, feje alatt egy kéve zsuppal. S legfeljebb rámordult a közkatonára, a ki a feje alól kihuzta a szalmát: «Te ficzkó! Nekem is hagyj valamit!»

Ezért imádták is a katonái.

Hetekig nem váltott öltönyt s a lábáról le nem huzta a csizmát. Nagy sárban leszállt a lováról s együtt gyalogolt a latyakban a gránátosaival.

Trenk Frigyes hű követője volt a mesterének. Neki is bő lakomaja volt a földbefagyott répa, a mit a parasztok a mezőn feledtek.

És nem sokára bőséges alkalmuk nyilt a koplalásra.

Megérkezett nagy lóhalálában Trenk a pandurjaival, az «örök» Nádasdy a magyar huszárjaival s ettől fogva a diadalmas porosz hadsereg maga lett körülzárva.

Nem jöttek azok ütközetet állni, csak épen az élelmi szereiket fogdosták el a poroszoknak.

A katona még csak kiállja a koplalást, de a ló elpusztul, ha szénát abrakot nem kap.

A hatalmas porosz sereg hat hét alatt negyvenkét ezer embert veszített a soraiból, a nélkül, hogy egy ágyulövést hallott volna. Elhordta őket az éhség és a tábori nyavalya. A legtöbb átszökött az ellenséghez, a hol volt mit enni.

Utoljára a «rettenetes Trenk» átvádolt a zajló Elbe folyón Pardubiczig s a poroszoknak minden felhalmozott széna és szalmakészletét felgyujtotta. Ezzel az inség a végső fokra hágott a táborban.

A pardubiczi takarmányhalmaz megsemmisítése után Frigyes király is kénytelen volt a barbár módszerhez folyamodni: erőszakos rekvirálás utján beszerezni a szénát, zabot.

Csakhogy érteni kell ahhoz! Nem olyan könnyü az a rablás, mint a hogy az ekszczellencziás urak gondolják. Annak akadémiája van. A burkusok pedig elemi ismeretekkel sem birtak e magas szaktudományban. Valahányszor szénázó csapatot küldött a király a vidékre, az mind egy lábig odaveszett: hirmondó sem került vissza belőle. Azokat Trenk pandurjai levágták. Lopni nehéz, de tolvajoktól lopni, az igazán nehéz.

Egyszer aztán, mikor annyira ment az inség a táborban, hogy a király lovának is csak komisz kenyeret tudtak adni abrak helyett, azt mondta Trenk Frigyes: «No most én megyek ki szénázni, majd megmutatom én, hogy mi annak a módja?» A király felszabadította rá.

Frigyes kiválasztott maga mellé ötven derék sziléziai huszárt és huszonöt gyalog vadászt s azokkal kora hajnalban neki vágott a széles világnak, jó szerencsére.

De félnapi járóra Prága körül nem talált Trenk Frigyes se egy tanyát, se egy majorlakot, a melyiknek teteje lett volna. Ott már mind a másik Trenk járt s az mindent fölégetett: még a kutakat is behányatta.

Még beljebb kellett hatolni a kis csapatnak, étlen szomjan.

Ha nyár lett volna, legalább a lovak egyet haraphattak volna a füből: de tél volt, hó fedte a mezőt.

Végre, a mint egy erdőből kibukkantak, nagy örömükre egy szép dombtetőn egy kolostort pillantának meg s tul a dombon egy csinos, rendezett falut s annak a szélében egy urasági kastélyt. A kastélynak vörös teteje volt, középen tornyocskával, mögötte szép nagy park, körülpalánkozva: biztató jelenség volt, hogy a kémény füstöl. Ott sütnek, főznek.

Trenk Frigyes úgy osztá fel a csapatját, hogy az ötven huszár tegyen látogatást a klastromban s a mi áldást a barátoktól beszerezhet, azt hozza el magával; ő maga pedig a huszonöt vadászszal meglepi az urasági kastélyt. A parasztoktól nem lehet tartani, azok félnek a puskától.

Könnyü volt a kastélyba a bevonulás: nyitva volt a kapu. Az udvaron ácsorgott a sáfár. Azzal nagy hirtelen megértette Trenk Frigyes, hogy miért jött? Szénát, szalmát akar vinni a király serege számára. Utalványt ád róla, bármi áron adják. A sáfár azt mondta, hogy igen szivesen adják: van széna is, szalma is elég, szekér is áll a fészerben valami tiz, a mire felrakhatják: de hozzávaló forspont nincsen. A magyarok minden lovat elvittek. Egyebet nem bántottak. Ez a kastély és az uradalom Sch..n grófé, a ki maga is az osztrák hadseregnél szolgál, generális rangban.

Ez már derék fogás! Egy osztrák tábornok kazlából huzni a szénát.

Frigyes rögtön neki állította a vadászait, hogy a szénaraktárból nagy gyorsan rakják meg a szekereket: majd azután szétnézhetnek, hogy a maguk számára is kapjanak valami harapni valót. Első a ló, azután az ember.

Maga is éhes volt pedig, huszonnégy órai koplalás után. A mig a vadászok a szénával bajlódtak, ő maga felrontott a kastélyba.

Elvadul az ember erkölcse a háboruban. Ez a finom gavallér az egyik kezében a kivont kardját, a másikban a felhuzott sárkányu pisztolyát tartva, vágásra, lövésre készen, csörtetett be az idegen uri lakba.

A kastély a régi patriarkális modorban épült, magas földszintre; a tágas nagy pitvarból egyenesen a konyhába kellett lépnie, onnan nyiltak az ajtók az urak és vendégek szobáiba.

A bástyányi nagy tűzhelyen hatalmas parázshalom izzott s ennek a tüzénél forgatott egy fehér sipkás vén szakács egy nyársra huzott ludat. Egy szép pirosra megsütött ludat, a minek a zsirja az alatta levő serpenyőbe csöpögött.

A sültnek a szaga felütötte a berohanó katonának az orrát. Két hét óta nem volt már egy falat hus a szájában.

Az ember vademberré lesz a tábori életben. Kannibáli ösztönök nőnek fel benne, mint a megivott vizi borju.

Odarohant a tűzhelyhez.

– Ide azzal a luddal! ordítá a szakácsra. S nem várva a kapitulácziót, kikapta annak a kezéből. Pedig adta volna az önkényt is, agyon rémülve a mellére szegzett pisztolytól.

S minthogy három keze nincs az embernek, Trenk Frigyes, hogy a nyársot is, meg a pisztolyt is tarthassa, kénytelen volt a kivont kardját a foga közé szorítani.

Szép figura lehetett.

Egy ezüst mellvértes óriás, egyik kezében pisztolylyal, másikban egy sült ludba mártott nyárssal, fogai közt egy éles karddal.

Rohant a prédájával a legelső oldalajtó felé.

Mi volt a szándéka?

Hát az, hogy megegye az egész sült ludat. Egyedül maga, úgy, hogy a katonái észre ne vegyék; meg ne kelljen velük osztani.

Ah, egy kiéhezett fiatal gyomor nem ismeri a lovagiasságot, a pajtásságot. Az ember olyan szép állat ilyenkor, mint a farkas.

Az első szobában, a melybe Frigyes berontott, butító sötétség volt: az ablaktáblák mind be voltak zárva. Hanem egy oldalajtó függönye mögül valami zöldes világosság szűrődött át, hosszú sugárküllőt vetve a sötét szobába. Frigyes odasietett s a sült ludas vasnyárs hegyével félretolta a nehéz brokát függönyt.

Ott aztán megtorpant: a lélekzete is elállt a bámulattól.

Egy hosszú terem nyilt meg előtte, gazdag rokokó butorzattal, mely mélységében egy alkoveban záródott. – Szemközt egyetlen magas ablak vetett világot a szobába, ólomba körített zöld és sárga talp-üvegeken át. A kerevet előtt egy selyemdamaszttal terített sárkánylábu asztal állt, azon pástétom, sütemény, déligyümölcs ezüst tálakon; hosszú nyaku palaczkok, illatgőzölgő punchos üst. Inyencz lakoma!

De nem ez a látvány állítá meg helyében a szilaj hadfit, hanem valami más.

A fülke szétnyilt kárpitja közül egy női alak jött elő: épen úgy, mint Anadyomene a habokból. A függöny tengerszin selyem volt. Mint mikor Cythere tengertajtékból megszületett. Egy tündér alak, kinek nem volt egyéb takarója, mint a nyers selyemhez szinlő hosszú hajzata. Az ablak zöld világítása mellett a csábalak rózsaszinűnek látszott; de a mi aranyos volt rajta, az annál aranyosabb lett.

S a hölgy, a kit így megleptek, nem sikoltott fel a belépő férfi láttára, nem sietett függönyeivel eltakarni circei bájait, hangosan elkaczagta magát, mikor Frigyest meglátta.

Hiszen volt is rajta kaczagni való! De ez a kaczagás a szép, eleven szobrot még varázslóbbá tette.

Frigyes elvesztette az eszét. Van még az éhségnél is erősebb indulat. Kard, pisztoly, nyárs mind egyszerre a földre lett dobva; a lovag egy szökéssel otttermett a kaczagó nő előtt s a lábai elé térdelve, átölelte annak a termetét.

– Parbleu! Ce cuirasse me gène; mondá a meglepett hölgy.

Percz mulva mellvért le volt dobva. Aztán a dolmány is (annak meg a zsinórja karczol). A hölgy segített.

– Ah, c’est un beau garcon! Que vous étes un bel homme! Hizelkedék a gyönyörű démon s kétfelé pödörve az ifjunak kunkora bajuszát, egy forró, örjöngő, észrabló csókot nyomott az ajkára. «Vous dinez avec moi.»

Aztán odavonta magával a kerevetre s tömte a kezével a szájába az ételt, itatta a kisebb-nagyobb poharakból; másik karjával átölelte a nyakát. Nem tudni, a pohár volt-e több, vagy a csók? S melyik volt az édesebb, a mámorítóbb?

Frigyesnek egy pillanatja sem volt, hogy arra a kérdésre megfelelhessen magának: vajjon micsoda ez a hölgy? – Mi a magyarázata ennek az őrjöngéssel határos szenvedélynek? Talán védelmi mód ez nála, a mivel a kastélyát kármentesíti a felprédálástól? Akkor nagyon sikeres stratagema! Vagy a temperamentuma viszi ilyen rendkivüli helyzetbe? Mind ez végig futott az agyában; de nem sokat töprengett fölötte. Hadjáratban a jó szerencsét két kézzel öleli át az ember, s nem hágy semmit a pohár fenekén.

Csak későre kérdezték meg egymástól: hogy hivnak gyönyörüségem?

«Frigyes!» – «Miranda!»

Akkor aztán egymás fülébe suttogtak: «ah mon Fredrigo! Ah mia Miranda!» Végén már olaszul beszéltek. Ez az igazi szerelem nyelve.

Egyszer csak nagy lárma támad künn a kastély udvaron; jajgatás, káromkodás, kardcsattogás, lódobogással vegyest.

Trenk Frigyes ekkor tért egyszerre eszéhez kettős mámorából.

– Itt az ellenség!

A hölgy hirtelen egy selyem falbalát öltött magára s az ablakhoz futott, lenézett az udvarra.

– Magyar huszárok vannak itt! Meglepték a vadászokat. Suttogá Frigyesnek.

Frigyes gyorsan felszökött helyéből s nem keresve se vértjét, se dolmányát, a földre dobott kardjáért, pisztolyáért rohant, s futni akart.

Miranda utját állta s a nyakába csimpajkozott.

– Hová akarsz menni?

– A katonáimhoz.

– Azokon már nem segithetsz. Azok gulába rakták a puskáikat az udvaron; a huszárok a szénapajtában nyomták el őket, fegyvertelenül.

– Akkor megöletem magamat. Ezt a szégyent túl nem élem.

– Legyen eszed! Én megmentelek. Vedd magadra gyorsan a dolmányod, a vérted. Itt egy rejtek, a hol az ellenség rád nem talál.

Azzal egy nagy arczképet rámástól elforditva sarkában, a mögött egy mély fülkét mutatott Frigyesnek, a melyben elrejtheti magát.

Trenk Frigyes gyanakodva nézett a hölgy szemébe.

– Siess, siess! Tuszkolta az őt a fülke felé; a közben segitett neki a mellvértjét felkapcsolni.

Frigyes vonakodott.

– Ha fölfedeznek: élve nem hagyom magam elfogni. Ezzel a pisztolylyal a fejemet szétzuzom.

– Te most azt hiszed ugy-e, hogy én rossz démon vagyok, a ki azért jöttem eléd ilyen csábalakban, azért ölelgettelek, csábítgattalak, hogy az alatt az ellenség meglepjen, hogy eláruljalak. Majd jobban megismersz később. Nem most találkozunk utoljára. Én téged enyémmé akarlak tenni. Veled együtt üdvözülni, vagy elkárhozni. Csak egy óranegyedig engedelmeskedjél nekem, én megmentelek.

– Mit nekem az élet, ha a becsületem odavész. A katona becsület nélkül nem élhet.

– A becsületedet is visszaadom. Látni fogod. Vártalak. Előkészületeket tettem az elfogadásodra. Tudom, ki vagy. Szükségem van rád. Megszabadítalak.

De Frigyes még sem engedte magát a rejtek-oduba betuszkoltatni; hanem odaállt az ajtóba, kardját öklébe szorítva, elszántan, a hány ellenfél bedugja a fejét a függönyön, azt rögtön ketté hasítani.

– Oh, milyen szép vagy most, hizelkedék a tündérnő. Igazi félisten vagy! s bámulattal járta körül a harczra kész viadort.

Egyszer csak puskalövések hangzottak az udvaron, lódobogás, kardcsattogás, verekedő férfiak káromkodása.

Frigyes odafutott az ablakhoz s kinézett az udvarra.

Mennyei látvány volt. Az ő huszárjai érkeztek meg: élükön a derék Norbert, a veterán strázsamester. Valaki értesítette őket a klastromban, hogy vezérük veszélyben van s ők azonnal ott hagyták a lakomázást, lóra kaptak s a válságos pillanatban megérkeztek.

A magyar huszárok pedig ugyanabba a hibába estek, a mit a porosz vadászok elkövettek, hogy nem hagytak kivül őröket: azt hitték, nincs több ellenség. Lovaikról leszállva, fosztogatták a foglyul ejtett vadászokat s mikor a sziléziai lovasok berohantak a kapun, olyan zavar támadt köztük, hogy a lovaikat sem találták. A ki lóra tudott kapni, az kiki a maga öklére igyekezett keresztül vágni magát az ellenségen; egy kis csapatnak sikerült is megmenekülni; de a nagyobb rész foglyul esett, azok között a csapatot vezető hadnagy. A Kálnoky-ezredből való huszárok voltak.

E dühös küzdelmet Frigyesnek az ablakból kellett nézni. Le akart futni a katonái közé; de nem eresztették. A tündérnő a nyakába csimpajkozott, nem birta a karjait lefejteni magáról, a lábait is akadályozta minden módon a lépésben, úgy tartá átfonva, mint egy jaguár a prédáját.

– Nem mégy oda! Elvégzik nálad nélkül. Elegen vannak.

Frigyes dühös volt; káromkodott; de nem tudott segíteni magán. Meg kellett volna fojtania azt a nőt, hogy megszabaduljon tőle. Csak akkor bocsátá az el, mikor az udvaron a diadalüvöltés felhangzott: «Hurrah Frigyes király!» Trenk öcs vitézei leverték Trenk bátya katonáit.

Trenk Frigyes reszketett, mint egy gyermek. Düh, szégyen, hideglelés rázta.

Künn az előteremben sarkantyus lépések hangzottak. Frigyes kiszökött a fényes boudoirból, hogy vitézei itt ne találják.

A derék Norbert jött eléje; csimbókba kötött hajáról csepegett az izzadság, pofáján feketéllett a lőporfüst. – Jelenté, hogy szerencsés időben érkezett meg; az ellenségből két halott, öt nehéz sebesült, huszonkettő fogoly, köztük a hadnagy. Ellenben a vadászok közül is levágtak kettőt.

– Hogyan értesültetek a veszélyről? kérdezé Frigyes.

– Egy paraszt futott hozzánk ezzel a czédulával.

Női írás volt: «Siessetek rögtön a kastélyba, ellenség meglepett».

– Ki irhatta ezt?

Frigyes eltette a czédulát.

– Jelentem alásan, mondá a strázsamester, a barátok rám erőtették ezt az erszényt. Százötven arany van benne.

Trenk Frigyes átvette az erszényt: azzal feltette a sisakját s az őrmester kiséretében lement a kastélyból az udarra. Azt mutatta a katonái előtt, mintha ez az egész csetepaté az ő előre kicsinált stratagémája lett volna. – A barátoktól kapott erszényt átadta az őrmesternek.

– Adjon kend belőle minden huszárnak két aranyat, a vadászoknak egyet, a többit tartsa meg jutalmul magának. Aztán mindenki egy levelet tegyen a nyelvére!

– Úgy lesz.

– Először is a sebesülteket kell bekötözni, azután a halottakat katonai tisztességgel eltemetni. Az elfogott lovakat a szénás szekerek elé lehet fogni; este előtt indulunk visszafelé.