Part 10

És a vasalópaddal szemben a másik falnál állott a varrógép, amelynek kereke világosan ragyogott és dereka sötéten csillant, mint egy sötét hal teste, mikor elvonaglik egy hullámból a másik hullámba. Egy nagy virágozott S betü állott a sötét testen aranyfénynyel és utána öt kisebb arany betü ment: inger. A varrógép előtt szék állott, a széken kék kabát feküdt behajtva. A kék kabát mellén egy fehér fércz volt hosszu nyolczas szám alakjába kunkorodva, a milyennel a végtelent jelzik az algebrában. A varrógép mellett az ablak világosságában állott a derékmodell, annak sima sárga testére sötétbarna dolmány illeszkedett, de ujja nem volt a dolmánynak, ott feszitett fej, karok és lábak nélkül, és az ablak mellett a falon nagy tükör volt, a mely sápadt volt és fényes volt mint a tenger holdfénynél.

És a csigalépcső ropogott fölfelé piczi zörgésekkel együtt és a szabómühelybe ugrott az uhlánus hadnagy. És a tüdővészes szabó felállott és ugy csinált: eh, eh. A többi három szabó még lejebb dugta a fejét a mellére és fölvették cigarettejüket és egyszerre szivtak: hihhh és egyszerre fujtak: huuuhhh. És a tüdővészes szabó fölemelte a székről a kék kabátot és kitárta és az uhlánus levetette az ő kék kabátját, a mely nem volt olyan kék, mint a másik és a tüdővészes szabó a háta mögé ment és az uhlánus hadnagy is kitárta két fehér karját és a tüdővészes szabó ráadta ezt a kék kabátot. És az uhlánus hadnagy a tükör elé ment és nézte és a tükör is nézte az uhlánus hadnagyot. És az uhlánus hadnagy keze begombolta a kék kabátot a testén és fel-fellélegzett és tapogatta a mellét és a derekát és hátranyult és kiforditott tenyerével simogatta a hátát és a vékony aranyrojtokat, a melyek a derekán csüngtek hátul. És megsimogatta karjait, jobbkezével balkarját és balkezével jobbkarját. És féloldalt fordult és derekát felhuzta és ugy nézte a tükröt és megsimitotta balvállát, a melyen arany zsinór fénylett. És megforgatta a fejét és fogdosta a nyakát. És egyenesen állt megint és felhuzta magát, mintha nőne és elváltak ajkai és fogai közül vidor gyorsasággal futott elő: sz, sz, sz, sz, sz, sz, sok sz hangja, dallamos váltakozással. És fogai fehérek voltak és ragyogtak, mint a fehér gyöngyház és ajkai pirosak voltak, mint a tulipánt és arcza diószin és rózsaszin volt és szemei kékek voltak, mint a tisztaság és haja gesztenyeszin volt és fényes volt, mint a fü. És keze világos volt és érdekes volt mint az élet és körmei szine olyan volt, mint a kukoricza-szemek szine. És dereka olyan volt, mint a szilfa és lábaszárai ugy jöttek fel, mint az erőnek két ága. És járása olyan volt, mint a szüz vadállat elindulása az őserdőben. A tüdővészes szabó odahajolt az uhlánus hadnagyhoz és körmeivel lekapta a balmelléről a férczet, amely ugy kunkorodott volt, mint a végtelen jegye.

És az uhlánus hadnagy megfordult és lelépett a csigalépcsőre és a lépcső ropogott és az uhlánus hadnagy lejebb tünt minden roppanással és letünt a dereka és a válla és a feje is egészen. Az uhlánus hadnagy hazament a lakására és azután fiakkeren a pályaudvarra ment és a pályaudvaron a vonatba szállt és a vonatban ült egy éjszaka egy nap. Akkor átszállott egy másik vonatba és abban is ült egy nap, egy éjszaka. Harmadnap reggel kiszállott és szekéren ment és lóháton ment és egy faluba érkezett. A faluban bement egy házba és kijött a házból, lóra szállt és kiment a faluból és bement egy erdőbe és átment az erdőn és mikor kiért az erdőből a levegőben feléje repült a halál és azt suttogta repülésében: fiú, fiú, fiú, és beleröpült az uhlánus hadnagy kabátjába és az uhlánus hadnagy attól a pillanattól kezdve többet nem élt.

A szabók meg ott maradtak volt a mühelyben és a hogy az uhlánus hadnagy letünt a csigalépcsőn, ők egymásután fölkapták a fejüket és letették a tüt és fölemelkedtek, mint a kik elvégezték a munkát. A törpe ablak nyitva volt és a szabók odaállottak az ablak elé együtt és lenéztek az ablakon. Az ablak hátra nyilt a mellékutczába és onnan az ablak mögül egy néma udvarba lehetett látni. Az udvarban ócska vasrakás volt egy sarokban meg egy nagy ferslóg, a másik sarokban hordók állottak és szétesett abroncsok hevertek a földön és a szomszéd ház tüzfalának egy létra volt támasztva és ajtók voltak a falhoz támasztva és fakó gerendák feküdtek a földön és egy mésszel megkeresztezett szintelen téglarakás állott az udvar közepén és köröskörül tört téglák hevertek. És a szomszéd ház tüzfala fekete volt és a falon magasan egy óriási Ó volt mészszel felirva. E fölött volt az ég és az ég égszinkék volt és az égen voltak a felhők, mint kifutott rózsák, mint összegyült és elmosódó pillangók, mint lelapitott és ellágyult gyöngykagylók, mint meggyuladt selyemkendők. A tüzet a nap adta ezeknek a felhőknek és az ég kékségének is tüzet adott, a mitől tündöklésben volt az egész kékség és tüzet adott a nap a szabómühely törpe ablakának is, a mely ki volt támasztva, s a közepén lángolt a nap, mint a csók. És a mühelyben már sötét volt.

A tüdővészes szabó odalengette magát a vasalópadhoz, felkapta a tüzes vasalót és rángatta a vasalópárnán és a vasaló csattogott és a vasalópárna sistergett és a vizes vasalórongyok gőzölögtek és szakadoztak rajta és a szabó lógázta és ringatta magát és orczái égő pirosak lettek és a vörös haj rázódott a feje tetején előre-hátra és szája kinyilott és a melléből muzsika hallott, mint a zenélőórából.

A sánta szabó felkapta a kézimankót és a karjára kapta vékonyabbik lábát és elkezdett szökelleni köröskörül féllábon és kézimankóval az asztal körül és röhögött és nyeritett, mint a csikó és csókolgatta a karján a czipője orrát.

A Basedow-szemü szabó összenyomta pilláit és megint kinyitotta és megint összenyomta és megint kinyitotta és két zöld szemén ott voltak a felhők szinei mind és sárga arczán is ott ragyogtak a szinek, mint a szivárvány és előbbre és előbbre tartotta a fejét és mosolygott és kezei feljöttek és ujjai reszkettek és begörbültek.

A pupos felhuzta az orrát és felforditotta a szemeit és leguggolt és ugrált egy helyben és az inge lebegett a pupja felett. És még lejjebb guggolt, ugy hogy szinte ült a padlón és emelgette és ringatta magát és összehuzta szemeit és kitátotta a száját és azt mondta: há, há, há és orczáin édes borzadály és szörnyeteg kéj vonaglott. Azt élvezte magában, hogy ő majd elutazik a Niagara-zuhataghoz és a Niagara-zuhatag alá tartja a pupját.

ZSEBKENDŐ

Este féltizenegykor üde társaság nyomult be a kávéházba. Két ötven-ötven évet jelző ur, két bizonytalan koru nagyságos asszony, egy idősebb uriasszony és egy könnyü urleány. A két ur vállán látcső tokja lógott. A hölgyek kezén fehér keztyü volt, s puffadt s pazar reticule-öket emeltek. Egy páholy népe volt, mely magával hozta az öltözeteken, az arcokon és a szemekben a szinházi est polgári hevületét s ünnepiességét. Alkalmasint még éjfél előtt haza akartak kerülni, azért szánták el magukat a hideg s gyors kávéházi vacsorára. A hölgyek szemében az ilyen kávéházi vacsorának valami kis lumpolási jelentősége is van, talán ők kivánták ezt a könnyed és takarékos rendetlenséget. Egypár lépésnyire hatoltak be a szórakozottan zugó kávéházba, az első asztalnál megállapodtak, az egyik ur előrelépett s az arra gyalogoló pincérnek megérintette a karját.

– Kaphatnánk egy szabad fülkét?

– Azonnal nagyságos uram, utána nézek.

A pincér végigsietett a kávéházon, jobbra és balra csavargatván nyakát. A társaság azalatt egymás felé fordulva állott, a hölgyek idegenkedve, szinte ellenségesen irányitottak egy-egy pillantást a közönség közé. A pincér visszafelé tartott, a balkarját oldalt kinyujtva s a baltenyerét kifeszitve:

– Itt hátul balra nagyságos uram.

A társaság óvakodó pillantásokkal elvonult az asztalsorok között arrafelé, végigmentek a fülkék előtt, mind teli volt. A legutolsó is. A legutolsó fülke előtt egy asztal üresen állott. Az urak megállottak és rosszindulattal néztek széjjel. Egy másik pincér ott termett az üres asztalnál, hátraugratta a székeket és leteritette fehérrel a márványasztalt.

– Hol van itt az az üres fülke?

– Üres fülke nincs, nagysásuam, ez az asztal lesz teritve, méltóztassanak helyet foglalni, vacsorát méltóztatik parancsolni?

Az egyik ur mégegyszer körülnézett, végigusztatta a szemét a fülkéken, azután egymásra néztek mind és ajkaik nyiltak és csukódtak egy darabig. Megbeszélték, hogy itt is egész jó lesz. Azután kibontakoztak és kinyiltak a bundákból és lágy köpenyekből és rövid széktologatás után körülülték az asztalt. A bundákat, köpenyeket, kalapokat egy nyavalyás kis vörös ember vitte még hátrább, a ruhatár felé, mintha boglyát ölelne s ugy ment előre, mint aki rémülten hátrál.

A pincér litografált étlapot tett az egyik nagyságos ur elé. Előrehajolt, figyelt, biccentett a fejével, aztán elsietett. Az egyik nagyságos asszony az ölébe vette reticule-jét, piciny arany tükröt vett ki belőle, s lenézett bele s megütögette az ujjaival a haját homlokán és halántékain. A másik nagyságos asszony gyöngyházas lorgnont huzott elő, körülforgatta a fejét s közben vezette a szeme előtt a lorgnont. Egy főhadnagy, aki a harmadik asztalnál ült, kissé fölemelkedett s lefelé rántotta a fejét. A nagyságos asszony visszabólintott s:

– Ki is ez a főhadnagy, ott, abban a társaságban, nem tudjátok? – kérdezte az urleánytól, aki az asztal végén ült.

A hölgyek arra néztek, a főhadnagy megint köszönt, mind visszaköszöntek, a két ur is, kissé elkésve. Az urleány fölhuzta a derekát s egy picikét megrázta szőke fejét.

– Ja, ez a doktor Galamb. Az ügyvéd – mondta az egyik nagyságos ur.

– Nézd, nem ismertem meg – szólott a lorgnonos nagyságos asszony.

– Galamb főhadnagy, de hiszen az elesett – gyanakodott a másik nagyságos asszony.

– Igen? A Galamb doktor elesett? – élénkült az idős urnő.

– Az aki elesett, az az öccse volt ennek. Ez a Tivadar. Az volt a Jenő – mondta a másik nagyságos ur.

– Tényleg, tényleg, ez a Tivadar – mondta a lorgnonos nagyságos asszony.

– A másik is valami doktor volt – emlékezett az egyik nagyságos ur.

– Doktor jurisz, bankban volt különben – mondta a másik nagyságos ur.

– Aha, aha – fejezte be az előző nagyságos ur.

Vacsoráltak, kellemes apró zörejekkel. Hideg csirke, sonka, fölvágott, tea, barna sör, kugleres üvegtál, apró ecetes uborka s mustár volt az asztalon. Vacsora közben azokról a dolgokról beszéltek, amiket fogyasztottak s általában azokról az ételekről és italokról, amelyeket a kávéházban kapni lehet. Azután a darabról beszélgettek, amelyet ma este megnéztek és a szinésznőkről és a szinészekről, akik a darabban játszottak. Azután a többi szinházról beszélgettek s a többi szinház egyes szinésznőiről és szinészeiről s egy mozidarabról is, amely állitólag remek legyen és amelyet ők még nem láttak.

Azután a pincér elszállitotta az asztalról a tányérkákat, csészéket és üvegeket. Azután az uraknak kapucinert hozott. Azután egy féltucat nagy kemény táblába tett ujságot hozott, képes hetilapokat és divatlapokat, a térdével odaugratott egy üres széket az asztal sarkához s leejtette rá az illusztrált lapokat. Az egyik nagyságos ur három kockacukrot tett a kapucinerjébe, a másik nagyságos ur csak egy kockát. Ugy itták. A kávénál rá is gyujtottak, egyik a másik tárcájából, az egyik nagyságos ur aranyos végü cigarette-re, a másik nagyságos ur szivarra. Jó darabig tartották nyitva egymás felé tárcáikat. Az egyik nagyságos urnak hosszukás, lapos aranytárcája volt, a másik nagyságos urnak nagyobb, puffadt, krokodilusbőrből való tárcája, amelynek aranyzárja volt s a tárca sarkában kivül háromszögletü arany boritás volt a monogramm részére. Előhuzgáltak és visszasülyesztettek a tárca rekeszeiben egy-egy szivart, cigarette-et, csupa különlegességet, s elmesélték, honnan, milyen összeköttetések segitségével s milyen áron szerzik ezeket a kitünő specialitásokat, amelyeket ma sehol nem lehet kapni. Azután a miniszterelnök beszédével foglalkoztak, amelyet délelőtt mondott a képviselőházban. Azután áttértek közgazdasági dolgokra és azokról diskuráltak. Az idős urnő mereven ült egy kinyitott szépirodalmi lap fölött, lassukat pillantott, a szemhéjai félpercekig lenn maradtak, s mikor föl-fölnyitotta a szemét, a szemben ülő nagyságos asszony haját nézte mozdulatlan tekintettel. A két nagyságos asszony meg az urleány a Wiener Chic cimü nagy divatlap ábrái fölött hajoltak össze, a divatlap jobbra és balra fordult el a kezeik között, ilyenkor a hölgyek fejei is jobbra meg balra voltak hajolva. Élénken tanakodtak s gyöngéd és ügyes gesztusokat csináltak, egyszer-egyszer ugy tettek, mint a keleti táncosnők, akik a kigyókat utánozzák, karjaikat föl-fölemelvén könyökből és leeresztvén, s kézfejeik hátrahanyatlanak csuklóikon s minden ujjuk külön remeg és vonaglik.

– Én ismerem az angolokat, – mondta hangosan az egyik nagyságos ur a másiknak – én éltem köztük, én mondhatom, hogy ismerem őket. Ez a törvény ott nem fogja tartani magát. Egy angol polgárt nem fognak presszionálni. Én az angol kabinetnek nem adok egy hónapot. Hogy? A munkások. Hát én ismerem az angol munkásságot is. Én elég sokáig voltam kinn Angliában. Én, kedves barátom…

– Szerintem – szólt bele a másik nagyságos ur.

– Kedves barátom, Németországnak mindene megvan, én a német szaklapokat rendszeresen olvasom, én kérlek mondhatom, hogy a legalaposabban tájékozva vagyok. A németek kérlek ma már mindent előállitanak. Én…

– Szerintem kedves barátom, – mondta a másik nagyságos ur – ez a dolog még cirka két évig eltart. Az emberanyag szerintem…

Egyenesen és derülten néztek egymás szemébe, mégis bizonyos egyenletesen visszatartott tekintettel, mint az olyan régi jó ismerősök, akik egymást kedves barátomnak szólitják, tegeződnek, foglalkozásuknál, vagyoni, társadalmi, családi viszzonyaiknál, felfogásuknál fogva tökéletesen konveniálnak, de szivükről és a halálról soha nem beszéltek egymásnak.

– Én kedves barátom, biztosithatlak, hogy az emberanyag…

– Szerintem is kérlek, az emberanyag…

– A mi emberanyagunk… az ebberanyag…

Ez a nagyságos ur itt fölkapta a fejét és szipákolni kezdett.

– Szerintem is kérlek – nézett föl rá a másik nagyságos ur – az emberanyagunk olyan kiváló és annyival különbb…

Az első nagyságos ur nem hallgatott oda, tapogatta a zsebeit a smokingján, benyult a belső zsebbe, a nadrágzsebeibe nyult, és csak szipákolt és megint a smoking zsebeit ütögette és igy feltartott fejjel az egyik nagyságos asszony felé fordult:

– Fiam, adja csak ide a zsebkendőjét.

A nagyságos asszony a nagyságos urra nézett:

– Tessék fiam?

– A zsebkeddőjét kérem fiab egy pilladatra. Diccs dálab a zsebkeddőm – mondta halkan a nagyságos ur, s e közben hátraszegett nyakával messziről olybá tünhetett, mint aki valami gőgös kijelentést tesz.

A nagyságos asszony hamar kiszabaditott a reticule-jéből egy kis lágy fehérséget s odaadta gyorsan a nagyságos ur kezébe, mintha egy kis havat csent volna bele.

– Nem hozott zsebkendőt? – mondta utána nyomott hangon.

A nagyságos ur fölemelte a pici zsebkendőt, egy rövidet dudált rajta, megdörgölte vele az orra hegyét és lekefélte vele kurtára és sötétre nyirott szürke bajuszát.

– Köszönöm fiam – sugta és visszanyujtotta a nagyságos asszonynak az asztal alatt.

– Csak tartsa magánál fiam – mondta a nagyságos asszony. – Hol a zsebkendője?

– A bundámban lesz, vagy a páholyban felejtettem. Vagy künn hagytam az asztalon.

Az urleány a nagyságos ur gömbölyü és kifényesitett kopaszságát nézte szórakozottan, mintha csak odatévedt volna a tekintete és egészen másra gondolna. Aztán fölnézett a kávéház plafondjára, a feje fölött a festett mennyezeten lecsukott szemü, mosolygó nimfa nyugodott a füsttől kissé fakó kék hullámokon. A kávéház plafondja fölött, ki nem számitott magasságban a hideg és annyira csodálatos mennybolt borult ezalatt végtelenül, vakon fénylő holdjával, a csillagok sürü, néma csililingjével és az éj regényes felhőivel. A billiárdasztalok felől egyforma időközökben hangzottak a könnyü csattanások. Az urleány visszanézett a divatlapba s oldalt hajtotta a fejét.

A két nagyságos ur egy darabig még beszélgetett az emberanyagról, a központi hatalmak emberanyagáról és az entente emberanyagáról. Azután az a nagyságos ur, aki a zsebkendőjét nem találta, előhozta a zsebkendő ügyét és derülten diskuráltak egymásközt arról, hogy a szórakozottság milyen nevetséges apró bajokat csinál az embernek. A másik nagyságos ur visszaemlékezett garçon-idejére, mikor sokszor előfordult nála, hogy elfelejtett zsebkendőt tenni a zsebébe, s olyankor egy kis fehér serviette-et kért a pincértől a kávéházban s azt tette zsebre s aztán szépen visszahozta kimosva és kivasalva. Ezen az emléken jóizüt nevettek.

Azután aranyóráikat nézték meg és összehasonlitották az időt, amely mind a két órán egyforma pontosan háromnegyed tizenkettőt mutatott. Azután fizettek, a társaság fölkelt, fölvették a bundákat s a köpenyeket és az asztalok közt elvonultak az ajtó felé. A forgóajtóban összetorlódtak, tessék, menj fiam, tessék, parancsolj drágám, párdon, tessék mama, pádoon, parancsolj kérlek, kérlek, csak… – s elmultak a kávéházból.

A VAK ASSZONY

Ez a vak asszony a Kerepesi-uton állott, a Rókus-kórház falánál. Hatósági engedélylyel állott ottan egy helyben reggeltől estig. Hogy a hátát odatámasztotta a falnak, azt már saját maga engedélyezte magának. A vak asszony fekete ruhában volt, a fekete kendő lapos volt a feje tetején és a szemöldöke fölött vizszintesen zárta el a homlokát, mint a szent nőknek a képeken. Vékony meggyfapálcának görbe fogóján tartotta a két kezét, a balkeze volt alul, a jobbkeze felül. A meggyfapálca egyenesen állott térdei előtt, mintha a kövezetből nőtt volna fel. A fekete szoknya leért a kövezetre és a vak asszony cipőinek az orra hegye se kukkant ki a szoknyája alól. Lapos volt a vak asszony, alig foglalt el valamit a fal mellett a levegőből. Olybá tünhetett a falon, mint a papiron a préselt virág, amely meg van száradva és el van sötétülve. A vak asszony lefele nézett a kövezetre. Egyszer-másszor nyitotta a száját és azt mondta:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A déli órában, amikor csengett a harang a Rókus-templom tornyában, egy kicsi szöszke lány jött oda mezitláb, levette a vak asszony jobbkezét a meggyfapálca fogójáról és elvezette a vak asszonyt ebédelni a Koszoru-utcába. Két órára megint ott állott a vak asszony a falnál és elébe szólt a lépéseknek:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A jobbkezét levette a bal kezefejéről és kitartotta a tenyerét. A pénzt a szoknyája zsebébe ejtegette. Térdig érő zseb volt belevarrva a szoknyájába, mint a piaci kofáknak. Az ilyen zsebeket ugy kell varrni, hogy mindig meg tudjanak felelni a követelményeknek. A vak asszonynak is olyan nagy zsebeket varrtak hogy valahogy ne kelljen egyszer azt mondani neki ott az utcán: Köszönöm, a jó isten áldja meg, de már igazán nem tudom hová tenni, nézze, hogy teli van a zsebem. A háboru kitörése óta több suly esett egy nap alatt a vak asszony zsebébe, mint annak előtte. A sziv nem igen lett több a városban, inkább a babona lett több és a zsugoriság lett kevesebb és a pénz lett talán több az embereknél. De voltak napok és hetek, mikor egész nap alig jött össze egy korona a vak asszony zsebében. Olyankor volt ez, amikor a főpincérek, a rikkancsok, a kalauznék, a kocsisok és az utasok keservesen szidták az aprópénzt, amit senkise tudott előszedni.

A vak asszony jobb keze egy-egy pillanatban levált a balkézfejről, amelyet a bot felett melegitett s tenyérrel fölfelé előnyult bizonytalanul, mint a falusi iskolás gyerekeké, mikor pelágát kapnak. A vak asszony jobb kezének ez az előrenyulás volt a főfoglalkozása, mint ahogy a spanyol táncosnő kezének az életben a castagnette-et kell nyomogatni leginkább s felrándulni a táncosnő feje fölé s reszketeg kitartással, az ujjakat külön-külön vibráltatván a kéjnek elhanyatló ritmusaival ereszkedni hátra a táncosnő dereka mögé. Sokszor volt ugy, hogy a vak asszzony olyan pillanatban nyujtotta a kezét, mikor senki se ment el előtte, vagy hogy félretartotta a kezét, nem pedig szembe az adakozóval, mikor az adakozó megállott és az aprópénz zörrent nála. Talán megzavarták a vak asszonyt az összevissza sürü lépések a járdán s a Kerepesi-ut örök zürzaja. A vak asszony minden lépést hallott a járda kövén és mind külön hallotta a magas női sarkokat, a szegelt talpu bakancsokat, a fáradt civilcipőket, a mankók sete ütődéseit, a nyugtalan sarkantyukat, a lusta falábat és a pici vastalp koccanását és a gyermekek facipőinek kalapálását és surolását a kövön és a botok és ernyők kip-kopját. És mind hallgatta a villamosok kerekeinek zugását és csikarását az uttesten és a csengő lázadó zaját és a kocsivezető öklének hangját is hallotta, mikor ráütött a csengőre és a szijjakat is hallotta, mikor a kalauznő ráncigálta a villamosban. És a gebék patáit is hallgatta s mögöttük a konflis kerekeinek kelepelését és a postakocsi vasas zördülését és a stráfkocsik nehéz dörgését és kerekeik ugrálását az uttest kövein. És az automobilok sziszegését és vonitásait is hallgatta és gummitalpaik sima huzását is, ami mintha kivasalta volna a kövezetet és ennek a hangja jól is esett a vak asszonynak. És hallgatta az ugatozó kis kutyákat és az elhullajtott barackmagokat és az ujságok siető lapozását és a köhintéseket és a verebek csivogását az ágak körül és a szelet is hallgatta, mely felriasztotta utjában az utcai fa lombozatát és az ablakokat is hallgatta melyeket a Rókusban kitártak és kikapcsoltak. És az emberek szavait is hallgatta, a kocsisok hü-hóját, a rikkancsok üvöltő hireit és a csetepatét, ami minden percben kitört előtte a villamosmegállónál: nem látja hogy nincs hely engessenek engessenek kettő leszállt jaj a gyerekem ne nyomjanak Jézus vigyázzon nahát de kérem tartsa a száját majd szólok a rendőrnek mama mama hagyjon már tessék leszállni addig nem inditok megőrül az ember.

És a járdán jövőmenő szavakat is mind hallgatta a vak asszony, a panaszkodást, a hizelgő duruzsolást, a vitatkozást, a nevetgélést, a fütyörészést, és hallgatta ha ketten mentek és egyik mesélt és a másik igy csinált: c c c és hallotta a sóhajt, ha valaki magában ment el és felsóhajtott.

A vak asszony a földre nézett és mindent látott, mert hallani olyan volt neki, mint látni és ő többet látott, mint akárki az utcán, mert ő, a földre nézvén, sötétséget látott és a sötétségben éppen ugy benne van az élet, mint a fehérben a szivárvány minden szinei. A vak asszony az életen kivül, vagyis azon tul mindig látta a halált is, mert ő nem is a földre nézett, hanem a föld alá, ahol sötét van. A vak asszony egyszer másszor egy kicsit feljebb emelte fejét, aztán még mélyebbre konyitotta le, mintha el akarna aludni.

A vak asszony ugy állott a falnál, mintha mindig mélyen el volna merülve és mintha nem érdekelné az egész sürgő-forgó világ és mintha ő maga se érdekelné magát, mintha nem lenne azonos ezzel a vak asszonnyal, mintha tul volna magán és mindenkin és mindenen. Feje mindig ugyanolyan szögben volt lehajolva s arca változatlan volt, csak pillái lebbentek és lebbentek. Mint valami főnöknő, vagy mint egy külön párka, ugy állott a nagy sárga fal mellett és mintha nem is ő maga szólott volna, mikor csendes és érzemtelen hangja előjött:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A vak asszony, aki mindig csak lefele nézett, egyszer egy e te nagyon megkivánta a halált. Semmi más azon nap nem történt vele, aznap is csak vak volt és a Rókusnál állott. A halálra való vágy ugy éri a föld teremtéseit, mint a fuvó szél, véletlenül, természetesen. Olyan az, mint a kirándulás vágya nyáron, mint a boldogság vágya az ifjuságban, olyan az, mint a tengerre való vágy a félszigeten, mint a szabadság vágya a fogházban.

Tizenegy órakor előjött a kicsi lány mezitláb, hogy hazavigye a vak asszonyt. A kicsi lány apja a harctérre ment, az anyja Csepelre járt dolgozni a lőszergyárba, ő nála volt a vak asszony koszton és kvártélyon. A kicsi lány rátette hideg kicsi kezét a vak asszony csuklójára.

– Jöjjön – mondta neki s utána cuppant egyet a nyelve. Cukor volt a szájában.