Part 11

A vak asszony elvált a falról és előre tette a meggyfapálcát és elindult utána. A Rókus tornyában zendült az óra. A vak asszony keresztet vetett és egymáshoz rebbentette száraz ajkait. Egypár lépést mentek, a vak asszony megállott és megfordult és magával huzta a kicsi lány kezét. A kicsi lány nem akart elmozdulni.

– Gyere vissza – mondta a vak asszony a kövezetnek.

– Hova akar menni?

– Gyere csak. Sétáljunk.

– Sétálni akar? – unta a kicsi lány és engedte magát visszafele vinni. Mentek és hallgattak, mert nem is szoktak az uton egymáshoz szólni. Mellettük egyesével, kettesével siettek el nők, emberek, meg csapatosan sétáltak. Az uttesten egyenként kalapáltak el a kocsik. A kávéházból édes és erőszakos muzsikálás hallatszott. A vak asszony a Kossuth Lajos-utca sarkán megint szólott a gyerekhez. Azt mondta:

– Jó idő van.

Igazán jó idő volt, a sötétségben szél kerengélt, amely őszi és tavaszi szél volt egy személyben. Langy levegő volt, friss kopogással volt teli a járda s a könnyü hangulatnak hangos szavai repkedtek, kacagás göndörödött és kedves kis meleg sikolyok menekültek. Mikor a Kossuth Lajos-utca végire értek, a Dunapartról is finom szép hegedülés jött, hátulról is szólott a vak asszony után a kávéházból a banda zenéje. A vak asszony már itt másféle muzsikát is hallgatott, azt, amit a Duna játszott. Az Eskü-téren jobban fogta a kicsi lány kezét:

– Felmenjünk a hidra. Egyet járunk a hidon.

– A hidon? – visszhangzott a kicsi lány nyügösen, mintha bántanák. De a hidnak ő is rögtön örült, késő este elmaradni s ezen a szép hidon lenni olyan ujság volt neki s olyan idegen és ünnepi dolog, olyan szerencse, minő még nem is hizelgett neki az ő kevéske életében. Nem mutatta ki, hogy örül, mert ellensége volt a vak asszonynak.

A vak asszony egy nagyot lélegzett, mikor észrevette, hogy a hidhoz értek, olyan nagyot lélegzett, mint egy hosszu sóhajtás. Rángatta a kicsi lány kezét:

– Vegyél ki a zsebemből négy krajcárt. Leteszed az ember elé a kasszánál.

A kicsi lány belenyult a mély zsebbe, morzsolta egy kicsit a pénzt, hat krajcárt markolt ki.

– Itt van, – mondta dacosan – négy.

– Jó – suttogott a vak asszony és felnézett az égbe. – Elveszed majd a két bádogot.

– Miféle két bádogot?

– Akit az ember ád.

Odamentek, a kicsi lány letett négy krajcárt, kettőt visszaszoritott a markába. Felkaparta a márványról a ké hidjegyet és megnézte őket, mert érdekelték. A vak asszony lehajtotta már a fejét és a meggyfabot elindult előtte. Egy másik bácsi rögtön belemutatott egy nagy perselybe és rámorgott a kicsi lányra. A kicsi lány megijedt, beledobta a két bádogot a perselybe. A vak asszony huzta a kicsi lányt, szaporábban lépett, mint ahogy szokott és ugy látszott, mintha itt ő tudná jobban a járást. A meggyfapálcával kétfelé nyulkált, mert érezte a vaskorlátokat, azután megint feltartotta a fejét és a közepén ment a betonjárdának, egyenesen. A hid közepéig értek. Oszlopa volt ott a hidnak, a vak asszony az oszlopnak tartott és megállott előtte, mielőtt nekiütődött volna. Elengedte a kicsi lány kezét. Egyenesen állott és az eget figyelte, melynek kékségén más kékek illantak, könnyebb, boldogabb kékek, éji felhők. Ugy futottak, mint álomra az álom és csillagokat árnyékoltak és dugdostak utjokban. És utánok rózsa és viola gyapjak gurultak az égen, amelyek beleakadtak a gyémánt csillagokba s tépődtek és foszlottak rajtuk és elmaradoztak bájos rongyaik egymás után. A vak asszony nézte s látta is talán, talán emlékezett rájuk, vagy kitalálta őket és épp olyan szépeknek tudta látni az est fellegeit, mint amilyen szépek. A hold föllengett a Gellérthegy fölött és megsimogatta ezüst fénnyel a vak asszony orcáit. A vak asszony arca érezte a holdfényt és vontatottan elmosolyodott A kicsi lány a Duna-partot bámulta, ahol a korzó vonaglott előre-hátra és a hotelek előtt a csikos ernyők alatt, piros lámpácskákkal beültetett terraszokon tündöklő kis társaságok ültek. Az uri zene zengedezett halkkal odalenn, arra, nem is lehetett látni, hogy hol és annál gyönyörübb volt. A hidon sürgősen gördültek a villamosok és a hid eleje alatt is zugtak és zugtak a villamoskocsik és fenn a hid egy remegésben volt. A vak asszony a balkezét föltette a korlátra s gyorsan tapogatott rajta ujjaival, mintha zongorázni kezdene. A meggyfabotot odatámasztotta az oszlophoz és másik kezével is megfogta a korlátot. Leengedte a fejét. A Duna ment odalenn, a hid alatt mélyen. A vak asszony érezte, milyen mélyen folyik a Duna, mert hallotta. Hallotta, hogy kelnek és buknak egymás után a hullámok, hallotta a gödrös forgolódást, amit a viz csinál és a habokat hallotta sisteregni, melyeket az összeeső hullámok freccsentenek és hallotta a friss fagyos zudulást, ami a vizen egymás után huzódik, mintha sepernék a Dunát, vagy mintha folyton leöntenék. Mintha nehéz fehér szárnyak tárulnának, repesnének, ölelkeznének, borulnának odalenn. A szárnyak közt a résen lelátni, odalenn mélyen arany világosság van, mintha ezer nap sütné az eget, mely csupa rózsából van. Elfeketül az egész, a szárnyak összeszorulnak és vergődnek végtelenül, csendben tova és tova. A vak asszony megmozdult egy kicsit és megingott, mintha olyan gyenge volna, hogy a széltől hajladozik. Mert szél ment át a hidon keresztbe. A kicsi lány mezitelen lába csuszkált a vak asszony körül. A kicsi lány köhögni kezdett.

– Én itt fázok – azt mondja.

A vak asszony azt lehelte:

– Mingyár.

Előrébb dült, fogta a két kezével a korlátot, a feje egyforma mélyen le volt csüggedve. Visszahajolt és ugy maradt egyenesen moccanat nélkül és elmeresztette világtalan szemeit és nézett előre, mintha a Lánchidat bámulná. Két könny esett le a két orcájára, egyik a jobbszeméből, a másik a balszeméből. A két köny megindult a vak asszony két orcáján, ijedten, cikk-cakkban mentek, mint akik az utat nem ismerik, meg-megállottak, mintha összebeszéltek volna, tovább ereszkedtek és remegve legörögtek a vak asszony álláig és ott megállottak, mert lefogytak addig és ott egypár pillanat alatt el is szikkadtak. Több köny nem jött utánok. A vak asszony belemarkolt két kézzel a korlát szélébe. Lépések hangzottak és hangosodtak a hidon a halál felett, férfi lépései voltak, egy-kettő a vak asszony előtt voltak. A vak asszony megijedt, mert a szegények és nyomorultak mindig megijednek. A vak asszony elengedte a korlátot, visszafordult és mintha ott állana a Rókus falánál, megszólalt mint egy automata:

– Szabad kérnem szegény világtalannak.

A férfi megállott, megnézte a lámpa alatt a vak asszony arcát. A kicsi lány félt, megfogta a vak asszonynak a kezét. A férfi elővette az erszényét a nadrágzsebből, kivett egy pénzt belőle s a vak asszonynak a tenyerébe tette s elsétált tovább.

– A szépséges szüz Mária áldja meg… – motyogott utána gyáván a vak asszony. A pénzt a hüvelyk és mutatóujja közé állitotta s az élét megdörgölte mutatóujjával. Korona volt. A vak asszony leeresztette a koronát a nagy zsebbe s hallotta a halvány csengést, amivel a krajcárok közé esett, mintha leereszkedően köszönne nekik: jó estét.

A kicsi lány elhuzta a vak asszony kezét és indultak hazafelé. Lehetett három óra, mire hazaértek.

A HOLDHOZ

Öklömre támasztom arcomat, felnézek reád, esti vendége a világnak, tiszta égi Hold. Minden este más arcod van. Most árnyék vagy, csak egy vékony karéj ragyog fel belőled, olyan vagy, mint a gyász fölött a remény. Mennyi mindenfélének láttalak világéletemben: vajaskenyérnek, ötkoronásnak, lampionnak, tejgömbnek, a boldogság arcának, narancsnak, ezüst tónak, halotti maszkomnak, Pierrot-fejnek, magnolinának, kardnak, broche-nak, sárgadinnyének és monoklinak a lump ég szemén, bocsáss meg. Én nem tudom már mi mindennek. Mindig csuda voltál, a gyermekkor ezüst merengése, az ifju ábrándok démonja, a homályos szomoruság tiszta tükre, az esti gondolatok társalkodónője és a sejtelmek tündöklő lapja, melyen olvasni lehet. Szórakoztató és ámitó voltál, bübájos és borzongató és álmositó és kétségbeejtő.

Suttogva szólok hozzád, mert olyan nagy a lárma. Drága Hold, te tudod, hogy a mindenségnek vagyok hive, hogy az örökkévalóságnak vagyok kérője és a csillagoknak és minden pillanatnak vagyok barátja. Tudod, hogy az életet kérdezem a haláltól és a halált kérdezem az élettől. Tudod, hogy minden fiókot felhánytam a boldogságért és tüvé tettem a világot érte. Te tudod milyen mély sötétségben vagyok bányász és tudod milyen tengeren csónakázok. Te ismersz engemet. Te nagyon sokszor néztél, mert én nagyon sokszor néztelek. Lehetetlen, hogy észre ne vettél volna. Ugy láttam, mindig visszanézel rám s ha fellegek közé bujtál, onnan is aggodalommal leskelődöl és előtisztulván, mosolylyal hivod szememet tovább. Te tudod, hogy az éghez szegődtem tekintetemmel és az égről nézek mindent ami idelenn van. De ládd talpammal a földhöz vagyok ragadva és testemmel és sorsommal az embereknek vagyok foglyuk. Te tudod hogy gyógyithatatlanul idegenek nekem az emberek, akiknek mezében futok el a földön. De látod sziv van a mellemben s fejemnek ugy kell lehajolni a sziv fölé, mint a doktornak a beteg fölé. Dobog. Fáj.

Az emberek szive is szivalaku mint az enyém. Sokszor nem is hiszem, hogy szivalaku a sziv, csak egy formátlan darab parázs a pokol tüzéből. Az embereknek a szive is fájni szokott. Másért, másformán, de fáj. Sajnálom őket, s örvendezek, hogy közös tulajdonságunk van. Beszélnek is. Mást mondanak, de az ajkuk fölött repkedő szavak ugyanazok a szavak, amelyekre magam is utalva vagyok. Menekülve keresek mindent, ami közös az emberekkel. Mosolyognak. Sóhajtanak. Könyek merülnek föl szemükben. Meghalnak. Élnek. Életük tökéletlen. Az emberek boldogtalanok. Aki nem boldogtalan, az szerencsétlen, s aki szerencsés, az sem boldog. Sajnálom az embereket. Ostobaságukért is, gonoszságukért is, unalmukért is. Soha senkire nem haragudhatom, soha senkit le nem nézhetek, mert minden ember a halál isteni titkával halad. Mig élnek az emberek, örülnek és szenvednek. Tudod, Hold, mennyivel több szenvedés van a földön, mint öröm. Tudod hogy most nem udvarolok az örömnek és alig veszem észre az örvendezőket.

A szenvedés mint egy ötödik évszak van most a földön. A szenvedés levegőhullámaiban járok, amelyek fojtogatnak és béklyózzák bokámat. A szenvedés ezerféle és ezerszeres. A szenvedés csodálatos, mert megvan. Itt van, akár a föld, akár a viz. Mondd, Hold, látod a szenvedést? Az égitestek tudnak erről a világról? Nem nézik ki maguk közül a Földet? Nem akarják kigolyózni? Tudjátok-e, hogy itt a szenvedés? Talán csak ennek a bolygónak a levegőjét birja, tán a Föld flórájához tartozik. A szenvedés a Földnek egyenisége, kiválósága.

Talán a Földnek köszönhetitek a felhőket, mert mint baldachin borulnak a földi szenvedés fölött. A szenvedés idelenn az örökkévalóságból jön, mint az élet és az életért van, amely elmulandó. A mező miveletlen növényei közt gyógyitó füveket leltek az emberek. Aki a füvekbe iratot rejtett, tudta, hogy beteg lesz a test és aki illatot lehelt a virágokba, tudta, hogy beteg lesz a lélek. Könyeket, sóhajt hoztunk magunkkal az utra és a remény élesztőjével élünk és az álom altatójával alszunk. A legegyügyübb lélek is teli van narkotikumokkal és elixirekkel, egy kézipatikát hordoz mindenki magában. A szenvedés ellen, vagyis a szenvedés mellett, annak az érdekében, hogy birjuk a szenvedést. Hogy éljünk vele. A szenvedés természetes. A szenvedés élet. A szenvedés gazdagság. A meghasogatott, esőtöl meglágyitott, hótól elnyomott, fagytól dermesztett föld adja ki a buzát és a pipacsot. Virágokhoz érkezünk szenvedéseinkkel. Ha meghalunk: aratunk. Ránk borul az egész élet koszoruja. Jaj te Hold, ha ráérnék idelenn csak a szenvedésről kimondani, amit elolvastál szememből. Tudod mit szerettem volna most is. Nem irni mint iró, nem költeni mint költő csak szólani egy szót mint ember.

PEST

Egy hadnagy, mondjuk Antal, legénye kiséretében a fővárosba érkezett a Keleti pályaudvar érkezési oldalán délelőtt tiz órakor, valami négy órával későbben, mint a menetrend igérte. Antal otthon volt tizennégy nap szabadságon. Estére kell neki tovább utazni, ezt az egy napot, gondolta, ellógja Pesten. Mikor átjöttek a várótermen, azt mondja Antal:

– Balázs magát eleresztem egész napra. Este tizenegy órára a Nyugati pályaudvarnál legyen, értette.

Az ezüstös haju, tört ábrázatu, hervadt bajuszu magyar ember, aki a kofferrel, hátizsákkal, köpenyeggel Antal előtt állott, azt mondta:

– Igenis értettem hadnagy ur.

Antal még azt mondta:

– Oszt vigyázat legyen arra a pakkra.

Az öreg magyar ember összetette a két lábát, emelte jobbkezét a sipkája felé.

Azt mondta még neki Antal:

– Az időt meg majd töltse el valahogy.

– El, hadnagy ur, igenis eltöltöm – azt mondta az öreg magyar ember, leejtette a jobbkezét, elindult a harmadik osztályu váróterembe, ott aztán ledült egy sarokba aludni.

Hadd csináljak ugy, mint az irók szoktak, mikor elbeszéléseiket római számokkal caputokra osztják. Mondjuk, hogy ez is valami elbeszélés, hadd szögezzem meg római számokkal:

I.

Először is kiment Antal a pályaudvarról az utcára. Arca fényes volt, mert a vonaton nem lehetett megmosdani, szeme sarkában, orra cimpáin és fülében korom volt. A pályaudvar előtt, a járda szélén cipősubickoló tanyázott. Antal odament, föltette lábát a zsámolyra, a cipősubickoló felkapott két kefét a két kezére és nekiesett Antal cipőjének. A cipősubickoló két kezefeje fekete s fényes volt, mintha a kezeit is subickolni szokta volna. Antal egy kicsit bámulta a munkát, azután egy Király-cigarettát vett elő, rágyujtott és a cigarettát rézsut fölfelé dugva ki ajkai közt, az utcai zörgést nézte. Szemeit összehuzta és ugy nézett ki, mintha nagyon gőgös lenne, pedig egy csöppet se volt gőgös, csak a cigarettafüst folyt felfele a szemébe és a nap sütött erősen. Mikor a két cipő ragyogott, Antal egypárat toppantott a jó érzéstől és megkérdezte, mit kóstál a subickolás. A cipősubickoló felnézett Antalra, mosolygott és kétfele tartotta a két tenyerét. A tenyere gesztenyebarna volt. Antal a képét is megnézte s látta, hogy a cipősubickoló arab vagy szerecsen. Három hatost adott neki. Az arab vagy szerecsen fehér fogaival azt mondta:

– Keszenem – és szaporán letakaritotta a zsámolyt.

II.

Azután elment Antal a hires nagy gőzfürdőbe. Gondolta, ismerősre is akad a fürdőben. Tiszti jegyet kapott, ami nem olyan drága, mint a polgári jegy, tárcáját betette a safe-depositba s a krétával a fekete pappendekli-táblára felirt egy ismertető szót: Front, a sapkáját és a kardját leadta a ruhatárnál és a kabinok felé tartott. Egy fehérruhás sánta fiu azt mondta neki: Harmadik emelet. Antal a liften fölment a harmadik emeletre, ott várt egy pár percig, akkor kapott kabint. Bluzát és nadrágját átadta egy mellbetegszinü embernek, hogy vasaltassa ki. A kabin kulcsát rákötötte a nadrágocskája madzagjára s lement a liften. Bement a meleg vizbe, azután átült a langyosba, a langyosból a hideg uszodába ment, az uszodából a zuhanyokhoz ment, a zuhanyokat elhagyva a forró gőzbe és a száraz gőzbe ment, onnét megint a zuhanyokhoz, azután a masszőrhöz ment, a masszőrtől megint a zuhanyokhoz és a leghidegebb zuhany után a száritó emberekhez ment ki, akik megszáritották és fehér köpenyeget adtak rá s papucsot huztak a lábára. Azután megmérte magát a mérlegen. Hatvan kiló volt. Két hét alatt négy kilóval lett könnyebb. Azután leült egy vén pápaszemes tyukszemészhez. Onnan fölment a manikürözőkhöz és ott kezet nyujtott egy elfoglalatlan maniküröző fiunak, aki azonnal némán nyesni s reszelni kezdte a körmöket. Ez a fiu is a háborué volt, most mint lábadozó folytatta itthon egy kicsit a mesterségét. A manikürtől fölment Antal a borbélyokhoz, megborotváltatta magát, azután megkereste kabinját és egy negyedóráig ült benne lágy fehér ingben, kurta fehér nadrágban és ragyogó füzős cipőjében, mig a ruháját kivasalva visszahozták. Felöltözött, lement, visszakapta kardját, sipkáját, tárcáját és eltávozott. Az utcán meleg volt, Antal jól érezte magát és a fejében számolta, hogy mennyit költött jegyre meg borravalókra. Aztán az jutott eszébe, hogy egy ismerőst se látott.

III.

Antal elment ebédelni. Már elmult dél. A vendéglőben körülnézett, mikor leült, nem lát-e valaki ismerőst. Annyian vannak mindig Pesten sebesültek, szabadságosok, betegek, átutazók. A pincérleány kenyeres kosárral jött oda az asztalhoz. Megszólitotta Antalt:

– Kenyérjegyet kérek.

Antal azt mondta:

– Nincs nekem kedves.

A leány rossz kedvvel nézett Antalra:

– Mért nem tetszett kenyérjegyet hozni.

Antal kérdi:

– Anélkül nem adnak kenyeret az embernek?

A leány megfordult, ment el. Antal utána szólott:

– Adjon hát egy darab kenyeret, kisasszony.

A leány hátrafelelt:

– Kérem, tiltva van.

Odajött a főpincér. Antal azt mondta neki, hogy ebédelni akar. A főpincér azt mondta, hogy kenyérjegy nélkül nem lehet kenyeret adni. Antal azt mondta, hogy neki meg nincsen. A főpincér azt mondta lassan, hogy most az egyszer ád neki kölcsön kenyérjegyet, ha megigéri, hogy holnap meghozza. Antal azt mondta, hogy ő este megy vissza, harctérre. A főpincér körülkémkedett az étteremben a szemével, aztán odaadott egy kenyérjegyet Antalnak, de ne szóljon a hadnagy ur a világért se senkinek. Antal ebédelt. Nézegette az étlapot. Gondolta, nem lehetne itthon lenni ilyen drágaságban.

IV.

Ebéd után Antal elment a kávéházba, a körut meg a Kerepesi-ut sarkára. Gondolta, ott biztosan talál egy pár ismerőst. A kávéház meg a terrasz teli volt. Nem volt ott senki. Antal feketét hozatott. Szivart kért, nincs. Egy Királya volt még, elszivta. Ült. Lapokat tettek a székre neki. Lapozott, semmit se nézett meg, csak a hirek közt futtatta tekintetét, azt a kicsi betüs részt kereste, aminek a cime: Hősök halála. Nincs-e benne ismerős. Aztán szerette volna, ha cigányzenét hall itten, de délután nincs zene. Nézte, hogy beszélgetnek a tisztek meg a civilek, egy pár nő ült a kávéházban, azokat is megnézte, s a járdán muló nőarcokat is átnézte s megint rágyujtott volna, de nem volt több cigaretta nála. Azt mondta a szivarosgyereknek: psz, psz, a szivarosgyerek végre messziről intett, ugy csinált, mint mikor azt akarják mondani: nix dajcs.

V.

Antal bement a Kerepesi-uton egy trafikba. Szalutált:

– Nincs cigaretta kérem?

Gyászruhás idős asszony nézett reá türelemmel:

– Ki van irva kérem.

– Egyetlenegy sincs? Akármilyen.

– Nincs kérem. Ma a hat kerület kapott.

– A hat kerület?

– A hat kerület. A nyolc kerületbe holnap reggel hoznak.

Antal vett egy anzikszot, meg egy szinházi hetilapot.

VI.

Antal utra kelt cigarettát venni. Trafikról-trafikra a Nagydiófa-utcába tévedt, ott kapott egy egész skatya Dunát egy sápadt kisasszonytól, aki azzal udvarolt Antalnak, hogy diszkréciójában bizva szolgál ki neki egyszerre tiz cigarettát. Antal szitta a Dunát és az járt a fejében, hogy odakinn legalább Királyt kap az ember. A Király-utcán ment fölfelé Antal, mert véletlenül ide jött ki, s gondolta, kisétál a Duna-partra, a korzón alkalmasint akad ismerős. A sürü utcán dörzsölték jobbról-balról és egyszer-egyszer csinos nő tünt el Antal mellett, akikre felkapta fejét és egyszer észrevette, hogy egy szembesiető bakfis frissen felpillant és hirtelen megnyalja ajkait. Egy félpercig állott, utána nézett az elfutó bakfisnak. „Jó kicsi nő nem rossz“ – mondta magában vigan. Ment tovább és eszébe jutott, hogy sokszor látott már az utcán Pesten ilyesmit. Csókot intenek a lányok? De furcsa világ. Gondolkozott a nők felől és nem volt tisztában semmivel. Gyerekönkéntesek jöttek szembe, szalutáltak, szalutált. Testes, idős népfölkelők is jöttek szembe, egyik a másik után, derékszijjal, oldalfegyver nélkül, szalutáltak, szalutált. Egynek azt mondta: Szeusz! Voltak pillanatai itthon, méla pillanatok, mikor aktivnak képzelte magát, békében, mikor csupa sétálás és urizálás az élet. Az utcában a sürgős boltok mélyén gáz égett és a kapuk alatt cukrosboltocskák és gyümölcsöskosarak szorongtak és tanakodó, vagy hallgatag népek ácsorogtak a kapukban és az udvarokban sürü haju kis leányok szaladgáltak. Egy szük bolt ajtaja előtt a sajtszagtól elforditotta a fejét Antal az utca közepe felé.

VII.

A Dunaparton hátratette a két kezét Antal, ugy sétált ott magában. Egy sebesült honvéd ült egy nagy székben, papucsos lábát kinyujtva mereven. Egy másik székben valami német nevelőnő olvasott egy könyvet. Egy ur loholt el a fejét ingatva és botját forgatva maga előtt és be-bepillantott a Hangli kertjébe, ahol senki se ült. Antalnak eszébe jutott, hogy ilyenkor nincs már korzó a Duna-parton. Lekönyökölt a korlátra. A királyi vár a vöröslő lombozatok felett mint egy álom emelkedett. A miniszterelnöki palota szinte világitott a napsütésben. Az Auguszta-hajó ott rostokolt a rakpart előtt. Egy propeller farolt el és muló forradalmat csinált maga alatt a vizben. A vendéglők üresek voltak, a terraszok hallgattak. Egy felkunkorodott száraz falevél esett a járdára, meghintálta magát egypárszor és ott maradt nyugodtan. Antal a balkarjával egy derékszögü gesztust csinált és megnézte az órát a csuklóján. Már öt óra volt. Az órája üvegén rostély volt, mint az ablakon a régi városokban.

VIII.

A Fürdő-utcában Antal intett egy konflisnak. A kocsis passzivan tovább hajtott. Megint jött egy üres konflis. Antal rápisszegett. Ez a kocsis sem adott életjelt. Ujra jött egy üres konflis, Antal felszólt a kocsisnak:

– Hé, álljon meg csak.

Ez a kocsis komótosan odaforditotta a fejét, lassan előre fordult megint és lenézett és nyugalmasan és megfontoltam csóválta a fejét, mintha mondogatná:

– Nem, uram. Azt nem. Azt már nem.

Antal nem is tudta igazán, minek akar kocsiba ülni. Unta magát. Lesétált az Andrássy-uton, megmustrálta a kirakatokat, vett egy helyen egy darab ibolyaszagu szappant, egy másik helyen egy villanyos zseblámpát, hátha a másik elromlik. Azután ozsonnázott az Oktogonon egy kávéházban. A kávéhoz diós süteményt vett husz krajczárért, ahhoz nem kellett kenyérjegy. Elszivott három Dunát egymás után és bámulta az utczát és az ajtóba pillantott, mikor tiszt jött be, hátha ismerős.

IX.

Hét óra fele ott állott Antal az Andrássy-uton egy hirdetőoszlop előtt. Mozdult és megint mozdult, lassanként körbe ment az oszlop körül. A szinlapokat nézte, meg a mozik plakátjait. Mindenüvé szeretett volna menni ezen az egy estén, Operába, Nemzetibe, Vigba, Magyarba, Királyba, Urániába, Kabaréba, Orfeumba, meg a mozikba, melyeknek oly izgató darabjaik vannak. Trilby. Halálzsoké. Fekete bál, a Dzsungel titkai, Homunkulus. Lehetne mesélni a fiuknak a darabokról. Visszafele is ment egy kört az oszlop körül, nem tudta elszánni magát, hová menjen. Egyszer csak arra gondolt, hogy vacsorálni is kell majd és tizenegy órakor a pályaudvaron kell lenni. Pedig mennyi mindent lehetne itt Pesten élvezni. Csak találkozna hirtelen valakivel, ketten jobban eltöltenék az időt.

X.