Part 7

Még akkor is hatalmában tartotta a beléje nevelt hiúsága. Tudta, hogy sietve el kell menni Abbáziából. Hogy hová fog menni, arról egyelőre még nem gondolkozott, de azzal tisztában volt, hogy el kell búcsúznia ismerőseitől, nehogy szökésnek lássék a távozása. Nagy örömére sem Editet, sem Balázsovicsot nem találta a szállásukon, így hát egy-egy behajtott sarkú névjegy árán túlesett a látogatáson.

Visszajövet megint elhaladt a fogadója kapuja előtt és ekkor egy pitykés dolmányu fiúcska, aki tegnap segített a podgyászhordásnál, alázatosan és epedve hajlongott feléje. Ő is borravalót akart! György odaadta a fiúnak minden aprópénzét és megindult a kis kikötő felé. A molón eszébe jutott, hogy nem tudná megfizetni a hajójegyét, visszatért tehát és nekivágott a voloscai útnak, hogy gyalog átmenjen Fiuméba.

Gyors léptekkel haladt az országúton. A tenger felől hűvös szellő emelkedett és Szitnyay megborzongott… A felöltőjét is eladta. Minden vagyona a ruhája volt, amelyet a testén viselt és a hat patronra töltött kis revolver. A tárcájában az útlevelet őrizte, néhány címeres névjegyét és azt az arcképet, amely a volt feleségét ábrázolta a kis leánnyal. Először esett meg vele életében, hogy egészen pénz nélkül volt. Valami bizonytalan érzés fogta el, ami némileg hasonlított a szédüléshez, amikor átment a sétáló emberek tömegén. Úgy érezte, hogy mindenki meglátja rajta szégyenletes szegénységét.

Voloscán túl megállott egy pillanatra és visszatekintett. Mögötte gyöngysorként ragyogtak az abbáziai parti lámpák, a parkból pedig halk zene hallatszott. Előtte pedig, a fiumei kikötő párafelhői fölött, piros esti fényben úszott a Karszt. György mereven tekintett oda, a fantáziája pedig előre szállott és fenn, a kopár sziklák közt valami elhagyatott zúgot keresett, ahol csendben és ismeretlenül végezhetne magával…

Jó ideig ütemes katonaléptekkel haladt tovább a sziklás országúton. A gyaloglás egy cseppet sem fárasztotta. Az a különös érzése volt, mintha nem is ő gyalogolna, hanem másvalaki, egy jólismert, gyűlölt hasonmása, ő maga pedig árnyékként suhan utána az úton és hideg kiváncsisággal figyeli minden mozdulatát.

Egyszerre azon veszi észre magát, hogy fennhangon beszél a hasonmásához. Azt mondja neki: Te rongy, te rongy!

Még többször ismételgeti, metsző gúnnyal, majd lángoló dühvel, végül az undorodástól hörögve. A gyalogos ember nem mer válaszolni, hanem üldözött ebként gyáván nekilódul és lehajtott fejjel baktat tovább…

Amikor tizedszer is a fejéhez vágja, a gyilkos gyűlölettől üvöltő hangon, akkor az üldözött ember egyszerre elveszti affektált hidegvérét, a két öklével a tulajdon homlokára csap, megtántorodik és hosszában elvágódik a köves úton. Ott fekszik, zokogva és vergődve, a másik pedig föléje hajlik, hideg kegyetlenséggel nézi és szeretné megrúgni lábával a flanellba öltöztetett tehetetlen hústömeget. És újból megszólal:

– Nekem ugyan óbégathatsz, te rongy! Igen, fölhurcollak, föl a hegyre, ahol a kivénült, hasznavehetetlen állatokat szokták lebunkózni… Egy golyót a válladba, egyet a hasadba, csak az utolsót a buta fejedbe, hogy érezd, mi történik veled…

– Bánom is én, – válaszol a túlcsigázott ember. – Nem kelek föl. Nekem minden mindegy. Akár itt, akár másutt. Akár így, akár úgy.

Később mégis fölkelt. Egy ökölnyi parasztgyerek jött az úton, az megszeppenve és tehetetlenül állott meg a porbanfekvő ember előtt. Szitnyay talpra állott és félig lehunyt szemmel ment tovább.

Az út az öböllel együtt keletnek kanyarodik és jó magasan vezet a hegyoldalon. A Monte Maggiore fölött lángoló narancsszínben tündöklött az ég, keleten pedig, Fiume előtt, hófehéren emelkedett föl a teli hold korongja. Arra szürkéskék volt az égbolt, mintha azurjára finom fehér csipkefátyol borult volna. A Quarnero gyöngyfényű tükrén egy óriás aranyfürész kilométer hosszúságú fogai vibráltak és ragyogtak.

A tájkép grandiózus arányai és isteni nyugalma közepett György egyszerre úgy érezte magát, mint egy parányi kis legyecske, amely megbomlottan zümmög. Csodálkozva és megszégyenülten hallgatott el. Aztán eszébe jutott, amire most gondolt életében elsőízben, hogy a hegy, a tenger és az égen vonuló fellegek, neki tulajdonképpen édestestvérei, mert mindannyian egy anyatermészet kreációi. Maga sem tudta, miért okoz neki enyhe megnyugvást ez az egyszerű gondolat.

Most fölemelte a két kezét, mintha imádkozni akarna és szenvedélyes könyörgéssel fordult a titokzatos erő felé, amelyet a tenger színpompája mögött sejtett.

– Ki vagyok én? Mi történik velem? Miért kell ennek így történnie?

Választ keresve, végigvonultatta lelki szeme előtt egész eddigi életét. Oly elfogulatlanul látta magát a multban, mintha nem is róla, hanem egy idegen emberről volna szó.

Látta magát mint kisfiút, amint bársony ruhában és széles, fehér inggallérral tipeg nevelője oldalán. Akkoriban nagy ügyet vetettek arra, hogy szépen köszönjön, hogy ne vegye asztalnál szájába a kést, hogy rendesen mosakodjék, hogy ne barátkozzék a parasztgyerekkel és hogy esténkint imádságokat daráljon, amelyekben furcsa és érthetetlen dolgok voltak a szeplőtlen fogantatásról és malasztról. De arról sohasem beszéltek neki, hogy a felhők és a hegyek rokonai és az emberről, meg az életről sem beszéltek neki.

Később a bécsi Teréziánumba került. Onnan két erős benyomása maradt: a nagy öröm, amelyet vasárnapi kimenői alkalmával érzett, ha a fiakkeresek gróf úrnak szólították és a csodálat, amellyel egy szenzációs párbaj hőse töltötte el. Sok mindent tanult ott, legjobban azonban két történelmi név ragadt meg az emlékében! Catilináé és a Jugurtáé. Róluk még most is tudott betéve egész latin fejezeteket. Az emberekről és az életről azonban ott sem hallott semmit…

Azután a maga ura lett és tagja a budapesti társaságnak. Annak a társaságnak, amely gázlámpák fénye mellett, erős szivarok füstjétől illatos klubtermekben, selyemkárpitos asszonyi szobákban és pirosbársonyos színházakban éli legintenzivebb életét. Abban az időben két nagy emberi tekintély példájához igazodott az élete. Az egyik egy herceg volt, aki minden lóversenyen ott ült a birói páholyban és hidegen, de érdeklődve nézte, hogy melyik ló jön be elsőnek. A másik egy kopasz gróf volt, aki a kaszinó zöld asztalánál elnökölt, ha fekete és fehér golyócskákkal döntöttek afölött, hogy bevegyenek-e egy valakit maguk közé, vagy sem. Emberekről akkoriban nem igen beszéltek, csak társaságról, életről sem, inkább csak szórakozásokról…

Az egész társas életük a nagy vagyon föltételére volt alapítva, gavalléros moráljuk azonban a vagyonnak, tehát saját életelemüknek megvetésében csúcsosodott ki. Egyik-másik tagja a társaságának komolyan vette ezt a morált és előkelő könnyedséggel túladott a vagyonán; amelyet aztán kivetettek maguk közül.

Szitnyayn egyszerre az a meggyőződés vett erőt, hogy most meg fogja találni a választ, amelyet keresett. A fölemelt két karja zsibbadtan hanyatlott le, a tenger tükrének tüzes színjátéka elfakult, de ő még ott állott, izgatottan és mohón fűzve tovább gondolatait.

Tulajdonképpen most gondolkozott életében először. Nem mint Szitnyay György, hanem mint ember. Amit eddig gondolkozásnak nevezett, az egy kritikátlan agynak a külső világ felé irányuló megfigyelése volt. Befelé azonban most tekintett először. A nagy rázkódástól rés támadt a lelkén és ő szédülve ismerte meg önmagát.

Egy óriás kéz megragadta és fölemelte a magasságba. Minden, ami idegen volt hozzá, ami véletlen és külső volt rajta, lehámlott és lehullott róla e pillanatban. A ruhája, a neve, a multja, a modora, a fölvett méltósága. Mint mezítelen ember állott a természettel szemben és annak tükrében meglátta önmagát. Most már tudta, hogy kicsoda. A sajnálkozása, amelyet önmaga iránt érzett, megszűnt, de megenyhült a nagy megvetése is.

– Együgyü gyermek, hiszen te nem is éltél eddig, csak álmodoztál!

Valami izgatott kiváncsiság fogta el. Meg akarta magát egészen ismerni, tisztába akart jönni önmagával. Érezte, hogy ilyen jó alkalom nem kinálkozik többé. Azért elhatározta, hogy reggelig magába marad. Itt, ezen a helyen, ahol rájött a világosság. Hajnalig nem unta el magát, el sem álmosodott.

Amikor Fiume fölött már pirkadni kezdett az égbolt, tisztában volt magával és a jövőjével. A kisértő, aki benne lakott, ekkor megint rátámadt és birokra kelt vele.

– Mit akarsz? Neked meg kell halnod!

– Ki éljen, ha én nem? Ifjú vagyok és erős. Semmi közöm, semmi jogom a halálhoz.

– A haláltól való félelem adta beléd ezt az életkedvet…

– Nem az! Ha van bennem félelem, amelyet le kell küzdenem, úgy jobban félek az élettől, mint a haláltól.

– Mit akarsz? A multad világosan bizonyítja, hogy nincs tehetséged az élethez.

– Eddigi életem nem volt az enyém. Mások által és másoknak éltem. Most magam által, magamnak fogok élni. A becsületem úgy kívánja, hogy tegyem próbára az erőmet. Hogy szakítsak minden hazugsággal és alakoskodással, hogy éljek úgy, amint hozzám illik és tőlem telik.

– Hogyan képzeled az életet? Nem tanultál és nem tudsz semmit.

– Vannak munkák, amelyeket minden épizmú férfi elvégezhet…

– Gyönge vagy, gyáva, tunya és tépelődő természetű!

– Ilyennek neveltek. E perctől kezdve magam veszem kezembe a nevelésemet. Erős leszek, bátor, tevékeny és erélyes.

– Te és erélyes?… Te?…

– Én! Mert akarom! akarom!

Mereven, élesen nézett az aranyködös messziségbe. A két szemöldöke között egy mély, erős ránc mutatkozott, a bensejében pedig szinte hihetetlen erőlködést fejtett ki, hogy örök időkre bevésse a lelkébe ennek a pillanatnak a jelentőségét és hogy öntudatosan megváltoztassa lelkének vegyi alkatát.

– Akarom, akarom!

Talán százszor is ismételte ezt a különös hangzású szót, nem gépiesen, hanem éles öntudatossággal és ahányszor kiejtette, mindig egy-egy kalapácsütés érte a lelkét. Végül úgy érezte, hogy a lelkében tényleg valami acélkemény mag rakódott le, amely kristalizáló pont gyanánt szolgálhat jövendő jellemének.

Amikor a nap fölkelt, gyors léptekkel megindult Fiume felé.

A kikötőben füstfelhő emelkedett, gőzkürt búgott, kalapács csattogott. György pedig oly izgatott kiváncsisággal ment a város felé, ahol új életét kezdeni akarta, mintha egy nagyon érdekes színjátékhoz sietne. Útközben ösztönszerüen a mellénye zsebét tapogatta, ahol tegnap még az órája volt és akkor valami kemény kis tárgy akadt az ujjai közé. Húszfrankos arany volt, amely ki tudja mióta lappangott már a zseb kifeslett bélésében.

– Reggeli! – ujongta magában.

Huszonnégy óra óta nem evett már… De aztán elnevette magát. – Ugy-e, kellemesebb volna az új életet telt gyomorral kezdeni? Nem, barátom! Vagy megkeresed magadnak a reggeli árát, vagy éhezni fogsz.

Egy öreg paraszttal találkozott az úton, annak odaajándékozta az aranyát.

A Deák-korzó platánjai alatt karon csípte valaki. Finom ibolyaillat csapta meg György arcát: Edit állott előtte.

– Megvagy, kis hűtelen! Azt hiszed, hogy olyan könnyű tőlem szabadulni? Az első hajóval jöttem és most éppen sorra készültem járni a fogadókat… Hallom, hogy az a fosztogató megint kizsebelt? Ez azonban nem ok arra, hogy velem bánj rosszul…

Látszott rajta, hogy nem veszi túlságosan komolyan a György szerencsétlenségét. Ő valahogyan a fejébe vette, hogy a barátja megint nagy vagyon ura.

Mivel Szitnyay hallgatott, az asszony kötekedő hangon folytatta:

– Rajtad különben beteljesül a példaszó, hogy akinek szerencsétlensége van kártyán, azt szeretik az asszonyok… Kinevethetsz, barátom, magam is restellem ezt az állapotot, de az bizonyos, hogy az éjjel nem aludtam miattad és most nem is eresztelek ki többet a körmeim közül.

S szokása szerint cinikus szárazsággal beszélt a leggyöngédebb dolgokról, de a szeme nedves volt a meghatottságtól, ajkán pedig édes, rajongó mosoly ült.

– Mondok neked valamit, – szólt György. – Huszonnégy óra óta nem ettem semmit. Az éjszakát szabadban töltöttem. Minden vagyonom a ruhám, amit a testemen viselek. A zsebemben nincs egy krajcárom. És az egész világon nincs senki, akitől bármit várhatnék. Ezt nem azért mondom el neked, hogy megnyerjem a részvétedet, – azzal különben sem tudnék mit kezdeni, – hanem hogy megértessem veled, hogy az utaink örökre szétválnak.

Az aranykígyó becsületére legyen mondva: az arca elfehéredett.

– Az Istenért, Gyurka, komolyan beszélsz? Mi lesz most már veled?

– Azt bízd reám! Sem lopni, sem koldulni, sem adósságot csinálni nem fogok. Az éjjel magad mondtad, hogy gyerek vagyok, akiből talán egyszer még férfi lehet. Most úton vagyok, hogy férfivá neveljem magamat. Akár sikerül, akár nem: te semmiben sem lehetsz hasznomra, legfölebb csak abban, hogy jóbarátként kezet szorítasz velem és aztán elfelejted még a nevemet is.

Edit a smaragd-pók után kapott, amelyet a nyakán viselt.

– Csak nem gondolod, hogy ezek után megtartom ajándékodat?

– Visszaadhatod, de szavamra mondom, hogy rögtön odaadom annak a rosszfogú dohánygyári leánynak, aki most szembe jön velünk.

Edit összekulcsolta a két kezét Szitnyay karja fölött, hogy barátja meg ne szökhessen.

– Beszéljünk okosan, Gyurka, hiszen régi jó barátok vagyunk…

– Röviden, édes barátnőm, mert nagyon éhes vagyok és reggeli után kell néznem.

– Gyerünk ebbe az ebédlőbe, – indítványozta naiv hangon az aranykígyó. – Holnap is megteheted azt, amit tenned kell, de a mai napot ajándékozd még nekem! Lehet, hogy utaink örökre elválnak, megérdemelnénk egymástól annyit, hogy istenhozzádot mondjunk…

Mivel György mosolyogva rázta a fejét, az asszony szenvedélyes hangon folytatta:

– Nekem sok, nagyon sok mondanivalóm van… Hiszen azért jöttem utánad eszem nélkül… Te egyszer azt mondtad nekem, hogy feleségül vennél…

Merő jószívűségből és csökönyösségből most arra is képes lett volna, hogy nőül menjen Györgyhöz. (Bizonyos, hogy két hét múlva rettenetesen megbánta volna, de ez órában kész volt rá.)

Szitnyay erélyesen kiszabadította a karját.

– Köszönöm a nagylelkű bolondságodat, Edit, de most már elég volt. Láthatod, nincs már rajtam semmi hatalmad. Isten veled!

Gyors léptekkel átvágott a Zichy-téren és eltünt a Stefánia-rakpart épületei mögött. Edit elgondolkozva és könnyes szemmel nézett utána, de nem követte. Sohasem imponált neki ez az ember annyira, mint most, amikor egy könnyű kézmozdulattal lerázta magáról.

Lenn egy nagy gőzös födélzetére kocsiszámra hordták az úti málhát. A hajó római zarándokokat készült Ankonába vinni. A parton egy matrózsapkás ember állott, aki olaszul beszélgetett a kapitányi hídon álló vörösorrú hajótiszttel. A tiszt odafönn csak úgy toporzékolt a haragtól.

– Részeg? – kiáltotta. – Megint részeg? Akkor itt hagyom!

– Hét fűtővel nem indulhatunk, – vélekedett a parton álló ember.

– Hozzál valami csavargót a csapszékből! Igérhetsz neki egy forint hatvan krajcárt egy napra.

– Nincs egész Fiuméban egy facér fűtő sem, uram, az angolok tegnap mind elvitték.

– Egy itt volna! – kiáltotta György.

– Hol van? Jőjjön a hajóra.

A vörösorrú kapitány csodálkozva mérte végig Szitnyay elegáns alakját.

– Ön fütő akar lenni? Hiszen tanult embernek látszik!

– Kapitány úr, ha valami tisztességes mesterséget tanultam volna, akkor most nem ajánlkoznám fűtőnek.

– No ez igaz, – mondta nevetve a tengerész.

A főgépész is hozzájuk lépett.

– Az nehéz kenyér ám, – mondta.

– Ha elbírja más, elbírom magam is.

A két hajótiszt tanakodva nézett össze.

– Van valami írása? – kérdezte a főgépész.

Szitnyay odaadta útlevelét.

– Jól van, próbát teszünk önnel! De ha nem válik be, akkor partra tesszük Ankonában. Most elhozhatja a holmiját… Két óra múlva indulás.

György úgy megörült ennek, mintha valami nagy szerencse érte volna. Eszébe jutott, hogy van még némi ruhája a zsibárusnál. Fölkereste az öreget a templom mellett levő kis boltjában és az állott is a szavának. Az ingei közül visszaadott neki hat puha galléru hálóinget. Beszédközben megtudta a zsibárus, hogy György kazánfűtőnek szerződött és ekkor praktikus elmével még egy csereüzletet kötött vele. A fehér flanellruháért, amelyet Szitnyay a testén viselt, egy gépésznek való kék vászonruhát, néhány trikóinget és egypár bőrpapucsot adott neki. A vászonruhát ott a boltban mindjárt magára is vette György. És mivel az öreg úgy találta, hogy jó üzletet csinált, fölébredt benne a nagylelkűség és még ajándékot is adott Szitnyaynak: egy matrózsapkát és egy fekete kis faládát, amilyenekben a matrózok meg a katonák a holmijukat szokták tartani. György a ruháját berakta a ládába, a ládát a vállára emelte, aztán kezet fogott az öreggel és megindult a kikötő felé.

Amikor keresztül ment az Adamich-utcán, a kávéház előtt valaki a nevét kiáltotta. Négyen ültek a reggeliző asztal körül: Edit, a német színésznő, Balázsovics és a lengyel. Mind a négyen kővémeredten néztek a matrózsapkás, vászonruhás emberre. Szitnyay elfordította a fejét és tovább haladt. Balázsovics azonban utána sietett.

– Megbomlottál, Gyurka? – kérdezte erőltetett jókedvvel. – Mit jelent ez a furcsa maskara?

– Nem ismerem az urat, – válaszolt olaszul György.

A matador éppen nem volt érzelmes ember; a tyúkot, ha nem várhatott tőle több aranytojást, hidegvérrel le szokta vágni. Oka volt azonban, hogy kerülje a botrányt és azért meghökkent, amikor észrevette, hogy a lakásán lefolyt kártyajátéknak milyen különös következménye lett.

– Ha bajban vagy, öregem, miért nem szólsz nekem? Úgy tudom, hogy Braziliába készültél? Nagyon szívesen bocsátanám rendelkezésedre az úti költséget…

(Igen, ez volna a legokosabb, menjen el csendben és ismeretlenül…)

Szitnyay összeráncolta a szemöldökét és egy sötét pillantást vetett a kártyásra.

– Nem ismerem az urat! – mondta még egyszer, most már magyarul.

A matador, aki foglalkozásszerű emberismerő volt, vállat vont és sarkon fordult. Gúnyos mosolyt csak akkor tudott az ajkára erőltetni, amikor már visszatért a kávéházi társasághoz.

– Szitnyay meg van bolondulva, – mormogta.

A hajón György megismerkedett a kollégáival. Amilyen pirospozsgás, jókedélyű fickók a matrózok, olyan elnyűtt, szomorú legények a fűtők. Megmutatták neki a jövendő lakását. Négyen voltak egy mocskos kis fülkében, amelyet a szegénység szomorú illata, a penészes kenyér és a rossz dohány szaga töltött be. Alig hogy elhelyezte holmiját és néhány szót váltott kormosképű társaival, már rájuk szólt a másodgépész: a kazánhoz!

Keskeny csigalépcső vezet a gépházba. Mivel a kazánokat reggel óta fűtötték, ott már tropikus hőség volt. Szitnyay szédülő fővel nézett körül. A főgépész, aki a szellőztető vászoncső alatt állott, egy fekete kis ajtónyílásra mutatott: ott lenn vannak a kazánok. Ha a gépházban tropikus hőség volt, odalenn éppen pokoli volt a forróság. Szinte lehetetlennek látszott, hogy anyától lett ember tíz percnél tovább kibírja. Az egyik fütő megnézte a hőmérőt. 40 fok – megjárja! Nyáron 50 fok Réaumur mellett is szoktak dolgozni…

A fűtők két csapatra voltak osztva; négy-négy óránkint fölváltották egymást. György követte társai példáját és övig nekivetkőzött. Ketten a lapáttal dolgoztak, a harmadik és Szitnyay a szenet hordták nekik füles nagy kosarakban.

Tíz percig folyt a munka az izzó pokolban, ekkor György letette a kosarát és azon gondolkozott, hogy legjobb volna, ha szó nélkül fölmenne a födélzetre és belevetné magát a tengerbe. Mert bizonyos, hogy nem bírja tovább.

– Mi lesz, _conte?!_ – rivalt rá az egyik fekete ember. (A hajósnép megtudta, hogy György valami züllött úriember, azért conte-nak, grófnak nevezték.)

A gép dohogva és sisteregve megindult, a hajó elhagyta a kikötőt.

Még negyedfél óra van hátra, – nem, ezt nem lehet kibírni…

Szédülve, támolygó léptekkel folytatta útját a szenes kamra és a kazánok között, maga után vonszolva a kosarat. A Quarnero meglehetősen hullámos volt és a hajó mozgása még jobban fárasztotta Györgyöt. A társai megvető mosollyal néztek utána – hja persze, ilyen munkánál nem válik be az uraság!

A hajó időközben kivergődött már a Mezzo-ba; ott meg éppen hatalmas hullámgátak állták útját. György egyszerre vak sötétségben találta magát. Két lépést tett előre, aztán elvesztette lába alatt a padlót és hosszában elvágódott. A homlokával az izzó kazánnak esett. Valami metsző fájdalmat érzett a bal szeme fölött, majd elvesztette eszméletét.

Amikor később magához tért, egy szénrakáson feküdt. Egyik bajtársa éppen azt mondta: Minek küldenek nekünk ilyen nyavalyást! Hisz ez még a tengert se bírja.

– Nagyon jól bírom a tengert, – szólt Szitnyay, – de tegnapelőtt óta nem ettem semmit…

A fűtők összenéztek. No, ez már más dolog! Ezt megértették valamennyien. Az egyik egy kormos palackot nyujtott György felé: vízzel higított dalmát bor volt benne. Azután egy fekete rongyból egy darab paprikás szalonnát és kenyeret vett elő.

– Hát egyél, conte! Üres gyomoral az ördög sem bírná ezt a munkát.

– Látta a gépész, hogy elvágódtam? – kérdezte Szitnyay.

– Nem üti az ide az orrát!

– Kérlek, ne is szóljatok neki!

Az ételtől némi erőhöz jutott megint. Bekötötték a sebesült homlokát olajos ronggyal, aztán elszántan nekilátott a dolgának. Életének első négy órája, amelyet megfeszített munkában töltött, hosszabb volt, mint annak előtte négy hét, amit mulatságban töltött.

Végre-végre megszólalt a harang! Jött a felváltás. A fölszabaduló fűtők a hajó orrára vonultak, György ott lehajtotta fejét egy összecsavart kötélhalomra és a kőkemény párnán tüstént elaludt. A hullámok egyhanguan verték a hajó bordáit, a langyos szél pedig dúdolva lobogtatta a haját.

Egyszerre megrázta valaki a vállát.

– Gyere, conte, váltás van!

– Lehetetlen! Félóráig se aludtam még!

– Négy órát aludtál!

Újra leszálltak az izzó pokolba…

XIII.

A _Kálmán király_-t, ez volt Szitnyay hajójának neve, az ankonai zarándokút után beosztották második hajónak a velencei vonalra. Egész nyáron Fiume és Velence között járt György.

Amibe nem pusztul bele az ember, abba bele is szokik előbb-utóbb. A conte se pusztult bele új mesterségébe, így hát beleszokott valahogyan. Abban az időben nem is igen ért rá a gondolataival vesződni. Ha nem volt a kazánoknál, akkor farkasétvággyal kanalazta a közös ebédet, aztán halottként feküdt ágyán vagy a hajó orrán. Eleintén utálatosnak találta a mesterségével járó mocskot, később azonban nem pazarolta pihenő idejét a mosakodásra, hanem kormos arccal feküdt és kormos arccal kelt.

A társaival is megfért. A hajófűtők ugyan átlag ideges és mogorva természetű emberek (úgy látszik, ez vele jár a mesterségükkel), alapjában véve azonban ők is csak olyan jó fiúk, mint az adriai horvátok mindannyian.

Bár annyit dolgozott, mint társai közül akármelyik, az egész hajónép jó ideig bizonyos gúnyos kicsinyléssel nézte Györgyöt. Demokrata gőgjükben olyasmit képzeltek a közéjük züllött arisztokratáról, hogy az náluk gyöngébb és hitványabb legény. Egy durva kis kaland aztán véget vetett ennek az előítéletnek, sőt nagy tekintélyt is szerzett Szitnyaynak a fiumei hajósok körében. Pihenő napot töltöttek éppen Velencében, amikor Giudecca egyik csapszékében, ahová a magyar hajósok olykor eljártak, egy olasz matróz beléjük kötött. Bikanyakú, szélesvállú fickó volt, akit a bor és a horvátok ellen érzett hazafias gyűlölete ösztökélt arra, hogy rövid szóváltás után egy pohár bort öntsön Szitnyay arcába. A talián szerencsétlenségére György valaha igen tehetséges tanítványa volt valami angol ökölvívó bajnoknak és így rövid küzdelem után betört orral földre döntötte az óriást. Ettől a naptól kezdve egyszerre nagy népszerűsége lett a társai között. Azt mondták: a conte kemény legény!