Part 2

… még az ég világos, a híd lámpáit már meggyujtották. Milyen meglepő a lámpafény a nappal és az este között. A parton a négyemeletes házak felett rozsdaszinü lesz a levegő, ezt a rozsdaszínű borúlatot csak nagyvárosok felett látni. A parti gyárak kéményéből tolakodik fölfelé a fakó füst, mintha a munka bánata menne az égbe. A parlament falai, tornyai sötétednek, ellágyulnak a budai hegyek vonalai és a hegyekre épitett villák finom cikk-cakkot rajzolnak az égre, mint az árnyjáték kis palotái az orfeumban. Kivilágitott fehér hajó jön a Dunán. Utána széles fekete csónak vánszorog, két halász áll benne, meg-meghajolnak, mert eveznek. A hajó búg és leeresztett kéménynyel búvik a hid alá. Gyári kürt hallik, a hang megáll, a levegő még egy kicsit dajkálja, azután elveszti. Eszembe jut, hogy egy napnak vége van. Megdöbbenek. Megállok. Végignézek a hídon és lelkembe belékap a kurta forgószél, a csudálkozás a világ fölött és afölött hogy én is itt vagyok ezen a világon. Postakocsi dübörög előttem, a bakon ül a kocsis mellett a levélhordó, mindakettőnek pipa a szájában. Csengő villamos kocsi futott el mellettem a sínen, kivilágitva, teli emberrel. Az emberek mozdulatlanul űltek és nézték egymást forgó szemeikkel. Egy messenger-boy jön gyalog, a biciklit a vállán cipeli. Fuvaroskocsi jön, a kocsis papirzacskót tart a balkezében, a papirzacskón gyertyafény dereng keresztül. Mellettem a gyalogjárón minden pillanatban elmegy valaki. Katona. Uriember. Házaspár. Három munkásember, mindahárom a földre néz. Sovány görbehátu férfi kicsi kövér asszonynyal, mint egy kifli meg egy zsemlye. Cselédleány, kockás kurta rokolyában. Család: apa, anya, előttük egy kis leány meg egy kis fiu. A gyerekek szépek, a szülék csunyák. Ijesztő a szép gyermekekben megismerni a csunya szüléket és a csunya szülékben a szép gyermekeket. Egy szabósegéd, fércelt kabáttal a karján. Egy leány, utána egy férfi. Utánuk nézek. A férfi egyszer-egyszer közelébb jár a lány mögött, azután megint hátrább marad. Nem meri megszólitani. Mi járhat a fejükben? Egy öreg úr szivarral a szájában. Állok, megnéz, én is ránézek, szemünk találkozik, elkapjuk egymástól a tekintetünket. Két ember nem szeret egymás szemébe nézni. Az ismerősök se. A barátok se. A testvérek se. Még a szerelmesek sem. A csókolózók lehunyják a szemüket, tán azért, mert minden szem mélységes közepéből a halál fekete panasza súgárzik. Ez az öreg úr elment előttem, arcomba nézett és nem szóltunk egymáshoz és soha nem fogunk egymáshoz szólani. Milyen hangja lehet mindezeknek az embereknek, akik némán mentek el előttem? Csudálatos, hogy az ember összecsukja ajkait és nem szól, mikor magában van, pedig az isten egyéb teremtményei, a madár, a kutya, a béka meg az erdei vad inkább akkor ád hangot, mikor magára maradt. Egy auto suhan át a hidon, egy nő ült az auto sarkában. Egy pillanatra érzem a szivem dobogását, ezt az örök kopogtatást a boldogság bezárt ajtaján. Egy vak jön felém, a bot lépeget előtte. Fekete pápaszem van az orrán. Te szegény vak, miért takarod el két világtalan szemedet embertársaid elől? Hiúságból teszed vagy kiméletből? Nekem is fekete pápaszemet kellene hordanom, hogy ne lássák a szememet, mert az én szememben benne van a világ és az még borzasztóbb, mint a világtalanság. Miről gondolkozik ez a vak? Miről gondolkozik egész nap és éjszaka, mikor nem tud aludni? Ó istenem, mi célod van az emberekkel? Nem lehet egyéb célod velük, mint hogy megmutasd nékik ezt a bámulatos világot, amelyet a semmiből teremtettél és gyönyörködjél abban, hogy az emberek hogy csodálkoznak. De hát akkor miért engeded, hogy vak legyen valaki? És ha annyi hangot találtál ki, miért van süket ember? És ha azt akarod, hogy teremtményeid járjanak-keljenek és nézelődjenek, miért vannak bénák, akik nem tudnak megmoccanni? Ez a vak elment előttem és én nem simogattam meg a kabátja ujját és nem mondtam neki egy vigasztaló szót. Eszembe jut, mennyi ember ütődött hozzám a földi életben, akiket mind megnéztem és elengedtem őket egy jó szó, egy hizelgés, egy cirógatás nélkül. Milyen furcsa véletlen összeköttetésben voltam az emberekkel, akiket nem ismertem, akiknek a nevét nem tudtam, akikkel csak egyszer volt dolgom egy percig. Azokra gondolok, akik megállottak a vendéglőben az asztalom mellett és azt kérdezték: szabad? – és leültek és mikor egyikünk elment, némán köszönt a másiknak. Meg akivel egyszerre akartam bemenni egy ajtón, s udvariasan hátráltunk: Tessék! De kérem, csak tessék! Meg akinek az utcán a lábára léptem és azt mondtam: pardon. Meg aki tüzet kért tőlem és mig a cigarettem tüzes végét odaadtam neki, a tüz fényénél néztem egy félpercig az arcát, azután kalapot emeltünk és elváltunk. Meg akivel tüntetésen szorongtunk egymás mellett s együtt kiáltottunk: Éljen éljen! Vagy abcug abcug! Meg aki megállitott a járdán és azt kérdezte: Nem tetszik tudni kérem hol van erre az Izabella utca? Meg egy kis fiu, aki levette a kalapját: Bácsi kérem hány óra? Meg aki a szinházban az én zsöllyémre ült véletlenül és azt mondtam neki: Bocsánat ez az én helyem. Meg az az úr, akivel tévedésből összekapcsolt a telefonos kisasszony és aki azt mondta messziről nekem: Kérem letenni a kagylót. Meg akivel egy vasuti kupéban űltem, csak ketten voltunk és egyikünk felállott: Nincs önnek kifogása ellene, ha kinyitom az ablakot? Meg akivel a kávéházban kicseréltem a kalapom, aztán megnéztük a kalapok bélését, észrevettük a tévedést és mosolyogva adtuk át egymásnak kalapjainkat. Meg aki egy széket kért el az asztalom mellől, meg aki egy kiolvasott ujságot kért el tőlem, meg a bohóc, aki odafordult hozzám a cirkuszban: Nincs egy gombostűje? És eszembe jutnak a kocsisok, akik azt kérdezték: Hová nagyságos uram? És a villamos ellenőr, aki azt kérdezte: Szabad kérnem a jegyet? És a finánc, aki két ország határán bejött hozzám és megkérdezte: nincs-e a podgyászomban dohány és a postás, akit annyiszor megkérdeztem: nincs levelem? és a hôtel portása, akitől éjjel hazatérve megkérdeztem, nem keresett-e valaki? Nem nagyságos uram, senki se kereste, – mondta a portás és én elfordultam tőle és nem kérdeztem meg, hogy hivják, és hogy nem álmos-e, és nem mondtam meg neki, hogy fáj a szivem, mert egyedül vagyok. És eszembe jutnak a trafikosnék és boltossegédek és mind a szobalányok és takaritónék és pincérek és vasuti kalauzok és szinházi ruhatárosnék és jegyszedők és rendőrök, akik mellettem állottak, beszéltek hozzám, hallották a hangomat, láttak engemet élni és akinek mindnek belenéztem a szemébe azalatt a pár pillanat alatt, mig dolgom volt velük és éreztem, hogy ezek mind emberek, mint én, belehelltem életüket és képzeletem öntudatlanul foglalkozott velük és lelkem a felebarátság részvétét érezte. Soha egyiktől se kérdeztem meg, hogy hijják, hány éves, és hogy érzi magát ezen a világon. Ebben a pillanatban nyugtalan önvád ereszkedik a lelkemre, életükre gondolok és ugy érzem, mintha felelős volnék mindenkinek az életéért, akivel beszéltem, akit megnéztem és akinek csak a fényképét láttam, vagy akinek csak a leirt nevét elolvastam, vagy akit csak emliteni hallottam. Minden ember bennem él és szenved, mind az öt földrészt érzem a lelkemben panaszkodni, hogy széjjel vannak szakadva és vágyakoznak egymás felé és a lelkem ugy remeg, mint a tenger tengerrengéskor és sajnálatom ugy borúl a világ fölé, mint a beborúlt ég, amelyből mindjárt elered az eső. Az egész világ előtt kéne fölállanom egyszer, mint egy végtelen piac közepén, egy magos tribünre s ott lenne minden élő ember és én lekiáltanék hozzájuk: Minek éltek? Mit akartok? Mirevaló minden, amit csináltok? Mirevaló bántani egymást? Mirevaló pénzt gyüjteni? Mirevaló nagy házakat épiteni? Mirevaló, hogy nevetek van? Mirevaló, hogy mindig beszéltek? Mirevaló iskolákat emelni, tanitani és tanulni? Mirevaló könyveket irni és zenéket szerezni? Mirevaló a szerelem után epedni és mirevaló előle menekülni? Mirevaló minden? A világ egy pillanatra megállana munkájában, veszekedésében, töprengésében, játékában és élvezetében és az emberek mind fölnéznének és egy hangon fölkiáltanák: Hát mit csináljunk? Nem tudnám mit mondjak, hirtelen csak bocsánatot kérnék mindenkitől, amiért él és meg kell halnia és megmondanám, hogy nagyon sajnálok mindenkit és nem tehetek semmiről, azután búcsut intenék a zsebkendőmmel és sirva leszállanék a tribünről. Megfordulok, lekönyökölök a híd korlátjára és a Dunába lenézek. Milyen ezüst szine van az alkonyatban a viznek. Vagy sárszine? Milyen jól esik a viz fölé hajolni és nézni az egymás után uszó hullámokat és a viznek a hullámok közt való gyürődéseit és a habok ráncait, amelyek minden pillanatban változnak, megujulnak, elmulnak és megint előjönnek. Szemem issza a viz folyását és fejemben egy pillanatban egész életem megfordul és az jut eszembe, hogy igy vagyok csak ezen a világon, mint aki benyit a kávéházba, körülnéz, látja, hogy nincs ott, akit keres és megint kimegy a kávéházból. A végtelenségből jöttem erre a világra és rövid látogatásom után visszatérek a végtelenségbe. Az az igazi hazám és bizonyos, hogy ott jól éreztem magamat, mert itt rosszul érzem magam. Ha egy pillanatra megdermeszthetném a viz megfoghatatlan muló képét, lerajzolhatnám a hullámzás dombjainak és völgyeinek tájképét egy pillanatában és megállithatnám és elolvashatnám félig leirt szavakból való tovamosódó tünődésemnek egy pillanatát és ezt együtt eltenném magamnak emlékbe. Egy pillanatban itt a folyó felett azt a végtelenséget érzem, amelyre mindig vágyom mindenben. A végtelenség sejtelmével indulok el sétálni a fasorba, melynek a végét nem látom. Ezért szeretem az eget is nézni, mert a kékségen át nem látok s csillagait megolvasni nem tudom. Ugyanezt a nehéz és édes nosztalgiát érzem, ha a tengeren utazom, vagy ha a sinpárt nézem, amely a messzeségben összeszalad és a horizonon elszökik. Azért szeretem a csöndet is, a sötétséget, az eső hullását is, mert ezek mind a végtelenség cselédei, ezért tartom talán néha a zsebórámat a fülemhez és hallgatom elfeledkezve sokáig a ketyegést, ezért meresztem sokszor a szemem a fali kárpit egyforma virágain, ezért könyökölök neki a sürün kockázott szürke szövetnek, amelyet a szabónál elébem bontanak, mert mindezek a végtelenség illuziójával kinálják lelkemet. Beléütök egy ujjal a zongorába, hallgatom a csengve muló hangot és egy pillanatig azt hiszem, hogy örökké fog tartani és leverten csudálkozom, mikor a csengés emléke is elveszett a levegőből és csönd lesz a szobában.

A két könyököm a hidon, fejem lehajlott, nézem a vizet. Egyszer csak a viz megáll és a híd megy velem előre. Megy a híd gyorsan, egyenletesen uszik a viz felett és kőpillérei erősen nyomulnak a makacs hullámok közé, szaggatják őket, és vizfoszlányaikat jobbra-balra szórják. Gyönyörködöm ebben a szép csalódásban és hirtelen visszaemlékszem egy szegény fahidra, amelyen épp ugy állottam magamban gyerekkoromban egy kis ér fölött, amelyet Kösélynek hivnak, az isten tudja miért. A híd igy elkezdett menni velem és én jól megfogóztam hogy el ne szédüljek és azt hittem, hogy a híd most végig visz a Kösélyen, a Kösélyről a híd átmegy a Berettyóra, a Berettyóról a Kőrösre, a Kőrösről a Tiszára, a Tiszáról a Dunára, a Dunáról a Fekete tengerre. A Fekete tenger közepén nekiütközik a híd egy fehér szigetnek, a szigetnek gyöngyvirágból van a mezeje, a gyöngyvirágban selyem bárányok legelésznek, arany csengőcskék csilingelnek a nyakukon szórakozottan, a bárányokat angyalok legeltetik, akik mosolyogva és merengve sétálnak a bárányok után és arany hegedűn játszanak arany muzsikát és a hegedű ugy sétál a csengő után, mint az angyalok a bárányok után. Ezen a szigeten egy nagy rózsaszin iskola van, a rózsaszin iskolába fogok járni, amelynek tantárgyai csupa játékok és egy napi órarend ilyen lesz: 8–9 Bujj-bujj zöld ág, 9–10 Haragszomrád, 10–11 Kinn a bárány benn a farkas, 11–12 Nyisd ki asszony kapudat, hadd kerüljem váradat. Az iskolában soha a gyerekre rá nem kiáltanak és soha a tenyerébe nem ütnek az égető nádpálcával és mikor az iskolából hazamegy a gyerek, befőttet ebédel és egész délután játszik, hogy reggelre jól tudja a leckét és akkor befőttet vacsorál és mikor reggel felkél, befőttet früstököl.

Sötétedik a viz alattam, azt a nehéz és hideg homályt kezdem érezni magamban, melyet a híd alatt látok. A híd már megállott, a kellemes, kurta szédület elmult a fejemből és megint arra gondolok, hogy boldogtalan vagyok. Csudálatos, hát hol volt ez az érzés, hogy nem éreztem az imént, mikor egy régi kis emlék mulattatott? Mig az emlékre gondolunk, hol van a többi emlék a lelkünkben? Az egész világ el van téve bennem és életem minden percének képe. Olyan lehet az emlékezet, mint valami óriási diszletraktár és eszméletem szinpada mögött folyton tologatják a kulisszákat. Az imént egy emlék tündéri képe volt elől, s nem láttam tőle egyebet. Most csak ez a mozdulatlan szürke viz van bennem, ami alattam van. Nem is viz, sár egy kiszáradt patak fenekén s ugy hajlok föléje, mint a füzfa. Az elmult multat nézem, mint a füz az elment patakot. Az ifjuság jut eszembe. Meddig tart az ifjuság? Talán épen ebben a pillanatban mulik el az én ifjuságom. Szeretnék segitségért kiáltani. Mintha hajóra léptem volna most és visszafordulnék az exotikus kikötő felé, ahonnét tovább kell menni. Szivemben vágyaim, mint örökké tárt karokkal álló leányok, tördelni kezdik kezeiket, és sikoltozásuk elnyomja a búcsu szelid zokogását és szétszóródott hajuk vad lobogása elnyeli a lemondó kendőlengetést. A hajó indul, vissza akarok menni, itt akarok maradni, itt felejtettem valamit, mindent… elfelejtettem kimulatni magamat… most ablakfüggönyök huzódnak szét a kikötőben és kinyilnak az ablakok és minden ablakban álomszép nők mosolyognak felém és hivnak a kezükkel és kiállanak a virágos erkélyekre és kitódulnak a kapukon és a házak előtti téren affektált illegéssel sétálnak és piros zenekarok ülnek ki a tér közepére, mandolin van a zenészek kezében és a mandolinoknak szivalakja van és olyan édes dalt játszanak, amilyet sohasem hallottam még és fáj tőle a szivem, mert az én szivem mind a mandolin, amelyet kegyetlen ujjaikkal a zenészek pergetnek. Szép fiuk özönlenek elő egy sikátorból, eldobják cigarettjeiket, kacagva ragadják meg a nők derekát és az egész kikötő táncol. Egy táncosnő magában forog a középen. Ő a legszebb, körülállják és tapsolnak egy ütemre. A táncosnő otthagyja őket, a parthoz fut, a nevemet kiáltja, eldobja castagnette-jeit és zokogni kezd. A hajó farára rohanok, kiterjesztem karjaimat, a mély vizet látom a hajó és a part között. Az utasok közönyösen néznek reám, a kapitány elől áll a födélzeten és nem fordithatja vissza a hajót. A hajó elvisz, azután a Szahara-sivatagon kell utaznom, a vonat ablakából semmit nem látok, csak a homokot és a telegráfoszlopok ugy repülnek el egymás után, mint az élet napjai és a sivatag végén meghalok.

Sóhajtottam, fölemeltem a sóhajhoz a fejem, mert igy mélyebbet tudok sóhajtani. Milyen jól esik sóhajtani. A világon nincs tökéletes öröm, de tökéletes szomoruság sincsen, mert a legnagyobb szomoruságban is sóhajt az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért és sajnálom, hogy nem tudom hányat sóhajtottam egész életemen. Szeretném megolvasni és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget. Az égen ragad a szemem.

(1912.)

SZOBOSZLAI GÁBOR

Milyen tisztán emlékszem minden házra, minden eperfára, minden galambdúcra, minden szalmakazalra abból a kis városból, a melyikben gyermekkorom könnyü évei elforogtak… hogy látom minden ember arcát, a kit akkor ismertem és hogy hallok minden hangot, a mely akkor a fülemet látogatta. Egy feketeszűrös alak támolyog elő emlékezetem nyüzsgő piacáról, rekedten kurjant egy régi hang:

– Ééén vagyok Szoboszlai Gábor!

Jön közelébb, de nem egyenesen előre, hanem jobbra botlik egyet, balra tántorodik, azután a feje előre esik, és kettőt-hármat előre bukdácsol, mintha el akarna esni, azután megáll, oldalt dül, a plebános kertjének kőfalához dörzsöli magát, újra a járda közepén botorkál, a szűre oldala sárga lett a kőfaltól, megáll, topog egy helyben, mert különben az árokba fordulna. Föltartja a fejét, körülnéz, a jobbkarját felemeli s a mutató ujjával megfenyegeti az utcát, mialatt a fekete szűr nyomorék lapos ujja le s föl hintál:

– Én vagyok Szoboszlai Gáboor! É-é-én vagyok…

Közelébb csetlik-botlik a szabálytalan terméskőből csinált járdán, a csizma orra bele-beleakad a kövek élébe. A csizmáinak az a szürkétlen szürke szine van, mint a régi száraz sárnak, kiette a bőrt a sár, a mi rátapadt, mióta a csizma a vásáros csizmadia sátrából a Szoboszlai Gábor lábára került. A csizma szára puha, mint a rongy, a csizmaszár széle huszáros vágásu, de elől legyürődött már a huszáros rész, ugy csüng le, mint a kutya füle. A magyar nadrág is csupa gyürődés, csupa ránc, a nadrágszára vékony, hát még a lábaszára milyen vékony lehet a hosszu részeg embernek. Olyan a lábaszára a csizmában, mint a mozsárütő a mozsárban. A szűr baloldalán bőrtarisznya csüng, az is sáros és egész lapos, nincs abban semmise. A szűrt a nyakánál elől bőrcsatt fogja össze, különben már régen elmaradt volna a szűr a gazdájától. Itt áll, vagyis tántorog már előttem Szoboszlai Gábor, látom a képét, ezt az aszalt, szürke, hustalan paraszt arcot, fakó bajuszával, a melynek éles, hosszu szálai össze-vissza állanak, mint a porban eltaposott buzakalászé. Az orrán van valami szin, de nehezen lehetne eldönteni, hogy kék-e vagy vörös. Rám néz, két kis kékes szeme van, a két kicsi kék szem fuldoklik a könnyes szemfehérjében, és ugy néz, mintha semmit se látna. Mintha haldokló meredne rám, vagy egy szerelmes nyitotta volna föl a szemét egy csók mélységes kábulata után…

– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor! É-é-én…

Szembemegy a járdán vele egy rendes járásu ember, hosszu botját maga előtt jártatva. Kikerüli, elhagyja. Szoboszlai Gábor megfordul, utána topog s emelgeti a fejét:

– Ni, testvír… hé… ni…

Visszafordul, motyog, indul, valami nótát kezd ríni magában, a melynek se szövege, se dallama nincsen. Ez a nóta vonszolja végig az utcán, a sarkon elvész, a piac felől hallik gyenge kukorékolása:

– É-é-é-n vagyok…

Néha éjszaka álmomból ébresztett föl ez a részeg hang, a mely a sötét utcán végig panaszkodott:

– Én vagyok Szoboszlai Gábor!

– Vuh! Vuh! Vuh! – a kutyák a keritéshez rohantak s végigugatták Szoboszlai Gábort, a ki hazafelé dülöngőzött a Kontyos kocsmából.

Lókupec volt Szoboszlai Gábor. Egyszer a nagyvásárban őgyelegvén, a muzsikáló lacikonyha mögött láttam, a hogy alkudozik egy emberrel, a ki egy kopott szörü, sebzett oldalu, vén, sovány paraszt-lovat tartott kötőféken. Sok-sok ló volt ott a korláttal bekeritett gyepen, meg szekerek, meg oláhcigányok, és két zsandár sétált a nép közt, ragyogó kakastollával s fénylő szuronyával. Szoboszlai Gábor csizmaszárában ostor volt, a balkezével fogta a ló gazdájának a jobbkezét, s a maga jobbkezét magasra tartotta a levegőben. A szemével a másik ember tenyerébe célzott:

– Harmincöt pengő a csikó!

A másik ember lenézett a tenyerébe és csak csóválta a fejét.

– Magyar ember vagy ugyina?

A másik ember engedelmesen bólintott.

– Magyar ember vagy testvir. Jó magyar ember vagy. Harmincöt pengő lesz a csikó.

A feje le-lebukott, a két csizma lassu csárdást járt a szür alatt. A jobbkeze le-le akart csapni, de a féluton mindig megállott. Dadogva rimánkodott tovább:

– Igaz magyar ember vagy tesvír, hogy az én istenem áldjon meg. Áldjon meg az a jó isten testvír. Az isten is áldjon meg. Áldjon meg az isten. Mind a két kezivel, testvír. Az áldjon meg, az én jó istenem áldjon meg tesvír.

Egyszer csak belecsapott a másik ember markába, sokáig rángatták egymás jobbkezét, Szoboszlai Gábor nekidült a másik ember vállának, átölelte a nyakát, hurcolta befelé a homályos lacikonyhába, a melynek mélyén három vályogvető cigány muzsikált. A piros kolbász zsirjának sistergése, a cigányok cini-cinije, az emberek gajdolása, az asszonyok nyelvelése fölött szállott kifelé a vásárba a paraszt kupec részeg rívása:

– É-hé-hé-n vagyok Szoboszlai Gábor!

Egy fényes tavaszi délben, a boldog harangszó alatt a piacon láttam végigmenni Szoboszlai Gábort. Nem ment, cipelték kétfelől, egy kis összement öreg asszony, meg egy nyurga, görbehátu, csámpás legény. Aznap sorozás volt a városházán. A piac teli volt ünneplőruhás legényekkel, sok legénynek a bokrétája mellett összehajtott cédula volt a kalapja pántlikájába dugva, ezek egymás vállára tett kézzel dalolva sétálgattak a városháza előtt. Szoboszlai Gábor kalapja az orrára volt huzva, a karját markoló legényt ölelgette csókolgatta, s a hangja panaszosan acsarkodott a piacon végig:

– Nem kellettél a császárnak… az én gyönyörü fiam… nem kell a császárnak… ilyen gyönyörü fattyu… te gyönyörü fiam… jaj, jaj, jaj… mér nem kell a császárnak… hej!… hun az a császár…

Fölemelte az öklét, megfenyegette a tornyot, megállott s előre bukott a földre. A kis öreg asszony, meg a csámpás legény felemelték, hurcolták tovább.

– É-é-én vagyok Szoboszlai Gábor… te császár… hun veszel ilyen katonát te császár… hallod… éh-éh-én vagyok…

LETÜNT A BOLDOG ÓRA MÁR

Egy leány ült a pult mögött a trafikban egyedűl, a jobb karján könyökölt, fejét a jobb kezébe hajtotta s a bal kezében ceruzát tartott s dobolt vele halk és szórakozott zörejjel az Egyetemes Regénytárnak egy kopott piros könyvén. A leány egy dallamot dudolgatott, vagy inkább tépkedett és huzgált ajkain, a merengés kihagyó, halk, szinte idegen hangján. Annak a román dalnak a dallamát, a melyiknek Styij-tu a címe s a melyet mindenki tud, a ki vidéken élte fiatal korát.

Emlékszel-é, midőn karomban egykor Örök szerelmet esküvél…

A leány szemei a trafik ajtajának üvegét nézték változatlan tekintettel, az üveges ajtón át nézték az utca másik oldalán a kőfalkeritést, vagy a kerités fölött egy boglya hamuszin csúcsát, vagy a boglyán is tul néztek, az eget nézték, amely a kertek alatt kezdődik a városon tul. A leány feje fölött a fekete keretes fehér tányér, a legegyszerübb falióra, erőszakos ketyegéssel iparkodott a némán múló örökkévalóság nyomába.

A trafik szük és tarka kis üzlet volt, a cigarette-, szivar- és dohányfajtákon kivül, a melyek a leány mögött a fali fiókokban és a pulton várakoztak, ujságot is árultak a trafikban, meg cigarette-hüvelyt is, meg anzikszkártyát, meg levélpapirt, tollat és plajbászt. A fiókokon túl, a pult mögött pedig stelázsi állott, a melynek deszkafokait piros meg kék papircsipkézet takarta, s a stelázsi deszkáin olcsó s régies bazári portéka cifrálkodott, szerényen öltöztetett apró viaszbabák és pucér porcellánbabák, egy pár áttetsző kék és lilaszinü virágváza, bordó és sötétkék bársony tűtartó párnácskák és székecskék apró csigákkal körülrakottan, virágos és betüs ivópoharak, egy-két pupos mellü paprikajancsi, akik hanyatt feküdtek és dermedten tartották föl fáradt szinü pici réztányérjaikat, azután noteszek és dagadt fedelü rikitó bársony emlékalbumok, szájharmonikák és még babának való csörgők és ólomfütyülők és nikkelből való óraláncok és fekete órazsinórok csüngtek a stelázsi oldalán, a tetején meg sürü spárgázással megfojtott nyaku befőttes üvegek szorongatták zsufolt és alvadt sötét édességüket. Az üvegajtóra füzött madzagon három-négy fonott fejü poroló pálca lógott, a sarokban meg játékostorok és nádpálcák bujtak össze. A pulton még egy kevés diszholmi ragyogott, ezüstöt és aranyat utánzó cigarettetárcák, néhány kiszinezett portemonnaie, s levélnyomó üvegtéglácskák, a melyeknek alján Trencsénteplic, Bártfa, Karlsbad és Herkulesfürdő boldog látképei vidultak. Ezek voltak azok a cikkek a M. Kir. Dohányjövedék közönséges termékein kivül, amelyekkel összeadták napjaikat a leány és a mama, kik ebből a kis boltból éltek a nagy vidéki város egy kieső utcájában.