Part 15

Az ügyvédnő finom arczélű, ifju hölgy volt, összefogott ajkakkal és erősen kidomborult homlokkal. Megnézte az iratot, s aztán leszakítá azt pecséteiről, azt mondva a kapusnőnek: ezt el kellett volna önnek fogadni.

– De hát kinek szól ez? szólt mérgében elvörösödve az orvosnő.

– A herczegnőnek.

– De hisz e czím így szól: «T. cz. Sacherij Hermione Peleia kisasszonynak.»

– Igen is. A Romanow-családnak, mielőtt Oroszország trónjára jutott volna, ez volt a családi neve, Sacherij, s miután trónját elvesztette, a ki a tényről tudomást akar venni, teheti, hogy utódait ismét az eredeti családi nevén czímezze.

– De hisz ez alávaló, gyalázatos pimaszság!

– Azt én sem tagadom.

– De hát mit tartalmaz e vakmerő irat?

– Ez bizony hivatalos idézés Sacherij Hermione Peleia kisasszonyhoz, mely által meghivatik a budapesti III. első birósághoz, bizonyos Szentivánfai Rozáli kisasszonynak jogtalanul itt tartása miatt.

– Mit? Rozálit akarják innen elvinni?

– Igen. Felperesek, Mazrur és társai.

– Tudassuk ezt a herczegnővel?

– Ne addig, míg én nem szerzek magamnak tudomást az ügy mibenállásáról. Rögtön sietek a városba vissza. Addig ne szóljon a herczegnőnek, doktornő, semmit.

– Siessen, doktornő.

Már aztán pedig ha az ember még olyan nagyon doktornő is, azért csak nő marad, s az még a XX. században is a lehetetlenségek közé fog tartozni, hogy egy ilyen forró titok keresztül ne égesse magát nála, s azt el ne mondja annak, a kit érdekel, az első két óra alatt.

Mire a doctrix jurius utriusque visszakerül, már akkor a herczegnő türelmetlenül siet eléje az Alberca-csarnokban s ezzel a kérdéssel fogadja:

– Nos, hogy áll Rozáli ügye?

– A lehető legrosszabbul.

– Hogyan? kérdi a herczegnő felindultan.

– Úgy, hogy a Sabinának jog szerint teljesen igaza van. Szentivánfai kisasszony még ma is hajadon. Mint hajadon, legközelebbi rokonai gyámsági hatalma alatt áll. Ezt törvény szerint csak a férj joga váltja fel. Vőlegények jogáról a törvény mitsem tud. Tatrangi ur a Sabina pénzbeli követelésének eleget tett ugyan, de nem a szerződés szerinti kötelességének. Menyasszonyát leányfővel elhagyta rögtön, s mint nem tagadható, a parabolana asylumba hozta, a hol házasságok nem köttetnek. Most ez által a hajadon feletti gyámi jog a rokonokra visszaesik s azok szerződésüket a Sabinával fentarták. A Sabina visszafizeti Tatrangi úrnak a letett összeget, s azzal Rozáli kisasszony ismét az ő védenczévé válik. Erre statutumai jogosítják.

– Isten és emberi jog ellen kiáltó statutumok!

– Az más kérdés. Fődolog az, hogy érvényben vannak.

– De ha a leány nem akar oda menni.

– Rokonai kényszeríthetik gyámi hatalomnál fogva.

– De hisz ennek igen egyszerű ellenmérge van. Iratunk Tatrangi Dávidnak. Rozáli tudja, hol lakik? jőjjön fel; esküdjék meg rögtön Rozálival, s ha akarja, vigye őt magával; ha körülményei nem engedik, hagyja itt, míg elviheti. Mint asszonyt csak nem fogja a törvény Rozálit a Sabinának odaitélni.

– Igaz herczegnő. Ez egészen egyszerű dolog. Így fogunk tenni. Én irni fogok Tatrangi Dávid úrnak, megirom neki a helyzetet s felhivom, hogy rögtön siessen a fővárosba.

A jogtudornő azután, hogy buzgalmát ez ügyben tettleg is bebizonyítsa, rögtön irt levelet Tatrangi Dávidnak, azt a herczegnő maga is elolvasta és jónak találta; a jogtudornő ott előtte pecsételé le az iratot, ráirva a czímzetet, s azt a levelet a herczegnő saját cselédje által küldé el a postára.

Csak azt az egy hibát követte el a jogtudornő az egészben, hogy a lakhelyet egyszerűen «Szent-Miklós»-nak irta, annálfogva az a levél legelőször is elment Sziget-Szent-Miklósra, ott nem talált semmiféle Tatrangi Dávidot; onnan elment Rába-Szent-Miklósra, onnan Török-Szent-Miklósra, onnan Hegyköz-Sz.-Miklósra, onnan Oláh-Szent-Miklósra, onnan Rácz-Nagy-Szent-Miklósra, onnan Tisza-Szent-Miklósra, onnan Német-Nagy-Sz.-Miklósra, onnan felkerült Somogy-Szent-Miklósra, megfordult Fehér-Szent-Miklóson, betekintett Fertő-Szent-Miklósra s csak miután körülutazta Szent-Miklós barátságából egész Magyarországot, akkor jutott valakinek eszébe a postán, hogy hát ha Gyergyó-Szent-Miklóssal lehetne szerencsét próbálni? Az volt Tatrangi utolsó postája.

És a herczegnő hasztalan várta, hogy Dávid jönni fog Rozáliért, vagy legalább válaszol valamit. És azalatt a herczegnőt mindenféle peres támadásokkal boszantották. Utoljára a herczegnő megharagudott; kiadta a kapusnőjének a rendeletet, hogy semmiféle férfival szóba ne álljon többé. Az el is kergette magát Dávidot, ki Rozáli felől nagy későre magától tudakozódott. Dávid elutazott Amerikába s elvégre a sokat utazott levél visszakerült küldőjéhez tizenhárom postabélyeggel ellátva, s a hátára ráirva, hogy a czimzett elutazott Amerikába.

E szerint Rozálit azon egyszerű módon, hogy vőlegényével összeeskessék, a Sabinától megmenteni nem lehetett.

Egyéb törvényes ellenszerek pedig azon idő alatt már meglehetősen ki voltak merítve.

És a jogtudornő nem tévedésből tette azt az elhibázott czimzetet a levélre, hanem szándékos kiszámításból.

Mazrur csak eszköz volt mások kezében, Rozáli nagy baja csak előkapott alkalom. Hatalmasabb ellenségek avatkoztak itt be.

És a cselszövény maga Hermione Peleia személye ellen volt intézve. S azonkívül egy nagy országos és világra szóló helyzet fordulatának titka rejlett mögötte.

Egy napon azt mondá a herczegnő jogtudornőjének:

– Én ezt a leányt erőhatalommal sem engedem házamból kivitetni. Az én házam kapuja szent. Az én házam zárda.

Erre a jogtudornő azt felelte a herczegnőnek:

– Csak ideiglenes fogadalmi menhely. Hogy zárdának elismertessék, fölszentelt fejedelemnővel kellene birnia és törvényczikkelybe iktatva lennie.

APOCATASTASIA.

Most egyidőre hagyjuk pihenni az anyagi harczok előkészületeit s vessünk egy pillantást arra a még nagyobb harczra, mely a jövő századot a lelkiek terén fogja felzavarni.

A mily óriási mértékben nőnek a materialismus vivmányai a találmányok, a közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan népkedélyben.

A hitkérdés épen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok épen olyan tűzzel fenyegetik a czivilizált világot, mint a tűzaknák: csak hogy amazok felülről, ezek alulról.

A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások együtt jártak a positiv vallásformák idomulásaival. Olaszország megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű első püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápa-választáskor nem lesik a világvárosban a «fumatát», az angyalvár bizonyos kéményeiből adott füstjelt, mely a bibornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hivta be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség nincs többé: szent Péter fillérei gyéren folynak be. S a «vajpénz», mely egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a «legkatholikusabb», másikát a «leghivebb», harmadikát a «legkeresztyénebb» királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, a kik felekezetnélküliek; s a negyedik, «az apostoli» király versenytárs nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a Lætare-Vasárnapon felszentelt «aranyrózsát»; de annak sem olyan szent a keze az elfogadásához, mint őseié, a kiknek az a kiváltságuk volt, hogy kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.

A hármas koronájú tiara, melynek hármas értelme volt: a harczoló, a szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá meg melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint övé az «ég», a «föld» és a «pokol» nagyon alászállt, az eget elvették tőle a csillagászok, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.

Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban, és az emberi szivekben.

De ott is nagy a dissolutió.

Az emberi kedély positiv vallás után vágyik. Az embernek megfogható Isten kell, a kihez ragaszkodjék. Az ember aztán, a hány, annyiféle; s ebből következve, annyiféle alakot is ad az Istennek, a kihez ragaszkodni óhajt; vagy a kivel ellenségeit ijeszteni akarja.

S most már nincs szent inquisitió, hogy a carochasüveggel el lehessen nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új vallást, ha nincs egyéb dolga.

Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli Magyarország.

Először azért, mert már eleitől fogva azon ország volt, a melyben a legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s a «Sollicitudoomniumecclesiarum» bulla daczára mindenünnen számüzték a jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült, hol a kormányt e tekintetben a quietismus vezette, s ez engedte szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az ó- és uj-kornak mindenféle philosophia sectái; szabadkőmivesek, protestans mukkerek, amerikai shakker-quakkerek, s bentámadott nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az antisabbathiánusokkal, a kiknek meg nem kell se szombat, se vasárnap; ők minden napot munkanapnak vallanak.

A magasabb körök képviselték az ultramontanismus regióját, azoknak a befolyása alatt alakult az új Sanfedisták tábora, de az megint annyifelé oszlott, a hányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy másik főuri családnál befészkelte magát. Az oratorium-barátok s a Formária-apáczák igen nemes, magasztos czélú szerzetek voltak, tagjaik művelt, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az egyházi subordinatióval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől megtelepült benczéseket, kegyesrendieket, irgalmasokat, præmontreieket, cistercitákat s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női szerzetet s a Port Royal de Champs apáczákat. Hanem ezek mellett aztán itt van a sok «Fréres ignorantes», a kik szerint minden világi tudomány az ördög munkája; a «Paternianok», kik előtt csak két szentség van: a nőtlenség meg a koldulás; a ki nem azt követi, az nem jut mennyországba. Van egy különös szerzet: a Basiliánoké, a kiket fogadalmuk kötelez a kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalos-munkát készítenek; a conventben mindenféle mühely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon kap rajtuk, annálfogva a conventnek roppant pénz halmozódik a ládájába, s mindezeknél fogva az iparos-világ, a kézmüvesek minden osztálya dühöng ellenük.

A szabadelvübb magasabb köröket aztán a spiritismus tanai tartják elfoglalva: ez a gazdag kereskedő- és üzércsaládok vallása. Ők az «astrál-szellemek» közvetítése által nyerik a túlföldi revelatiókat, miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az ő «medium»-aik és tánczoló asztalaik ép oly «csalhatatlanok», mint a pápa.

Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak a fölött, hogy vajjon a «Præexistentianismus», vagy a «Creatianismus», s a «Traducianismus» tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a kettő.

A magyar alsó papság között el van terjedve a propaganda egy önálló hungarican egyház megalakítására, melylyel egy szögletből kiinduló divergentia a «német-katholikus»-ok ligája; egyik sem összezavarandó az «ó-katholikus» felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát. És mindezen tanoknak külön templomaik vannak Magyarország fővárosában és mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik, hogy ők különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák irásait.

A methodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.

A német-katholikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van felállítva.

A patarénusok keresztje a publicus kereszt, mely Y-t képez.

Az ó-katholikusok fentarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll fölfelé ✝.

A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb ágával mered fel ✝.

A görögök maradnak a ✚ jegyű kereszt mellett, melynek minden ága egyforma hosszú.

A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ☨ különbséget téve a roskolnik kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A jezsuiták nem képeznek külön sectát: azok mindenütt benn vannak.

Ezenkívül van a kálvinista kakas, az unitárius gömb és a török félhold, a zsidó törvénytábla, s az uniált protestansok csillagos keresztje, mind együtt Budapesten.

Hanem ez hát még csak Budapest.

Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.

Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak nazarénusai; Szerémben elterjedtek a skipetárok, a horvát nép között a baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az «ázsiai testvérek», a kik kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hívőik számát; Moldva felől becsempészték magukat a manichæusok, kik egymást «signaculumaikról» ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az Adamiták tana; sőt a román nép között még a «pabulatores» sectának is vannak követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölcscsel és ehető füvekkel élnek; ezért «legelészők» a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a «barabbistákat», a kiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit, kiknek nem kell hús; s azoknak a válfajait Chazarokat, Petrobrusiánokat, kiknek nem kell feleség. Maguk a míveltség zászlóvívői pedig irók, széplelkek, művészek, tanaikban a carpocratianismust hirdetik: az élvet, a gyönyört, mint földi czélt.

És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen szünetlen harczban állanak.

A mult századok Klinkowströmjei, Savonarolái, Ábrahám a Santa-Clarái végig utazzák az ország nagy városait, prédikálva, csodatéve. Érkezésüket hirlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes vendégművészekét s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt vesznek.

A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek, mikről isteni irás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.

Buchan Erzsi hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva hogy 150 év mulva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hívők viasz között, s csak akkor engedték eltemetni. S alig mulik el egy év, hogy valamelyik országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna egy új messiás világrahozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy thaumaturg, egy csodatevő tesz körútat az országban, a ki a szent földről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy bámulatos nő, a ki régi ficzamokat, szent Nikoméd segélyül hivásával helyrerak. Patentirozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte, panaceák szinébe öltöztetett örökségi poraikat hirdetni in nomine Domini, s nincs többé «Chambre Ardente», mely elé lehessen őket idézni.

Meglazult a társadalmi összefüggés a költészet, a szerelem maga, frivol kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát Madelonettek kolostorává szentelék fel; a magasabb rangú hölgyek, kik szerelmi botlásaikat takargatják, a «theaterinnők» szent szövetségébe avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a nőkre általában kiterjeszteni.

A pápai Curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkisért e zűrzavar kiegyenlítésére.

Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az «örök ima», melyet még VIII. Kelemen decretált; egyik diaconus a másikat felváltva, az éjjel és nappal minden órájában hangoztatja a hæreticusok elleni imádságot, «Pacem» pénzek osztogattatnak a hívőknek, miket azok olvasóikra felakaszszanak, s hasonló czélokra a magyar főurak és úrhölgyek megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal ajándékoztatnak meg, míg in specie katonák és lovagok a magyar Györgytallérok viselésével tétetnek golyó és kardvágásmentesekké, viselik is azokat óralánczaikon. Az «incastraturák» ereklyéi minden vasárnap felmutattatnak. Az «index librorum prohibitorum»-ba folytonosan iratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazó szerdán megujíttatik a minden tévelygőket megrettentő «comminátió», Septuagesima vasárnapján megkezdetik a violaszín gyász, s végeztével kiosztatik az «emlékkenyér». Nevezetes hirlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint minden háznál bemutattatik a «Bambino», a Krisztusbáb. S a pápa minden évben egyszer husvét napján megjelenik a budapesti szent Árpád templomban személyesen pontifikálni.

De mindez keveset használ már.

Meghiusult a syncretismus jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkisérlette.

Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéseket száz számra «adiaphorá»-knak nyilatkoztatta, olyanoknak, a miket így vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.

Közbejött egy nevezetes fölfedezés.

A husvét maga, a melyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek közé tartozik.

A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve, rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el husvét vasárnapjának. Ezzel azt a czélt is remélték elérhetni, hogy a keresztyén husvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az alexandriai időszámítás szerint a husvét martius 21. és april 18-ika között váltakozott. Ezt a nicæai concilium is ekként fogadta el. Daczára ez elővigyázatnak, még is megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én, 1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén husvét és a zsidó paskah egy és ugyanazon napra estek. Ez sok boszuságot okozott.

A legutóbbi évben aztán egy hirhedett orientalista és archæolog a stambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamaliel-nek, Szent Pál tanítójának iratait, melyekben a megváltó contemporaneusa a leghitelesebben megirja Krisztus halálának napját, világosan kitéve, hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát mártius 7-ik napja volt. Ez nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állitották, hogy Martius Idusa Sosigenes előtt a tél közepére, tehát január 15-ére esett, épen két hónappal korábban. Mások betüszerinti értelemben fogadták el a hagyományt, ismét mások apocryphnak nyilatkoztatták azt ki s már most aztán mind a katholikus, mind a protestáns, mind az egyéb varians keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre hasonlottak meg; a szerint, hogy az egyik január 10-én, a másik mártius 10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a husvét napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.

És a kétségek dolgában a protestansoknak sem volt kedvezőbb helyzete. Náluk is meg volt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajjon minden ember a mostani testében támad-e fel itélet napján, vagy épen csak a bibliai szent «lus» csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik hozzá az újra ébredő tulajdonos? A dunántuliak papjai másként magyarázták a komjáthi kánonokat, mint a tiszántuliak; néhol lutheránusok és kalvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangelikus felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját nazarénusaival s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal.

A zsidók is épen ily forrongásba kerültek. A Schulchan Aruch híve nem követte az újítókat, s nála a tephillim, az imaszíjj még ma is megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát mondja fel, s hogy a Thorát ott énekeljék, a hol a hagyomány rendeli, hogy a nők a karzaton üljenek ezentul is, ne a földszinten, a végett ő is külön templomot épít: ragaszkodik a Thalmud szavaihoz; beszéli sok helyütt egymásközt a sajátszerű «Ladinó» jargont, s szombatnapon felköti az egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbath-zsinórt, a hagyományos Airufot; s a szétszakadást ép oly kevéssé tudta náluk is megorvosolni a Beth din Haggadol, a nagy Sanhedrin, s a Keneseth Hagdoleh, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott congressusok és a bölcs országos törvények, mint a hogy hasztalan igyekezett kibékíteni a katholikusok és protestansok vallásküzdelmeit minden œcumeni concilium, zsinat és enquéte bizottmány.

A beavatkozás csak keserübbé tette az ellenkezést.

De hát ez még mind igen szép volt: buzgalom és ellenbuzgalom; hit és ellenhit. De egyszer aztán óriásra nőtt a közös ellenség: a «nemhit.»

Nem schisma az többé, mely külön hitet szakít; ez az indifferentismus, mely nem hisz; sőt még azt sem tudja, hogy nem hisz.

A «Nihil» világa ez.

A mult századokban is létezett a Nihilismus fogalma, csakhogy akkor ez azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség bámulatában, hogy saját énjét «semmi»-nek tekinti. De most megfordították a tant: a modern nihilismus szerint minden embernek csak saját «énje» az imádat tárgya, minden egyéb: Isten, haza, embertárs, család, szerető: az a «semmi.»

A XVIII. század végén a phrygiai süveg kormánya alatt Francziaország élvezett ilyen állapotot, midőn a népakarat ünnepélyesen letette a trónról magát az Úr Istent, s helyébe emelé az «Észt»-t, egy szép tánczosnő, Aubry kisasszony által személyesítve; hanem a nihilismus tana nem volt a francziának való, a kinek a kedélye dicsvágytól, honimádástól, lovagiasságtól, emberszeretettől van átmelegedve. Átköltözött a nihilismus oda, a hol legjobb termőföldére talált: Oroszországba. A XIX-ik század társadalmi és politikai viszonyai, szövetkezve az uralkodók szerencsétlen, egymásnak ellenmondó közjogi kisérleteivel, kitörésre kényszeríték az elterjedt szövetséget. Akkor tünt ki, hogy a társadalom minden osztálya saturálva volt már azzal. A Nihil győzött.

Itt is egy asszony alakja magasult ki az óriási népmozgalomból, névszerint Alexandra Petrovna: közönségesen «Sasza,» ki azzal kezdte meg szerepét, hogy mikor a lázongó nép palotája előtt összegyült s férjével, egy büszke herczeggel alkudozni kezdett, ő maga kiáltá le erkélyéről: «le a bojárokkal!» a bas les aristocrates! s saját kezével nyitá fel a kaput a souverain nép előtt, s mialatt a herczeget saját palotája czímerére felakasztották, Sasza asszony, rövidre vágott hajjal, férfiruhába öltözve, maga fogta kezébe a fáklyát tulajdon palotáját felgyujtva vele. «Le a palotákkal!» És követték azt a többi paloták.

Most ott a Nihil uralkodik. Nem is nevezi magát Oroszországnak többé, hanem «Nihil országának.» Nem hazája többé a panszlavismusnak, nem fenyegeti Európát azzal, hogy «Kozákká» fogja tenni: csak «Semmi»-vé akarja tenni. Nem fenyeget hódítással, nemzeti elnyomással, csak mind annak az eltörlésével, a mi úr, a mi souverain, a mi hit, a mi magasság.

S még mielőtt átlépne a határon, már előtte jár az árnyéka.

A Nihilnek mindenütt van követője. A Nihil nagy Religio.

Csakhogy nem kell hinni, hogy a Nihilben már most megvan az egység, az egyformaság. Nem: még a «Semmi» sem tökéletes. Még a Semminek is vannak árnyalatai, még a Semmi vallásában is van schisma.

Az absurdumok igyekeznek egymást felülmulni. A képtelenségek szörnyei szaporák.

A Párisból importált genialis, raffinált nihilismusnak az élvezetekkel biztató, a könnyüvérrel mindent tagadó nihilismusnak már ellentétei is akadtak a saját régiójában: a «positiv nihilismus» sectái.

«Positiv nihilismus!» Hisz ez paradoxon! És még sem az.

Némely sectának még csak a nevét hallják a Kárpátokon innen, s a név jelentéséből találgatják, mi rejlik a Contradeisták, az Animalisták tanaiban.

Többeknek a dogmáit már nagyjában ismerik is. A Kainiták tana ez: minden a mi rossz, az a jó. A tízparancsolatban minden megfordítva értendő. Az antimoralismus a vezető.