Part 9

Kérlek, kedves olvasó, tisztelj meg türelmeddel. Egy haszontalan kis históriát firkálok lefele, ami az én életem bazárjából való. Nem az az érdekes, hogy velem történt, csak az, hogy történt és akármi történt valaha valahol, az mind nagyon érdekes. Beismerem előtted, hogy magános óráimban utána szoktam járni minden csekélységnek, ami idáig való életemben előadódott. Néha vissza tudok emlékezni egy-egy sóhajra is, amely a multban elpályázott ajkamról a láthatatlan levegőbe. Meglelem és képzeletem babrál vele s húzgálja, mint egy talált hajszálat. Minden ember minden dolga egyformán érdekel, érdekel az is, ami velem történt, mert én is egy példánya vagyok az emberiségnek. Mint ilyen, iskolába is jártam. Algebrát is tanultam. Oh, dehogy tanultam, csak tanitottak. A tanár ur, mikor magyarázott, minden második szava után köhögött. Hallgattam a tanár urat és gondoltam, hogy beteg, azért köhög. A tanár ur, ha a köhögés elvette a szavát, olykor a tábláról elnézett a fehér falra s én láttam szórakozott szemeit. Az ádámcsutkáját is észrevettem, mert beszéd közben föl és lejárt az alacsony, fénytelen állógallér széles nyilásában és az ádámcsutka alatt a tanár ur halványkék, lapos, szerény nyakkendőjét is nézegettem, mert az is érdekelt. A kezem jegyezte a füzetbe, amit a tanár ur magyarázott, szaporán, becsületesen, sokszor felkaptam irás közben a kezemet, és megrázogattam a fáradság miatt. De az algebra a fülemből egyenesen a jobbkezembe ment, az agyat elkerülte. Mikor aztán a tanár ur kihivott felelni, fölvettem a kathedra széléről a krétát meg a nyullábat és töredelmesen felirtam a hosszu példát, amelyet a tanár ur diktált. Azután csend lett, olyan amilyet a szindarabirók utasitásaikban nagy szünetnek jeleznek. A tanár ur nézett engem, én néztem a táblát és gondolkoztam. Az osztály ült némán, mint a publikum a szinházban. Én sok mindenfélét összegondoltam ilyenkor. Egyszer, emlékszem, a nyulláb felett gondolkoztam, akit a balkezemben tartottam. Szivacs helyett használtuk a nyullábat. Egy kicsit kopott volt, megőszült a szőre a sok krétától és a talpa egész lapos volt. Olyan különös volt szorongatni s érezni ujjaim érzékenységével a nyulláb szőrzetét. A nyullábról a nyulnak a többi három lábára gondoltam. Vajjon a többi láb milyen pályára ment? Ez itt a kezemben, ez algebrával foglalkozik, a többi bizonyosan boldogabb és a mezőn szaladgál. Nagyon hiányozhatik nekik ez a negyedik láb, mert hiszen négyen szoktak együtt szaladni a nyullábak. Most a három csak sántikál, akárhogy igyekeznek is. Sajnálhatják is ezt az elveszett negyedik lábat, mert bizonyosan szerették egymást mind, mint jó testvérek, négyen, egyszerre teremtődvén a világra és összetanulva és összeszokva jóban-rosszban. Azután az egész nyul tünt föl lelki szemeim előtt.

– No mi lesz? – szólott rám a tanár ur.

Odafordultam a kathedra felé. A tanár ur merengve nézte a hajamat. Az egész nyulra gondoltam, pisze orrára, hosszu bajuszára, kétfelé kapkodó két nagy fülére, nyulfarknyi farkára. Eszembe jutott, hogy hátha megölték azt a nyulat, amelyiknek a lába a balkezemben van. A nyul, amely képzeletben előttem volt, hirtelen becsukta szemeit és két tapsifülét lekonyitotta. Fájt a kezemben fogni a halott nyul lábát.

– Tessék gondolkozni! – mondta a tanár ur hangosabban, egyet köhintett és fölvette a plajbászt.

Gondolkoztam. Az a gyanum támadt, hogy a nyulakat csakugyan megölik. Láttam már nyulvadászatot a mezőn, de csak azt láttam, hogy a vadászok felkapják a képükhöz a puskát, durrantanak egy nagyot, avval a nyul elkezd sebesen vágtázni messzire, mig eltünik. Azt hihettem, hogy azért lőnek oda, hogy a nyul olyan remekül szaladjon és ők abban gyönyörködhessenek. Hanem a levágott nyulláb a szörnyü igazságot tárta elém. Az ablak nyitva volt, mert meleg tavasz volt, emeleten volt az osztály, kinéztem, a házakon tul zöld lombozatokat láttam és az ég fehér selyem felhőit.

– Hát igy vagyunk? – szólott nyomott hangon a tanár ur és lenézett a noteszbe. Szégyeltem magamat. Bár már beirná azt a négyest és ülhetnék vissza a padomba Pali mellé. A nyulnak meg kell halni odakint a mezőn, gondoltam és nem tetszett nekem ez a dolog.

A tanár ur a noteszbe hajolt, irta a négyest, rám se nézett:

– Törülje le a táblát, menjen a helyére.

Fölemeltem a nyullábat és néztem milyen sápadt szürke felhőköröket csinálok vele a táblán. A nyulláb a balkezemben járt és mintha elszakadt idegei folytatódtak volna az én kezemben és karomban és a bánata annak az elmult kis életnek, ami ebben a nyullábban volt, a szivemhez jött és belement a szivembe. Pedig én ártatlan voltam, én nem voltam az algebrára kiváncsi s én miattam az a szegény nyul akár száz esztendeig élhetett volna.

A TÁNCOSNŐK

Egy világos és üres kávéház előtt az Andrássy-uton fiakker torpant meg reggel öt órakor. Négy nő ugrált le vidám zajjal a kocsiról, négy könnyü tarka nő, mintha óriási pillangók estek volna hirtelen a földre. Táncosnők voltak, egy városligeti nyári mámorcsarnok alkalmazottai, névszerint Olly Jolly, Trude La Duse, Stella Bella és Juhász Mariska. A kocsis hátrahajolt s lenyomta vizszintesre a taximéter piros kis érczászlaját. A nők a taximéterhez dugták a fejüket s nyitogatták a reticule-jüket, Stella Bella hamar kirántott a nyakából egy tizkoronás papirt, felnyujtotta a kocsisnak:

– Hagyjátok gyerekek. Nesze édes Árpád.

– Kezeit csokkoládé – mondta Árpád, egy ujjal szalutált, csettintett egyet s a fiakker tovapattogott a faburkolaton az Opera felé. A házak kapui sorba nyitva voltak már, egy-egy papucsos vén asszony, vagy mezitlábos és ingujjas vén ember sepregetett lassan, leszegett fejjel a kapuk előtt a járdán. Az ablakok aludtak még, az utcai vadgesztenyefák mozdulatlan lombokkal sorakoztak, aludtak tán a fák is, fáradtan és szép álmok nélkül, mint a nagy városok lakosai szoktak. A szembenálló házsorok tetőzetének kapkodó sötét kék szegélye között az ég kéklett magasan, végtelen tiszta és csöndes kékségben, leirhatatlan és pingálhatatlan kék szinben, az elérhetetlen távolság, csend és ábránd kék szinében.

A táncosnők a kék ég alól bebujtak a kávéházba. Megszállották a sarokasztalt az ablak mellett, ledobták magukat a két kurta zöld pamlagra, ketten-ketten egymással szembe. Leráncigálták a keztyüt kezeikről, egy székre hányták reticule-jeiket, Olly Jolly a nagy fehér boát lekanyaritotta a válláról, a szék karjára hajitotta. Trude La Duse a kottáját maga alá tette és ráült, Juhász Mariskánál egy nagy csokor sárga rózsa volt, az asztalra tette és belenyomta a fejét és egy percig ugy maradt, azután visszahuzta magát és kisóhajtotta az illatot.

Egy pincér állott az asztalhoz, rátette a két kezét a márvány szélére.

– Teát adjon – szólalt meg Olly Jolly.

– Rummal?

– Rummal és citrommal. Mit kérdi mindig?

A pincér ránézett Trude La Duséra.

– Mir bringnsz einen Koniák.

– Konyak. Stella kisasszony?

Stella Bella ásitott, ütögette a száját a tenyerével, ugy beszélt ásitás közben:

– Hozzon nekem két to-ho-hojást po-ho-hárba meg egy üveg sört.

– Jaj én nem tudom mit rendeljek, olyan rossz a gyomrom – mondta Juhász Mariska.

– Benedictiner – mondta a pincér.

– Nem iszom pálinkát. Ne hozzon semmit. Hozzon egy kávét. Vagy nem.

– Drágám, rendeljen már, vagy eressze el a pincért – szólott Olly Jolly.

– Hát mit? Adjon egy pohár tejet.

A pincér elment. A kávéházba bejött a vastag, meghajlott hátu vörös rikkancs, a balkarja alatt rengeteg összepréselt ujsággal, a balkezével a kabátja szélében lenn megkapaszkodván.

A táncosnők vettek ujságot. Stella Bella lezizegtette az asztal alá a lapot:

– Jaj, ez a háboru…

Leütötte a márványasztalra a két könyökét, kinézett az ablakon.

A pincér letette a nagy tálcát meg a zsemlyés kosarat az asztalra, a lányok csilingelve és csörömpölve reggeliztek. Juhász Mariska egy kortyot ivott a tejből, letette a poharat és megint a sárga rózsákra borult.

Olly Jolly rátámadt:

– Mi baja magának?

Juhász Mariska a virágokból felelt:

– Nem tudok enni. Inni se tudok. A pezsgőt se tudom inni. Ma éjszaka is kiszöktem a szeparéból.

Stella Bella teli szájjal szólott:

– Persze, ha maga gyufát iszik drágám akkor igy fog kinézni a gyomra. Az ember nem iszik gyufát, hallja, lehetne annyi esze. Cselédek isznak gyufát. Mért nem szólt nekem.

– Mit tudom én, – védekezett álmos hangon Juhász Mariska – én elszántam magamat, mit tudom én.

– Nur ein Revolver – mondta Trude La Duse deutsche Tanz- und Gesangsoubrette mit eigenes Programm, s két ujja közt hintáltatta az üres konyakos pohárkát. Egy nagy zöldköves gyürü csillogott a mutatóujján. – Nur ein Revolver, das ist das Einzige.

– Én kétszer lettem öngyilkos, – ejtette kegyesen és egy kis gőggel szavait Olly Jolly – hozzám bátran fordulhat fiam. Mind a kétszer veronállal. Mondhatom alig voltak fájdalmaim. Csak a gyomormosás után ébredtem fel. A másodiknál három napig aludtam a Szentistvánban. Jaj, mennyit mulattunk ott a női osztályon! Micsoda heccek voltak ott mindig, nahát…

Letette a kezéból a söröspoharat, a pamlag hátának dült, feltartotta a nyakát, kacagni kezdett tiszta szép csengéssel, ártatlanul, mint egy ovodás kis lány, mig elcsuklott és fáradtan sóhajtott: – Jaaaaj, istenem…

Egy fehérruhás lány jött be a kávéházba, piros köpeny a vállán panyókára, egy csöpp fekete kutyát ölelt. A lány mellett egy fiatal ember jött, reticule volt a nyakába akasztva s virágcsokor lógott a kezében. Mind a ketten odaintettek a táncosnők asztalához:

– Szervusztok, szervusztok.

– Ez a nő megint kibékült? – nézett utánuk Stella Bella. – Na, tisztelem. Egy ilyen alakkal.

Olly Jolly az ajkát lebiggyesztve nézett a másik sarokban letelepedett pár felé:

– A mult héten az utcán pofozta fel az a ronda. Szegény Rozinda agyonsirta magát az öltözőben, megesküdött, hogy a pofájába nem néz többet. Nekem megmutatta a testét, ez az undok folyton verte. Ilyen daganatok voltak rajta. Most itt ül vele, tessék. Inkább soha szerelmes ne legyek, mint egy ilyenbe bukjak bele.

Trude La Duse sóhajtott:

– Ach!

Stella Bella megint Juhász Mariskára támadt:

– Maga is egy nagy hülye édesem, mindennap kisirt szemmel jön a parkettre. Azt hiszi a direktor azt nem fogja észrevenni. Majd meglátja, hogy felmondanak magának. Mit hülyéskedik, mit sir mindig, egyáltalán nagy hülyeség magától, édesem, mindig nős emberekbe lesz szerelmes. Hallja édesem, magán csakis nevetni lehet. És mindig akkor kezdi rá a bőgést, mikor már kisminkelte magát.

Juhász Mariska gyáván emelte föl a fejét:

– Mit csináljak? Maga mit csinál sirás ellen?

– Én használok egy vizet sirás ellen. Várjon. For… na, nem jut eszembe a neve. Majd odaadom a receptet. Az angol fiutól kaptam, akibe most két éve voltam bolond, az októberi müsorban. Azt az ember a tenyerébe csepegteti, elég egy öt-hat csepp és egyszerüen bedörzsölöm a szemhéjakat, mondja nekem valaki hogy sirtam. A szembe atropint csepegtetek, ugy ragyog mint a nyavalya.

– Ad egy kicsit abból a vizből?

– Adhatok, jöjjön be holnap az öltözőmbe. De elég ha semmivizet használ, az is jó, azt kapni minden patikába.

– Semmiviz?

– Semmiviz, ugy hivják. Ismerte maga az angol fiut, akivel egy hónapig voltam?

– Én még akkor…

– Az egy duettista volt, egy szőke nővel jött, ilyen sovány nő volt, egy semmi, egy beteg. Én az első éjszaka kikezdtem az angol fiuval, láttam, hogy mind a lányok futnak rá. Énvelem ült egész reggelig, a tánc után mindig otthagyta a szőkét, a szőke hazament a szállodába, én reggelig ültem mindennap az angol fiuval. Amennyi haragosom nekem akkor volt. Ó, törödöm én velük. Törődöm én valakivel a világon… Az angol fiu végett lettem öngyilkos, maga nem is tudja, mikor elutaztak. Nekem azt mondta, hogy velem marad, csinálunk egy duót ketten. Revolverrel lettem öngyilkos. Itt a lyuk, nézzen ide.

Trude La Duse a falra nézett, azt mondta:

– Nur ein Revolver. Ach Kinder!

Stella Bella föltépte a füle elől a kérdőjel alaku divatos huncutkát, amelyet estefelé, mikor felöltözik, gummiarabicummal szokott leragasztani. Az összetapadt sima huncutka alatt egy pici kis ólomszin mélyedés volt az orcáján a füle mellett. Juhász Mariska áhitattal hajolt oda és irigyen és rajongva suttogta:

– Jé, igazán…

Stella Bella megnyálazta a mutatóujját és visszaragasztotta a helyére a huncutkát, s az öklével ütögette, mig a lázadozó huncutka nyugodtan a bőrhöz tapadt. Tovább magyarázott Juhász Mariska csacsi szemeinek:

– Én már kezdtem tanulni angolul az angol fiuval. Én tudok is angolul most is, nem sokat, ájn pő. Az lett volna egy élet. C, nem bánom. Én a végett lettem öngyilkos. Én nem haragszom az angol fiura, legalább volt egy jó hónapom az októberi műsorban.

Olly Jolly elkezdett nevetni:

– Nini, megint sir.

Juhász Mariska dacosan nézett rá vissza, szemeiben állottak a könyek:

– Hát osztán. Én sirhatok, ha nekem jól esik.

– Ugyan ne adja a bankot édesem.

Juhász Mariska az ölébe tette a sárga rózsákat, lenézett közéjük. Hallgattak mind a négyen az üres poharak, tányérkák, findzsák fölött a villanyok és az utcán hóditó reggeli nap fájó és kiábrándult kettős világitásában, ezek az éjféli teremtések, kisiklott eleganciájukban, hibás szépségükben, a divatnak és a művészetnek bánatos karrikaturái, férges ifju életükkel, isten báránykái. Vagy egy percig hallgattak mind véletlenül, aztán Olly Jolly zörgetett a kis kanállal a poháron:

– Cigaretlit!

– Van nekem, fogja. – Stella Bella a riticule-jéből elővett egy doboz cigarettet. – A főhadnagy az egész száz darabot megvette nekem a szeparéban. Egyiptomi. Azt mondják civilben milliomos. C, felőlem? Én nős emberekre nem sokat adok. Tessék drágám.

Juhász Mariska odafordult Stella Bellához:

– Kedves Stella Bella, maga olyan okos. Én nem tudom mit csináljak. Én nem akarok itt élni, én nem tudom mért, nem tudom. Én elmennék szerződésbe külföldre valahová, de nem tudok egy szót se csak magyarul. És hova is lehet most menni, most háboru van.

– Hallja, mehet Bécsbe, Németországba, Romániába.

– Romániába, mondták. Elég ha magyarul tudok? Mondott az ügynök egy helyiséget Brailában. Ott jó dolga legyen a magyar lányoknak. Sató dé flőr, vagy flér, nem tudom. Én itt nagyon szenvedek, én elmennék.

– Nem flér, flőr. Tudja mit tesz?

– Nem tudom. Flőr az egy forint, nem?

Olly Jolly felkacagott:

– Ilyen egy hülyeség…

Stella Bella oktatta Juhász Mariskát:

– Flőr az egy virág. Az angol fiutól tudom. Flőr. Angolul van. Sató, az kert. Virágos kert. Én különben táncoltam ott két hónapig ezelőtt négy évvel, szépen kerestem, de én mindent elköltöttem. C, pénz. Törődöm én?

Juhász Mariska megint lenézett a virágokba, simogatta, rendezte a rózsákat, tépdeste lefele a legkülső szirmokat, amelyek hátrahanyatlottak a sárga rózsákról s gyüröttek voltak s már barna foltokat kaptak. Trude La Duse festékes körmeit nézte, ásitott s azt ásitotta:

– Ach Kinder… bin schläfrich…

– Jaj, Stella Bella, tudja… – lelkendezett hirtelen Juhász Mariska – én hallottam még vidéken, régen, mikor az intézetben voltam, én hallottam egy olyan szépet, vagy nem tudom, olvastam… a virágokról és a halálról. Hogy valaki ugy lett öngyilkos, hogy bezárta magát a szobába csupa virágok közé, nagyon, de nagyon sok virágot hordott az ágyába, megvetette az ágyat és belehányta a sok virágokat, csupa szagos virágokat, de végtelen sokat és mindenfélét, ojtott rózsákat, meg liliomot, meg szegfüt, mályvát, bazsalyikomot, tubarózsát meg levendulát meg mezei virágokat meg jószagu füveket, kenyérmorzsát meg istenfát, istenfát meg még annyi mindent, nem tudom és belefeküdt arccal lefelé a virágágyba a sok virágokba és csak ugy feküdt és ugy meghalt…

A SZABÓMŰHELY

A szabómühely fönn volt a földszint fölött, de nem az emeleten volt. A szabómühely fölött ült az I. emelet. A szabómühely alatt üzlet élt a földszinten, zajos és sürgős bolt, szapora, zord és fényes holmival teli, mint a hat éves fiu képzelete. Kardok, katonaköpenyegek, bundák, revolverek és revolvertáskák és gyulai táskák, távcsövek, sipok, pánczéldarabok és lovaglóostorok, hátizsákok és czelluloid-térképtartók és lámpások és vaskos zsebkések, óriási keztyük és galucsnik és lábszárvédők és gummipárnák és gummikapucznik és teljes gummiköpenyek és érmelegitők és kézipatikacsomagok és sweeterek és szöges botok és öntöltőtollak és szines plajbászok és hegymászó czipők és ezüst, bronz, arany és aranyozott érmek nyüzsögtek a polczokon, a pulton és a pult üvegfedele alatt és a székeken és a kirakatban. A mühelybe csigalépcsőn kellett fölmenni a boltból. A mühely alacsony, alig világos hely volt, olyan volt, mint a padlás. A mühely közepén törpe asztal állott és a törpe asztal körül ültek a szabók. Négy szabó ült az asztalnál, mert minden szélénél ült egy szabó s az asztal négyszögletes volt. Mind a négy szabónak az álla a mellén volt s az egyik lábuk a másikon ült. A jobb könyökük kikiugrott és rángatózott s a tüjük csillant és csillant az asztal felett. Egyszer-egyszer lassan ajkukhoz vitték a tüt és elvonták lassan ajkuktól s ugy látszott, mintha megcsókolták volna. Haloványkék csigavonalak ereszkedtek fölfelé az asztal négy széléről és fönn a levegőben haloványkék tépések és hajfürtök uszkáltak s gomolyogtak, siklottak, ölelkeztek és összementek és eltünedeztek a mennyezet sötétsége alatt. A szabók czigaretliztek. Egyik a másik után felvette a balkezével a maga czigaretlijét, szippantott egyet és visszatette az asztal legszélére, a tüzével kifelé. Hihhh és huuuhhh, ez a kétféle hang hallott felváltva a négy szabó szájából, a mint beszitták és kiontották a füstöt. Az orrukból két lyukon eredt és futkosott és folyt lefelé a füst, kékség nélkül, mint a köd és ködbajuszt és ködszakállt csinált nekik egy-egy pillanatra.

Egy szabó a füstjéből mindig fölvette a fejét és igy csinált: eh, eh. Eh, eh. Ennek a szabónak a mellében a tüdővész müködött, mint a szerkezet az órában és pontosan szolgáltatta üzeme jelhangjait. Ez a szabó olyan sovány volt, mint a rajz és a háta félkörbe ment és a képe fehér volt mint a csont és szürke volt mint a hamu. A két pofacsontja kiugrott és a pofacsontokra volt ráfeszitve a bőr s onnét beesve az állkapcsokra huzódott. Bajusza ritka és szurós és vörös volt, orra éles volt és áttetsző, mint a sápadt borostyán. Homloka nagy és szikkadt volt, mint a halálfejé, vörös haja kétfelől kihagyott a koponyáján, csak a középen ugrott fel és habarodott lefele a homlokára. Ádámcsutkája darabos volt és ugy látszott, mintha egy kavicsot nyomnának a nyakából kifelé. Inge szennyes színű volt, a gallér nem volt rajta, gomb nem volt az ingben, s az ing két kemény táblája a mellén kidomborult ivben kettéválva, s a sötét hasadékból vörös szőrök hajlottak ki, melyek néha megmozdultak és mintha olyankor ők adták volna a hangokat: eh eh, eh eh.

A második szabó kicsike volt, sárga volt az arca, a fejbőre kopasz volt és a füle és a nyaka is sárga volt és a két keze is sárga volt. A nyakán oldalt egy hosszu forradás rángatózott. A két szeme zöld volt és olyan nagy volt a két szeme, mintha feldagadt volna bámulatban, vagy mintha nem ebbe a fejbe szánták volna, mert ennek a szemüregei és szemhéjai és pillái kisebb szemgolyóknak feleltek meg, s ezt a két nagy zöld szemet alig birták tartani és mikor ez a szabó lecsüngette a fejét, a két szeme szinte kiesett, és mint két idegen, szorongva forgolódott és dermedt ábránddal figyelt a szabó ölébe lefele.

A harmadik szabó inge alatt a hátán mintha egy szikla lett volna elbujtatva. És mintha nem is kőszikla, hanem aranyércből vagy tiszta ezüstből való szikladarab lett volna, amit érdemes hurcolni, s amit veszedelem letenni egy percre valahol, mert ültében is görnyedt alatta a szabó, a nyaka le volt huzódva és a feje alá volt bukva a melle közepére. Kicsiny és ráncos arca volt ennek a szabónak és bajusza nem volt, se szakálla nem volt, a bajusza helyett sürü ráncok voltak a szája felett függőlegesen és szakálla helyett is ránczokkal voltak teli nőve orcái. Haja göndör és száraz szinü volt és olyan volt, mintha csupa bojtorjánnal lett volna sürün teliragadva a feje köröskörül.

A negyedik szabónak barna arca volt, de sápadt volt az arca, hát inkább fekete volt mint barna és teli volt verve apró gödrökkel, mint a port teliveri lyukakkal a záporeső. Haja fekete és bodor és fénylő volt és egy hasitással kétfelé dült a fején. Bajusza is fekete és gazdag volt és kétfelé sétált és egyszerre egyforma távolságban kihegyesedett és megállott orcái fölött. Szemöldökei is feketék voltak és két ívük erővel nekifutott egymásnak és az orra fölött mohón összekapaszkodott. A szabónak az egyik lábszára, amelyik a másik térdéről lelógott, vékony volt, mintha pipaszár lenne a bő nadrágszáron belül és ezen a lábon a cipő is másforma volt, mint a másik cipő, amelyik a padlót nyomta. Emez a cipő karcsu volt, mint valami kisasszonyé és magasabb volt a sarka, mint akármilyen kisasszony czipőjének. Az asztal széléhez emellett a szabó mellett egy kézimankó támaszkodott, komótos félholdforma fogóval, s a fogó ragyogó barna viaszkos vászonnal volt behuzva.

A szabók mind a négyen ingujjban ültek és ingujjuk fel volt hajtva könyökükig és alsó karjaik soványak voltak és szárazak és szőrösek voltak és ugráló és izgő-mozgó kézfejeik is szőrösek és szikkadtak és fakó fehér szinüek voltak. Mellényük nyitva volt és kétfelé esett le két hónuk alatt. Nadrágjaik puhák és fonnyadtak voltak és a szélük rojtos volt és hátul a derekukon a csattok nyitva voltak és lecsüngöttek. Czipőik füzősek és gombosak és czugosak voltak az asztal alatt, kié milyen, s a füzősben nem volt füző s a gombosban nem volt gomb s a czugosban el volt halva a gumiczug. Kabátjaik a székek hátára voltak akasztva, nyakuk le volt és ujjaik gyürötten és laposan és egy kicsit előre nyulva lógtak. Nem volt egyszinü és egyszabásu az a négy kabát, de más szinünek és más szabásunak se látszott egyik sem, olyanok voltak a kabátok, mint fivérek, a kik nem hasonlitanak.

A négy szabó ölében kabátok darabjai hánykolódtak, ujjak és derékrészek és nyakak. Egyik szabó beférczelt, a másik szabó kifércelt, a harmadik szabó gombot varrt, a negyedik szabó nyakat tüzdelt. Az anyag szökellt és hintált és bukfenczezett a szabók szapora keze közt. A czigarette-eket sebesen kapták fel és sebesen tették le.

Az alacsony asztalon aranyzsinórok vonaglottak és arany és sárga szegély hullámzott és piros és kék és zöld és viola hajtókák rikitottak és fehér és ezüst medveköröm világitott köztük. És mindenfelé sürün és rendetlenül réz- és paszománymakkok és gombfogók paszományból és aranyszin nagy és kicsi gombok, a melyeken golyócskák és távcső meg vadászkürt meg számok meg reczék voltak. És arany és ezüst és fehér selyemszövésü csillagok meg czelluloidcsillagok meg csontcsillagok fénylettek és sápadoztak és szurkáltak összevissza az asztal portékája közt, krétaporban, czérnagombolyok, czentiméterek, üres kis katulyák vas nadrággombok, csattok, pántok, zsebleffentyük, bélésdarabok, vattapelyhek, gyufaszálak, gyüszü, zsebóra, plajbász, cigarette-papiros és hamu közt és minden lim-lom társaságában. Az egyik szabó előtt zöldszinü szögletes papírzacskó volt, fel volt szakitva és vékony fekete dohányszálak álltak fel belőle.

A padló pedig teli volt kitépett férczekkel és elgázolt cigarette-végekkel és posztófoltokkal és béléshulladékkal. A falnál pedig a homályban állott a vasalópad és hosszu kemény zsákpárnák hevertek végig rajta és a vasalópad szélén egy üveg benzin állott rongygyal bedugva és a vasalópad másik szélén állott a vasalónak háromlábu kicsiny tartója és azon ült a vasaló és a vasaló alját oldalt fujkálta egy hosszu csőből sok piczi lyukon át a kék és fehér gáz sebes suttogással. A vasaló ült és sápadt és kékült és ült mocczanat nélkül. A vasalópadon egy másik vas is ült e mellett, alacsonyabban, hidegen és békén. És a susogó gáz csöve felment a falra és a falon magosra kuszott és a sötét mennyezett alatt körülszaladt és egy szögletben kiszökött. És a homályos falon a vasalópad felett fogas fogai meredtek ki feketén és kék és szürke és zöld és barna kabátok és nadrágok csüngtek a fogasról szorongva és árnyékolva egymást.