Part 2

Mikor visszakerült Berlinbe, szomoruan tapasztalá, hogy a gárdisták szobáinak ablakai vasrácscsal lettek feldiszitve. Vége volt a saltomortaléknak. Mást kellett kigondolni.

A tavasz megnyiltával a király, tiszti környezetével együtt átköltözött Charlottenburgba; a királyné és a herczegasszonyok Berlinben maradtak: ott még akkor az opera-évad tartott.

Charlottenburg azonban nincs oly messze Berlintől, hogy egy szerelmes gárdista este későn oda ne vágtathasson, s korán reggel ismét ott ne legyen a reveillenél.

Trenk Frigyes azt irja a memoirejában, hogy a béke esztendejében két paripát agyon lovagolt. Ilyen módon ez könnyen megeshetett.

Néha az is megesett rajta, hogy nem volt ott pontosan a szabott időben. Azzal vágta ki magát, hogy vadászni volt. A király fölmentette a büntetés alól. Maga II. Frigyes gyülölte a vadászatot, de tisztjeinek elnézte. Azt tartotta, hogy az megőrzi őket a kártyázás szenvedélyétől.

S minthogy Trenk rendesen a vadászat trofeumait is magával hozta, vadásztáskáját teletömve szalonkával (Oculi és palmarum között volt az idő), hát igazolva is volt a holjárása.

A szalonkákat a királyi asztalra servirozták, az ebédhez rendesen A** Z* herczeg is hivatalos volt, a ki nem győzött eléggé csodálkozni a fiatal gárdista vadászszerencséjén, a ki egy éjjel tiz-tizenkét szalonkát tud összeszedni, holott ő neki hat vadásza van, s azok együtt sem viszik többre egy tuczatnál. Azt nem találta ki a serenissime, hogy ezt a másik tizenkettőt is az ő vadászai lőtték.

A király sem tudhatta meg az igazat. Egy szalonkavadászt nem lehet rendőrkémekkel kisértetni a kokojszásban.

Trenk Frigyes vadászöltözetben, mint a herczegi erdőszerhez tartozó jáger, jött-ment minden feltünés nélkül a herczegi palotában. A városon kivül volt egy határkocsma, ott levetette a livrét s fölvette a gárdista-dolmányt.

Azt irja ezekről a napokról maga a regény hőse, hogy charlottenburgi hadgyakorlatok alkalmával nyolcz nap alatt nem aludt többet ugyanannyi óránál. Így van az, a ki a szalonkákra cserkészik.

Azonban, – a hogy a Jägerlatein mondja a szalonkáról: «palmárum! trallárum!» a huzásnak vége van s azzal együtt megszünik minden vadászati ürügy, kezdődik a vadakra nézve a kiméleti idő. Valami mást kell kigondolni a paradicsom tolvajának. Mert az a mindent tudás tiltott almafája olyan csodálatos fa, hogy minden évszakban érik a gyümölcse.

Más akadályok is halmozódtak össze. A király és a testőr-csapat Potsdamba költözött át. A gárdisták ott tanitották be a lovas ezredeknek a hadfordulatokat. Trenk Frigyesre volt bizva a sziléziai lovasság betanítása. Nagy tisztelet, de nagy fáradság.

Azt a bizonyos frajt, a ki a tündéri találkozásokat közvetité, férjhez vitték. A király szerzett számára egy erdőmestert, a ki elvitte magával Lithvániába.

Amália herczegnőt pedig átköltöztették a Spree szigetére. Ott volt a herczegnek egy pompás nyaraló kastélya. De oda már igazán nem lehetett ellenőrzés nélkül bejutni a szerelmes urfinak.

Pedig hát tizenkilencz éves korában nem lehet az embernek a szivét jégre tenni.

Hiszen a király nem is követelte a testőrtisztjeitől, hogy ascétai életben gyakorolják magukat.

Mikor hirül hozták a királynak Jasinszky kémei, hogy Trenk urfi a fáradságos hadgyakorlatok után, a helyett, hogy testét a megérdemlett pihenésnek adná át, gyorsan átöltözik az inasa ruhájába s a vezeték lóra ülve, galoppban elvágtat a Spree partjára; ott van egy hires csárda, annak egy még hiresebb korcsmárosnéja; szép, mint az ördögök leánya: annál szokott az urfi vigasztalást keresni; hát arra azt mondta a király, hogy jól teszi. Azt már homoeopathia nélkül is tudták, hogy a szerelmet szerelemmel szokták gyógyitani.

A szép Annamidinek azonban volt egy halászlegény szeretője, a kinek a gunyhója oda át volt a Spree szigeten. S az minden alkalommal rajta kapta az érzékeny találkozón a gárdistát a kedvesével; s abból nagy veszekedés támadt a zárt szobában, a minek azonban rendesen az lett a vége, hogy Trenk Frigyes jól eldöngette a féltékeny vetélytársat s kidobta az ajtón. Ez aztán, a betört orrát a markában tartva, bömbölve ment a ladikjához s átkozódva, fenyegetőzve evezett vissza a szigetre. Azért másnap megint csak ott volt s ismét kidobatta magát. De rendesen még az nap is visszaevezett a csárdához s aztán a még ott talált lovas katonával szépen kibékült és együtt megitták a békepoharat.

A kémkedők egyet mulasztottak el apróra megfigyelni, azt, hogy vajjon a betört orrát tenyerével takargató legény ugyanaz a halász-e, a ki a korcsmárosné szobájába betört? hátha az maga ott maradt? S a kit az ajtón kitaszigáltak, az a Frigyes kornet úr volt; a ki aztán szépen átevezett a halászcsónakon a szigetre.

Ez a gyanu nem csirázott ki.

Annyival kevésbbé lehetett aggódni, mert a herczegnő nyári kastélya nagyon jó őrizet alatt volt tartva. Hatalmas palánk zárta el a sziget többi részétől, s a kapu előtt katonaőr állt.

Hát még belül. A herczegnőnek volt egy vén duegnája, a kinek az úrnőjét, mint az árnyéknak, úgy kellett mindenüvé követni.

Amália herczegnő szenvedélyes sólymász volt. S erre a sportra különösen kinálkozott a Spree-sziget, melynek zátonyos oldalát ellepték a gémek és kócsagok. A duegna oda is mindig vele ment. Majd meg madárfogásra adta magát a herczegnő s az udvarhölgynek ott kellett vele naphosszant ülni a bokorban, lélekzetét visszafojtva s lesni a csapóhálóba kerülő pintyőkéket. Máskor meg végig járták a nagy pázsitot, négylevelű lóherét keresve. A herczegnő talált is néha egyet-egyet. Mint tudva van, a négylevelű lóhere szerencsét hoz, de nem annak, a ki találta, hanem a kinek a találó ajándékozza (természetesen nő férfinak.) A herczeg nem igen kapott a négylevelű lóherékből. Az udvarhölgy pedig soha sem talált; meg is lett volna verve a szerencséjével, a kinek azt ajándékba adja.

De mindenekfelett nagy szenvedélyt mutatott a herczegnő a fürdés iránt. A herczegi kastély parkja a sziget egyik oldalán egész a partig nyult le, a hol vén szomorú füzfákkal volt szegélyezve. A folyam fölé egy deszkapavillon volt építve, annak a belsejében volt az uszómedencze, két oldalt öltöző szobákkal.

Már ezt a gyönyörűséget csak a korlát mellől nézte a duegna, ő nem szerette a hideg fürdőt. Kettőjükön kívül senki sem volt jelen. A mi arra bátorítá a herczegnőt, hogy lubiczkolásai közben az úszóruhát is mellőzze. Hisz nem láthatta más istennői termetét, mint asszonyi szemek. A fürdő-pavillonhoz száz lépésnyire közelíteni tiltva volt minden halandónak, vizen és szárazon. A vízben fehér-fekete zászlós karók jelölték a tiltott részt s a parton ott állt a faköpönyeg előtt a strázsáló vadász, a ki mindenkire rálőtt, a mint a tilos határt átlépte.

Itt is tökéletesen biztosítva volt Amália herczegnő a meglepetéstől.

Csak egy dolog nem bizonyos. Az, hogy hátha akadhat olyan gyakorlott úszó, a ki száz lépésnyire el tud úszni a víz alatt egy lélekzetvétellel; ennyi a távolság a halászgunyhó és a pavillon között. S valamelyik öltöző szobának a padlóján lehet egy fölemelhető deszka.

Maga Trenk Frigyes ennyit mond sejtetőül:

«Talán megirom egyszer azt a regényt, mely Robinson lovagnak három évi élményeit a berlini Spree szigeten, átöltözött alakban elmeséli.»

Három év a paradicsomban! S még most csak az elsőnél vagyunk.

Nem ér-e ez meg tíz esztendőt a pokolban?

Hogy valamennyi Argus-szemek elől el tudta rejteni Spree-szigeti boldogságának titkát Trenk Frigyes! S az alatt minden nap szemtől szemben állt azzal a királylyal, a kinek kertjéből lopta a virágot s szelid nyugodt arczczal, ábrándos kék szemeit félig lezárva, tűrte el annak vizsgáló tekintetét.

S ha egyszer – évek után – rájön ez a király – ez az ember, hogy őt a legkedvesebb védencze folyton csalja és meggyalázza s teszi ezt a lángész találékonyságával, a gonosztevő raffineriájával s az őrült szenvedélyével! Mit fog tenni vele ez a sértett ember? A ki azonfölül még király is?

V. FEJEZET. A MAGYAR TRENK.

A kalandos regényt egyszerre félbeszakítá a megújult háború.

A béke esztendejét, mely menyegző és parádé között folyt le, már megelőzte két véres hadjárat; II. Frigyes az 1741-iki háborúban elfoglalta az osztrákoktól Sziléziát s a visszafoglalási kisérletnél döntő ütközetet nyert meg Mollwitz körül. Ezt a diadalt ugyan tudtán kívül aratta a király, derék granátos ezredei – ezek a mozgó bástyák – nyerték azt meg; míg ő maga összetört lovasságával futott a csatatérről, az üldöző huszároknak visszakiáltva: «engem nem fogtok el; jobb lovam van, mint valamennyiteknek!»

Azután az osztrák örökösödési háború szépen kihízott európai háborúvá. II. Frigyes szövetséget kötött XV. Lajossal, német a francziával! Ausztriának pedig segélyére jött Anglia; amazokhoz csatlakozott Spanyolország, emezeknek pártjára kelt Nápoly és Sardinia; valamennyi ellenség kiválasztotta Ausztria semmivé tételére a bajor királyt, Károly Albertet; annak szánták Mária Terézia német és cseh tartományait. Magyarországot meghagyták a királynőnek.

Ekkor azonban Magyarország is beleszólt a háborúba. Ismeretes a «vitam et sangvinem pro rege nostro» jelszóval kezdődő fordulópontja a történelemnek s a míg a franczia hadsereg Prágát elfoglalta, a míg a bajor sereg Bécs kapujáig hatolt, a burkus a kettő között nyomult előre; a míg Károly főherczeg, az osztrák derék sereg élén azt kérdezgette a bécsi főhaditanácstól: «már most én a három ellenség közül melyiket támadjam meg?» azalatt a magyar hadsereg, Khevenhüller tábornagy alatt Nádasdy Batthyányi-huszárjaival, kunok, jászok, hajduk hadaival betört Bajorországba, elgázolt francziát, németet, a kit útban talált s a mely napon Károly Albertet Frankfurtban a Bertalan-székesegyházban német császárrá megkoronázták, azon a napon törtek be fővárosa, München kapuin Menczel pandurjai s a frankfurti illuminácziókhoz és tüzijátékokhoz a szerteszét felgyujtott falvak és városok vésztüze adta a viszfényt. VII. Károly császár, Csehország királya megkapta, a miről álmodott, ezt a két dicsőséges titulust; hanem egész Bajorországot elveszté.

Ekkor kezdett Trenk Ferencznek a neve Németországon egyértelmüvé lenni az ördögével. Ő csinálta ezt a rettenetes kivilágítást ellenség földén.

Trenk Ferencz közel rokona volt Frigyesnek, atyáik testvérek voltak. Családjuk a legrégibb német lovagok törzséből való. Frigyesnek az atyja a család törzsbirtokán, Königsbergben maradt. Porosz lovassági tábornok lett, az öcscse pedig osztrák szolgálatba állt, magyar honosságot nyert, Horvátországban nagy főnemesi birtokot kapott donáczióba s Magyarországon is halt meg, mint Lőcse városának parancsnoka.

Tehát már a két testvér megérte azt, hogy mint ellenség álljon egymással szemközt. A mollwitzi ütközetben egymásnak a katonáit vágták.

A két unokatestvér azután még az ellenséges fegyverzeten kívül testben és lélekben is tökéletes ellentéte volt egymásnak.

Frigyes szoborszerű, athlétai alak, apollói arczczal, behizelgő kék szemekkel, oroszlánrőt hajjal, mely Frigyes király mintájára, nagy göndör fürtökben, homlokáról felsimítva omlott hátra. Ferencz pedig széles vállú, vastag derekú vasgyúró, rendkívül hosszú karokkal és iszonyú tenyerekkel, ha egy embernek a koponyáját a markába szorította, az elájult bele. Az van róla feljegyezve, hogy a pallosával egy ökörnek a nyakát egy csapásra le tudta vágni, s a törökök fejeit úgy aprította, mint a répát. Arcza születésétől fogva rút volt; kiálló pofacsontok, bikahomlok, sürű szemöldök, vastag orr, felvetett, széles ajkak, előrenyuló áll; sörtekemény haja fekete volt, s mikor haragba jött, a fejbőrét mozgatni tudta, s akkor a haja égfelé meredt. S ezt az ijesztő arczot még rémségesebbé tette egy véletlen. Egyszer egy tonna lőpor robbant fel mellette s a láng úgy teleszórta az egész arczát fekete lőpor pontokkal, hogy annak most már minden attributuma meg volt, a mi egy ördög minősítéséhez megkivántatik. Tökéletessé tette azt azonban indulatának kifejezése az arczvonásaiban.

A hogy Frigyes maga leirja nagybátyját, a magyar Trenk kegyetlen volt, dorbézolásban és kicsapongásban véget nem ismerő. A szerelmet is csak úgy ismerte, mint a kinzásnak legpokolibb faját. Kiméletlen az ártatlanok iránt, engesztelhetetlen a boszúállásban, embergyűlölő az istentelenségig s minden vallásnak megtagadója. Mint ellenség félelmes, mint barát hitszegő, csalfa.

És a mellett egy lángész! Tele humorral, szatyrával, sokat olvasott, tanult; a feje egy káptalan; hétféle nyelvet beszél úgy, mint a ki beleszületett; mikor a kalandjait elregéli, mikor a vezérek, udvaronczok léhaságát előadja víg társaság előtt, mindenki kaczag rajta s elfelejtik neki, hogy olyan rút. Még hegedülni is tudott, és igen szépen. Mikor azokat a mélabús magyar és horvát népdalokat hangoztatá a nyirettyűjével, az embert megrikatta vele.

Legrosszabb indulatja volt a kapzsiság, a kincsszomj. Hősi életútjának ez volt az útmutatója. Mikor pandurjai élén egy városba betört, azoknak az volt az utasitásuk, hogy raboljanak. A templomok kincse sem volt előtte szent; kelyhek, monstrancziák, pásztorbotok, keresztek, szent szobrok (ezüstből) különösen érdekelték. A rablott tárgyakat aztán potom áron összevásárolta a pandurjaitól s szekérre rakva küldte haza unnavölgyi várába. S ha a harám-basái közül valamelyik vonakodott átadni a zsákmányolt ékszert a vezérnek, egy drágaköves órát, brilliántos nyaklánczot, azt a legközelebbi ütközetben úriási küldetéssel bocsátá az ellenségre, mikor azután elesett, érte ment, hulláját megmenté s úgy örökölte az ékszereit.

Három év alatt két millió forintot érő kincseket rabolt össze. Csak az igazgyöngyök százezer forintot értek, a miket összegyüjtött.

És a mellett határtalan volt a fösvénysége. Roppant gazdagságából soha semmit el nem költött. Pandurjai nem kaptak zsoldot, szabad rablás volt a fizetésük. A táborozás alatt mindent ingyen kapott a megsarczolt lakosságtól s ha béke idején felvetődött Bécsbe, naponkint nem adott ki saját élelmére többet egy forintnál; azt is a fogához verte elébb: reszketett a pénzért.

Mennyire ellentéte volt ebben is az unokaöcscsének, a ki mindenét megosztá a bajtársaival s a hogy jött a pénze, úgy el is ment rögtön.

S ennél a kegyetlen szörnyetegnél, a ki a dæmoni fogalom ideáljának látszott, még voltak kegyetlenebb, szivtelenebb dæmonok, a kik őt is semmivé tudták tenni; a bécsi udvaronczok.

Trenk Ferencz már húsz éves korában kimutatta a foga fehérét. Legelső hőstette az volt, hogy egyszer kivont jatagánnal ment az apja tiszttartója elé, pénzt követelve tőle. Az kereken megtagadta az úrfitól kivánsága teljesítését. Fel sem kelt előtte, csak úgy a karszékében ülve, a szájába dugott pipán keresztül mondá, hogy «nem».

«Adsz? Nem adsz?» kérdezé még egyszer az úrfi, a jatagánt fölemelve.

«Nem!»

Azzal egy suhintással leütötte a fejét a tiszttartónak, s aztán megint visszatette a leütött fejet a helyére.

«No, hát még sem adsz?»

Ezért a virtusáért aztán futnia kellett az országból.

Átmenekült Oroszországba, ott a czárné szolgálatába állt s Münnich tábornagy alatt vitézül harczolt a törökök ellen. Hamar fölvitte a kapitányságig.

A besszarábiai hadjáratban megnyilt a dicsőség mezeje Trenk Ferencz előtt s ott még nagyra vihette volna, ha azt, a mit a kardja élével kivívott, a kardlappal el nem rontotta volna.

Egyszer a huszárezred, melynél mint százados szolgált, erőszakolt kémszemlére lett kiküldve. A sürű erdők között előhaladva, rá is bukkantak a török előcsapatra, mely előőrsöket nem állítva, sátorozott egy folyam melletti síkon.

Tsatsinoff ezredes, a mint megpillantá a török tábort, azonnal vissza akart huzódni, hogy a fővezérnek jelentést tegyen az ellenség állásáról.

– De ördögöt vonulunk vissza! Tüzeskedék Trenk Ferencz. Itt most meglephetjük a törököt; ezerkétszázan vagyunk, azok legfeljebb háromezeren; úgy szétverjük őket, hogy a Dunáig meg sem állnak.

Az ezredes azt mondta neki, hogy fogja be a száját.

Trenk Ferkó befogta a száját, de kíhúzta kardját s a mit az óbester az egész ezredével nem mert megpróbálni, azt megtette ő a maga svadronjával. Kétszázad magával kirohant az erdőből; közé vágott a háromezernyi töröknek. A nyavalyások, a kiket csendes álmukban lepett meg, azt hitték, az ördög van a hátukon, szétfutottak; ott hagyták a sátraikat, az volt boldogabb, a ki lóra kaphatott s átúszhatott a folyón. Ferencz vitéz levágott belőlük, a hány a keze ügyébe került, elvett tőlük ötszáz lovat, elkapta a basának a lófarkas jelvényét s aztán felgyujtá az ott hagyott sátorokat.

És Tsatsinoff ezredes még akkor sem avatkozott bele a hajczihőbe.

Trenk Ferkó haragtól lángolva, vérontástól mámorosan ért vissza a maga svadronjával az ezredeshez.

Odarúgtatott Tsatsinoffhoz, a mint az a szép rendben fölállított lovasság előtt, a tábori távcsövével szemlélte a terepet s az adjutánsának diktálta a futó ellenség létszámát, pontos tudósítás czéljából.

– Hát te nyomorult, gyáva pribék! kiálta rá Trenk Ferkó. Még akkor sem mersz a helyedből megmozdulni, mikor már látod, hogy én magam szétzavarom a török tábort. Te most megsemmisíthetted volna az egész török avantgárdát!

S nem elégelte meg a szóval, hanem ott az ezred hadrendje előtt, úgy végig verte kardlappal az ezredesét, hogy az a lováról is leesett.

Ezért aztán annak rendje szerint haditörvényszék elé állíták Trenk Ferkót s főbe lövetésre itélték.

Münnich tábornagy azonban kegyelmet adott neki, azon föltétel alatt, hogy a legközelebbi csetepaténál három török fejet fog elhozni.

Trenk Ferkó hozott aztán neki négyet.

Ekkor a tábornagy a fiut őrnagygyá léptette elő. Most már hatszáz embernek parancsolt.

Ezuttal egy kozák ezredhez tették át.

Ott is sok merész hadi kalanddal tette magát nevezetessé. Úgy beszéltek róla, mint egy csodahősről.

A Drina mellett erős ágyuharcz folyt, a törökök a balparti üteggel nagy kárt tettek a jobb parton fölállított kozákságban. S az orosz pattantyusok nem bírtak nekik megfelelni.

Trenk Ferkó egyre lovalta az ezredesét, a vitéz Buffaloff kossevoi attamánt, hogy bocsássa rohamra a kozákjait a gyilkos ágyútelep ellen; de ez azt felelte neki, hogy «maradj veszteg.»

Egyszer aztán fejébe ment a vér az ifjú őrnagynak; rohamot fuvatott s a maga hatszáz kozákjával átúsztatott a Drinán, az ágyútelepet fedező szpahikat szétverte, a török komparadzsikat leaprította, az ágyuikat beszögezte s aztán, mint ki dolgát jól végezé, megint visszaúsztatott az ezredéhez.

Folytatása következett logikai egymásutánban. Trenk Ferencz Buffaloff kossevoi attamánt ott az egész sereg szine előtt kegyetlenül elpáholta kardlappal.

Ezért aztán másodszor is halálra itélték.

Münnich tábornagy ismét kegyelmet osztott neki, de egyuttal elcsapta a hadseregtől s kitiltá Oroszországból.

Akkor aztán a tüzes fiatal legény hazakerült Magyarországba.

Jó hire megelőzte. Az ilyen derék vitéznek nagyon is lett volna helye az osztrák ármádiában, a ki a tohonya generálisok flegmatikus temperamentumát kardlappal szokta kikurálni, épen ezért nem kapott sehol helyet.

Pedig az apja is előkelő vezértiszt volt. Annak meg épen nem volt rá szüksége. Még csak az kellett volna!

Hisz ez megkardlapozná az egész Hofkriegsrathot és a Generalkommandót első alkalommal.

Azt mondta neki az apja:

«Édes fiam, ha már verekedni akarsz, ott van a saját dominiumunkban a hozzád méltó ellenség: az ezer meg ezer haramia. Tele van velük a fekete erdő. Szedd össze a szerezsánokat, pandurokat, hajdukat; pusztítsd el, irtsd ki a zsiványokat. Az lesz a neked való mulatság. A katonáink nem bírnak velük.»

És a fiatal Trenk Ferkó megtette azt, a mire a generálisok nem voltak képesek. Egy év alatt megtisztította Horvátországot és Szlavóniát a rablóhadtól. De fel is voltak ékesítve az országutak karóba húzott, meg kerékre font zsiványokkal végtől-végig. Az utolsó csapatjukat pedig körülzárta hozzáférhetetlen sziklavölgyeikbe.

Ekkor tört ki a háború Mária Terézia és ellenfelei között.

Soha csunyább, utálatosabb ürügy alatt nem indítottak meg népirtó vérfürdőt, mint ebben a háborúban. Megtámadtak egy törvényes uralkodót, egy megkoronázott főt, csupán azon okból, mert asszony. Ha férfi lett volna, békében hagyják. De mivel nő volt, meg kellett osztozni a tartományain. A porosz király nagy hirtelen elfoglalta Sziléziát, a bajor király felső Ausztriát s Bécsig hatolt hadseregével; a franczia pedig elfoglalta Csehországot, megszállta Prágát. A másik kettőnek csak volt oka, ha nem is volt igazsága, országát akarta új tartományokkal gyarapítani; de mi keresete volt XV. Lajosnak Csehországban?

Ennek a fiatal királynak a viselt dolgaira mindig nagy befolyással voltak a szép hölgyek. Az egyik kedvencze megtanította hímzeni. A király igen sokra vitte ebben a művészetben. S a király példája hódít. Valamennyi udvaroncz mind himet varrni tanult; a versaillesi palota egész himző-műhely lett s nem is volt igaz nemes, a ki nem a saját stikkolását viselte a kard hevederén. Ekkor új vonzalma támadt a királynak, a szép Chateauroux herczegnőben. A kegyencz nő andalusiai faj volt, hevesvérű és követelő. Ez felbuzdítá a királyt, hogy ő is tépje a harczmező babérait, miként kortársa, a szép Frigyes király. S erre XV. Lajos félredobta a himző rámát, előhozatta a paripáját, nyeregbe ült, zászlót bontott, vele együtt a herczegek és marquisk szintén félbe hagyták a tűvel festést, lóra ültek, zászlót ragadtak s berontottak nagy hadsereggel Mária Terézia országába, hogy a szép Chateauroux herczegnőnek örömet csináljanak vele.

Ennyi igazságtalan orvtámadás visszatorlására Mária Terézia is hozzányult minden kinálkozó fegyverhez.

Mikor már a három ellenség minden örökös tartományát elfoglalta s azokból csak annyi volt még az övé, a mennyit Károly főherczeg hadserege kiczövekölve tartott, akkor felhivta a királynő a magyarokat elveszett országai visszafoglalására.

A fiatal Trenk Ferencz önkényt ajánlkozott egy szabad pandur-csapatnak saját költségén kiállitására. A mint erre felhatalmazást nyert, felszólította a sziklavölgyben körülzárt haramiákat, hogy teljes bünbocsánat mellett álljanak be az ő csapatjába. Azok odasereglettek mellé: harambasáik lettek főtisztjeik.

Három év alatt Trenk Ferencz pandur-csapatja ötezer főnyi dandárra szaporodott fel. Csupa merő szemen szedett zsivány, bojnyik, haramia, futó betyár, akik között válogatott gárda volt a pandur. Zsoldjuk szabad rablás. Jaj annak az országnak, a hova ezek beszabadulnak!

Először végig pusztitották Bajorországot. A mig Khevenhüller Nádasdyval a bajor király hadseregét két ütközetben tönkre verte, addig Trenk Ferencz pandurjai lángbaboritották a falvakat, s öltek, mészároltak irgalom nélkül, a kit a lovuk utólért. A franczia hadcsapatok hanyatthomlok futottak előttök. A jó bajor király a saját országából kinnrekedve, csak lamentáló protestáczióval tudott föllépni a pusztitó hadak ellen: «a népjog ellen való az ilyen hadviselés!» De hát ő neki minő népjog adta a fegyvert a kezébe?

Azt mondja az irás: «a ki fegyverrel öl, fegyver által hal meg».

(Ezt a tételét a szentirásnak a nazarénusok hamisan magyarázzák. Szerintük a Megváltó e szavakkal megtiltotta a fegyver használatát. Pedig épen ellenkező e mondásnak az értelme. A ki fegyverrel öl, azt fegyverrel kell megölni. A ki az én hazámba betör, a ki az én hazám fiait megöli, annak Krisztus vezérszava szerint fegyver által kell meghalni. És miután magától lövő puska nincsen, s a karddal láthatatlan kezek sem hadakoznak, bizony nekünk, magunknak kell azt a fegyvert a kezünkbe vennünk, hogy Krisztus mondása végrehajtassék s az a ki fegyverrel ölt, fegyverrel haljon meg. Igaz értelme az, hogy istenfélő ember ne kezdje el a háborut; de ha az istentelen ember elkezdi, akkor a kegyes istenfélő ember verje vissza!)