Part 8

Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra, vagy kettőre, két német szóra: Gute Nacht. Milyen furcsa dolog ez. Ma este az utczán elmentem két bácsi mellett, a kik ott állottak és emelgették egymás jobbkezét, hogy milyen nehéz, s gyengéd, öreg hangon azt hallottam: Gute Nacht, Gute Nacht. Elhagyom a bucsuzó bácsikat és tovább hallottam odabenn, magamban, hogy Gute Nacht. De nem ezeknek a vén németajku polgároknak a hangján, más hangon, mély, fakó szóval, a mely valahonnan a szivem fenekéről verődött vissza és mondogatta: Gute Nacht, Gute Nacht. Hirtelen eszembe jutott, kié volt ez a hang. Egy öreg vándorbüvészé, kit kis fiu koromban láttam müködni egy este a Bika-fogadóban. A nagyteremben, a hol örökös papirlánczok lejtettek körül a falakon, piros és kék és sárga papirból, zöld selyem teritővel letakart asztal állott akkor a pódiumon, a zöld selyem teritő teli volt arany és ezüst virágokkal, emlékszem, hogy bámultam őket, mert semmi eleven virághoz nem hasonlitottak. De hogy csillogtak és ragyogtak, Két gyertya állott a földig letakart zöld asztalon kétfelől és a nagyterem kopott menyezetéről lógó aranyfacsilláron is égő gyertyák állottak köröskörül. A sok gyertyaláng mind ugrált, mert mindig ki volt törve legalább egy ablak és mindig czug volt a Bika nagytermében.

Ezek a gyertyák visszaragyognak nekem ma este és a penna alig tud tovább menni a kezem alatt, visssaránczigálja a szivfájdalom. Pedig a penna a jobb kezemben van, a szivem meg balfelől a mellemben. Mi az hogy iró vagyok vagy micsoda? Mi az hogy iró valaki a világon, te mit gondolsz, olvasó olvasóm, mondd? Én ember vagyok, minden lehelletemmel azt lehellem, hogy ember vagyok. Az emberek sorsát élem és magamért, mindenkiért, mindenért szenvedek. Az élet rejtelme ugy ráz, mint a szérum a kisérleti nyulat a hogy rázza. A halál köröskörül busultan, álmosan csépel és gázol fivéreim közt, az emberek közt. A kiket mind boldoggá akartam tenni, vagy hogy mondjam, a kiknek mindnek a nyakukba akartam esni, hogy én is itt vagyok, mutogatni akartam nekik az eget, meg a földet, meg a tengert, meg a szivet, magyarázni akartam nekik és vigasztalni és mulattatni és marasztalni akartam őket. Lopja, ragadja a szemem elől, a szivemből, a lelkemből a halál mindet, a kikkel egy időben merültem föl a földön. Bámultam az életet és csodáltam a halált és néztem mindig feléje mint egy távoli isten felé. Egyszer csak itt terem a nyers és éretlen halál, a közepén a mezőnek, utat tapos magának hozzám és elébem és elém áll: Na most?

Hátratántorodok, szememmel a felhőkbe akaszkodok, a szélnek vetem hátamat, a fának árnyékára futok, a szivárványt ölelem, a rózsákba markolok, a göringyekbe kapaszkodnak lábomnak ujjai. A napot tartom pajzsnak és a holdat álarcznak rántom magamra, az éjbe burkolózom és a csillagokat hajigálom a halál képébe, hogy elbóduljon a zavaros tüzcsóvától és ne lásson meg káprázatában. Aztán elengedek mindent, büvölve, tág szemmel, mint a vizionárus egyenesedek ki, talpam könnyü, és háritó s kivánkozó karokkal és elállott szivvel lépek elébe: mit hozol? Áll és köd van a háta mögött. A napba nehéz nézni és ebbe a ködbe. Köd, csak köd, égtől földig ködszinü fal. Erőltetem a szemem. A gyertyák lángocskáit emelgeti és fujkálja a nagyteremben bitangó esti fuvalom. Az asztal mögött ott áll a büvész, meghajlik a feje és rebeg valamit, a mit nem hallani, mintha üdvözölné a helybeli intelligencziát és iparos családokat és hátul az állóhelyén szoruló szedett-vedett népségnek is nyujt egy pillantást. Ha rendes ember lett volna, azt mondanám hogy öreg bácsi volt a büvész, mert most elfogulatlanul emlékszem ránczos és meglágyult sárga arczára, könyező és pislogó kicsi kék szemeire, még szemhéjaira is, hogy dagadtak, sötétek és töredezettek voltak. Fényes fekete haja volt, de csak egy félhold volt az egész a feje tetején, s mintha le lett volna vasalva. A bajusza is ilyen fekete volt. Ma már rá merem mondani, hogy festette a haját meg a bajuszát, mert azóta éltem és láttam idős czirkuszigazgatókat, főpinczéreket, pezsgőügynököket, hotelek főportásait, orfeumi énekeseket és mindenféle urakat, előkelő polgári és katonai méltóságokat is, a kiknek ilyen sajátságosan kanyaritott sovány hajuk van és azért olyan nagyon fekete, mert fehér akart lenni.

Bámultam a büvészt, mert a mögött a zöld asztal mögött állott. Frakkban volt és összehajtogatott piros zsebkendő volt piquetmellényébe dugva. Egy ujján nagy zöldköves gyürü volt. Kihuzta a kabátja ujjaiból a manzsettákat és letette a zöld asztalra őket. De ez még nem volt büvészet. Németül kezdett beszélni és mindenki nézte őt és csend volt, csak egy részeg ember gajdolt egy ivószobában és az behallott. Én a zöld asztalt néztem, szent isten mi minden volt azon a zöld asztalon. Cilinder és egy kosár, meg egy üveg viz, meg poharak, meg egy billiárdgolyó, meg legyező, meg összecsavart szines papirosok, meg virágváza csinált virággal, meg egy fekete kendő, meg a mi a kendő alatt lehetett, meg a mit nem is láttam az asztalon, mert ezeket a dolgokat is csak ugy tudtam kivenni, hogy ágaskodtam és ugy nyujtottam a nyakamat, a hogy isten tudnom adta nyujtani. A büvésznek kurta, fényes fekete pálcza volt a kezében, egy ezüst forintot mutatott fel, aztán dörzsölte, kente, gyürte, gyurta a tenyerében és a forint hol az ujjai közt csuszott ki, hol a levegőben volt, hol a tenyerében, hol a másik kezében, végre a fekete botocskával megkoppintotta az öklét és kinyitotta mind a két tenyerét és széttette az ujjait és ugy forgatta a gyertyafényben és a forint sehol se volt. Akkor felhivott egy gyereket a pódiumra, megfogta az orrát és ugy látszott, mintha a forint a gyereknek az orrából esett volna le a pódiumra. Aztán kezet fogott a gyerekkel, barackot nyomott a fejére, s utána nézett, mikor a gyerek ijedten és büszkén visszaszaladt a helyére.

Azután, emlékszem, egy aranyórát kért a jelenlevőktől, hogy majd összetöri a mozsárban. Az intelligens osztályhoz tartozó urak fészkelődtek, egymást nézték, s integettek, hogy: no add oda ha mered, és egypáran a lajbizsebhez nyultak és megnyomták az órájukat, hogy magától ki ne ugorjon valahogy. És köhécseltek és nevetgéltek s a büvész az asztal elé lépett és mosolygott s azt mondta: Also rasch meine Herrn, also! Akkor fölkelt a vastag kis rőföskereskedő, a kinek mérges piros képe volt és a ki mindig ugy sietett, a hogy a malaczok sietnek, s most igy sietett fel a pódiumra, s az uton kapcsolta lefele a nagy duplafedeles aranyórát az aranylánczról. Odanyomta a büvész markába és sietett vissza, jobbra-balra pislogott és pirosabbnak és mérgesebbnek látszott, mint valaha. Egy kis zugás volt a teremben, s valaki odakiabált a rőfösnek:

– Na Náczikám, lűttek az aranyórának!

Nevettek, pisszegtek, a rőfös leült a rőfösné mellé és süketen nézett a zöld asztalra, a rőfösné megkeményitette a tokáját és engesztelhetetlen közönynyel nézte a falat a pódium mögött. A büvész az asztal alá hajolt és fölvett egy mozsarat és magasra emelte az aranyórát és szép lassan beletette a mozsárba. Aztán nagy zengést és csörömpölést müvelt a mozsárütővel a mozsárban. Emlékszem, hogy nagyon féltettem az órát és rögtön arra gondoltam, hogy a rőfös gazdag ember, biztosan vehet másik aranyórát, ha akar. A büvész belenézett a mozsárba, rángatta erre-arra a fejét és igy csinált: C, c, c, schrecklich! Letette a mozsárütőt, belenyult a mozsárba és egy galambot kapott ki belőle: hoplá! Egy eleven galambot, szép fehér gatyásgalambot, a ki piros szemecskéit sértődve hunyogatta a gyertyák előtt és megrázta a szárnyait, s láttam, hogy piros lábai fekete pertlivel meg vannak kötözve.

Ez nagyon tetszett a publikumnak, sok száj kinyilt és azt mondta: á, á, és tapsoltak is. A büvész a galambbal lejött az első sor elé és egyenesen odament s rendőrkapitány urhoz, a kinek vastag fekete pakombartja volt és a vállához nyult és azt mondta neki németül, hogy ő nála van az aranyóra, adja elő. A rendőrkapitány ur a fejét rázta és kiabált: Nix dájcs, énnálam nincs. Nevettek. A büvész a szivarzsebére mutatott, hogy abban van, csak adja ide szépen. A rendőralkapitány megtapogatta a szivarzsebét és ugy látszott, mintha megijedt volna. Belenyult a szivarzsebbe, kihuzta a rőfös aranyóráját, semmi baja se volt, pedig összetörték a mozsárban. A büvész körülmutatta az aranyórát és mondogatta: Bitte, bitte, bitte. Nevettek, tapsoltak, éljeneztek, a rőfös fölállott és érte ment az aranyórájáért, a büvész meghajolt neki, kezet fogott vele és azt mondta: Mein Kompliment! A rőfös is meghajolt és ott helyben felkapcsolta az aranyórát az aranylánczra, zsebretette és rá se nézett senkire, ugy menekült vissza a rőfösnéhez. Mind a ketten nagyon büszkék lettek, még ma is büszkék, ha meg nem haltak. Haltak… milyen türelmesen és szórakozottan tudja leirni az ember a halál szavát. Nem is érez semmit az ember abban a pár másodperczben, mig leirja. Mennyit forgatja az ember életében a halált ajkain. Nem ájul el, mikor kimondja. Tréfálni, játszani tud ezzel a szóval az ember. Emlékszel arra a találós kérdésre: ki tudja, mit eszik az ember a halála után? Tudniillik a hal álla után. Az ember nem hiszi igazán, hogy meghal. Az élet csak életet ismer. A kiben az élet fájdalmai közt feljön a halál legsürgősebb vágya, a ki már meg akar halni, az sem ugy akar meghalni, a hogy meghalunk. Hanem elaludni és többé nem ébredni föl. Vagy egyszerüen nem lenni, de minden átmenet nélkül. Hirtelen megszünni, mint a zaj, egyszerre elmulni, mint a fogfájás. Vagy elmenekülni a pólus tiszta hómezejére. Vagy lesülyedni a tenger feneke alá, vagy hová, és valaha megint feljönni. Vagy nem lenni sehol, de valahol valahogy titokban, láthatatlanul és öntudatlanul elbujva lenni, vagy lebegni és várakozni, mig az örökkévalóság elmulik és elülről kezdődik. Jaj, hol vagyok.

A büvész visszament az asztal mögé, ott motoszkált a csodaasztalon, azt mondta, hogy éhes és galuskát akar enni. A galuskát magyarul mondta, emlékszem milyen jól esett és szinte megtisztelve éreztem kis városunkat és hazánk nyelvét azzal, hogy egy magyar szót is hallottam a büvész szájából Avval kitátotta a száját és mindenféle szinü kis valamiket kapott be és olyan nagyokat harapott, mint a kutya és nagyokat nyelt utána. Megsimogatta a tenyerével a hasát és vidáman integetett, mint a kinek nagyon jól esett a vacsora. Egyszer csak hátrahajtotta a fejét és egy piros papirszalagot huzott fel és engedett lefele az ujjai közt, hosszu-hosszu piros szalagot, azután kéket, azután zöldet, huzgálta, rángatta és görditette kifele a papirosszalagokat mindig szaporábban, hogy nézni is alig győzte az ember. Bámultam és boldog voltam.

– Fulladj meg! – kiabálta egy legény hátulról, az állóhelyről. Elkezdtek kaczagni hátul és a kaczagás előre gurult és a polgárság és az intelligenczia elite-je is jóizüen kaczagott, ugy nézték a bűvészt, a kinek a keze megreszketett és megállott egy kicsit, a fejét lejebb eresztette és büntetően körülpislogott a kaczagó publikum közt, azután az aranyfacsillárra pillantott, felkapta a fejét és tovább huzta a papirszalagot, még sebesebben és a publikum még tovább kaczagott. A papirszalag özönlött fel és zuhogott lefelé, most már kék, piros, fehér, lila, sárga minden egyszerre jött és a büvész tátott szájjal bámult fölfelé a kopott menyezetre, vagy talán a papirszalagok szépségébe és sürüségébe volt belemerülve és beleittasodva, a karjai csak ugy rángatóztak kimondhatatlanul könnyeden és a sokszinü zuhatag zörögve szökött és hullámzott lefele, mintha soha vége nem akarna lenni. Hirtelen megállott az egész s a büvész lassan felhuzott a szájából egy vastag ostornyelet piros papirosból, kitartotta egyenesen a kezében, meghajolt és diadalmasan, de egy kicsit bánatosan hajbókolt a publikumnak. Akkor már senki nem kaczagott, tapsolt az egész nagyterem, s a rendőralkapitány integetett a fejével jobbra-balra, ugy kiabált: Brávó, brávó!

Olyan szivesen elmesélnék mindent sorba, a mit azon az estén a büvész csinált, csak azért mert láttam és emlékszem rá. Mind a figurákat, a miket a legyezővel mutatott, meg a mi szemfényvesztést egy pakli kártyával csinált, meg a hogy czédulákat osztogatott, a melyekre mindenki mást-mást irt fel és ő mind megmondta, mikor visszaadták neki a czédulákat, pedig ki sem bontotta őket. A rőfös, emlékszem, azt irta a czédulára: Abdul Hamid.

Azt elmondom, a mit utoljára csinált a büvész, mert arról jutott eszembe ma este az ő ünnepélyes és idegen alakja, mely régen elpályázott a multból valamerre, isten tudja hová. Utoljára a jobbkezébe egy botot vett és a balkezébe egy égő gyertyát, háttal fordult a zöld asztalnak és kopogott egyet a pódiumon és azt mondta:

– Gute Nacht.

Aztán többet is kopogott a botja és minden koppanás halkabb lett és az alakja minden koppanásnál lejebb ment és tovább köszöngetett és minden köszönésnél gyengébben hallatszott a hangja:

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

– Gute Nacht.

Nem tudom már hányszor mondta, közben egészen letünt a feje is és ugy jött a kopogás meg a hang, mintha lépcsőn menne lefelé valaki és a végén mintha sötét pincze fenekéről hallatszott volna fel:

– Gute Nacht.

Néma csend volt a nagyteremben, mindenki a zöld asztalt figyelte, a gyertyák tánczoltatták lángocskáikat. Hirtelen fölegyenesedett a büvész a zöld asztal mögött, ugy megijedtem tőle, hogy megkaptam az apa kezét, De rögtön magamhoz tértem, a büvész elfujta a gyertyát, s a nadrágzsebéből kihuzott egy nemzeti zászlót, olyan nagyot, a milyet a képviselőválasztáson szoktak kidugni a háztetőre. Felrántotta magasra, körbe lengette, az elite-intelligenczia, a kereskedő- és iparosvilág, az állóhely, az egész társadalom éljenzett és éljenzett és a büvész a nagy lengő zászlóból elő-előhajtotta a fejét és kütdte hazafele a publikumot:

– Gute Nacht. Gute Nacht.

ROMÁNIA DICSŐSÉGE

A kis malter-pavillon lépcsőjén egy görbe, piszkos, borotválatlan egyén állott és fáradtan veregette a lábaszárát egy kurta nádpálcával, amely a jobb kezéből lógott. A pavillon terraszán egy asztalka előtt elszáradt hölgy ült olyan ruhában és olyan frizurával, amilyen a bohócnak szokott lenni, mikor nőnek öltözik. A hölgy az asztalon kikészitett zöld jegycsomó felett könyökölt s a pavillon előtt elvonuló népség után forgatta az egyik szemét. A másik szeme mozdulatlanul meredt előre, mert üvegből volt. A pavillon előtt megállott egy néző. A hölgy a hátába szólott a csunya embernek:

– Mondani.

Az egyén fölemelte a nádpálcát és valami régen és örökre elkopott hangon rá kezdte:

– Hát lehet lehet lehetkérem besétálni itt lesz bemutatva a nagyérdemü közönség előtt Románia Dicsősége Szilvia a tizenkétéves kisleány az ő kétszáznyolcvan font sulyával és a Liliputi Gavallér tiz kilogramm suly és ötven szantimetter magas. A természet ezen két csodája a leghiresebb professzoroktól megvizsgálva még Magyarországon együtt látható nem volt. A tudomány szenzációja, a huszadik század legnagyobb attrakciója, hazánkban még csak egy rövid ideig. Felnőttek, gyermekek, urak és katonák egyaránt csekély tiz fillér. Ezen csekély belépődij lehetővé teszi, hogy ezen természeti attrakciót egy bármely boldog és boldogtalan magának megtekinthesse.

A csunya ember a feje fölé emelte a nádpálcát és megütögette a pavillon homlokára feszitett vásznat. A vászonra egy borzasztó kövér nőt pingáltak, ujjatlan zöld bársony bluzban, mély kivágással és huszáros zsinórzattal és térdig érő barna szoknyában. Testszinü harisnya és magasszáru sárga cipő egészitette ki a kétszáznyolcvan fontos leány toilettejét. Hajába kék szalagot festettek és a homlokára frou-frou-t göndöritettek. A kövér leányka tövében állott egy törpe, olyan ünnepien öltözve mint egy vőlegény. Jobb kezében botocskát fogott, balkezében kis cilinderét tartotta. A kép alá vörös felkiáltójelek között ezt mázolták:!! Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér!!

– Há tlehe tlehe tlehetkérem, – verte a pálcával a csunya ember a szavakat, de ahogy a szép beszédnek vége volt, a hallgatóság tovább vándorolt a vurstli utcáján, maga után huzgálva az üvegszemü hölgy beteg tekintetét. A csunya ember elhallgatott, lehuzott a füle mellől egy eloltott félcigarettet, rágyujtott és leszitta a füstöt a lelke legmélyére.

A kis pavillon belsejében, egy puszta helyiségben az egyik sarkot függönnyel keritették el. A függöny hervadt piros szinü volt, valamikor teleszőtték arany csillagokkal, de a legtöbb csillag már ezüstszinüre kopott, vagy egészen kifoszlott a függönyből. A függöny mögött dobogó volt, a dobogón két szék, az egyiken Románia Dicsősége ült, a másikon Liliputi Gavallér. A függöny mögött sötét volt, Liliputi Gavallér cigarettázott és mikor szivott egyet a cigarettán, olyankor a homályban előragyogott Románia Dicsőségének orra, homloka, meg a kék selyemszalag, amely a hajában uszkált. Liliputi Gavallér halkan, rekedt gyerekhangon beszélt Románia Dicsőségéhez és közbe-közbe nevetett, ami ugy hangzott, mintha valami repedezne. Románia Dicsősége egy darabig hallgatta, azután mély és tompa hangon rátámadt Liliputi Gavallérra:

– Ha nem hagy nekem békét, tisztelt Pintér ur, én holnap kilépek innen. Mit kell nekem itt Önt hallgatni, találok én magamnak bódét, minden ujjamra tizet. Hála istennek, elég bevezetett mutatvány vagyok. Hála istennek.

– Kérem, Teréz kisasszony, ne haragudjon, – ijedt föl a Liliputi Gavallér kis hangja – igazán, kérem…

– Ki haragszik? Én haragszok? Én csak nem hagyom macerálni magamat Öntől. Nem haragszok, csak hagyjon engemet. Hagyjon.

Liliputi Gavallér nem felelt, Románia Dicsősége azonban tovább dörmögött, maga-magának, az egész világnak.

– Én mint az én szerencsétlenségemre lettem Pintér urral összehozva. Ha egy kis szerencsém van, most a Barnummal utazok. Csak egy jobb ügynökhöz kerültem volna. Mint óriás hölgy, a Barnumnál, a nagyvilágon… más életem lenne. A varietéhöz is jöhettem volna. Még jöhetek is, miért ne, az ember betanul valamit mint akrobata, vagy zenésznő, vagy valami. Ha mint fiatal lány több eszem lett volna…

Liliputi Gavallér bágyadtan ketyegett:

– A jobb ügynökök ma már nem dolgoznak ilyen számokkal. Mai világban! Az ember örüljön az egzisztenciának.

Románia Dicsősége méltósága és ábrándjai távolából harangozott:

– Pintér ur mindenesetre örülhet. Itt van egzisztencia és van egy fess hölgy, akire utazhat. Én rám hiába utazik Pintér ur. Csak még egyszer érjen hozzá a térdemhez.

– Én nem utazok kegyedre.

– Nem utazik rám? Mit rágja egész nap a fülemet? Szeretem a hajnalt!

– Én nem utazok kegyedre, Teréz kisasszony.

– Csak ne beszéljen Pintér ur, jobb ha hallgat. Az életemet unom meg Ön mellett. Azt hiszi, hogy megkaphat engemet, ha telebeszéli a fejemet. Mit gondol, Pintér ur, nem vagyok mai gyerek. Huszonöt éves vagyok. Hála istennek.

– Én pedig meglett férfi vagyok, harminckét éves elmultam, én nem beszélek a levegőbe, mint azok a jellemtelen fiatalemberek. Én nem utazok kegyedre.

– Nahát ne is utazzon.

– Én szeretem kegyedet.

Egy kis szünet állott be a társalgásba, a vurstli zaja behallatszott hozzájuk a homályba, a körhinta fájdalmas keringője, a lövöldék puskáinak ugatása, tompa kalapácsütések az erőmérő bódéból, búgó trombiták és lázitó makacs csengők, meg női sikolyok a hajóhintáról, meg a szomszéd kigyóevő-bódé kikiáltójának hangja, aki nagybőgő-tüdejéből egész nap azt hajtotta: Hallja, hallja, hallja… de mindezek a hangok bágyadtan és szinükhagyottan jöttek be hozzájuk, mintha tegnapról hallatszanának.

– Jól nézek ki. Először is kérdés, hogy igazán szeret-e Pintér ur, mert azt is lehet csak ugy mondani. Annyi ezresem legyen. Mér ne mondanák? Nem kerül semmibe. De mondjuk, hogy szeret, akkor is jól nézek ki. Mint magas és molett leány és Pintér ur szeret. Mit, mit, mit… mit képzel Ön? Hol van Pintér ur éntőlem? Csak állitsa magát énmellém. Hogy jövök én az ön brancsához? Ilyen egy szerencsém van nekem. Mit gondol Ön!

– Én szeretem kegyedet.

– Ne mondja nekem eztet Pintér ur. Mit gondol Ön, mit tudja Ön. Én az én igényeimről nem beszélek, mert mit beszéljek én Pintér urnak. Én nem beszélek, mert mindig büszkébb voltam, minthogy panaszkodjak. Mit tudja Ön… látta a csillagot és levorvert itt a karomon? Tudja, ki végett hagytam én magamat tetovirozni? Hallott Ön Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriásról? A cirkusznál dolgozott. Kősót hagyott a fejére tenni és kalapáccsal széttörte a sót. Mindenki jöhetett a publikumból, a legerősebb férfiak jöttek és mindenki törhette a kősót a kalapáccsal, ő térgyepelt és tartotta a kősót a fején a két kezével Ő végette hagytam tetovirozni a karomat. Hogy fáj az, mikor a tűvel szurkálják, csekélység. Ő végette van ott a csillag és levorver. Nyolc éve. Vagy kilenc? Várjon csak… kilenc éve. Nem, nyolc éve most, hogy az ismeretségem volt vele.

– Török artista volt?

– Nyolc éve elmult… Nem török volt, perzsa volt. De német születés. Németül beszéltem vele. Én tudok németül és románul és szerbül. Én nyelveket beszélek. Mit tudja Ön? Adjon egy cigaretlit Pintér ur.

Liliputi Gavallér sóhajtott, benyult a belső zsebébe, kivett egy nagy tárcát, kihuzott belőle egy hosszu fehér cigarettát, felnyujtotta Románia Dicsősége felé. Románia Dicsősége elvette, belefujt a szopókájába és az ajkai közé dugta a rövid kis fehér cigarettet.

– Kérek tüzet is – hajolt le Románia Dicsősége, a felfelé remegő tüzponthoz nyomogatta a fejét, aztán visszaemelkedett a magasba, nagyot lélegzett és a megszivott cigaretta parazsa néhány másodpercre bevilágitotta az álláig emelkedő kebleit, mint a világitó torony lámpása az öblöt. Románia Dicsősége visszaengedte keblét s az orránszáján előfelhőző füst édességébe usztatta szavait:

– Tizenhat éves voltam, ez volt az én boldog időm. Az én szép napjaim… Mit tudja Ön. Nem mondom, tetszett más is, Dzsakszon a svéd cyklop, szintén német születés, az láncot harapott át, bármily vastag láncokat és egy cserkesz műbirkozó, már nem tudom a nevét, mert nagyon nehéz neve volt és az egészben csak két napig udvarolt nekem. Csak azt tudom, hogy német születés volt. Ő kihivta Kara Achmedet az artista ujságban és le akarta győzni. De Kara Achmed nem válaszolt.

Egy kis szaggatott sóhaj hallatszott fel Liliputi Gavallérból és amikor a sóhajnak vége volt, egy igen gyönge suttogás: istenem!

– Ezek mind a kettő nős emberek voltak, én aztat tudtam és épp azért vigyáztam a szivemre. És ha viszonyom volt is, de legalább szívfájdalmat nem csináltam magamnak. Hála istennek. Ezek most hol müködnek, tudom én? Bánom én? Nem is gondolok rájuk. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a Barnummal utazik. Az egyik városból megy a másikba, az egyik országból a másikba, az egész nagyvilágba utazik a Barnummal, saját vonaton utaznak, én láttam a vonatot, legalább egy háromszáz vagon. És Ajrópából mennek Amérikába, saját hajón és a hajón viszik a vonatot is Ajrópából Amérikába. Az egy élet. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás kilenc évvel ezelőtt azt mondta nekem: Ich liebe dich, mein Schätzchen. Nyolc éve. Egész bolond volt belém. Látni kelletett volna engem akkor. A mai sulyom már megvolt és dacára annak ugy néztem ki, mint egy gyerek. Csekélység. Szidi Ben Gázi emir a vasfejü óriás a Barnummal utazik… mit tudja Ön…

Kivül, a függöny előtt topogások hallatszottak, néhány pár láb sétált be a helyiségbe, a csunya ember hangja vezette őket:

– Tessék, tessék előre, tessék kérem!

Románia Dicsősége és Liliputi Gavallér fölkeltek a székről, leejtették a cigarettet és rátapostak. Előre léptek, szorosan a függöny mögé, Liliputi Gavallér előhuzgálta apró kaucsuk manzsettáit, Románia Dicsősége körültapogatta a frizuráját és lefeszitette a bluzát, mialatt unottan dohogta:

– Az én életem!

A NYULLÁB