Part 7

Volt egyszer, vagyis egyszer megnyilt és azontul mindig volt egy kis cukrosbolt a Hűhó-utcán. Nem az utcán, hanem egy házban, nem is a házban, csak a kapu alatt, a hol a nagyváros üzleti érdekei még egy kis helyiséget el szoktak hóditani a jámbor levegőtől. Egy stelázsi, egy asztal, egy gázláng, egy szék, ez volt az üzlet. A széken egy ember ült s akkor egy asszony állott az üzletben és kiszolgált. Vagy az asszony ült, akkor meg az ember állott. Mind a ketten egyszerre sohasem ültek, nem is lett volna hely az üzletben két széknek. A mi helyet a háziur meg a főváros az üzlet céljaira átengedett, azt mind cukorral töltötték meg. Dobozokban, skatulyákban, apró zsákokban hevert a cukor a stelázsi alatt, meg a tetején, meg az asztal alatt, meg a sarokban mindenütt. A levegőbe a fejük fölé tehettek volna még egy széket, akkor egyszerre pihenhettek volna mind a ketten, de a levegőben nem áll meg a szék, csupán az orfeum előadásán, az indiai okkultizmus nagymestereinek mutatványai alatt.

Ez az ember meg ez az asszony házastársak voltak, az egyik férj, a másik feleség és mint ilyenek, családot alapitottak. Hat gyermekük lett. A hat közül a legidősebb katona, de már nyolc hónap óta nem adott életjelt magáról. Ezért is, meg a drágaságért is meg az egész gondokon forgó élet miatt a házastársak rosszkedvü, mérges emberek voltak és egész nap veszekedtek. Házasságuk boldogtalan volt. Nem szerették egymást. Ők nem tudták, hogy boldogtalanok. Azt se tudták, hogy nem szeretik egymást és azt se tudták, hogy nem is szerették egymást sohasem. Ők nem is értek rá soha szeretni és boldognak vagy boldogtalannak lenni. Ők csak jól éltek egymással egy pár évig, azután rosszul éltek egymással. De azért egész nap együtt voltak a boltban. Az asszony az embert küldte volna mindig haza a lakásba, a gyerekekhez, a Szegénység-utcába, az ember meg az asszonyt. De mind a ketten irtóztak a lakástól meg a Szegénység-utcától és a gyermekeik lármájától. Jobb szerettek itt szorulni a boltban, nézni az eldongó autókat és az elpattogó kocsikat és az elcsengő villamosokat és a lótó-futó lakosságot. És szerettek kiszolgálni, rázogatni a dobozokat, mérni, csomagolni és a pénzt fogdosni és megolvasni.

Vevőik iskolásgyerekek, szininövendékek, messenger-boyok, szobalányok voltak, meg csonka katonák, a kik mankóikon előre dülve sokáig mustrálták az asztalkán kirakott cukrokat és nagy tarka cukrokat vettek, a kiből három darab két krajcár. Este egy-egy szerelmes fiatalember is vásárolt nagyobb összegért, selyempapirban és a zsebébe téve a cukrot, a sarokig sétált, a hol az irodista leányt várta. Meg szinházba vonuló családok is tettek nagyobb bevásárlást, két korona összegűt is.

Aztán ők becsuktak s hazavitték az ujságot és hazavitték a mi a vacsorájukból megmaradt és hazavitték a pénzt. De a keserüség, a mit ők egész nap magukból kiadtak, az ott maradt a bezárt kis boltban. A durva és gonosz szavak, amelyeket kiabáltak, morogtak és sziszegtek egymásnak, ott maradtak. És az a kín, a mi abból eredt, hogy az ember sokszor belecsipett az asszony gyenge hátába, és az a fájdalom a mi abból jött, hogy az asszony akarattal rá-rálépett az ember tyukszemére a nélkül, hogy ezeket a bántalmakat a vevők észrevették volna. A hangoknak és érzéseknek a keserüsége ott maradt a sötét boltban a rossz levegőben.

Egy reggel a szomszéd krétarajzmüteremből átjött a bohémnyakkendős segéd tiz krajcárért dragée-t venni. Egy cukrot a szájába vett és visszaejtette a markába és:

– Kérem ez keserü – azt mondta.

Az asszony is, az ember is megkóstolták a dragée-t, egyiket a másik után, mind keserü volt.

– Tessék mást venni. Ezt a szalonkonfektet.

A szalonkonfekt is keserü volt. A krétarajzoló és fényképnagyitó müvész visszavette a pénzét és köpködve sétált vissza a müterembe. Az ember meg az asszony a boltban elkezdték kóstolgatni a cukrokat, mind egyformán keserü lett, mind, mind. A Nougat, a Figaro, a Mexikaner, a Sherry-Malaga, a Cognac Créme, a Café Doublé, a Mandola Grillage, a Dió-Grillage, a Vegyes Pralliné, a Párisi Kockák, a Mailander-szeletkék, a Mikadó, a Mignon, a Suchard, a Gala Peter, a Stollwerck és a névtelen csokoládék is és a Császár-Keverék, a Szultán-Kenyér, a Hindenburg-Kockák, a Selyem-Különféle, az egész arany- és ezüst papirba öltöztetett és bársonyos barna és selymes rózsaszin és mindenféle virágszin apró és kecses és hüvös és boldog portéka olyan keserü lett mint az élet.

LÉLEGZET

Mennyit kinozott a gyanu az ifjuság tétlen délutánjain, mikor elültem a kertészetben a padon, vagy hevertem a diványon, olvastam vagy képzelődtem, vagy odaállottam az ablakhoz és egy óráig néztem az alkonyatot, vagy órákig a havazást, vagy letettem a fejem a karomra az iróasztalra, leadni magam bánatnak, bágyadtságnak és hajózni sötét mélységben a reménytelenség tengerfenéki flórája felett. Mennyit szurt az önvád, mennyit rágott a szégyen, mennyit csavart az utálat magamban, hogy nem csinálok semmit és perc, óra és világ elmulik rajtam. Milyen mohón kapkodtam vissza memóriámban az elemi iskola közmondásait, tanitó versikéket, parabolákat, csakhogy üldözhessem magam az emberek erényeivel és dicsőségeivel. Ha féléjszakát álom és lámpa nélkül töltöttem, nyitott szemmel feküdve s vártam, hogy a makacs feketeségbe jönni fog egy égő pont, egy csillag, amelyet én fedeztem föl, – egy felkiáltójelet vártam, amit millió kérdőjel után tehetek, – egy szót akartam képezni, mely nincsen meg egyetlenegy nyelvben sem, – erőltettem a szemem, hogy csudát lássak a vak sötétben, elkészültem, hogy a Halál beállit hozzám, elszántam magam, hogy fogadok akármilyen kisértetet, aki elkésett gyermekkoromból, epedtem és rettegtem, hogy az isten arca jelenjen meg szemeimmel szemben, és a szerelmet vártam, hogy illanjon elő nekem a tulvilágról, vagy honnét, egy eszméletlen leány rózsaszinben és fehérben.

És a tengerparton állottam, hogy addig nézzem a végtelenséget, mig azt hiszem, az élet végtelen és a hajófedélzet korlátjára könyököltem, háttal mindenkinek, lemondva az ismerkedés chance-airól, hogy utánajárhassak a hullámok szokásainak, hogy lerajzoljam szemembe a tengert, vagy csak azt a kicsi kört, amelyet pontosan nézhetek mindig alattam. De ezt a csepp kört, vagy csak egy hullámot, a mig kél és nyujtózik és elmulik, azt az egyetlen hullámot, vagy egyetlen pillanatot csak a tenger vizéből, szinével, hangjával, mozgásával ugy érezzek, s ugy érezzem hozzá a világot és életemet, hogy ezt a pillanatot tökéletesen megtartsam emlékemben, hogy mindig meglegyen, mikor akarom. És akárki megkérdi, mi a tenger, meg tudjam mondani és akárki kérdi, mi a pillanat, meg tudjam fejteni és a markomban tudjam tartani mig élek azt a pillanatot és ki tudjam játszani vele a mulandóságot, mert megvan egy pillanat, ami volt. Egy pillanat mindig a jelenben lesz, elloptam, viszem, nem engedem el.

És hányszor állottam meg az alléen szélben, amely hajlogatta a fák ágait és hajtotta az uton sebesen a levelek nyáját és esőköpenyem széleit repkedtette mint a vitorlákat, és hányszor, nem tudom hányszor állottam meg az utcán, nézni és érezni az emberek, házak, lovak, hangok és kövezet és fák és felhők meglepetését és észrevenni, hogy mind ez igaz és való az, hogy élek és annak a csodálatosságnak és bizonyosságnak a rohamos meggyőződését élvezni és szenvedni, hogy itt vagyok a világon. És a mégdöbbenést fenntartani eszméletemen és kiváncsinak lenni, hogy hát mit jelent nekem és mit jelent a mindenségnek, hogy én élek? És szorongva lesni a közel elmenő arcokat, hogy hogy néznek rám, ha észrevesznek, nincsenek-e meglepve idegen emberek, öregek, fiatalok, nők, gyermekek, mind aki meglát, hogy ezt az arcot is látja. Vizsgálni, ki hasonlit hozzám, várni, nem ijed-e meg, vagy nem vidul-e föl hirtelen valaki, aki szembe jövén szemembe talált nézni, nem jő-e zavarba, nem ölel-e meg, vagy nem kiált-e segitségért, vagy nem rohan-e rám megharapni? És várni éjféli aggodalommal és hajnali sejtelemmel valami váratlant fényes nappal az utcán: hogy egy másik világról való ismerős terem előttem, aki karonfog és elvezet és sétálva velem, mindent meg fog magyarázni. Vagy hogy az utca hirtelen elborul, összezavarodik, s egy roppant tourbillonban tovakavarog és eltünik előlem. És néztem az utca változatlan változatosságát és a népeket, ki milyen öltözetü, ki milyen koru, ki milyen arcu, ki merre megy és ki milyen járatban van. És ilyenkor sokszor elhaladt egy gyászkocsi az uttesten a többi kocsi közt és néztem, hogy az előre-hátra lépegető emberek nem szaladnak széjjel, nem kiáltanak fel, nem csapják össze a kezüket, mikor megpillantják, hogy nem ijeszti és nem zavarja őket, sőt ugy látszik hogy észre se veszik. És ugy éreztem, hogy egy fekete felleg áll az égen a fejem fölött, ugy érzem, hogy csak egyedül magamnak kell meghalni a földön, a többi embernek nem. És hogy se ezelőtt meg nem halt soha senki, se ezután soha senki nem fog meghalni, csak egyedül én halok meg. Még a gyászkocsiban aki fekszik, az se halott, nem is fekszik benne senki s nem is megy egyébért az utcán a gyászkocsi, csak hogy én lássam és végzetemre forditsam gondolatomat. És a többi ember jött-ment, sétafikált és sietett össze-vissza, mindenki valami szerepben, vagy mintha eszméletlenek volnának, vagy mintha nem emberek volnának, hanem valami nem idevaló teremtések, vagy mintha bábok lennének, akik élnek és nem tudják, hogy élnek, de nem is élnek, mert bábok.

És állottam és lassan mentem és vigyáztam, hogy körülményeimre ne gondoljak, hogy eszméleten maradjak, látni mindent és tudni magamról és ragaszkodni a látványnak és az életnek fölmerülő eseményéhez, ami álomnak, vagy emléknek olyan természetes és jelen valóságnak olyan csodálatos, hogy ki se lehet talán soha mondani.

És mikor könyvet olvastam, egyedül, négy fal közt, olyan csendben, hogy csak a lapozás nesze suhant el benne egyszer-egyszer, mint egy-egy magányosan szálló S, és olvasás közben egyszerre csak a betük megnőttek a szemem előtt és szokatlanok lettek és érdekesek lettek és nyugtalanitó furcsa alakokat nyertek és olybá tüntek, mintha abban a pillanatban találták volna ki őket, próbálgatás, előzmények, minden mult nélkül, mintha akkor teremtődtek volna a ködből. És néztem belé a könyvbe, s a tekintetem járt és észrevettem, hogy nem értem amit olvasok és tekintetem megállott és amit olvastam volt, az messzi menekült és olyan volt, mintha énvelem történt volna valaha s én meséltem volna el valaha s én magam el is felejtettem volna azóta. És a lenyomtatott szavak előttem a papiroson ujak voltak, rejtelmesek, magyarázatlanok s a sor, a mondat, a kifejezések, az egész nyelv merőben idegen volt, mintha sohase hallottam volna egy szót se belőle. És moccanat nélkül könyököltem a könyv felett, elmerülve magamban, mint egy tengerben és nem gondoltam és nem éreztem semmit se. És ebben az állapotban, amit révületnek neveznek, nyugtalan hangulat jött rám, föleszméltem és szorongva néztem körül és a bámulatot éreztem. Nem ismertem meg a falat és a butorokat s felállottam és szédülve mentem a tükör elé és megnéztem benne magamat és néztem mozdulatlan szemeimbe és mintha szemeim mögül izenték volna, hogy ez itt a tükörben egy ember és ez az ember én vagyok. És eszembe jutott a nevem és valószinütlen és értelmetlen volt, némán ismételgettem a fejemben, hogy hogy hínak és betükből képzeltem s messziről rémlett s más volt mint betü és szó s mintha álomból jönne s mintha a gyermekkorból szólitanának végtelen bágyadt hanggal. És megfordultam és szobámhoz szoktatnom kellett szememet, mintha nagyon-nagyon messziről jöttem volna meg és a szekrényt, asztalt, székeket, amelyek makacs dermedtségükben állottak a helyükön, el kellett hitetnem magammal, hogy csakugyan itt vannak és itt voltak előbb is és megfogható tárgyak és nekem ismerősök és hasznosak és kedvesek. És leültem e felől tünődni és tanakodni magamban.

Efféle módon mult perc és óra és ifjuság és élet. És a gondolkozás, a merengés, a csodálkozás és az elmerülés mozdulatlan időtöltései után jött és jött a heves féltékenység, a szégyen és az irigység mindenkivel szemben, aki nem én vagyok és mindennel szemben, ami más. Fájt Napoleon és fájt a favágó, mert mind a kettő cselekszik, életüknek zaja és látszatja van. Az egyik földrészeket aprit, a másik fát. Tesznek. Csinálnak. Akciót fejtenek ki. Nekem néha mindegy volt Napoleon vagy a favágó, nem tudom melyik kivántam volna inkább lenni, s nem tudom már mennyivel tartottam többre egyiket a másiknál. Csak azt éreztem, hogy ez is meg amaz is müködnek, anyagot kezelnek, tehetségük és szándékuk hallható hangot ád és látható változást tesz és valóságosat és biztosat hoz ki. Én meg mulok elfele s nem tudom igazolni időmet magam előtt.

Nem kell már, nem kéne már. Se a gyárosok, se az épitők, se furó-faragó emberek dolga után nem epedezek már. Nem tudom melyik napon, s nem emlékszem milyen órában, de megbántam bánatomat s fölmentettem magam a világ után rohanó vágy alól. E végtelen zajban és bajban, ami elragadja az embertől létezésének eszméletét s kiszökteti önmagából az embert, hanyat-homlok szaladnék vissza a legkirályibb elhagyatottságba s a legtisztább boldogtalanságba: a semmibe és az egyetlen ártatlan mesterségbe: a gondolkozásba és a legkrőzusibb szegénységbe: a képzeletbe. Érzem, hová visz s mire való volt minden, ami tett és mozdulat a világon. Hol vannak s mit jelentenek a léleknek s mit ér az örökkévalóság mérlegén mind, ami izomból, energiából, akaratból, célból jön össze. Mintha porfellegben seprődne tova sebes széltől folytonosan.

Milyen átok volt az életen az unalom. Milyen fényüzés ma: unatkozni. Ha tudnék unatkozni, ha az unalom tarlójának száraz, szürke virágai felett elsétálhatnék megint. Ha mindattól az életre vett idegenségtől, amit világnak neveznek, idegen lehetnék, ha szivemet, amelyet mindenkinek véletlen nyomorusága használ, visszaadhatnám az eredeti fájdalomnak. Ha ráérnék a jelentől arra, hogy minden időben legyek, ha elhagyna a világ, hogy a világon lehessek, ne csak azon az egy helyen, ahol el vagyok foglalva. Ha az élet határtalan hazájában, az örökkévalóságban időzhetnék, egy oázison, egy zöld dombon ülve, egy szigeten járva, egy kertben, ahonnét a zaj ki van gyomlálva, egy padon, fa alatt, magamban. Foglalkozni azzal, hogy élek és hogy ember vagyok és tudni mindenkiről, hogy él és mindenről eszmélni, amit a megszületett halandó földön és égen és levegőben és vizben talál és a szivdobogást észrevenni és a lélegzést ellenőrizni és a pad szélén megtapintani a tapintást és a szemekkel lesni a látást és a füllel hallgatózni a hallás után és az orral szaglászni a szaglást és bevésni emlékbe az életet egy pillanatban a lélekbe, mint a padba bevésik a találka dátumát a szerelmesek.

MAKAO

Délután két óra volt, az ujságirók egymásután szaladtak el az estilap szerkesztőségéből. Téli nap volt, odakinn havas eső mocskolt, az idősebb munkatársak kalucsnikat kotortak elő az esernyővel az asztalok alól, a fiatalja csak a kalapját csapta fel s a télikabátot fel se vették még egészen, már kivül voltak az ajtón. Az első szobában a segédszerkesztő ült fehér vászonköpenyegben, az asztala előtt a mettőr állott egy hosszu kefelevonattal a kezében, a segédszerkesztő a metőrrel veszekedett, közben a telefonkagylóba is bele-belekiabált, s a két ellenség között felkapkodta a fejét a mennyezetre és azt orditotta a plafond kopott rózsáinak: „Megőrülök!“ A munkatársak rá se néztek, ugy szaladtak el mellette s csapkodták rá az ajtót. Bucsuzkodás, köszönés nem volt divatban, ugy oszoltak el a szerkesztőségből, mint a diákok az iskolából, vagy mint a napszámosok a gyárból.

Az utolsó szobában még volt két ember. Egymással szemben ültek, a szoba közepére tolt iróasztalaiknál. Az egyik ember negyven éves volt, a másik húsz. A negyven éves ember tudós volt, a húsz éves meg költő. A tudós asztalán balkéz felől üres teáscsésze és pálinkáspohár állott. Ha a teáscsészébe belészagoltál volna, erős rumszagot éreztél volna, a pálinkáspohárból meg gyönge teaillatot. A szolga így hozta a halálos beteg tudósnak reggelenkint a teát rummal: egy pohárka teát és egy csésze rumot. A költő meg hattyúkat rajzolt a tollával a kéziratpapirra. De hogy az az ajtócsapkodást hallotta, felállott az asztaltól, nagyot nyújtózkodott, mélyet sóhajtott s így maradt egy percig kitárt karokkal, félrefordult fejjel, mert ebben a poseban a felfeszített Jézusnak képzelte magát. Azután a fogas felé nyúlt, a hol sárga esőköpenyje lógott.

– Csak nem akarsz elmenni? – emelte rá kék szemét a tudós.

– Csak akarok, – mondta a költő.

– Péntek van, fiam, mi vagyunk az inspekcziósok.

A költő visszaeresztette a jobbkarját.

– Péntek van? Hogy tudod?

– Nézd meg a reggeli lapokat. Péntek van.

– Péntek van. Péntek… Péntek – merengett a költő, visszaült az asztalhoz, a kezébe vette a papirt, a melyet hattyúkkal rajzolt volt tele, golyót csinált belőle és elhajította. Utána nézett, s megint azt mondta: Péntek. A padló teli volt ledobált ujságokkal meg kéziratpapirokkal, a melyeken egy-két sor irás látszott. „Péntek“ – mondta megint a költő, babrálni kezdett az asztalán, az ajkai közé vette és kiköpdöste az apró négyszögletes ragasztó-ostyákat, azután egymásután kinyitotta és betette az asztalon felrakott lexikon-kötetet, Országgyülési Almanachot, interurban-telefonkönyvet s más efféle műveket. Azután felnézett a plafondra, amely teli volt apró lyukakkal. A fiatalabb munkatársak szoktak reggelenkint revolvereikből a plafondra lövöldözni, hogy a segédszerkesztőt megijesszék. „Péntek“ – mondta a költő még egyszer, halkan, avval elhallgatott.

A tudós könyökölt és kifelé nézett az ablakon. A költő is az ablak felé könyökölt és mind a ketten nézték a havas eső hangtalan rézsutos omlását.

– Megőrülök! – üvöltött a nyitott ajtósoron át az első szobából a segédszerkesztő, a ki még mindig veszekedett a metőrrel.

– Ugyan tedd be ezt az ajtót kérlek, én nem tudok felállani – mondta a tudós.

A költő felkelt, betette az ajtót.

– Meg kell őrülnöm – hangzott tompán az első szobából, mintha tegnapról jönnének a szavak.

A költő megint felállott, kiment s az összes ajtókat egymásután becsapta. Visszakönyökölt és tovább nézték az időjárást.

– Nálad van a csomag? – szólalt meg a tudós.

A költő elővette a nadrágzsebéből a francia kártyát. A tudós elvette a kártyacsomagot és reszketeg kezeivel olvasni kezdte a lapokat.

– Mennyi pénzed van?

A költő nem szólt, csak kifeszítette a baltenyerét és a melle elé tartotta. Ez a zászlójel a semmit jelentette.

– Nekem sincs – mondta a tudós és nevetett. – Az egészet elteáztam ma.

– Én három koronával jöttem be ma reggel, de rögtön elnyerték. Legalább nem kell ebédelnem.

A tudósnak jól esett a sima, kezes kártyákat keverni. Kevert, kevert.

– Jó lenne kártyázni. Egy kis makaó kettesben – mondta élvezettel.

– Játsszunk potyára, – örült a költő.

– Potyára? Az őseim megfordulnának a sírjukban, – mondta a tudós, – a mi még nem lenne baj, de nem is izgalom potyára játszani. Mibe játsszunk? Te, nálad is szokott lenni aszpirin, nem?

– Van, – mondta a költő, – mindig fáj a fejem.

– Mennyi aszpirin van nálad?

– Megnézem. – A költő a felső mellényzsebéből egy üvegtubust vett ki, kiöntötte az asztalra. – Három pasztillám van még.

– Három? – csalódott a tudós. – Nem baj, ülj ide. Nekem egész tubussal van.

A költő átült a tudós asztalához a három aszpirin-pasztillával. A tudós hátranyúlt a felöltőjéhez, kivette egy zsebből a tubust, kiszórta a fehér pasztillákat, megolvasta.

– Huszonöt. Ez a bank. Faites vous jeux, messieurs.

– Helyes. Teszek egy aszpirint.

A tudós megint kevert, két kártyát adott a költőnek, kettőt levett magának. A kezével a szeméhez remegtette az egymás alá szorított két lapot, összeráncolta a homlokát, megfricskázta babonából az alsó kártya hátát s kínos és epedő óvatossággal kezdte letolni a felső lapot az alsóról. A költő ugyanolyan szakértelemmel és gyönyörűséggel gusztált.

A költő nyert. Megduplázta a tétjét, két aszpirint tett. Gusztáltak.

Egy leány nyitott be, a nyomdából jött át, egy szőke riportert keresett, mert szerelmes volt belé. Bedugta a fejét s vissza akart menni.

– Gyere ide szivem – mondta neki a költő, – hadd simogassam meg a hajadat. Gyere.

– Vizes – nevetett a lány – hajdonfőn szaladtam át.

A költő kinyujtotta a jobbkarját, de a lány már kiment.

– Meg kell őrülnöm – hangzott az első szobából az ajtónyitásra.

A tudós meg a költő játszottak, játszottak. A költő előtt már tizenkét aszpirin volt, a tudós egyre nagyobb izgalommal osztott és gusztált. Mindaketten cigarettáztak már, nagyokat szívtak s nagy füstöt csináltak, mint a szenvedélyes kártyások általában. Megint kinyilt az ajtó, Sorsüldözte Pál jött be, egy csöndes őrült, a lap barátja s a szerkesztőség rendes látogatója. A csöndes őrült alázatosan köszönt.

– Tegye be az ajtót, Sorsüldözte úr! – rivallt rá a tudós.

– Megőrülök! – hörögte a segédszerkesztő az első szobából.

Sorsüldözte Pál betette az ajtót és intett a fejével hátra.

– Megőrül – mondta és szelid fölénynyel mosolygott. – Megőrül. Ha tudná a segédszerkesztő úr, mi az. Én nyolc évet nyomtam a Lipótmezőn.

– Pál, zavarsz bennünket – panaszkodott a költő.

– Üljön le Sorsüldözte úr, nem szeretem az álló gibiczet – szólt rá a tudós rekedten.

Sorsüldözte Pál egy széket vonszolt a tudós háta mögé.

– Ne én mellém üljön Sorsüldözte úr úgyis pechben vagyok.

A csendes őrült a költő felé vonszolta a széket.

– Ide se ülj Pál, elrontod a kártyámat.

Sorsüldözte Pál visszavitte a széket a helyére és ott leült és nyujtogatta a nyakát.

– Hallatlan ez a pech, hallatlan – nyögte a tudós és szellemtől, nyomorúságtól, ivástól és kóroktól feldúlt nemes arca vonaglott. Már csak öt aszpirin volt a bankban, a többi a költő előtt fehérlett.

– Kérlek szépen, ha megengeded, inkább én adom a bankot – mondta a költő és a kártyacsomag után nyúlt.

– Jó, nem bánom. – mondta a tudós megtörten – nesze a csomag.

– Uraim, – szólalt meg Sorsüldözte Pál – ma feltaláltam a boldogságot. Hogy lesznek boldogok az emberek…

– Kedves Pál – intette le a költő, – hanyagolj el bennünket.

A tudós nehezen, panaszosan lélegzett. Valamelyik szobában csengett a telefon. A két kártyás gusztált.

– Vigyázni kell minden embernek – mondta Sorsüldözte Pál – csak vigyázni kell. Mindig az utca közepén kell járni.

A segédszerkesztő felrántotta az első szoba ajtaját s messziről üvöltött:

– Telefon! Telefon! Senkise megy a telefonhoz! Meg kell őrülnöm!

– Pál, – mondta a költő csöndesen, – menj a telefonhoz.

Sorsüldözte Pál kiment a telefonhoz.

– Ha mindenki az utca közepén járna, nem lenne baj, – mondta távozóban.

– Kellemetlen pech, kellemetlen, – sírt a tudós. – Az utolsó aszpirinem teszem most. Keverj mégegyszer. Kellemetlen.

A költő a nagy szerencsében lesütötte a szemét. Megint fölkeverte a kártyát. Osztott, gusztáltak.

– Nyolcz, – mondta halkan.

A tudós reszketegen tápászkodott fel a székről. A homlokát kezdte tapogatni.

– Nagyon megfájult a fejem, nagyon, – nyögte, – bocsáss meg, az utolsó tétemet visszakérem, becsületszóra, holnapig.

GUTE NACHT