Part 5

Jóska odalent küzködött a vizben. A patak csak derékig ért neki, mert ez a patak is csak kis inas volt a folyóvizek közt és Jóska a talpára került. Visszafektette magát a vizbe, de a viz felnyomta és megint le-lebukott és erőlködött lefelé és megint csak feljutott. A hid népe nézett lefelé, mint a karzat a szinházban. A fütő belesétált a vizbe, megkapta Jóskát, a hátára rántotta és lubickolt vele kifelé. Az az ember, a ki felgörcsölte a gatyaszárát, kezdte kioldani a két görcsöt, sietett vissza a fűtő nyomában és lármázott:

– Na hozzuk mán! Itt van mán ni! Kihuztuk mán!

A fütő felvitte Jóskát a hídra, a híd közepén megállott, megfogta a két lábát a szabóinasnak, fejjel lefele tartotta és elkezdte rázni. Jóska szájából bugyborékolt, folyt és ömlött széjjel a viz. A feje le-lekoppant a hid padlójára. A népség körbeállott Jóska körül. A szabómester is szaladt a közön lefele és kiabált:

– Hun az a betyár? Hun az a zsivány? Hun az az akasztanivaló?

Áttörte a kört, egyenesen nekiszaladt Jóskának, emelte az öklét. A fütő a vállával elnyomta a szabómestert:

– Ne bántsuk csak Keserü uram, hadd ereszsze ki a vizet.

Jóska ugrált a fején és a két karja handabandázott, a ruhájáról csurgott lefelé a viz és a csöppek mindenfelé ugráltak, a népek hunyogatták a szemüket és törülgették az arcukat. A Jóska szájából még mindig jött a viz, mintha az egész patakot elnyelte volna. Aztán vékonyan kezdett csorogni, aztán csak szivárgott a barna viz a szája szélén és ajkain nyugtalan habocskák bugyborékoltak. Nyögni kezdett:

– Ö… ö… ö…

A szabómester még mindig lármázott. A fűtő megforditotta Jóskát és a talpára állitotta és megrázogatta. A napsugár sikankózott a Jóska lesimult haján. Jóska kinyitotta a szemét, álmosan és savanyu képpel nézett körül. A fütő fogta a két vállát. A szabómester megint rá akart ugrani:

– Kihasitlak, bitang gazember!

A fűtő odatolta Jóskát a karfához, a hol a két cipője állott. Jóska lustán lehajolt, fölvette a két cipőt és szédelegve indult. Csuklott, öklendezett és a karja reszketett. A szabómester hátba taszitotta, Jóska sietni kezdett. A szabómester a sarkában. A nép fele utánuk, fele meg a hidon maradt, nézegettek le a patakba, lassan szétmentek. A szabómester ökle és hangja járt a levegőben:

– Gyere csak, majd kikészitelek! Megállj csak, majd lesz otthon! Megállj, te gyilkos! Megállj csak!

Egyszer-egyszer előre lóditotta Jóskát az uton. A kis loncsos kutyák kifurakodtak a kapuk alól és megugatták Jóskát. A kis kapukba kiállottak az öreg asszonyok.

A mühely ajtaját becsapták. Jóska ott feküdt az inasasztal mellett a falnál. Szédült, fázott, el-elhuzta a száját és a gyomrában mintha mosogatórongyot csavartak volna. Ugy tetszett neki, hogy az imént egy nagy rugást kapott. Jártatta a szemét a földön, felbámult a varrógépre és elnézte a gép mellett a meszelt falon azokat a sárga huzásokat, a melyeket a kénes gyufákkal ráncigált oda a szabómester, mikor pipára gyujtott. A konyhában csörömpöltek a tányérok és a kanalak, a szabómesterék ebédeltek. A szabómester kiabált. A déli harangszó elcsengett odakünn és könnyü, édes zugás maradt utána a csöndben. Jóska szemébe meleg vizcsöpp buggyant, a két szemébe egy-egy csöpp egyszerre, a mi viz volt, de nem a patakból hozta, hanem valami messzi tengerből, a honnét az élet idejött a világra.

*

Ennyi volt a szabóinas halála. Halála után következett az élete s az olyan lett, mint mindazoké az egyforma szabómestereké, a kik valahol letelepednek és ott maradnak és mindennemű javitást és vasalást jutányosan elvállalnak.

PÁRISI KATONA

A Rue Henry Monnier egy ötemeletes szürke házának, egy fakó, könnyü s bánatos montmartre-i háznak kapuján egy sántitó katona ment be. Elkezdett fölmenni a homályos és fülledt lépcsőházban, először a botját tette fel a falépcsőkre, utána a jobblábát, azután a ballábát, a mely fehér pamutharisnyában volt és vastag fekete papucsban. Ugy ment fölfelé lassan, oly furcsán, mintha három lába lenne. Egyszer-egyszer megállott és sóhajtott. A sóhaja nemcsak fáradságot jelentett, az ember sóhaja betük nélkül mindig azt is lehelli: én… Ez az én, a ki itt sóhajt a lépcsőházban: Aimé Vaurien, káplár a 317-ik gyalogezredben, egy bajusztalan, sovány barna fiu, a mellén ezüst kereszt. Verdun környékén, mikor egy árokból sokadmagával kimászott és előre szaladt, a zajos levegőből egy vasszilánk belehasitott a bal alsó lábaszárába. Két hétig feküdt Chalonsban egy barakkórházban, aztán egy kicsit hazaengedték Párisba lábadozni. Azelőtt, mielőtt ebben az egyforma, praktikus, unalmas és fáradt zöld öltözetben járt, azelőtt, az ugynevezett békében kacér divatöltönyöket hordott, kéket, szürkét, vörhenyegest, szoros és kurta kabátokat, mély, keskeny duplagallért a nyakán és fantaisie-nyakkendőket és hátraülő sulyos keménykalapot és olyan vékony pálcát, mint egy hosszu plajbász és piros bőrbetétes lakkcipőt. A cipője szára végig látszott s gyümölcshéj-szinü pókhálóharisnyáiból is látszott mindig egy pár centiméter. Olyan magosra felgyürte a nadrágját, mintha nagy sárban járna mindig Párisban. A szivarzsebéből hanyag zsebkendő csüngött lefele hosszan, mint faluhelyen a lakodalmas lovak füléből. Aimé Vaurien a Monico tagja volt, a hol estétől-reggelig táncolnak, énekelnek, isznak és dohányoznak. Aimé Vaurien a Monicoban volt kora estétől késő reggelig, a legtöbbet táncolt, a legtöbbet ivott és a legtöbbet dohányzott és a legkevesebbet énekelt, mert az éneklésre szerződés kötelezte. Egyszer-kétszer mégis odaállott a sarokba a piroskabátos hangászok elé és a zsebéből előszedte chansonjainak kis kottáit és jobbkezét szivarzsebe fölé téve s nyakát nyujtogatva s lábujjhegyre ágaskodva énekelt és a hangok, a melyek szájából jöttek, olyanok voltak, mint a krétahuzások. Szemei azalatt szövegtől és zenétől távol, Zéphyrine-nek, egy céklaajku, ibolyaszemü és rózsaszinhaju leánynak táncoló, futkosó, vagy a diványon az urak közt fickándozó alakját követték. Dalai, melyekre csak a zenészek figyeltek, akik a háta mögött kisérték, elhangzottak, miután Aimé nagyon felnyujtotta a nyakát, megrezgette a fejét és egy pillanatra felnézett a plafonra. Aztán meghajtotta magát és az asztalokhoz vitte kottáit, amelyeket két francjával kinált, de megköszönte ha egy franc-t is adtak. Aimé Vaurien a lirai müvészek közé tartozott, a névjegyére is odanyomatta a neve alá: artiste lyrique. Késő reggeltől kora estig aludt csekély szünetekkel, a szünetek alatt élt és életét Zéphyrine-nek szentelte.

Most boton iparkodott fölfelé a falépcsőkön, a melyek lassu csigavonalakban mentek emeletről-emeletre. A házban életunt csend volt. Aimé Vaurien minden emeleten megállott pihenni, a karfának támaszkodott és lebámult a lépcsőház mindig mélyebb örvényébe. Az ötödik emeleten becsöngetett egy lakásba. Háromszor-négyszer csöngetett és nézte sokáig az ajtót, a mig kinyilt. Egy fakó öregasszony feje hajolt elő.

– Kit keres? – kérdezte.

– Zéphyrine mama, óh Zéphyrine mama – örvendett a sebesült és szalutált neki. – Megsebesültem, nézzen ide, Verdunből jövök, drága Zéphyrine mama.

A fakó arc bizalmatlanul felelt:

– És aztán? Ez nem kórház.

– Nem ismer meg, Zéphyrine mama? Én vagyok, Aimé. Aimé Vaurien. A Zéphyrine kollégája. Itthon van ő?

– Elment. Egy órája hogy elment. Hát ön az? Hogy megöregedett, Aimé ur… furcsa. Zéphyrine elment már, sajnálom.

– Ne mondja, hogy ur, Zéphyrine mama, kérem. Én magát is ugy szerettem, Zéphyrine mama, én. Mondja nekem: fiam. Mondja nekem: coco. Hol van ő? Hogy van ő? Hova ment ő? Miért kelt föl ilyen korán? Még csak négy óra. Hol jár ő?

– Már két órakor fölkelt. Tegnap estig aludt. Ma két órakor kelt. Azt mondta, olyan szép idő van. Talán lenn lesz a Café Sébastopolban. Vagy a környéken autózik egy amerikaival.

A fakó asszony kitárta az ajtót, de a kilincsen hagyta a kezét. Aimé Vaurien benézett a sötét konyhába.

– A Café Sébastopol-ban… óh Zéphyrine mama, én annyit szenvedtem, én…

A fakó asszony sóhajt utánozott:

– Ah igen, barátom. Mi is. Mindenki szenved. Lemegy a Café Sébastopol-ba? Talán ott találja Zéphyrine-t. Vagy más dolga van? Megmondom neki ha hazajön, hogy kereste.

– Köszönöm, Zéphyrine mama. Bemegyek este a Monicoba.

– Már nincs a Monicoban. Az igazgató kidobta. Erre Zéphyrine otthagyta. A Lajunieben táncol. Menjen oda. Most hova megy?

– Zéphyrine mama, oly fáradt vagyok. Bemegyek egy kicsit, Zéphyrine mama, leülök.

– Jöjjön.

Bementek. A konyhából nyilt Zéphyrine szobája, a szobából ki lehetett lépni egy szük, rácsos kis terraszra, a melyet a ház eresze és csatornacsöve árnyékozott. A nap megvilágitotta a Zéphyrine szobáját.

– Itt vagyok – sugta a sebesült, nagyot lélegzett, megállott és nézett körös-körül. A Zéphyrine rézágyának rudjai csillogtak, az ágyban a kajla párnák és a feldurt és behorpadt könnyü paplan vidám ijedelemben habarodtak, olyanok voltak, mintha széltől felfujt és megdermedt hullámok lennének. Azt a pillanatot őrizték, a melyben Zéphyrine kiugrott az ágyból. Az ágy előtt egy kicsiny összerángatott szőnyegen egy fél pezsgőszin selyemharisnya huzódott össze, a másik fele a lepedőn fénylett, egy pár sárga papucs hevert az ágy lábánál s a hálóing az asztal előtt volt, mintha hab futotta volna el a padlót.

Zéphyrine mama kivitt egy széket a terraszra.

– Jöjjön hát, üljön le itt.

– Köszönöm, Zéphyrine mama, megyek. Óh istenem… – Ott maradt a Zéphyrine szobájában, nézett, szagolt. Zéphyrine mama leült a terraszon, lekönyökölt a rácsra és lenézett az utcába. Aimé Vaurien odament az ágyhoz, odahajolt az ágy fölött a falon csüngő régi, szines gravurehöz és bámulta az ovál aranyfába rámázott képecskét és motyogva olvasta végig a kép alá nyomtatott versecskét:

Le coucher

Les yeux chargés d’une douce langueur. Diane s’en va dans le sein d’un sommeil enchanteur.

A paplanon egy könyv hevert Henry Duvaltól, a ki éppen olyan sok könyvet irt, mint Balzac és mind Zéphyrinnek irta, a kinek Balzac semmit sem irt. A fogason az ágy fejénél kalap és blouse és szoknya csüngött és egy fehér trikó és aranygombos zöld spencer és háromszögletü kokárdás kalap, isten tudja mióta csüngtek itt, talán még azóta, mikor Zéphyrine a Cigale tagja volt és a nagy revue utolsó képében mint Napoleon lépett be a Marseillaise zugásában, leboruló trikolorok alatt. Aimé Vaurien ott állott az ágy előtt és lélegzett. Bágyadt levegő volt a szobában, az éj fülledségéből, szappannak, parfumnek, cigarettnek édes és morbid illataiból s cipőkrémnek, arckrémnek, hajnak, bőrnek és savanyu burgonyának illata hallgatott itt, a Zéphyrine egész levegője. Aimé Vaurien elgyöngült az álldogálásban, kisántikált a terraszra, még egyet sóhajtván egy aláhanyatló száru lágy arany cipő felé, mely a kandalló alatt állott. Zéphyrine mama fölemelte a fejét, ránézett a sebesültre s azt mondta neki:

– Zéphyrine rosszul bánik velem. Hazajön, lefekszik, nem enged be magához, fölkel, elmegy, nem mesél semmit, alig beszél velem, csak kiabálni és szidni tud, ha kell neki valami. Ő nekem gyermekem és én neki csak cselédje vagyok. Zéphyrine egy gonosz teremtés.

Aimé Vaurien letette az állát a botjára, hallgatott. A terrasz rácsára erősitett zöld kalitkában sárga madárka zörgött, a nap szikrázott Aimé Vaurien keresztjén és lentről, az utca fenekéről nyikorgás és csilingelés hangzott s egy vén ember hangja rimánkodott:

– Káposztát, árticsókát, káposztát… árticsókát, káposztát… Aztán egy kapu alá fordult a kézikocsi odalenn és a nyikorgás és a kántálás eltompult.

Aimé Vaurien piszkált a terrasz kövén a botjával és megszólalt:

– Hogy van Zéphyrine? Olyan szép mint volt? Másfél éve hogy nem láttam. Sok pénzt keres? Beszél rólam Zéphyrine?

– Az anyjával nem beszél semmiről. Pénze volt sok, aztán nem volt, aztán megint volt, aztán megint nem volt. Most sincs neki, tudom. A mult héten is a Mont de Piété-re küldött. Most van egy amerikaija, de csak három napja, nem tudom, mire ment már vele.

– Egy amerikaija van… szeretni nem szeret senkit? Kit szeret?

– Én nem tudom. Én nem ismerem az ő életét, én. Ha látogatója jön, engem nem mutat be. Én az anyja vagyok, én. Én egész nap a kis szobámban ülök a konyha mellett. Én csak akkor jövök ki a napra, ha elment és kitakaritottam. Örüljön, hogy nem anya, Aimé ur, kicsikém.

– Nekem sohasem irt a harctérre. Én mindig irok neki. Megkapja a leveleimet?

– Igen, megjönnek, látom. Én nem olvasom el őket.

– Miért nem ir soha? Miért nem ir?

– Lusta és gonosz. És mikor is irna? Én nem hiszem, hogy ráérne irni. Egész éjjel odavan, egész nap alszik. Nincs is tinta a háznál. Én sem irok senkinek. Kinek is irhatnék én? Nincs már nekem senkim.

– Zéphyrine mama. Én a háboruból jövök, én. Borzasztó az. Én katona vagyok, én szenvedek Franciaországért. Mit csináltak itt január hetedikén például, este tizenegy órakor? Mit csinált Páris? Mit csinált akkor Zéphyrine? Én akkor egy németet fojtogattam a holdvilágnál, a német a szivembe akarta döfni a szuronyát. Tizenegy órakor volt, este, hetedikén, januárban, mit csinált abban az órában Zéphyrine? Tudta, hogy mi történik énvelem, Aimével? Gondolt akkor ő énrám? Mit gondolt ő akkor? Mit csinált? Hol volt akkor? Mi három évig szerettük egymást, Zéphyrine mama. És én elmentem a háborúba. Mi az, az embernek a barátnője, Zéphyrine mama, mit jelent az? Neki akkor meg kellett volna őrülnie itthon Párisban, mert ő az én barátnőm.

– Ah, a háboru, unalmas. Mi szegény emberek itt a Henry Monnier-utcában, mi dolgunk nekünk azzal… mit beszéljünk mi arról? Olyan drága minden. Zéphyrine nem is hiszi. Nehezen adja a pénzt. Csak szid, azt hiszi meglopom. Minek nekem a pénz?

– Én megöregedtem Zéphyrine mama. Én komoly ember lettem. Én szomoru vagyok. Én finom ember lettem, igazán Zéphyrine mama. Én mindig gondolkozom. Én annyi szép dolgot akartam mondani Zéphyrinenek, mikor megint találkozunk. Azt hittem, itthon van. Ma jöttem meg Párisba. Én olyan sok szépet gondoltam, mint egy költő, igazán. Én irtam is sokat.

– A Moniconak? Irt chansont?

– Nem a Moniconak, magamnak. Zéphyrinenek. A világnak. Senkinek. Az éjszakáról és a halálról. Mindig a halálról és az éjszakáról. Zéphyrine mama, én annyi halottat láttam és annyit virrasztottam.

– Meghalunk, igaz. De az élet olyan szomoru. Ez a rossz leány nekem annyi bánatot okoz. Én sirok sokat, higyje el.

– Ugy utálom ezeket a kövér vén embereket, a kiket a boulevardon láttam ma a kávéházak előtt ülni és ujságot olvasni. Tüszszentettek és hápogtak utána és dörzsölték az orrukat a zsebkendőjükkel, oly sokáig dörzsölték az orrukat. Szerettem volna megölni egyet.

– Zéphyrine egy hónapig a rendező barátnője volt, a ki az asztalokat rendezi a Monícoban. Zéphyrine egy éjjel a teremben rárohant a rendezőre és a földhöz vágta és összetaposta, mert a rendező elfogadott egy nyakkendőtüt a kis Germainetől, a ki monoklit hord. Akkor dobta ki az igazgató Zéphyrinet a Monicoból. Zéphyrine büszke volt és szakitott a rendezővel, a ki az asztalokat rendezi a Monicoban. Egy tisztet is szeretett, de azt hiszem, nem volt belé szerelmes.

– Zéphyrine mama, én szeretem Zéphyrinet. Én szeretem, mint egy szerelmes. Én mindent másképpen gondolok most, az egész életet, Zéphyrine mama. Én örökösen Zéphyrinenel szeretnék maradni. Én el szeretném vinni magammal Zéphyrinet, a háboru után, Zéphyrine és én csinálnánk együtt táncot és éneket, mint tisztességes emberekhez illik. Utaznánk a külföldre, a háboru után és én elvenném majd Zéphyrinet. Szeretem őt.

– Az amerikai el akarja vinni most Londonba és Olaszországba, utazni… Nem ő mondta nekem, Zéphyrine nem mond el semmit nekem, a takaritóné mesélte nekem a Lajunieből. Zéphyrine utálja az amerikait és nagyon vigyáz rá, hogy el ne kapják tőle. Egész éjjel vele ül és fölkel délután, autózni megy vele.

– Én szeretem Zéphyrinet, én Zéphyrineért fogok élni, ha meg nem ölnek a háborúban, mikor visszamegyek. Zéphyrine mama, én ugy félek, hogy meg fognak ölni… Egy pohár vizet, kérem, Zéphyrine mama, adjon egy pohár vizet.

Zéphyrine mama fölkelt, bement, kihozott egy pohár vizet.

– Merci – susogta Aimé Vaurien, durva barna keze a pohár felé remegett, elvette, megszoritotta, a szájára emelte. Aimé hátratartotta a fejét, az ádámcsutkája fel és le járt és a nyakából brutális hörgések hallatszottak. Leeresztette a poharat, nyitva maradt a szája, álmos tekintettel nézett előre és azt mondta:

– Áááh.

A SZINHÁZ

Emlékszem a szinházra. Szinház is van a világon. Különös. Meglepő és sietős minden. Szinházba mentek az emberek. Most háboru van, folytonos gyászünnep, ilyenkor biztosan nem járnak szinházba. Nincs is szinház. Kupolája leütődött, a falak megdűltek hátrafelé és visszadűltek és aláhanyatlottak és tovamultak a földön. Voltam a szinházban. Mennyit voltam. Láttam. És függönye most kinyilik szememben és látom. Itt ülnek az emberek körülfalazva és leboritva. Köztük vagyok. Lámpák sütnek széjjel, fent, lent, jobbra-balra, mindenütt. Lebegésükben megállott tejszin gömbök, mint békés égitestek, sok apró villanypillangó, melyek mintha hirtelen, egyszerre szállni és rajzani készülnének s fenn a középen a forró és szikrázó csillár, egy jubiláló csillagrendszer, egy pazar és eszméletlen csillagzat, egy uralkodócsalád. Behunytam a szemem és a feketeség piroslott és a vak derengésben opálkő úszott a szemem felé és nőtt és kisebbedett és formálódott, tojásdad volt és rhombus lett, aztán oktoéder s megint tojásdad lett s a széle szivárványozott s az egész türkiz lett, azután rubint, smaragd és gyémánt. És elvakult és megint előtünt távol és nőtt felém. Mint a mezőn nyáron a napsütésben, ha behunyt szemmel feküdtem a szénában. Kincsek usztak és vonaglottak és pazarlottak felém és bucsuztak el. Csoda volt. A szinházban is éppen ugy láttam ezeket a lámpák fénye alatt. De a levegő más volt mint a levegő, idegen levegő volt. Meleg, de nem nyári s illatos, de nem jószagu és nehéz és ködös volt, cifra ködnek lehetett érezni és a tüdő szorongva és fáradva szivta. És zaj hullámzott köröskörül és fenn a fejem fölött, emberi zsivaj, a mit hallgattam s egyik pillanatban azt hittem, borzasztó üvöltés lesz belőle, a másik pillanatban azt vártam, hogy egy hosszu sóhajban elszáll. A zsivaj minden pillanatban más volt és mégis egyforma maradt. Kiváncsi izgalom öntött el, kinyitottam a szemem és láttam az embereket a szinházban. Mind megláttam egyszerre, mintha az emberiséget pillantottam volna meg körben, de külön senkit se vettem észre. Hirtelen elboritotta tekintetemet egy pohos mellényü és kérges arcú ember. Egy lépésnyire előttem dagadt föl, szembefordulva állott az előttem való piros széksorban és a fejemen tul nézett, hátra. A mellén terjedelmes fehér ing ragyogott, két kicsi aranygomb ült benne egymás alatt. A nyakán gallér volt és a gallér nyilása alatt, elől lapos fekete selyem nyakkendő. A gallér nyilásában az ember nyaka vörös és ráncos volt, a homloka is ráncos volt, mintha egy gyermek akarta volna megvonalozni lénia nélkül. A homloka felett nem következett a haj, a homloka felett kemény, szikkadt, csontszinü terület lapult, mintha a koponya került volna felül a haj fölé. A két fül mellett kétfelől volt haj, félig fekete, félig fehér. Szürke. Az ember két karja lágy fekete kályhacsőben volt, a cső alján, belül fehér kerület volt, mind a két csőben, kézelők. Az ember két keze meztelen volt, a piros szék támláján fogózott mozdulatlanul a két kéz. Két egyforma, testszinü, gyürött, repedezett, lágy és durva, ügyetlen és pazar két kéz. A körmök kerekek és bágyadtak voltak az ujjak végén és a csillár valami mosolyt csalt ki belőlük. Az ujjak vagdaltak voltak s a kézfejen vastag kék plajbászhuzások mentek erre-arra s az egész kézfej teli volt apró sötét száraz füszálakkal, s töredezéssel és repedezéssel, mint szárazságban az ugar. Egy ujján a jobbkeze középső ujján arany gyűrü szorult, a gyűrüben lapos, fénytelen zöld kő, a kőben sűrü ágbogas rajz, a rajzból legfölül tisztán kivehető volt egy levágott alsó kar, a mely kilencven fokos szög alatt tart fel egy kardot. Az élő és melegszinü nagy kezekről fölnéztem megint és néztem az egész embert és megdöbbentem tőle és csodáltam őt. Ő nem vette észre, a két szeme egyenletesen fordult jobbra-balra és jobbra-balra, mint egy gépezetben és ugy látszott, mintha nem is látna semmit, csak nézne, s mintha szemei nem is szemek volnának, hanem két világoskék márványgolyó.

Aztán eleszméltem róla s az alakok mind keltek szememben egyenként, végigsorakoztak a széksorokban, kinyiltak a páholyokban, terültek az erkélyen s függtek a karzaton, a mely rogyadozni látszott s az erkély s a páholysorok is mintha egymásra rogyni vágytak volna. Ültek, álltak, mozogtak, hajoltak mindenütt, a karok keltek, a fejek forgolódtak. Mily összevisszasága volt az embernek, a mit közönségnek neveztek. Férfi, asszony, leány, fiatal ember, idős ember, idős asszony, fiu, gyermek. Mennyi feketeség, s mennyi fehérség, mennyi rózsaszin, kék, sárga, lila. Mennyi haj. Mennyi nyak. Mennyi csupasz kar. Fülbevalók, nyakláncok, médaillonok, gyűrük, arany óraláncok férfimellényeken s erős fekete női derekakon két-háromsoros aranyláncok, mint a polgári gőg és mámor.

A mély földszinten a két székmező közt, a lejtőuton még siettek lefelé, egy-egy pár, egy-egy magános férfi vagy nő, itt-ott befordultak s leültek. A karzatról mélyen alá csűngött egy-egy fej a nyaka alá vett karokról. Az ülések pattantak. A páholyokból és a földszintről és az erkélyről szembe és oldalt fordultak s fordultak az izmos fekete látócsövek, s apró gyöngyház-, csont- s aranylátócsövek, meg sovány lorgnonok csillantak, s a zsibongásban a duzzadt, gonosz üvegszemek irigy, sovár, bámész, tolakodó, követelő és parázna sugaraikkal veszekedtek keresztül-kasul. A gyönge szinlapok zörrentek. A jegyszedő vörös Zrinyiben gyalogolt a dülőuton le és föl és mindig lehajolt. Egy-egy parfum szellőcskéje illant orrom alatt. Itt-ott hajbókoltak s mosolyogtak egy távol irányba s elkomolyodtak s elnéztek. Egy-egy leült nő a reticulejébe hajolva keresgélt. Némely páholyban egy nőalak föllengett üléséből, s a páholy homályában a tükör elé állott, homlokát meghajtotta, s karcsu kezét hajához értette. A kopasz fejek az első sorokban lenn oly fehérek, fényesek s oly nyugodtak s ünnepélyesek voltak. Eszembe jutottak előbbi s idegenben való szinházi esték s emlékeztem rajzokra és képekre és ugy éreztem magam a szinházban, mintha elmult században néznék körül, s mintha emlékeim volnának mulatlan multból, s mintha más lennék, mint a ki vagyok, s mintha mindig és mindenütt éltem volna. És a szinházban átmentem az örökkévalóságon, mert egy pillanat csak az és a képzeleté, mely végtelen.