Part 3

A mama a hervadt firhang mögött élt, a mely a trafiknak hátra, a lakásba nyiló ajtaja felett hullott le s pártolt kétfelé. Ritkán volt rá szükség, hogy a mama széjjelzavarja a nyugodt függönyt és kijöjjön az üzletbe kiszolgálni. Este szokott csak kiülni a pult mögé vagy egy órát és adogatni ezt azt a vevőknek, ha ketten-hárman voltak egyszerre. Olykor zárásig elült, föltette nikkelfoglalatu cvikkerét és elolvasta az ujságot. Ilyenkor a leány bement megenni a vacsoráját. A mama egyszinü barna ruhájában jelent meg mindennap és fukar sötét haján ugyanebből az öreg barna szinből való csipkefejdiszt hordott, valami apró bokaformát. Nappal a mama hátul tartózkodott, a konyhában délelőtt és délután a homályos szobában, amelynek két kis ablaka magas könyöklő-párnákkal és virágos cserepekkel tömte el magát a kietlen udvar világossága elől. A mama lámpagyujtásig ült egy helyben az asztal előtt a viaszkos vászondiványon és harisnyát kötött, vagy órákhosszáig keverte és rakosgatta az asztalon régimódi kártyáit, a melyekre vőfély, zsivány, postás, gavallér, menyasszony, hitves, utazó, égő ház, hajó, liget, ravatal, sirkert, özvegy s más minden voltak kipingálva. A mama néha a függönyre nézett a kártyákból és hangosan szólt:

– Nelli.

– Tessék.

– Mit csinálsz.

– Semmit.

Semmit. Nézett kifelé. Elment az utcán egy vén paraszt, öreg asszony, nyütt polgár, gyermek, egy-egy szekér, a lovat asszony hajtotta, vagy kisfiu, rájuk tette tekintetét és visszavette és nézett tovább a távol semmibe. Bejöttek.

– Két rövid szivart.

– Két rövid szivart.

– Meg egy pakli gyufát.

– Gyufát.

Mig adta a szivart, gyufát, mig fizettek, mig visszaadott, lenézett, félt a szemét mutatni, mindenki meglátja mi van benne. Elmentek. Állva maradt, elfeledkezett, egy pár lépést járt a pult mögött, a stelázsi elé állt, sóhajával megfujt egy poros poharat, vázát, föl is vette, visszatette. Azután hozzányult egy egy tárgyhoz a stelázsin, amelyekkel nem akart semmit. Lenyomta egy paprikajancsi hegyes mellét ugy, hogy a cintányérok majdnem összeértek, fölemelte és megforgatta a babákat, megrázta egy kicsit a csörgőt, megsimogatta az emlékalbumok borzadó bársonyát, és végighuzta ujjait a csüngő óraláncokon, minden kis cikket elnézett és mindhez gondolt valamit. Azután lekönyökölt a pultra és a levélnyomókat kezdte bámulni, egyiket a másik után. Sokáig nézte Herkulesfürdő zöld lombozatait és piros villatornyait és Karlsbad négyemeletes hôteljeit, a melyeknek sürü ablakaiba picike gyöngyházlapokat raktak be, imitálni a visszaverődő napfényt. Nelli ajkai megint nyiltak maguktól, csak annyira, hogy dudolásának halk hosszu szavai kilehellődjenek:

… midőn karomban egykooor Örök szereeel metes küvééél…

Aztán csak a melódia merengett elő ajkán, a szavak benmaradtak:

nnn… nnnn… nn… nnnn…

Visszaült a székbe, könyökölt és megint kifelé nézett. A keze beleakadt a zöld email négylevelü lóherébe, amely cérnaszerü ezüst láncon csüngött a nyakán. Az email alja arany volt, de a hol kopott volt, ott ezüst volt. Ezt az ékszert, a zöld email lóherét, nem igen látni már városon, hogy a polgári osztály női viselnék. Éppen ugy kiment a divatból, mint azok a piros kis patkók, a melyeket a mult évtizedben a fiatal urak a nyakkendőjükbe szúrtak volt. A dal hirtelen föllélegzett a leány ajkain:

Letűnt a bo-o-oldog óra már. A bó-óldog óra már…

A dal is ugy kivánta, hogy az o-t elnyujtsa, de különben is jól esett neki, mert erdélyi volt, s Erdélyben ugy elhuzzák a rövid o betüt némely szónál, és a boldogságot is ugy ejtik: bóldogság.

Megint kezdte és megint és megint, mintha csak egy-egy sóhajt engedne elő, melynek szövege és zenéje van:

Letüüünt a bóldog óra mááár…

A hová nézett, ott ég látszott és az égen felhőzetek terjengtek, fényből való tajtékok, árnyakból emelkedett pagodák, fodrok és bodrok és halovány, mozdulatlan füstök, amelyek mégis csak mentek és tüntek, mert egyszer csak nem voltak ott. Nelli a felhőket nézte és azalatt zavaros benyomásai támadtak az élet felől. Minden igy jön és elmulik, gondolta. Mint a felhők, gondolta, mint a felhők és ezt a pár szót elismételgette a fejében. Mint a felhők… Eszébe jutottak versek, amelyekben felhőkről szó volt, Petőfiből, Reviczkyből és ifj. Kovács Bélából, akinek a bekötött költeményeit egyszer tévedésből kivette a kölcsönkönyvtárból, de ha már kikapta, hát átolvasta a költeményeket és mindjárt elfelejtette. Nem is hallott se azelőtt, se azóta ilyen nevü költőről és most csodálkozott rajta, hogy az is irt verseket, mint Petőfi, vagy akármelyik nagy költő, s az ifj. Kovács Béla versei is könyvben vannak és a könyv megvan a kölcsönkönyvtárban és bizonyosan a katalógusban is szerepel egy szám mellett. Én is le tudnék ugy néha irni egyet-mást, gondolta aztán, az életemet szeretném leirni, de az nem olyan, hogy érdekelhetne valakit, hanem ehelyett én is irhatnék a felhőkről. De tényleg mit irnék? Próbált emlékezni arra, mit irtak a költők a felhőkről, de semmi sem jutott eszébe. Aztán az ősz jutott eszébe, hogy arról is szeretne irni valamit, a virágokról, amelyek semmi feltünést nem csinálnak, mikor rózsaszinekben összezsugorodva és aszottan lehullanak a virágágyra és a levelekről, amelyek a szélben az ágakról elröpülnek és a sétautra szemetelnek.

… a bó-óldog óra már, És róla csak szivem beszél, Szi-ivem beszél…

Eszébe jutott hirtelen, hogy az a dal, amelyet dudolni szokott, román dal és elcsodálkozott rajta, hogy a román népnek vagy nemzetnek egy dala hogy megfelel az ő hangulatának, pedig ő magyar lány. A zene a fontos, magyarázta magában. De a zene is román. A románokról kezdett képzelődni, akik közül ez a szép darab átjött Magyarországba és olyan népszerü lett. Ellenszenvet és félelmet érzett a románok iránt, csak azt tudta, hogy azok a szép Erdélyt akarják elvenni és csupa nagyhaju, szőrös, bocskoros embereket látott, akik emelt baltával és vicsoritó fogakkal rohannak a székely házak ellen.

Aztán a németekre fordult gondolata s eszébe jutott a Wacht am Rhein, amit egyszer az átvonuló német katonaságtól hallott. A német katonákért rajongott, mig elvonultak s énekeltek, de mikor eltüntek, csak nagy csizmáikra, durva vászonnal behuzott hegyes sisakjukra s kemény hangjukra gondolt és félni kezdett tőlük. Orosz foglyokat is hallott énekelni, kik az állomás mellett a töltésen dolgoztak, akkor véletlenül kinn sétált a mezőn. Megállott hallgatni az oroszok dalát, de egy hangot se tudott belőle akkor se megjegyezni, az egész dalra csak ugy emlékezett, mint valami hangtalan csókacsapatra, mely száll a levegőben és elenyészik.

Nagyot sóhajtott, olyat, amely oly nehezen indul a mellből, és ugy érzik, hogy nem is egy sóhaj, hanem több egyszerre, mintha rég esedékes, ottfelejtett sóhajok kapaszkodnának bele a lélegzetbe, mint egy lebocsájtott kötélhágcsóba, s együtt iparkodnának feljutni a levegőre.

… szivem beszél, szivem beszél, Szi-ivem…

A halkan huzott szó megakadt a leány száján, a szemét elkapta az ajtóról és valami hirdetményre meredt, a mely a pulttal szembe a falra volt apró szögekkel szegezve. Egy fiatalember volt az eszében, a ki sokat ült itt náluk esténként, mikor lejött Pestről az ügyvédi vizsgát letenni. Itt lakott az utcában, egész nap tanult, nem igen érintkezett senkivel csak a trafikba szokott be. Eleinte bemutatkozás nélkül maradt benn diskurálni egy-két percig ő vele, később bemutatkozott neki is, a mamának is, s vacsora után rendesen benézett, széket hoztak neki és üldögélt egy félóráig, egy óráig, kettőig is. Két hónapig volt idelenn. Hirtelen be kellett neki vonulni. Aztán irt a harctérről egy rózsaszin kártyát. Azután érdekes leveleket irt és kedveseket. Vagy egy hónapig. Azután egy-két tábori lapot irt csak, azokon is három-négy sort és abban is semmit sem. Azután nem akart több kártya jönni. Amennyit küldött leveleket és kártyákat, a leány eltette, ott őrzi a trumeau fiókjában. Neki is marad emléke a nagy időkből, neki is van valami összeköttetése a világtörténelemmel. Már egy éve elmult, hogy utoljára írt. Most már ki van zárva, hogy az életben még egyszer jelentkezzen. Mikor bevonult tartalékos hadapród volt. Azóta hadnagy, talán főhadnagy is lett, hisz annyian főhadnagyok most, akik tavaly nyáron még hivatalnokok, ügyvédek és ügyvédjelöltek voltak. Hátha valami baja lett. Sohasem találta meg a nevét se a sebesültek közt, se az elesettek közt, sem azok között, a kik hadifogságba kerültek. Hátha mégis történt vele valami. Talán jobb is lenne tudni, hogy meghalt. Ó nem. Isten őrizz, nem kivánok rosszat neki, gondolta. Csak inkább ne tudjak róla soha semmit.

Letünt… óra már, És róla csak… Szi-ivem beszél…

A hangot elhagyta, aztán csak járt a néma dal a fejében. A délután halványodott odakinn és a pulttal szemben elkomorodott a fal. A mama kiszólott:

– Nelli.

Várt s megint:

– Nelli?

A leány nem felelt, mert lehajtotta volt a fejét és a hányszor a feje lehajlott, mindig ki szoktak ömleni a szeméből a könnyek.

A RÉSZEGEK

Reggel felé a bodegába két ember jött befelé. Nem valami könnyen jöttek, a külső meg a belső ajtó közt összekeveredtek ketten és a falnak estek. Azután az egyik benyitotta a belső ajtót. Nagy sovány volt, égi meszelő, a kemény kalap a fejében félre állott, a teteje be volt vágva, a karimája csupa por volt. A háta mögött mozgott sötéten egy testes kis ember. A nagy sovány be se lépett, hátrafordult, rágázolt a testes kis emberre, gáláns gesztust csinált, lekiáltott:

– Pardon! Tessék.

A másik a hasának bukott a fejével, odatámasztotta magát. A nagy hosszu hátrált vele, megfogta, előrefordult vele, tántorgott, hajbókolt:

– Parancsolj. Parancsolj.

A kis testes is kinyujtotta kurta karját.

– Kérlek, ké-ké-ké.

A nagy sovány nyomta előre:

– Barátom vagy! Tessék. Parancsolj. Csak ön után.

A kis testes csuklott egy nagyot, fölnézett:

– Ta-tartom szerencsémnek.

Egyszerre nyomultak előre, belebotlottak egymás lábába, benn voltak. A söntésben az ajtó mellett egy rendőr ült egy kis asztalnál, egy fél pohár sört őrzött. A nagy sovány szalutált a rendőrnek, álmosan nézett rá, udvariasan ejtette le egypárszor a fejét, és előrenyomta a kis testest:

– Bemutatom barátom. Barátom.

A kis testes csupa feketében volt, mint egy özvegy, kialudt szivarrongy tartotta magát a szájában. Megállott, megpróbált gőgösen széjjelnézni, de a szemhéjai rögtön lecsusztak. Mosolygott, lassukat pillantott mint a tyúk, ugy ment be a nagy sovány után az ivószobába. A nagy sovány a küszöbön leemelte a kalapját és üdvözletet intett, mint egy toreador, a lámpáknak, a füstnek, a zajnak és a fejeknek. A kis testes behunyt szemmel keserü arcot csinált, a szivarvég lepittyedt ajkán, botját megforgatta az oldala mellett, egy pincér futott el mellette tányérral és sörrel, s futtában félrekapta a fejét s megnyugtatta az ijedt sört:

– Hoopp.

Odaültek a fal mellé egy üres kis asztalhoz. A szék tiltakozva nyávogott ide-oda alattuk, mialatt letelepedtek. A nagy sovány fölnézett a falra, levette a kalapját, fölnyomta a falra s ott hagyta. A kalap leesett, mert ott nem volt fogas. A nagy sovány megnézte a kalapját a földön és nagylelküen legyintett neki.

Egy pincér odatenyerelt az asztal szélére s közéjök hajolt. A nagy sovány magyarázott neki, a kis testes pislogva nézte a pincér fülét s helyeselt nehéz fejével. A pincér eltávozott, a nagy soványnak még eszébe jutott valami, utána fordult:

– Elvtárs. Ni, elvtárs.

A pincér eltünt, a nagy hosszu otthagyta a szemét egy fehérbluzos kövér nőn, a ki szemben ült férfiak között. Nézte és mélyen meghajolt feléje. A nő nem vette észre. A nagy sovány kihuzta magát, rántott egyet a mellényén, félreigazitotta a nyakkendőjét, csontos öklével elkefélte fakó bajuszát, s ujjaival fésült egyet őszes, ritka, rendetlen hajában, Elővett a zsebéből egy meggörbült cigarettet, a szájába tette negyvenöt fok alatt fölfelé, összehuzta a szemét, s a fejét ingatva fixirozta a plafondról csüngő modern, rézből való, értelmetlenül cifra villanylámpát. A kis testes a nagy soványnak hitvány nyakkendőjét figyelte és szeliden nevetgélt. A nagy hosszu a gyufatartó felé nyult, kikotort egy szál gyufát, lassan, merengve huzta lefele a gyufatartó oldala mellett vagy tizenkétszer, tizenharmadszorra a gyufa oda talált surlódni a gyufatartó recéihez és meggyúladt. A nagy sovány rágyujtott, mélyet szivott és mig a füst orrán-száján kereszteződve folydogált, megvetően nézett vissza a szomszéd asztalhoz a fehér hölgyre.

A pincér megérkezett utazásából. Egy liter fehér bort meg egy nagy kék szódavizes üveget tett az asztalra. Töltött nekik, elszaladt. A bodega teli volt és zúgott. Hajnali óra volt, a vendégek távoztak és érkeztek, a lumpoló polgári népség fogyott és tarka s fáradt publikum jött a helyére, éjjeli szerkesztők, táncosnők, artisták, a táncpaloták virrasztó titkárjai és ügynökei és orfeumi házi szerzők és e társadalomhoz pártolt vidám és kóbor ifjak, a kik magukat bohémek gyanánt tisztelik. Egy vörös függönynyel elzárt chambre séparée-ből zongoraszó és visitozás hallott.

A küszöbön egy gavallér és egy dáma jelent meg egy buldoggal. A gavallér a Folies Caprice németnyelvü müvésze volt, a dáma egy svéd hastáncosnő, a buldogg a müvésznőé volt, vagy a müvészé, vagy talán közös kincsük és barátjuk volt. A kutya szijját a müvész lógatta az öklére csavargatva. Nézték, hova lehetne leülni.

A nagy sovány megpillantotta a koronázási ünnepélyre öltözött hastáncosnőt, hátracsusztatta a székét, fölemelkedett és pohárral a kezében üdvözölte:

– Kisztihand. Madám? Álábonőr!

Feléje emelte poharát, meghajolt és ivott. A dáma idegesen megrázta kurta sárga fürteit és elfordult. A gavallér egy pillantást vetett a nagy sovány felé s a kutyaszij egy elmuló hullámvonalat csinált lefelé. A nagy sovány visszaült, lecsapta a poharat, a mi bor volt benne még, az abroszra loccsant. Azután a mondhatatlan méltósággal előre vonuló pár után nézett, behunyta a szemét és többször meglegyintette a kezét, elutasitóan. A kezefeje ugy ingott a levegőben, mint a gesztenyefa megsárgult nagy levele ősszel. Egy virágárusnő vergődött kosarával az asztalok közt, odaállott elébük.

– Szép virág tessék.

A nagy sovány felbámult a fonnyadt nőre és rekedten támadt rá:

– Párle vu franszé?

A kis testes leejtette a fejét a mellére és sunyin nézett a virágkosárba. Fel-felütötte az orrát, nevetgélt. A nagy sovány megint franciául beszélt a virágárusnőnek.

– Pantaló bokába bű. Ülj le koma itt a kű. Iszti piczi kafanátó csende pityiz bendenátó ere gyere bere csosztere bláj. Csosztere, báj.

A kis testest lehuzta a nevetés, leborult a két karján az asztalra: nyöszörgött és aprókat ugatott magában. A virágárusnő unottan hallgatta a francia beszédet és el akart menni. A nagy sovány beleejtette tekintetét a kosárba és visszahuzta a virágárusnőt. A nő érdeklődés nélkül nézett a falra.

– Tessék legalább egy tubarózsát. Szép tubarózsa.

A nagy sovány a virágok közé meresztette a szemét és utána mondta:

– Tubarózsa.

A virágárusnő kivett egy drótozott tubarózsaszálat, azt mondta:

– Korona – és rögtön beleszerkesztette a nagy sovány kabátjának gomblyukába. A nagy sovány lecsapta az abroszra a koronát, a virágárusnő elvándorolt a nagy kosárral. A nagy sovány töltött, felrázta a kis testest:

– Sanyi! Sanyi! Ide nézz. Bukéta. Vőlegények vagyunk! Hahahahajj! Szszervusz!

Koccintottak, ittak. A nagy sovány hirtelen elragadtatásban nyujtotta a kezét a kis testesnek. Szembenéztek, kezet fogtak, puhitották és emelgették egymás kezefejét. A nagy sovány szenvedélyes és keserü és ázott hangon belekiabált a kis testes szájába:

– Szeretsz?

A kis testes édesen integette a fejével, hogy igen. Nem engedték el egymás kezét, nyomkodták, ráncigálták egymás jobbját, mintha fürészelnének és a két felsőtest úgy ült az összeragadt karok végén kétfelől, mint két hidfő, egy magos meg egy alacsony. Ki tudja honnan jöttek ide, hervadt, vasalatlan öltönyeikben, kicsodák, micsodák, milyen alkalomból csináltak ünnepet maguknak, ki tudja mi mindenen estek át életükben. Fakó, gyürött, töredezett, elrombolt arcukban rendkivülien ültek fényes szemeik, a melyekkel egymást nézték. Talán nem is láttak egymásból semmit szemeik, a tág, nedves, bámész, vidám és álmos szemek, ahogy a bölcsőből felnéző csecsemők szemei sem látszanak látni semmit sem. Talán itt a fényben és füstben a boldogság ködének rózsáit nézte ez a két ember, megszökve életükből. Még egy nagyot rántott egymáson jobb kezük s aztán ujjaik eszmélve bontakoztak és a két kéz bágyadtan hullott kétfelé az abroszra.

A nagy sovány felsóhajtott, a pohara fölé huzta és megdűtötte a szódavizes üveget. A szódaviz nem jött. A nagy sovány nyomta, nyomta, a szódaviz nem jött. A kis testes lefektette a fejét az asztalra, aludni. A nagy sovány morgott, fészkelődött, verte az öklével a szódásüveg oldalát, a szódaviz nem jött. A nagy soványnak az arca vörös lett. Körülnézett, orditani kezdett:

– Nem jó szóda! Nem eljárás! Gazemberség! Gazemberség igenis! Én mondom!

A teremben pisszegtek, odanéztek, egy pincér odatáncolt:

– Kérem tessék itt csendben lenni.

A nagy sovány emelgette az üveget, az asztalra verdeste:

– Nem jön! Gazemberség! Nem hagyom magam! Igenis!

A pincér segiteni akart:

– Kérem tisztelt ur tessék csak ideadni azt az üveget.

– Mars! Eredj haza! Hozzál fekedekávét. Fegedekávét. Mars. Mmars!

A pincér elsápadt, a szemébe kiáltott:

– Én szervezett munkás vagyok!

– Én is! Szervek! Szervezek! Kuss! – Nagyot ütött a szódásüveg talpával az asztalra. A kis testes békén szendergett. A bodega gazdája, egy köpcös friss polgár, odaszaladt, a zsebéből csüngő vasalt serviette meglendült:

– Mi baj kérem mi baj kérem?

A nagy sovány kábultan pillantott rá:

– Nem jön a szóda. Tolvajok vagytok! Tolva-jok!

A gazda megfogta a nagy hosszunak az öklét, le akarta venni az üvegről.

– A csövet nyomja. Ne lármázzon itt. A nyomót tessék nyomni, ne a csövet. Itt nem fog botrányt csinálni. Engedje el az üveget.

A nagy sovány összeráncolta a homlokát, motyogott:

– Botrány. Bodrány. Bod.

A gazda elrántotta a szódásüveget a kezéből, s megnyomta ott a hol kellett. A szódaviz nagyot spriccelt.

A nagy sovány ijedten kapta föl a fejét. A gazda elhuzta a pincért, mérgesen nézett vissza s németül sziszegett valamit. A nagy sovány gyülölettel félretolta a szódásüveget és gyáván nézett körül a teremben. Nem sokan voltak már, s inkább ettek, mint ittak. Őrá nem hederitettek. A szemben való asztaltól már elvonult a társaság, egy nagyhaju, borotvált, lágy fehér arcu fiatal ember ült ott egyedül egy pohár sörrel és szórakozottan nézett át őhozzájuk. A nagy hosszu ültéből mélyen meghajolt neki. Azután még egyszer üdvözölte igy hódolattal és némán. A fiatal ember elmosolyodott és biccentett. A nagy sovány felállott, átbokázott a fiatal emberhez, odanyujtotta neki a kezét.

– Gyulai vagyok. Pardon.

A fiatal ember kezelt vele. A nagy sovány leült mellé s meghajtotta magát.

– Pardon.

Leejtette a fejét, a szeme becsukódott, megint kinyilt:

– Pardon. Mű-űvész vagy?

A fiatal ember mélázva nézett rá, nem szólt semmit. A nagy sovány hangosabb lett.

– Én is művészember vagyok. Az ott egy polgárember. Hivatalnokember. Barátom. Sándor. Én művész vagyok. Szabad művész. Iparművész. Pardon.

A fiatal ember szeliden figyelte és minden szavára helyeslően bólintott. A nagy sovány felállott, fenyegette az ujjával a mennyezetet:

– Biciklim volt nekem. Velocipéd! Én művészember voltam.

Tétován kalapálta a mellét a jobbkezével.

– Láttak engemet a városban a velocipéden! Mindenki látott! Ország-világ látta hogy ülök azon a gépen. Saját tulajdonom volt! Ország-világ tudta. Orrrszág-világ!

Nagyot lendült a karja, széjjelnézett, mintha látná a bámuló országot maga körül, és az országon tul a világot, az öt földrészt, a szigeteket, az oceánokat. Aztán lehullott a székre, rátette a kezét a fiatal ember karjára.

– Eltört. Összevissza tört.

Kihivóan és keserüen meresztette a szemét a fiatal emberre. Az arcán látszott, hogy rágja az állkapcsát. A szeme beborult, vizes lett.

– Nihincs – hörgött, elkezdte csóválni a fejét, egész az asztalig lecsóválta, lekoppintotta homlokát az asztal szélére, átnyalábolta a két karjával a haját és dült belőle a zokogás.

ŐSZI VÁSÁR

A gyenge sárban csuszkálnak jobbra-balra, előre-hátra nagy csizmák, kicsi csizmák, bőrpapucsok, vastag és fénytelen leány-topánkák s közbe-közbe polgári cugoscipők, meg ténsasszonyi cipők és kisasszonyi cipellők, meg kapkodó szegény mezitelen lábak. Csusznak, tapicskolnak, csámcsognak mind e lábbelik és lábak sűrün és ritkásan a bódékból, sátorokból, ládákból, zsákokból, leteritett ponyvákból alakult utcák, közök és mesgyék közt és mintha fecsegnének egymás közt a népek lépései, mintha tanácskoznának és feleselnének és sopánkodnának. És a lábaknak a sárban elnyomott zajongása fölött sipok füttyennek, egy-egy furulya hadar egyet, húzómuzsika nyávog, megütött bádogok és cserepek hangja panaszolkodik, föl-fölcsilingel egy csengő, tyuk rikkant, liba gágog és rémülten hápog folytonosan egy kacsa valamerről. A kacsák örökös rémületben töltik életüket. Egy koldus rimánkodó kántálása uszkál, szekerek oldalához kötött lovak nyeritenek néha és kehelnek s a vásár széléről fáradtan nyavalyog egy ringlispil kintornája. A ringlispil gyöngyös-gyémántos kocsikái mozdulatlanul lógnak köröskörül, senkisem indul kéjutra. A piactér négy oldalán a házak bámész ablakaikkal nézik a piacon összeszaladt világot.

A vásárban a kibontogatott vég kanavászok erős és idegen illata terjeng a népek közt és jó szénaszag szálldogál a szekerek felől. Egy magára hagyott gyerek acsarkodik valamelyik szekérből. Az édes szeptemberi napvilág csodálkozva és kedveskedve ragyog a fehér és piros és kék és sárga kanavászokon meg a keszkenőkön és ráragyog az alacsony, lejtős nagy asztalokra és a földre, pokrócokra rakott bazárok cifra portékáján játszadoz a napfény szalagokon, kis tükrökön, szentképeken, Házi Áldásokon, tányérokon, poharakon, késeken és bicskákon, viaszkos vásznakon, lámpaüvegeken és virágvázákon és fényesre mázolt ibrikeken és csuprokon és porcellánbabákon és apró piros paprikajancsik pici réztányérjain és azon a zöld korsón, a melyet egy jobboldalt dült menyecske hurcol a bal karján és minden percben hirdeti hangosan:

– Itt a jó firis vizem igyanaaak…

Ugy hallatszik végig a vásáron a vizes asszony kiáltása, mint valami zsoltár, melynek minden sora ugyanaz. Egyéb furcsa és egyforma melódiák is hangzanak, szállonganak.

– Megálljon galambom itt a galandom. Itt a galandom, csipkém, kendőm, üres a bendőm.

– Végeladás, nincs maradás, máma utolsó árulááás, végeladáááás…

Egy térdepelő kereskedő mintha ugatna:

– Hat, hat, hat, minden darab hat. Hat, hat, hat…

– Ajjjajjjajjjajjj ez az Olcsó János, általános tulipános ajjjajjjajjj hogy adhatod ilyen olcsón János, megbolondultál János, kiver otthon az asszony János, Olcsó János, tulipános, ajjjajjjajjj, ajjjajjja-ha-ha-hajjj.

– A ki vesz annak lesz, a ki nem vesz beteg lesz.

– Gyerünk magyarok, erre, erre magyarok…

Egy nagy magos láda felett rekedten ordit és csapkod egy ingujjas ember sok tarka papiros közt:

– Egy notesz! Még egy notesz! Egy Világháboru Honvéd Naptár! Egy tintaceruza! Egy levonós matrica! Még egy notesz! Tiz darab elsőrendü levélpapir és kóperta! Szerelem és boldogság! Két kis galamb csókolózik! Még egy levonós matrica! Mé-ég egy notesz! Nem száz forint, nem ezer forint, csak tiz krajcár! Az egész csak tiz krajcár, husz fillér! Nem elég? Még egy notesz! Még mindig nem elég Pista bácsi? Itt van még egy notesz!

Hozzácsapott még valamit a balkezében szorongatott portékához, vagy ugy tett mintha hozzácsapott volna még valamit és az egész papiroszagyvalékot hirtelen az orra alá nyomta egy elnyűtt öreg embernek, aki a bámészkodók közt állott:

– Tessék Pista bácsi, szerelem és diaré, csak husz fillér!