Part 4

Norbert vitéz sietett a kapott parancsokat végrehajtani.

Frigyes pedig megdicsérte a katonáit vitéz magaviseletükért s azzal ismét visszatért a kastélyba.

A delnő már akkor a divat parancsolta kostümeban állt előtte; virágfüzéres vertugadin rejtette termetét, dereka halcsont pánczél közé fűzve, haja tornyos frizurában, kezében legyező. Valódi nagyvilági dáma volt.

– Madame! mondá Frigyes, miután a delnő kecses kézmozdulatával kijelölt karszékben helyet foglalt. Kegyed volt az, a ki ezt a czédulát a huszárjaimhoz küldte?

A hölgy némán bólintott fejével.

– De azt elébb kellett kegyednek megirni és elküldeni, a mint én ide érkeztem.

– Mindenről értesülve voltam, a mi készülőben van. Hogy önök ide tartanak. Hogy a park mellett egy csapat huszár áll lesben. Könnyű volt a következményeket előre látni.

– De hiszen azok a huszárok kegyednek hazafiai, mi pedig ellenségei vagyunk.

– Papagály! Hát ki mondta azt magának, hogy mi hivei vagyunk a magyar királynénak? Ha a harmadévi bevonulásnál Prágában ott lett volna maga, (akkor még gyerek volt) láthatta volna, hogy a cseh nemesség milyen fényes tömegben sietett Frigyes királynak bemutatni a hódolatát: mi nem akarunk Ausztriához tartozni: mi nekünk az ellenségünk a jó barátunk.

Azután megismertette a delnő Trenk Frigyest rövideden a maga élettörténetével.

Ő e nemesi kastély urnője: özvegy; férje a csatatéren esett el Nápolyban. Atyja olasz gróf volt, a ki őt hajlama ellen adta férjhez egy cseh főnemeshez, a ki Károly császár seregében szolgált.

Az olasz vér korán követelte a jussát. De abból kevés része lehetett a bécsi udvarnál. Az ifju királynő szigoru volt. Mirandát rövid időn beneschaui kastélyába száműzték.

Unalmas, egyhangú özvegység napjai következtek.

S a hölgy szivében egy légiója lakott azoknak az ördögöknek, a kik soha nem alusznak.

Mintha két külömböző nő lett volna az az elébbeni, meg a mostani. Ez még tegezni sem engedte magát s a kezéhez sem engedett nyulni. Vendégét tiszteletteljes távolban tartá magától s fekete kávét töltögetett neki, ezt az ébrentartó, kijózanító filtrát.

– Most van időnk a fecsegésre, mondá, szivarra gyujtva chemikus gépnél. A szivar is ujdonság volt abban az időben, a tűzcsináló gép is, mely platintaplóra bocsátott oxygénnel produkált lángot. Önnek a katonái a szekerek megrakásával nem lesznek készen hamarább alkonyatnál, s önnek be kell várni az estét, hogy utra keljen. – Azon az uton, a melyen idejött, vissza nem mehet. – Azt már elállták az ön nagybátyjának a pandurjai. Az a néhány huszár, a kit önök most ebből a csetepatéból elszalasztottak, az egész Trenk csapatot fel fogja lármázni. Ön azon az egyenes uton, amelyen jött, visszatérett okvetlenűl a másik Trenk körme közé kerül. Szerencséje önnek, hogy több fuvarozó csapat is őgyeleg a vidéken, a kik a pandurok figyelmét önről elvonják. Ön pedig a megrakott szekereivel az egész Trenk dandár háta mögött, kényelmesen az országuton haladva, nagyot kerül a király sátoráig. Ebben az irányban sehol sem fog ellenségre akadni. Károly főherczeg az osztrák és magyar derék sereggel Szászországban táboroz; odavárja a porosz királyt, a kit most csak a rendetlen lovasság és Trenk pandurjai rajzanak körül. A királyt már utban fogja ön találni.

Trenk Frigyes különös tekintettel bámult a hölgyre.

– Ön most azon gondolkozik ugyebár, hogy mit tartson felőlem. Az első fogadtatás és a mostani értekezés után? Vajjon erotomaniás hysterika bolonddal van-e dolga? vagy egy varázsló charlatánnővel, a ki clairvoyanceban dolgozik? Egy szó meg fogja magyarázni a rejtélyt. Én Trenk Ferencz ángya vagyok: felesége az én testvérnéném volt. Most már kitalálhatja ön, hogy honnan ismerem én Trenk Ferencznek az utait és miért árulom el Trenk Ferenczet az öcscse, Frigyes előtt!

Frigyes a fejét rázta tagadólag.

– Nem tudja ön? E szerint ön nem is hallott tán Trenk Ferencz neje tragikus haláláról?

– Apám házánál nem beszéltek róla soha. Nem tudom, hogy nős volt.

– Jó okuk volt rá, hogy a gyermekek előtt nem beszéltek a nagybátyjukról.

– Annyit hallottam a nagybátyámról, hogy az orosz hadseregnél szolgált s ott igen vitézül viselte magát; de a feljebbvalói ellen való rossz magaviselete miatt elbocsátották a szolgálatból.

– Hogy legyen önnek fogalma arról, hogy milyen ember önnek a nagybátyja, csak az utolsó esetét mondom el, a miért kasszálták. Annál a nevezetes rohamnál, melylyel a saját vállalkozására szétverte a tatár lovasságot, egy tatárnak a dárdája keresztül ment a testén, úgy hogy a kopja aczélja a hátán jött ki. A tatárt megölte s akkor a testén átütött dárdának a nyelét kettétörte, aztán visszalovagolt az ezredéhez; a kelevéz darabot a sebében hagyva, a mi az elvérzést meggátolta. Akkor aztán még felpofozta az ezredesét. S csakis akkor fogta meg hátulról a kiálló kopja vasat s keresztül huzta a nyelével együtt a testén. Kigyógyították, halálra itélték, megkegyelmezték és elcsapták.

Frigyesnek a hideg borzongás futott végig a hátán.

– Ez az ember lett az én nénémnek, a nálamnál sokkal szebb Laurának, a férje. Apja, a tábornok, igen okos dolgot vélt cselekedni azzal, hogy fékezhetlen fiát feleséghez kötötte. Azt gondolta, majd az megszelidíti. Atyánk, két bátyánkkal együtt ott szolgált az osztrák hadseregben. Az volt a feladatuk, hogy a várakat meg a városokat megvédelmezzék a harámbasáktól. A szlavoniai banditák egész néposztályt, egész hadsereget képeztek akkor. Kinn a falvakban egész szabadon jártak-keltek. Rájuk lehetett ismerni a füleikbe akasztott nagy ezüstkarikákról s a bajuszok végén csüggő ezüst golyókról; hosszú puskát, görbe kardot viseltek, széles tüszőjükben handzsárt, pisztolyokat hordtak. Atyám és bátyáim gyakran összecsaptak velük; de buvóhelyeikre nem üldözték őket. Ott utól nem érte őket senki. Futni jobban tudtak a paripánál. A sziklákon úgy ugráltak, mint a zerge s ha folyam állt útjokban, fegyverzetestül átusztak rajta. A köznép is egyetértett velük. Otthon nem raboltak: átjártak Törökországba s mikor megtudták, hogy az arnót martalóczok valami rablójáratból zsákmánynyal megterhelve térnek haza, akkor azokra ütöttek lesből; a rablóktól vették el a zsákmányt.

– Hisz akkor azok nagyon kedélyes ficzkók lehettek. Kár volt őket háborgatni.

– Atyám is így fogta fel a dolgot. A harámbasák szigorú rendet tartottak a bojnyikjaik felett, a mely falu és földes úr hűségesen megfizette nekik az évi harácsot, annak a birtokából egy báránynak sem volt szabad elveszni. A nép dolgozott, a haramiák mulattak s így megéltek kölcsönös jó barátságban. Mindez egyszerre megváltozott, a mint Trenk Ferencz Szlavóniába visszakerült. Apja rábizta a haramiák elpusztítását s atyám és bátyáim, mint osztrák katonák az ő rendelkezésére lettek bocsátva. – Atyám nemsokára invalidus lett ebben a rettenetes hadjáratban s a lazarétumban halt meg. Mind a két bátyám, egyik a másik után elesett a harámbasák golyóitól. De ez nem volt a legnagyobb gyászom: hanem a nénémet feleségül vette Trenk Ferencz.

A hölgy szemeiben köny ragyogott ez emléknél; igazán érezte azt, a mit mond (vagy nagyon jó szinésznő volt). Tovább vitte a hódítást, tiszteletet gerjesztett maga iránt. Az a legveszedelmesebb állapot, mikor a szerelmes rájön, hogy Circéje magas lelkü nemes hölgy: elébb nymfa, azután istennő; így fokozva még nagyobb a bűbáj.

– Mikor a nagyobbik bátyám elesett a haramiák elleni hadban, Ferencz odajött az atyámhoz: «Ne sírj öreg!» Én fiad helyett másik fiat adok neked, Ceccod helyett másik Ceccot. (Bátyámat is Ferencznek hivták.) Nőül veszem Amanda leányodat, fiad leszek. Atyám két kézzel kapott az ajánlaton; az öreg Trenk gazdag ember hirében állt: hozzá adta a fiához szegény Amandánkat. Aztán nemsokára Ruffo bátyám is elesett. Atyám a kettős csapás alatt kedélybeteg lett: a lazarétumba került. Nekem oda kellett menekülnöm a nénémhez, Trenk Ferencz urasicai kastélyába. Minő élet volt ott! Mindennap tivornya, mely bevert fejekkel végződött. Trenknek az volt az egyik kedvencz tréfája, hogy a vendégét a szoba közepén tánczolni kényszeríté, s a míg a duda szó mellett a kutyakopogóst járta, addig ő egy kurta nyelü baltát hajigált a lábai elé, azzal a virtuóz ügyességgel, hogy a balta mindig az élével állt meg a padlóban a vendég felkapkodott lábai előtt. A ki tehette, az ablakon ugrott ki e gonosz mulatság elől.

– S nem akadt senki, a ki azt a baltát a fejéhez vágja?

– Nem birtak vele. Vadállati ereje volt. Két embert a levegőbe kapott tüszőjénél fogva s úgy tánczolta velük a battute oláh-tánczot. S minő beszédeket kellett nekünk hallgatnunk az asztalnál! Mocskos szájjal elröhögött disznóságokat s véres szájjal eldicsekedett kegyetlenségeket. Ezekben mind Trenk Ferencz volt a mester, a ki túltett valamennyin. S ha még csak hallgatnunk kellett volna a kegyetlenségeket, de látnunk is kellett. A kastélyának az udvarán volt a vesztőhely, s alig mult el nap kivégzés nélkül. Egy háromöles fenyőszál volt fölállítva, melynek csucsa hegyes vaskopjában végződött. Egyszer egy hires harámbasának az apját fogták el a pandurok. Trenk Ferencz minden szóváltás nélkül kivégzésre itélte. Az elitéltnek a fejére zsákot huztak egész a derekáig, mely a kezeit lefogva tartá. Ekkor a két hóhér a lábainál fogva felkapta s létrákon felvitte a karó hegyéig. Ott a hegyes kopjába illesztették s azzal kirugva maguk alul a létrákat, hirtelen bekapaszkodtak a lábaiba s alá ereszkedtek, végül aztán lecsusztak a fenyőszálon. A karóba huzott szerencsétlen a rettenetes kíntól sokszorozott erővel szétszakítá a ráhuzott zsák kötelékét s ledobta a zsákot magáról. Ez rettenetes látvány volt: a mint ennek az embernek a két keze és két lába hadonászott a levegőben, mint a szélmalom kelepe; arcza a pokolbeli elkárhozottak kíntorzulásait mutatta: jajgatása, átkozódása csak akkor szünetelt, ha a vér ömlött a száján. Trenk Ferencz pedig a czimboráival ott dőzsölt a nyitott tornácz alatt s áldomást köszöntött a kivégzettre: «Egészségedre, Jócza! Hej, de vigan tudsz tánczolni! De szépen tudsz énekelni! No hát fujjad: Mnogája léta!» S a szerencsétlen elkínlódott ott napokig: csak akkor vették le, ha másnak kellett helyet adni. Néha úgy látszott már, kiszenvedett, keze-lába lehanyatlott. Aztán a mint jött valami nagy madár, a légben keringve s az rá akart szállni, akkor megint fölemelte a fejét s a kezével legyintve elhessegeté magáról. Még élt!

A hölgy összerázkódott, mintha a hideg lelné. Trenk Frigyesnek is a fogai vaczogtak össze.

– Néhány nap mulva a kivégzés után Trenk Ferencz, lovas szerezsánjai élén elindult portyázni az erdőt átszelő folyam mentében. A folyamot a köznép Orolájának hivja, a katonai térképen latin neve van: Riva aurea. Szakadékos partu hegyi folyam, melyen nem lehet átusztatni a sebes víz sodra és az örvények miatt. Egyszer csak a tulsó parton előbukkannak a bokrok közül a haramiák. A mint a két ellenséges csapat egymást meglátta, egyszerre, szokás szerint, leugráltak a lovaikról s fák mögé huzódva, elkezdtek egymásra lövöldözni. A haramiák tölcséres puskája csak közelből veszedelmes; Trenk Ferencz le sem szállt a lováról, ott tánczoltatta azt a rablók előtt s azt a komédiát produkálta nekik, hogy a markával a mellette elfütyölő golyó után kapott s aztán mintha elfogta volna azt, visszahajította nekik: «Lőjjetek vele újra!» Az a monda volt felőle a nép között, hogy nem fogja a testét a golyó.

(Ezt a fogást megjegyezte magának Trenk Frigyes s később jó sikerrel utánozta.)

Egyszer aztán a harámbasa megunta a haszontalan puffogtatást s átkiáltott Trenk Ferenczhez:

– Hallod-e Frányó! Te az én apámat karóba huzattad. Én megesküdtem szent Cyrillre, két szál viaszgyertya mellett, hogy boszut állok rajtad az apámért, s a míg élek, tőlem nyugtod nem lesz. No hát most itt vagyunk egymással szemben. Ha legény vagy a talpadon, gyere, mérkőzzél meg velem. Én is elküldöm magam mellől a szerezsánjaimat, rakjuk le pisztolyainkat s bizzuk az ügyünket igaz vitézek rendje szerint egy szál kardra.

– Jól van! Rá állok, felelt vissza Trenk Ferencz.

Azzal mind a ketten átadták a puskájukat, pisztolyaikat a kisérőiknek s azokat jó puskalövésnyi távolban állíták föl a tisztáson. Ekkor aztán Trenk Ferencz egyedül keresztül lovagolt a keskeny dobogón a túlpartra a harámbasához kivont karddal.

– Ez már derék bátorság volt tőle! mondá Frigyes.

– Csak várja el a végét barátom. Mikor aztán közel értek egymáshoz, akkor Trenk Ferencz hirtelen kivont a plundrája zsebéből egy jó aczélcsövü pisztolyt s fejbelőtte vele az ellenfelét.

– Hisz ez komiszság! kiáltá fel Frigyes.

– Én is azt mondtam, szólt Miranda. A szemébe mondtam neki, mikor otthon kérkedve mesélte el nekünk ezt a hőstettét, mint «kapital-jux»-ot, hogy ez lovagiatlanság volt! Hogy a harámbasa viselte magát úgy, mint egy nemes lovag s a nemes lovag úgy, mint egy bojnyik. A szemem közé nevetett érte. Azt mondta, a haramiák ellenében nincs lovagiasság; azok fenevadak, a miket tőrbe csalni, rászedni vadász virtus.

– Ez elég ok arra, hogy egy nő megutálja férjét.

– Szegény Amanda! Ő csak türni tudott. Még én sem hallottam soha egy panaszszavát. Soha hivebben szerető nő nem volt a világon. Ha én kifakadtam, ő védte ellenemben a férjét. Még a hibáit is magasztalta s a durva csapodárságait, a mikkel maga Trenk kérkedett csupa tréfának vette; nevetett rajtuk.

Miranda egy gyöngyökkel kirakott medaillont vont elő a korzettje csipkéi alul s azt felnyitva odanyujtá az ifjunak.

Miniatur arczkép volt benne: egy sötéthaju fiatal hölgy, Diana jelmezben.

– Nézze ön: ez volt az én kedves Amandám.

– Gyönyörű alak! mondá Frigyes.

– És Trenk Ferencz mégis el tudta őt hanyagolni a legközönségesebb tenyeres-talpas paraszt nimfákért, a kik fölötti győzelmével előttünk széltére dicsekedett. Szokása volt minden lakodalomban megjelenni s gyakorolni azt a földesuri jogát, hogy a menyasszonynak ő vegye le a koszorut a fejéről. Ott azon a vidéken bevett szokás ez. A vőlegény még büszke is erre a megtisztelésre. A menyasszony kap aranyakat a jobbágyi hűségeért s azokat a homlokára felfüzve viseli. Egyszer hirét vette Trenk Ferencz, hogy a hires kopanicsár, Vilics Markó leánya tartja a lakodalmát. A kopanicsárok azok a mély erdőben lakó pásztorok, a kiknek van egy kis házikójuk összerótt fadeszkákból tákolva; de belül az a ház a legszebb szövöttessel van tele aggatva. Van egynehány kecskéjük is; de sokkal több kecsketömlőjük, tele jó szerémségi borral, szilvaszeszszel. A leányaik nem tanulnak semmi dolgot, csak arany-ezüst himzést finom fátyolokra. Ezeknek a jövedelme abból a zsákmányból telik ki, a mit a haramiák hordanak át Törökországból. A Vilics Markóról is tudta mindenki, hogy a rablók orgazdája. Azért Trenk Ferencz mégis elment a leánya lakodalmára. S az ilyen kalandokra egyedül szokott eljárni: minden kiséret nélkül. Egy szép leányért úgy meg tudott bolondulni, hogy semmi veszélytől vissza nem riadt. Mikor aztán legvigabban szólt a duda a lakodalomban, a míg a vőlegény tánczolt, hogy majd a nyakát törte, Trenk Ferencz meg a szép menyaszonyt ölelgette: egyszer csak belép az ajtón két harámbasa. Egy-egy óriás mindegyik: arczuk feketére cserzve az idők minden viszontagságától. A szerbeknél azonban az a jó szokás divik, hogy a lakodalmas házba senki se viszi be magával a fegyverét. A puskát kívül az ajtófélhez támasztják, pisztolyt, handzsárt, kardot künn a fogasra akasztanak; azért, hogy ha a bor a fejükbe megy, ne gyilkolhassák egymást fegyverrel. Trenk is künn hagyta fegyvereit. Az új vendégek ráismertek, ő is azokra.

– No Trenk Frányó! mondá az egyik harámbasa: most itt vagy a körmünk között, nem illanhatsz el. Ha akarnánk, most oda szegezhetnénk a falhoz, mint a bőregeret. De a haramiák nem szoktak mulatságot bontani. Itt lakodalom van: vigadjunk! Egyél-igyál kedved szerint, ölelgesd a szép menyasszonyt: senki se panaszolja fel. Majd aztán, ha megelégelted a mulatságot, akkor kimegyünk a gyepre: kezünkbe vesszük a kardunkat s aztán majd akkor válik el, hogy melyikünk tudja a másiknak a halálnótáját elmuzsikálni.

Azzal a két harámbasa leült az asztalhoz, szemben Trenk Ferenczczel.

Trenk nem árulta el a félelmét: pedig meg volt rettenve. Ketten voltak egy ellen s mind a kettő egyenként is félelmes ellenfél. Koczintott velük s egymás egészségére üríték a kupáikat. Majd meg a mellette ülő menyasszonyt vette az ölébe, azzal nyájaskodott s a míg a szép mátka az orczáját csókolgatta, Trenk a két kezét a szoknya alá csusztatá. De a mit ott keresett, az a két aczélpisztoly volt, a mi a plundrája zsebébe volt rejtve.

– Oh, te drága, szép tubiczám! hizelgett a menyasszonynak Trenk, s abban a pillanatban egyszerre elsütötte mind a két pisztolyt az asztal alatt s hasba lőtte a két harámbasát.

Azzal, nem törődve az ölében tartott menyasszonynyal, megragadta a hosszú, nehéz asztalt s azt rádöntötte a vele szemközt ülőkre. A két harámbasa is az asztal alá esett.

Trenk Ferencz aztán keresztül ugorva asztalon és asztal alatt fetrengő vendégeken, futott az ajtó felé.

Az egyik harámbasa olyan érzékenyen volt találva a lövéstől, hogy kinlódva vonaglott a földön, de a másik, a nehéz seb daczára felugrott s utána rohant Trenk Ferencznek.

Trenk azonban futtában felkapta a haramia puskáját, mely a küszöbhöz volt támasztva. A harámbasa a handzsárját ragadta kézbe a fogasról s el kezdte üldözni az erdőn keresztül Trenket.

Trenk visszafordult s a harámbasát a saját puskájával lőtte keresztül. Akkor aztán a lelőtt rablóvezérnek kicsavarva a handzsárt a kezéből, levágta vele a fejét s azt hazahozta magával diadaljelnek.

És Trenk Ferencz, ezt az egész történetet, akként mesélte el nekünk kedélyes vacsorázás közben, mint a hogy szoktak vidám vadászkalandokat elhistorizálni kedélyes férjek a feleségük előtt.

Szegény Amanda egész extázisba jött e mesemondás alatt. Ő csak bámulni tudta hős férjét. Csak azt látta ebben a rémtörténetben, a mi dicsőség (hisz az is van benne); de azt, a mi alávaló, a mi gyalázatos benne, azt nem vette észre.

Annál jobban iszonyodtam én az egész embertől, a környezetétől, magától az országtól, a melyben ez az élet mindennapi dolog.

Engem Flórenczben és Velenczében neveltek: a költészet és finom izlés hazájában.

Most pedig elkövetkeztek az én pokolbeli napjaim.

Trenk Ferencz a legutóbbi leczke óta őrizkedett a paraszt menyasszonyok lakodalmába keveredni. A felesége pedig áldott állapotba jutott. Más ember ily állapotban őrzi, félti, ápolja a feleségét. Ez meggyülölte, megutálta. És aztán én nekem kezdett udvarolni. Mint egy vadállat, mint egy kutya. Nyiltan, a felesége előtt. Én nagyhamar tudtára adtam, hogy egy trienti grófnő kezéhez nem lehet keztyütlen kézzel nyulni. S hogy aztán a felől is tisztában legyen, mi vár rá, ha brutális erőszakkal akarna czélhoz jutni, megmutattam neki ezt az ujjamon levő gyürüt. Velenczei remek. Ha a gombját elfordítom, alul egy aczélfullánk ugrik ki belőle, mely a legfinomabb uráre méreggel van zománczolva. A legkisebb karczolás e gyürüfullánkkal, rögtöni halált okoz. Egyszer megmutattam neki azt egy nagy sinkoránján. Ettől fogva aztán félt tőlem.[2]

A delnő megmutatta Frigyesnek az ujján viselt gyilkos stratagemát, a felpattanó aczél fulánkkal. Akkor is az ujján volt az, a mikor őt ölelgette.

– Az én ölelésem a Cobra kigyó ölelése! mondá a hölgy, összeszorított fogairól felhuzva piros ajkait.

Egyszer aztán, mikor egyedül voltunk, azt mondá nekem Trenk Ferencz: «én adnék önnek cserébe azért a gyürüért egy másik gyürüt, a mi azzal fölér», – a jegygyürüjére mutatott.

Én felháborodva mondám neki: «csak nem akarja ön a feleségét megölni, hogy engem elvehessen?»

Azt mondá erre, ördögi vigyorgással az arczán:

– Nem szükség valakit megölni: lehet meghalatni.

Nem voltam képes ennek a szónak az értelmét kitalálni. Nem sokára megtudtam azt.

Amandának áldott állapota már nagyon előre haladt. Egy napon Trenk Ferencz, az új katonai főparancsnok gróf Sch..n tiszteletére, a ki atyám helyébe jött, nagy parforce-vadászatot rendezett, a melyre minket is magával vitt. Tapasztalatlan nők voltunk mind a ketten: senki sem figyelmeztetett bennünket arra, hogy nőnek minő veszedelem lovaglásban részt venni, midőn Istentől megáldott állapotban van. És még minő lovaglásban! Árkokon, bokrokon keresztül ugratva; mocsarakba gázolva a falkától öldözött szarvas nyomában. És Trenk Ferencz még azt is megtette, hogy a hallali után, mikor neje izzadtan, felhevülten érkezett meg a vadásztanyára, jéghideg forrásvizet nyujtott neki az ivótülkéből. Másnap Amanda lázt kapott s néhány nap mulva meghalt.

– De hisz ez hitvesgyilkolás! kiálta fel Frigyes elszörnyedve.

– Az volt. Szegény Amanda nénémet gyermekével együtt temették el egy koporsóban. Mikor a sirbolttól visszatértünk, (Amanda katonai parádéval lett eltemetve) az első szava az volt hozzám Trenk Ferencznek, Sch..in ezredes jelenlétében: «No kedvesem, most már özvegy vagyok». Ez a szó őrültté tett. Szétnéztem: kinél keressek menekülést? És ha egy orangutang lett volna is! Megragadtam Sch..in ezredes kezét. «Uram! vegyen ön engem feleségül». Az ezredes meg volt lepetve. «Kisasszony! Én öreg ember vagyok már, ripacsos képü és rigolyás!»

– Én olyan hűséges neje leszek önnek, mint egy rabnő, mint egy kutya! Követem önt minden viszontagság között!

Ferencz dult-fult dühében: fenyegetődzött, hogy megöl. De én szemébe mondtam, hogy gyülölöm, mint testvérem gyilkosát s nem lesz életemnek más törekvése, mint hogy őt a vérpadra juttassam. Így lettem Sch..in ezredes nejévé. Jó ember volt. Inkább atyám volt, mint férjem. Nem hoztam szégyent a nevére. Vele jártam mindenütt a táborozás alatt, megosztottam a sátorát. Férfi öltözetben mellette lovagoltam. A míg ő a csapatait vezényelte, én megfőztem az ebédjét, s kimostam a szennyesét. A nagy hadjárat megkezdődött; férjem tábornoki rangot kapott s dandárparancsnok lett.

Ugyanekkor Trenk Ferencz felajánlá a bécsi kormánynak, hogy ő egy szabad csapatot alakít pandurokból és rablókból, ha a királynő az utóbbiaknak amnestiát biztosít. Elfogadták az ajánlatát. A kegyelemlevél megjött. Trenk Ferencz azt kihirdetteté az egész tartományban. A rablók kinevették vele, s nem jöttek a zászlója alá. Ekkor aztán valódi hadjáratot indított meg ellenük: a saját pandurjait összegyüjtve, kiverte őket minden rejtekükből s beszorítá valamennyit a Száva és Szudiszava szögletébe. Ott azután az éhség kényszeríté őket a kapituláczióra.

Oh, az az ember egy elhibázott összetétele a hősnek és a szörnyetegnek; a ki ugyanannyi bámulatot, mint a mennyi megvetést tud maga iránt fölkelteni. Ezt még senki sem gyülölte a nélkül, hogy ne szerette volna. Én, mikor meg akarom semmisíteni, akkor imádom legjobban. Hiszen, ha nem imádnám, nem gondolnék mindig reá! Nem válogatnék örökké a halálnemekben, a mikkel megsemmisítsem. Néha már ott vagyok a fantáziámmal, hogy látom a fejét legördülni a hóhérpallos alatt s akkor aztán megint a képzeletemben fölveszem a porból azt a csuf ördögpofáju fejet és a könnyeimmel mosom tisztára.

Trenk Frigyes elgondolkozott rajta, vajjon mi a nagyobb gyönyör, a mit ez a tündérnő osztogat: az-e, a miben Trenk Frigyest, vagy a miben Trenk Frányót részesíti?

A hölgy folytatá a kedélyes adomázást. Volt rá idejük. A katonák a szekereket rakták meg szüleséggel.

– Minő nép volt az, a melyet maga körül gyűjtött ily módon Trenk Ferencz! Én láttam őket; mert a férjem is Pozsegában toborzá az ujonczait az ezredéhez s egybekelésünk után gyakran átrándultunk Trenk kastélyába; férjem hivatalos kötelességből: én haragból, melybe jó adag kiváncsiság vegyült. Minden nap vártam, hogy agyonütik a saját harczosai.