Part 4

Az öreg ember megijedt, hátrakapta a fejét és odébb állott. Véletlenül csakugyan Pista bácsi volt a neve, Kakuc István, elöregedett földmives, a magyar nemzetnek egy tagja. Pista bácsi tovább mászkál a népek közt a sárban, egy tiszta uj fakanalat vitt a kezében, pipaszár látszott ki rongyos ujjasa zsebéből és a vállán toldott-foldott szeredás csüngött, a melyben a sovány semmit vitte. Fekete kendős, fekete rokolyás asszonyok jöttek szembe vele, kaskával a karjukon, meg magaféle öreg emberek, meg csendes leányzók, meg suttyó gyerekek, meg egy-egy fegyvertelen baka hervadt, gyürött szürke ruhájukban, egyiknek a karja volt bekötve, a másik boton ment. Egyéb fiatalságot nem is lehetett a vásáron látni. A kalaposok sátrai előtt, meg a csizmadiák nagy vasas ládái körül, meg a magyar szabók sátorai táján alig egy pár hitványabb forma parasztember ténfergett.

A nép csendes volt, csak a vásárosok csaptak nagy lármát. Az asztalosok sorának végében a kolbászsütő asszony sátora előtt magában ült egy szál kopott cigány és egy ujjával lassan pattogtatta a G-hurt. A mézeskalácsos sátor mélyen leboruló vászonteteje alól két gyászban ülő polgárnő alakja látszott és előttük a nagy-nagy asztalon homályban sorakoztak a lapos sárga tányérok, meg a szivaralaku mézesek, meg a mézeshuszárok és bábok és apró tányérmézesek és legfelül feltámasztva az óriás mézes-szivek, a nemzeti szinekben kicifrázott mézes-szivek, a melyeknek kis tükörkockát sütöttek a közepébe, s a tükröcskék alatt a beragasztott papiroson régimódi négysoros versikék állanak hivségről és örök barátságról s annak zálogáról. A nagy szivek fakultaknak látszottak s a szélük itt-ott letöredezett, e szivek talán még a tavalyi vásárból maradtak meg, vagy ha frissen készültek, maguktól halványultak meg hirtelen és megsebesültek maguktól.

Pista bácsi megállott a mézeskalácsos sátor előtt és egy darabig bámészkodott befelé a mézesek tündérvilágába, azután lekonyitotta a fejét és tovább topogott. Azon a soron a gyümölcsös kofák tanyáztak boldog kosaraik mögött, a melyekben vöröshéju uj dió, fátyolos szinü szőlő, kemény kék szilva, fehér alma, sárga körte, haloványzöld és piros őszibarack duzzadozott és pompázott nehéz és jóféle illatokkal. A sor végén egy nagy kendőkbe fulladt kis vörösképü vén asszony ült, nagy kés volt a kezében, előtte a földön egy leteritett kötényen nagy sülttökdarabok nyugodtak, vastagok voltak, szép pirosak, füstölögtek és felszálló párájuk édes és meleg volt.

Pista bácsi itt megint állva maradt, szippangatta a jó szagot, mustrálta a sült tököt, félretartotta a fejét, gondolkozott felőle. Egy másik ember is odajött, egy pár puhaszáru csizma lógott a vállán.

– Hogy méri karéjját?

– Két krajcár lelkem.

– Vágjék.

Az öreg asszony vágott egy lágy meleg karajat. A csizmás ember beleharapott, ette. Pista bácsi a szájába nézett. Azután ő is leszólott a vén asszonynak:

– Egy kis darabot mennyiér adna?

– Két krajcár. Jó parázstök.

– Két krajcár?

– Kettő.

Pista bácsi egy kicsit hallgatott, oszt a fakanállal a tökre mutatott:

– Ebbűl? Akarmilyen kis darab? Két krajcár?

A vén asszony végignézte Pista bácsit, elfordult és a szomszéd kofával elegyedett szóba.

Pista bácsi álldogált, megint megszólalt:

– Ni. Hallja. Hallja. Vágjík hát egy kis darabot abbúl a tökbűl.

A vén asszony rosszindulattal pillantott fel rá:

– Nincs kis darab, se nagy darab. Egy porció két krajcár. Kell vagy nem kell.

Pista bácsi a tököt nézte, a gelebébe nyult, előhuzott egy madzagon lógó összecsavart fakó harisnyát, kicsavargatta, belement a jobb karjával és biztatóan biccentett a fejével. A vén asszony fölvett egy darab tököt, belemártotta a kést.

– Ne sajnálja legalább, – kisérte Pista bácsi – jó nagyot hasitson már azér a pízér!

A vén asszony nyujtotta a karéj tököt. Pista bácsi nem mozditotta a kezét.

– Ennyit ád? Két pízér ezt adja?

A vén asszony kezében remegett a sárga karéj.

– Ezt hát, mindenkinek ennyit adtam, kérdje meg akárkitűl.

– Az imint ennek a jó embernek nagyobbat vágott.

– Én? Szemembe mondja ezt énnekem? Ippen olyan karéj volt az is mint ez itt. Vegye mán el, meddig strázsáljam véle? Na.

Pista bácsi elvette a tököt, emelgette, megszagolta.

– Két píz? Eggyír adja!

A vén asszony sikitani kezdett:

– Nincs itt egy pízér sült tök! Nem hurcolok magának ebbe a sárba a Kircsipusztárul sülttököt egy pízér! Hallottak már ilyet? Mind eladom, nem félek. Fizesse ki azt a tököt ha levágatta. Ide azt a két krajcárt.

Pista bácsi megint a földre nézett, a nagy darabokra és békésen tekintett a vén asszony szemébe:

– Jól van, jól van hát, én a két pízt megadom, hanem e helyett a karéj helyett a sarkábul vágjon nékem.

– Nem vágok másikat! Nem kezdem ki a sarkát! Jó ez a maga hasába. Mit tartja fel itt az embert. Ide avval a két krajcárral vagy tegye le azt a tököt oszt menjen dolgára!

A disputa megállitotta a vándorló népeket, a kofák is odafordultak, a vén asszony körülnézett, hirtelen mérgesebb lett, felugrott a kis székről, elébe pattant Pista bácsinak:

– Ijnye erre-arra azt a kódus mindenségit, mi lesz már! A kinek nincs pénze, ne egyen tököt! Tegye le azt a tököt mondom, menjen innen az útbúl mert felborítom!

Ki akarta kapni a sült tököt a Pista bácsi kezéből, de Pista bácsi hátrahuzta a kezét és szeliden szólongatta a vén asszonyt:

– Ni, nénémasszony. Ni csak. Ni.

– Nem vagyok neked nénémasszony, te büdös! Te tolvaj! Te csavargó! Hocci azt a tököt!

A többi kofák is zúgtak már. Pista bácsit az emberek lökdösték jobbra-balra az uton, de ő még nyugodtan és makacsul tartotta magát:

– Fizetek én, hallja. Egy kis ráadást vágjon hozzá, avval oszt fizetek. Hallja. Fizetek én…

A vén asszony megrázkódott nagykendőiben:

– Rádást? Rádást? Hijjj…

Megkapta a Pista bácsi kezét, kimarcangolta belőle a sülttököt, hátraugrott egyet és a válla fölé kapva a karját, egy nagy sivalkodással belécsapta a formátlan lágy sárgaságot a Pista bácsi képibe. Nagy nevetés, lármázás támadt erre. A vén asszony acsarkodott, kapkodott derekához, fejéhez:

– Hun a vásárbiztos? Az ilyen tolvajokat nem látja! Ilyen zsiványok járnak a vásáron! Hun van az ilyenkor? Hun az a vásárbiztos?

A vén asszony jobbra-balra forgott és a két öklét rázogatta a levegőben, mint egy Carmen a castagnette-jeit. Pista bácsi rögtön elveszett, ment a tolakodásban lassan kifelé a vásárból, utközben csendes csámcsogással eszegetett és gyöngéden nyalogatta a szája szélét.

AZ ÖRMÉNY ISTEN

Elmeséljem mit álmodtam? Erdélyben voltam, valami homályos kis városban. Nem tudom, mit kerestem ott. Vagy hogy kit kerestem ott. Talán ott is azt a nőt kerestem, aki elé letérdepeljek, hogy átnyujtsam neki a magammal hurcolt páratlan és rettenetes ajándékot: életemet. Nem tudom már. Egy kopár vendéglőben vacsoráztam, a hol egymagam voltam a vendég. A cigány húzta és kifent bajuszu pincérek csapkodták a mestergerendát fekete szalvétáikkal. Azután a főutcán mentem. Ugy láttam, még nyitva vannak a boltok, de ahogy egy bolt elé értem, bezárták az orrom előtt. Minden ablak, a hová felnéztem, sötét lett. Az utcai lámpások egymásután kialudtak, a hogy alájok értem. Messziről homályos emberek jöttek szembe vélem, de mielőtt találkoztunk volna, mind befordultak egy-egy kis közbe. Megállottam hallgatózni, erre a kutyaugatás is elnémult. Fütyörészni kezdtem, de a füttyöm hangját nem hallottam. Persze, gondoltam, ilyen sötétben nem hallani a füttyöt. És lezártam ajkaimat. Kivül kerültem a városon, a határban mentem és nagyon megörültem, mert észrevettem az égen a csillagokat. Benn a városban nem láttam csillagot. Ezen csudálkozni akartam, de eszembe jutott, hogy az égnek azon a darabján, amely a város felett van, nem szokott csillag lenni. A csillagok fénye ugy esett az égből, mint a finom párisi eső, feltartottam a fejem, beszíttam a fényt, aztán kieresztettem, mint a cigarette-füstöt. A csillagok alig hallhatóan nevetgéltek a magasban, én nagyon jól éreztem magamat. A tiszta éjben vágyó halmokat és alélt völgyeket láttam. Köröskörül a holdsütésben rózsaszin urilakok állottak, a tornác előtt néma és jellemes oszlopokkal, ugy emlékszem, márványból voltak.

Sima fehér ösvényen mentem előre, mint egy mezei tejuton. Erdély, Erdély, lelkendeztem, milyen szép Erdély, milyen jó Erdélyben. Harmónikus ugrándozással siettem az uton, ahogy csak a kis lányok tudnak, azután nekiszaladtam és a két lábom messzire szétterpesztve, hosszukat huztam a fehér mesgyén, akár a jégen lennék. Egyszer csak egy magas székely kapu alá értem. Megállottam, hogy megnézzem rajta a faragásokat. Teli volt mindenféle ékkel, cifrával, ábrával. Gyönyörü volt, nem győztem bámulni. Furcsa virágok, betük, csillagok, madarak, pénzek, pillangók voltak rajta, meg leirhatatlan arabeszkek, magyar, török, indus, kinai cifraságok. Ahogy néztem, egyre dusabb lett mindez, az egész kapu ragyogni kezdett gyümölcsök, selymek, gyöngyök szineiben, azután forrón parázslott minden, s a rajzolt pillangók, csillagok, betük, pénzek, madárkák és mind a figurák össze-vissza vonaglottak, gyürüztek, repkedtek és ennek valami sűrü és édes zenéje volt, a miből egy hangra nem emlékszem már, de akkor tisztán ki tudtam venni minden egyes disznek, cifraságnak külön hangocskáját, a melyekből ez a bájoló muzsika összejött.

Elbódulva nyitottam ki a két karomat, beszédelegtem a kapun. A zene megszünt, egy hatalmas, kietlen fehér teremben állottam, a melynek se mennyezete, se butora nem volt, csak alacsony fekete pad huzódott a falak alján köröskörül. Ez valami biróság lehet, gondoltam: tehát köhintettem. A visszhang óriási robajjal felelt. Megijedtem, ki akartam menni, a kapu már eltünt. Össze-vissza jártam a teremben, sehol se leltem kijáratot. Hirtelen dörgő hangon rámszóltak:

– Állj meg!

Még szaporábban futkostam tovább. Megint hallom, de másfelől:

– Ne szaladgálj itt!

Megállottam. Honnan jöhet ez a hang? Megint rám kiabál, egész más irányból:

– Mit bámulsz?

Arra fordultam, akkor meg a hátam megett dörgött:

– Vedd le a kalapod!

Lekaptam a kalapom, megfordultam, senkit se láttam.

– Ide gyere! – hallom.

– Hová? – kérdeztem félénken és jobbra-balra forgattam a fejemet.

– Hová nézel? Lábod alá nézz! – harsogta a hang.

Lenéztem a földre, hát a pad alól nagyméltósággal jön elő egy kövér barna törpe. De csak az első pillanatban volt emberi formája, aztán inkább valami apró medvének, vagy hörcsögnek rémlett. Felkiabált rám:

– Isten házában vagy. Én vagyok az örmény isten.

Megdöbbenve néztem le rá s valamit mondani akartam.

– Hát az örményeknek…

A szavamba vágott:

– Ne beszélj! Mit akarsz?

– Nem tudtam, hogy az örményeknek…

– Mit tudsz te? Hallgass!

Elhallgattam. Szigoruan a szemembe nézett, s rám rivalt:

– Ne gondolkozz! Látom amiket gondolsz. Hogy mersz az isten előtt gondolkozni?

Kinlódtam, hogy ne gondolkozzam. Az isten leejtette a hangját, közömbösen kérdezte:

– Hogy hínak?

Halkan megmondtam a nevemet. Ijesztő kacagás zajlott a templomban.

– Nem tehetek róla – védekeztem szemérmesen –, hogy ilyen nevem van.

– Mi a mesterséged?

– Nincs semmi mesterségem. Költő vagyok.

Az isten még nagyobbat kacagott. A szolgalelkü falak átvették a hangot, sokáig, végtelenül siketitően kacagott a komor épület. Nagyon megijedtem, enyhiteni próbáltam a vétkemen:

– Iró… Az ujságokba is irok… Ujságiró…

Erre megindult a kegyetlen kacaj. Vártam, mig eláll a harsogás, gondoltam, lerogyok az örmény isten elé és megmondom neki, hogy az én életem csupa szenvedés. Lenéztem, az örmény isten a cipőm orrán ült és nagyon nyomta a lábomat. Vakitó pillantással nézett fel a szemembe:

– Mi járatban vagy erre?

Nem tudtam mit mondjak, hasaltam, mint az ijedt diák:

– Népdalokat gyüjtök… a nép nyomorát és lelkét tanulmányozom… megnézem a szombatosokat… székely balladákat keresek… utána járok Barcsaynak… Landorvári Dorka… Nem birtam tovább beszélni, nagyon fájt a lábom.

– Mi közöd hozzá? – kiáltott az isten mérgesen, felugrott a térdemre, ott megkapaszkodott.

– Nem tudok mit csinálni – mondtam elgyengülve s bátran. – Borzasztó, mennyit érzek. Hát mit kell csinálnom? Te isten vagy, te tudod, mit kell csinálni, mondd meg nekem mit csináljak.

– Semmit! – kiáltott az isten mérgesen és összeverte maga alatt a két térdemet.

– Mindig csak írok, pedig élni szeretnék, hisz meg fogok halni… mit csináljak?

– Semmit! Eredj sétálni!

– Sétálni? – kérdeztem. – Talán utazni? Hisz annyit utaztam…

– Sétálni! – süvöltötte s nagyot döfött a könyökével az oldalamba. Már a hasamon ült. Rosszul esett, de nem panaszkodtam. Hátha mond majd valami okosat.

– Hol, merre sétáljak, meddig sétáljak, miért? – gyáválkodtam.

– Látod meddig mennek a telegráfoszlopok? – beszélt nyomott, rosszindulatu hangon. – Tudod milyen messzi a világ? Hogy mersz leülni? Végigmentél minden árok partján? Végighuztad a hüvelyk- és mutatóujjadat minden füszálon, a hány csak van a világon? Fölvettél minden kavicsot a földről? Fölmentél mind a hegyre? Megnézted minden fának a világon minden levelét hátulról? Bemártottad az ujjadat minden patakba? Hallottad, hány hang van? Megfogtál minden kezet? A világ végén megkérdezted az embereket, mi ujság? Hogy tudod, mit mond mindenki? Aláfúttál minden madár tollazata alá? Mennyit jártál a tenger alatt? Melyik mogyoró lyukas, melyik nem? Mikor boncoltad fel a pillangókat? Honnan veszek milliom illatot tavasszal? A bogarak berendezésével miért bajlódtam? Mi? He!

Nem feleltem, az örmény isten kirántotta az órát a mellényzsebemből, a földhöz csapta, ő zuhant bele a mellényzsebembe, onnan harangozott tovább:

– Eredj sétálni, mondom. Ha egy pillanatra megállasz, az erdő elhervad. Hogy tudod mind a virágokat, akiknek kinyilásánál és lehullásánál nem voltál képviselve?

– Ez lehetetlen, lehetetlen – suttogtam.

– Hát olvasd meg az esőt, add össze a hangyával, vedd el belőle a mákot, mennyi marad?

– Nem tudom, – nyögtem, – borzasztó, ne bánts.

– Nem tudod, nem tudod? – mérgeskedett az isten és megmarkolta az ádámcsutkámat. A nyakamon ült.

– Sétálni fogok, megyek már… – fuldokoltam.

– Eredj… Eredj mindenütt, de el ne vigyél nekem valamit! Azt mondom, el ne lopjál semmit se! Egy cső kukoricát le ne törjél, értetted?

– Mi lesz velem? – zokogtam. – Az egész testem szivből van, mert a hárfa csupa hur.

– A nőkre gondolsz, – hörgött az örmény isten vak dühvel – a nőkre mertél most gondolni. Jaj neked, ha tagadni próbálsz!

– Szerelem – zendült fel aléltan a nyakamból a hangom és hallottam hogy az egész világ elkezd hegedülni és jajveszékelni.

– Te nyomorult, te szemtelen, – süvitették a fejem tetején – megállj, majd teszek én erről is. Elrágom a gerincedet.

Az isten a nyakszirtemre lépett. Rémülten kezdtem forogni, kapkodtam, éreztem, hogy éles fogak hasogatják a hust a nyakamon, csámcsogást hallottam, aztán gyötrelmes reszelést, mikor a fogak csonthoz érkeztek. Azt találtam ki, hogy a földre vágom magam hanyatt és ugy leszoritom a hátamat a földre, hogy agyonnyomom ezt a kis szörnyeteget, aki örmény istennek mondja magát. Nyomtam a hátamat a földre, erőlködtem, vonaglottam sziszegve, zihálva, fogcsikorgatva, de a szörnyeteg halkan nevetgélt alattam, őrjitő reszeléssel ette a törékeny csontokat és az ugy fájt, hogy fölébredtem. Ha föl nem ébredtem volna, az én álmom is tovább tartott volna.

JÓSKA HALÁLA ÉS ÉLETE

A szabómester felesége benyitotta a mühelyajtót, behajolt, az urára nézett és azt mondta:

– Nincs olajam estére.

Evvel letette a mühely földjére a sötét és zsiros fényü petróleumos üveget, azután a szabómester felesége visszahuzta magára az ajtót. A szabómester föl se nézett a férceléséből. Az asztal előtt ült, a jobb lábaszárát, a melyet talán jobban kegyelt, a bal lábaszárán tartotta, a térdén egy ujjatlan fekete kabát hanyatlott el, abból piszkálta kifele a fércet. Egy darabig még járt egyformán a könyöke, aztán egy nagyot rántott az összekunkorodott pamutszálon és földobta a nyomorék kabátot az asztalra. Akkor belenyult a nadrágzsebébe s előbabrált egy krétaporos hatost. Azt mondta:

– Eredj hozzál egy félliter petróliomot.

Az ablak mellett volt az alacsony inasasztal, az előtt ült Jóska és foltokat rakosgatott egymásra. Jóska fölkelt, leveregette a térdét, elvette a hatost, fölvette a földről az üveget és ugy a hogy volt, ingujjban és hajadonfőtt elment. A füszeresbolt az utca végén volt. Az utcán egy napsütött fehér fal előtt egypár suhanc gyerek nagy zsivajjal játszott. Szerencsejátékot üztek. Öt-hat lépésre állottak a faltól és egy-egy krajcárt dobott mind a fal tövébe. Aki kihajitotta a krajcárját, utánaszaladt és leguggolt a krajcárja mellé. Mikor már mind guggoltak, megállapitották, kinek a krajcárja esett legközelebb a falhoz. Az szedte össze az egész pénzt. Ilyenkor szenvedélyes vita és veszekedés tört ki köztük, csakúgy mint a klubokban a baccarat-asztalnál egy-egy coup után. A suhancok vitatkozás közben leverték a kalapot egymás fejéről és mellbe toszigálták egymást, ugy hogy egyik-másik a guggolásból hirtelen leült a földre. De aztán visszasétáltak a gyalogut szélére és fölálltak az uj dobáshoz, mint megannyi gentleman. A tavasz napja ragyogtatta a fehér házfalat, a föld már porlott és a fiuk keze poros volt. Jóska ott állott az uton a petróleumos üveggel és nézte a játékot.

Egyszer csak egy fiu odajött hozzá. Ugy jött feléje, mintha keresztül akarna sétálni rajta s megállott előtte s az állát fölemelte a Jóska orrához:

– Mit állsz itt?

Jóska megijedt, de nem hátrált. Elszánta magát, lenézett a támadója szemébe s belekiáltott az orrába:

– He?

– Mit állsz itt?

– Csak!

– Mit nézel itt.

– Akármit!

– He?

– He?

Ezalatt meg nem moccant egyiknek se a feje és makacsul nézték egymás szemét, olyan közelről, hogy pilláik majdnem elkapták egyik a másikét. A fiu elhallgatott s a könyökével olyan mozdulatot tett, a mi azt teszi: vigyázz mert pofonváglak. Jóska erre a fejét kapta föl, a mi annyit jelent: hadd lássuk! A fiu erre döfött egy kicsit a vállával Jóska vállán, Jóska visszadöfte, mire a fiu gőgösen végigmérte és visszament a játékosok közé.

Jóska egy kicsit még ott állott, aztán füttyszóval tovább ment. A boltban megvette a félliter petróleumot. Odaadta a hatost, visszaadtak két krajcárt. Egy félliter petróleum nyolc krajcár volt. Jóska jött visszafelé és megint megállott a játék mellett. Most egy másik fiu szólott rá, a ki a falnál guggolva őrizte a krajcárját:

– Ne bámészkodj itt hé! Vagy játszasz vagy nem játszasz.

Jóska azt felelte:

– Semmi közöm hozzád.

Arra egy másik játékos is feléje fordult:

– A ki nem játszik, tisztuljon innen.

Jóska letette a petróleumos üveget. Közelebb lépett:

– Ki mondta hogy nem játszok. Játszok.

Odaállott a társaság szélére és mikor rákerült a sor, ő is a falnak dobott egy krajcárt. Odafutottak a falhoz. Egy fiu összekapkodta a krajcárokat. Megint dobtak. Megint egy másik fiu nyert. Jóska harmadszor is odaállott a sorba, a fiuk egymás után lehajoltak, célozgattak s kidobták a krajcárokat. Jóska csak állott, nézte a falat. Mikor mind a falhoz rohantak, Jóska odament a petróleumos üveghez, fölvette és elindult. Mikor már egy pár házzal odébb volt, akkor vették csak észre a Jóska távozását. Valamelyik utána kiáltott, de Jóska nem igen hallotta mit, mintha kacagást is hallott volna, s arra se fordult meg.

Jóska beadta a petróleumot a ténsasszonynak a konyhába, bement a mühelybe, visszaült a kis asztal mellé, tovább rendezte a foltnak valót. A szabómester a varrógép előtt ült, sétáltatta a két lábát a pedálon s a jobbkezével meg-megsimogatta a fényesen forgó hajtókereket. A varrógép zörgött, zakatolt; Jóska olykor fölemelte a fejét és megnézte a szabómester szintelen profilját. Egyszer csak elállott a zakatolás. Jóska ugy érezte, hogy a szive verése állott meg. Lehuzta a mellére a fejét és a földön keresett valamit. A szabómester alatt megreccsent a szék, a szabómester felállott. Jóska behunyta a szemét és elkezdte magában:

– Jaj istenem, jaj istenem, jaj jaj, jaj istenem, istenem, jaj, jaj istenem, jaj.

A mühelyben mozdulatlan csönd volt. A konyhából a mozsárütő zengése hallott, az is hallatszott, hogy a szomszéd gazda udvarán kaszát fennek, meg egy messzire járó szekér zörgése is hallatszott és a szekér mellett szaladó csikó csengője is hallatszott. A szabómester egy, kettő, három, négy lépést tett. Az asztalig ment. Jóskának a keze a földön kereskedett. Egyszer csak megszólalt a szabómester:

– Hol a két krajcár?

Jóska felkapta a fejét.

– Tessék?

– A két krajcár! – mondta a szabómester.

– A két krajcár – visszhangozta Jóska gyöngén. – Igenis – mondta, belenyult a nadrágja zsebébe, mind a kettőbe, azután felállott, a lajbija kis zsebeibe furta az ujjait, aztán az asztalára nézett, aztán a földön nézett körül, aztán föltartotta a fejét és ránézett a szabómester ádámcsutkájára és azt mondta:

– Nem adtak vissza.

A szabómester rákiáltott:

– Nem? Fene a bőrödet! Biztos letették elébed a pultra, oszt ott hagytad. Szaladj hozd elő azt a két krajcárt. Ájn cváj.

A szabómester fölvett egy ujjat az asztalról és ment vissza a varrógéphez. Jóska kiment az ajtón. Arra indult, a merre a füszeresbolt van, de az első köznél befordult és ment lefelé a közön. Az a köz egy patak felé vezetett, a patak hidján tul a gőzmalom volt, a gőzmalom háta mögött még egy utca volt, azon az utcán tul már a legelő következett. Jóska a hid közepén megállott. Odament a hid karfájához, letette a két könyökét a karfára, a két tenyerével megtámasztotta a két halántékát és lenézett a patakba. A viz lassan ment és a szinén mintha gyémántszikrák ragyogtak volna a napsütéstől, és a fehér felhők fényesen hintálták rajta magukat. Egy barna csíbor ugrálta át keresztbe a patakot. A viz alatt látszottak a vékony, sötét kis békaporontyok, össze-vissza cikáztak, vonaglottak, futkároztak, hirtelen mind egy csomóban látszottak, aztán elhalványodtak és elvesztek és távolabb megint előtüntek. A patak fenekén homályos nagy kövek nyugodtak és közöttük itt-ott mintha gyöngyházgombok fénylettek volna. Egy helyen a partból hamuszinű idegen viz jött a patakba és összefolyt a tiszta vizzel és gomolyogva úszott vele tova. Ez a csunya viz a gőzmalom felől jött. Jóska előrehajlott és alánézett a híd alá. A hid alatt sötétség volt. Jóska nézte a sötétséget és érezte azt a hideget is, a mi a híd alatt van. Addig nézett a hid alá, mig azon vette magát észre, hogy a viz áll és a híd uszik előre és ő is megy a hiddal együtt, megy, megy. Előtte az álló patakon pici kis fehér csipkéket csináltak a habok, s a viz szinén folytonosan szögletes halmok emelkedtek s ereszkedtek, s gyürődések és hajlatok vonultak a vizen és köztük fonatokban látszott a viz, mint az ünnepi kalács fonatai s némelyik keskeny és hosszu volt és ugy nyult, mint a kötél. Egy-egy pillanatban homályosság szállt a vizre, aztán elmult, s a patak megint ragyogott. Ezt a bujkáló tavaszi nap csinálta. Egy fecske suhant el a patak fölött és a szárnya hegyével megcsipte a vizet. Ott egy pici kör támadt, nőtt, mindig nagyobb lett és mindig széjjelebb tünt s egyszer csak nem látszott.

Jóska fölemelte a fejét, fölnézett a gőzmalom mellett álló óriás kéményre, azután a torony felé fordult, visszanézett a vizbe, azután lehajolt, hamar levetette a cipőjét, a két kis kapcáját beledugta a két cipőbe, s a két cipőt egymás mellé állitotta rendesen. Azután felhasalt a karjára és beleesett a vizbe.

A viz nagyot cuppant. Egy gyerek, a ki a patak partján állott és egy zöld ággal piszkált a vizben, beleejtette a vizbe az ágat és megszaladt.

– Hó! Megállj, hé! – Egy ember ugrott le a szekérről a hid előtt, az ostorral a kezében szaladt a hidra, lenézett Jóska után, fenyegette az ostorral és kiabált: hé! hé! Egy asszony sikoltotta el magát. Egy másik asszony hangja visított:

– Emberek! Emberek!

Zsákot cipelő emberek, kosárral igyekező asszonyok s kis fiuk és kis lányok futottak össze. A hid egyszerre teli lett néppel. Egy ember már a vizbe gázolt, ott állott és nagy sietséggel huzta föl a két gatyaszárát és kezdte csomóba kötni. A gőzmalom nagyot sípolt. A harang megcsendült a toronyban. A fütő szaladt hajadonfőtt olajos kék ruhájában lefelé a patakra. Lárma volt.