Part 6

Alig aludt valamit az éjjel. Minél többet hánytorgatta ötletét, annál jobban megtetszett az neki. A fantáziája elé varázsolta már a jövendő lakóhelyét is. Egy csinos faházban fog lakni, a mahagoni-erdő tisztásán. Aféle tornyos, erkélyes, zöldtetejű nyaralóban… A kerti lépcső előtt a barnaarcú szolga fogja a paripa kantárát, ő maga pedig, a szigorú, de cselédjei által imádott gazda, napbarnított arccal, panamakalappal, selyemingben és könnyű csizmában jön a lépcsőn… Mint mindig, a fantáziája most is a mellékes külsőségek kidolgozásában gyönyörködött.

Másnap fölkereste Bakót és előadta neki tervét. Bakó láthatólag nem igen bízott Szitnyay vállalkozásának komoly voltában, de azért készségesen megadta neki a kívánt fölvilágosítást és ajánlóleveleket is igért neki braziliai barátjai számára.

György aztán növekedő türelmetlenséggel fogott hozzá az úti készületekhez. A lakásának egész berendezését eladta, potom áron természetesen. A sok művészies lim-lom, amelyet az aranykígyóval folytatott komoly és hosszú eszmecserék után keresgélt össze nemrégiben, mind az ószereshez vándorolt. Semmit sem akart magával vinni, csak némi ruhát és minél több pénzt.

Az utiterv szerint Genovában fog hajóra szállani. Az olasz kikötővárosba Fiumén és Velencén át utazik. Hogy útba ejthesse Abbáziát…

Két nappal ezelőtt ugyanis egy levelezőlapot kapott Abbáziából. Edit küldte. Ez volt az első életjel, amelyet elutazása óta magáról adott. Három szó volt a lapon: „Rád gondol – Edit“. György valami forróságot érzett a szíve tájékán… Mi ez? Megbánta volna Edit, hogy megvált tőle? Visszasírja már a hűtlenül elhagyottat? Ki tudja! Annyi bizonyos, hogy ok nélkül nem küldte üzenetét… Különben most már mindegy! Sem Editnek, sem Magyarország valamennyi asszonyának nincs fölötte annyi hatalma, hogy megállítsa útjában. De aztán meggyőzte magát, hogy életében még egyszer szembe kell állnia az aranykígyóval. A férfias büszkesége úgy kívánja, hogy az asszony, aki utóljára mint megalázott és megunt szerelmest látta, még egyszer lássa mint szabaddá lett és erős akaratú férfit…

És még valamit kívánt a férfias büszkesége: hogy egyik ékszeres boltban vásároljon egy háromezer forint értékű ékszert. Egy csattos tű volt, amely egy óriás pókot ábrázolt; a pók teste szokatlan nagyságú, remek tűzü smaragd volt. György visszaemlékezett rá, hogy Edit gyakran emlegette ezt a pókot, amelyet ismert és amelyre több ízben alkudozott is. Séta közben olykor az ékszeres bolt felé került, csak azért, hogy megnézze a pókot. Valósággal bolondja volt az ékszernek. Arra is visszaemlékezett most Szitnyay, hogy Edit lakása és ékszeres doboza teli volt ajándékokkal, amelyeket imádóitól és tisztelőitől kapott. Ő maga, néhány apróságon és sok virágon kívül sohasem ajándékozott neki semmit; Edit megtiltotta neki és ő komolyan vette a tilalmat. Most már tudta, hogy ő is csak annyi volt Edit szívében, mint a többi férfi, – most meg is akarta fizetni, mint a többi.

XII.

Alkonyodott. Az abbáziai fürdő partján egy magános padon, az Angiolina alatt, egy aranyszőke szép asszony ült. Elgondolkozva nézte a chioggiai vitorlákat, amelyek lassan vonultak tovább az esti színpompájában tündöklő Quarneron.

– Jó estét, Edit!

A hölgy fölemelte a fejét és Szitnyay György szemébe tekintett.

Kissé ijedtnek látszott, mintha a találkozás nem volna inyére. Amint azonban jobban szemügyre vette barátját, kiderült az arca. Aztán bájos örömmel nyújtotta feléje mind a két kezét. Hogy ezúttal olyan szívesen fogadta Györgyöt, annak egy aprólékos külsőség volt az oka. Szitnyay kitünő szabású angol ruhát viselt, a puha szürke kalapja pedig, amely igen jól illett arcához, ugyancsak Heath-féle portéka volt. Az aranykígyó az utóbbi időben olyan kelletlen sajnálkozással gondolt elhagyott barátjára, mint valami züllött emberre. Most váratlanul egy feltünően csinos, elegáns és jókedvű ember állott előtte, akivel külső megjelenés dolgában nem mérkőzhetett egyik abbáziai gavallérja sem.

– Mesés ötlet magától, hogy utánam jött!

– Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy nem maga után jöttem. Átutazóban vagyok; külföldre megyek…

– Hová?

– Messzire, túl az Oceánon…

– És meddig akar oda maradni?

– Sokáig, legalább is egypár esztendőig!

Az aranykígyót kissé elszomorította a gondolat, hogy az, akit ő nemrégiben szó nélkül a faképnél hagyott, most hamarosan meg akar válni tőle. Egyébként azonban természetesnek találta az egész dolgot. Az ilyen urak, ha ostobaságokat követtek el és ferde helyzetbe jöttek a társadalommal szemben, a vagyonuk romjaival külföldre szoktak menni. Krokodilusokra vagy rinóceroszokra vadásznak. Egypár esztendő múlva visszajönnek és elvesznek egy gazdag zsidóleányt, ha kapnak olyat. És előlről kezdik a régi életüket…

– Meddig marad itt?

– Holnapig!

Edit egy forró és mosolygó pillantást vetett a barátja szemébe… Arról még ráérünk beszélni!

Azzal a karja alá fűzte György kezét és lassan megindult vele a parton. Szitnyay a kezével érezte az aranykígyó szívének dobbanását és attól megdobbant az ő szíve is. Vagy ötven lépést tettek szó nélkül, miközben a gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal visszakalandoztak a multba. Szitnyay aztán kimondta azt, ami a nyelvét csiklandozta.

– Hát Balázsovics barátjával mi van?

– Balázsovics úr szintén itt van, – mondta előkelő közömbösség hangján az asszony. – Ma ebédnél legalább még láttam…

Györgyre pillantott és rögtön látta, hogy így nem végezhet Balázsoviccsal, levetette tehát álarcát és haragosan, de őszintén mondta:

– Kérlek, ne is említsd előttem azt az állatot! Gyűlölöm, mint a betegséget! Nem is tudom, mi jutott az eszembe…

Gyöngéden magához szorította Szitnyay kezét, a szeme megtelt könnyel, miközben fojtott hangon rátámadt:

– Miért nem vigyáztál rám jobban? Miért nem vertél meg? Óh, hát férfi vagy te?

György elmosolyodott.

– Látom, összevesztetek…

Az asszony sötéten nézett György szemébe, aztán egyszerre kitört belőle az igazság, azzal az elementáris őszinteséggel, amelyre egyedül csak ő volt képes.

– Képzeld, nem kellek neki! Nem kell neki semmi, csak a pénz. Nem szeret az senkit… Még a tenger is untatja, a napfény is a terhére van! Reggelig kártyázik, estig alszik…

Megjegyzendő, hogy az aranykígyó már napok óta elégedetlen volt a sorsával. Gyűlöletet azonban csak ebben a pillanatban érzett Balázsovics iránt, amikor először beszélt róla őszintén. Amint szavakba öntötte ellenszenvét, a lelke már meg is telt vele, a testét pedig szinte rázta az undorodás. Eddigelé még nem igen gondolkozott Balázsovics jellemén, fantáziájának teremtő erejével azonban most egy csapásra világosan látta azt a különös egyéniséget. A nagy játékos szívében a kártyaszenvedély mellett nem maradt hely más érzés számára. Ott csak a hiúsága vonzotta a pompás és híres művésznő felé, ugyanaz a parvenü-hiúsága, amely drága muszka lovakat, mogyorónyi fekete gyöngyöket és arany cigarettatárcákat vásároltatott vele. Ezeket a dolgokat fitogtatta, hogy irigyeljék érte, magának azért nem telt bennük öröme, annyira száraz, hideg és önző ember volt.

Edit modern Borgiája, emberfejű tigrise, a fantasztikus és nagyszabású kalandor, alapjában véve sekély, kicsinyes és pedáns nyárspolgár volt. A játékot egészen iparszerűen űzte. Pontosan elkönyvelte a nyereségét és veszteségét, a fényűző életmódjával járó költekezést pedig az üzleti beruházások terhére írta. Amióta megint Abbáziában volt, ahol magyar és osztrák kártyásokkal találkozott, Vivó Edit megszégyenülten tapasztalta, hogy a legzöldebb mágnás-gyerek is, ha egyébként telt az erszénye, nagyobb vonzerővel hat a barátjára, mint ő, az aranykígyó.

Pedig eddigelé ő unt rá minden kedvesére. A boldogtalanok, akiken túladott, még hónapokig ott fetrengtek az ajtaja előtt, alázatosan, mámorosan, a féltékenységtől őrjöngve… Balázsovics hűvös megvetése vérig sértette, megrémítette és megrendítette önbizalmát. Egy ideig kétségbeesetten erőlködött azon, hogy megszerettesse magát vele, aztán a menekülésre gondolt. Éppen ilyen lealázó töprengések közt találta György.

Szitnyay a lakásáig kísérte az aranykígyót és megigérte neki, hogy az ő asztalánál fog vacsorázni. Azok után, amiket Edittől hallott, némileg meglephette, amikor az ebédlő-terembe lépve, a szép asszonyt Balázsovics társaságában találta. Még négy gavallér ült az asztalnál: egy muszka tábornok, azután két nagyon fiatal mágnásgyerek és egy fölötte elegáns lengyel úr, akiről hamarosan kitünt, hogy híres kártyás.

Az aranykígyó fenntartotta maga mellett a széket György számára. Oly tüntető örömmel üdvözölte a belépőt, hogy a zsúfolt terem figyelme feléje fordult.

– Üljön ide, György, ismerkedjék meg az urakkal és beszéljen nekem valamit az otthonvalókról. Eddig nagyon vágyódtam haza, csak a gégebajom tartott még itt, de most, hogy maga itt van, nincs már honvágyam… Hozott nekem valamit Budapestről?

Szitnyay megragadta a jó alkalmat és kivette zsebéből a smaragd-pókot. – Hoztam!

– Mi az? – kérdezte gyermekes kiváncsisággal az asszony. – Adja hamar!

– Csak egy föltétel mellett: ha megigéri, hogy szó nélkül elfogadja.

Amikor Edit kinyitotta a zöld bársonytokot és megismerte a pókot, amely egy időben álmaiban is kisértett, elhalványodott az örömtől. Aztán hirtelen eszébe juthatott valami, mert egy rémült és szomorú pillantást vetett Györgyre. Szitnyay mosolygó flegmával azonban hamar eloszlatta lelkiismereti furdalásait.

– A pók! Az én pókom! És maga hozza nekem!

Az ajándék egyszerre valami szimbólikus jelentőséget nyert előtte… Sokért nem adta, hogy György Balázsovics előtt adta neki a pompás ékszert. Ime, az ő asszonyi értéke nem függ ennek az embernek szeszélyétől; még a mellőzött udvarlói is gyöngéd hódolattal emlékeznek meg róla! E pillanatban megint jobban imádta Szitnyayt, mint bármikor. Szépnek, jónak, nemesnek találta, külömbnek mindenkinél.

Edit aztán föltűzte a pókját, de nem a nyakára, hanem a szíve fölé, mint valami rendjelet, hogy gyöngéd szemmel megbámulhassa.

Nagy vacsorát ettek, a lakomát a lengyel fizette, valami elvesztett fogadás jogcímén. A pezsgőig a generális tartotta szóval a társaságot, elmondván az élete történetét. Mint szegény diák járta a moszkvai egyetemet, akkoriban cipőtisztítással és hólapátolással tartotta fenn magát. Mint mérnökkari ezredest megbízták a kronstadti parti erősségek átépítésével. Az építkezés húsz milliójába került a császári kincstárnak, az ezredesből pedig soron kívül tábornok lett. És most két jószága volt Litvániában és ő már csak szórakozásának élt. Az elhízott kis öreg úr ezt asztmatikus hangon, szinte gyermekes naivsággal beszélte el, az apró két kalmuk-szeme pedig úgy ragyogott, mint Edit mellén a pók.

Később látogató érkezett az asztalukhoz, egy hírneves bécsi énekesnő, akivel Edit három nap óta szenvedélyesen összebarátkozott. Csinos, barna, alamuszi arcu és bársonyos hangú asszony volt. A nagyterem hamarosan kiürült, az aranykígyó azonban, aki kissé becsipett a pezsgőtől, nem akart még lefeküdni. Eleintén valósággal szikrázott az elmés és kedves ötletektől, amikor azonban Balázsovics szokása szerint csipkedni kezdte, vérfagyasztó kiméletlenséggel vágott vissza. Ilyenkor, ha erőt vett rajta az az állapot, amelyet ő maga őszinteségi görcsnek szokott nevezni, oly kegyetlen, vakmerő és félelmetes tudott lenni, mint senki más.

Visszatámaszkodott a székén, keresztbe vetette a lábát, a keskeny, de acélkemény ökle ott pihent a csipőjén, mintha a kardja markolatját fogná; nem is hasonlított nőhöz, inkább ama pompás, szilaj és vakmerő gascognei testőrökhöz, d’Artagnan bajtársaihoz. Az ajkán és az orra cimpáján ott ült a gúny, a szemében a megvetés.

– Maga be van csípve és furcsa hangon beszél az emberekkel, – mondta elnéző fölénnyel Balázsovics.

– Én tényleg be vagyok csípve, – válaszolt Edit, – de ez nem ok arra, hogy maga embernek nevezze magát…

– Tudom, vadállat vagyok, – mondta ásítva a játékos.

– Dehogy az! A becsületes bestiában van bátorság, erő és vér. Maga egy gyomor, amelynek két lába és tépőfoga van. Olyan, mint azok a polip-halak, amelyeket a tenger olykor kilök magából. Hideg, nyálkás és örökké éhes… Csak egy ösztöne van: hogy lenyeljen mindent, amit elérhet a csápjaival…

– Nem gondolkozott mindig így, – mondta Balázsovics, azalatt, hogy cigarettára gyujtott.

– Nem. És ennek köszönheti ön, hogy három napig magára vonta egy olyan asszony figyelmét, aki magában véve igen hitvány teremtés, de akinek a cipője sarkában több szív, lélek, fantázia és erő van, mint az ön egész tetemében.

Mivel Edit ezt mosolygó szájjal, a saját kegyetlenségében kéjelegve mondta, nem lehetett egyebet tenni, mint kacagni rajta. A tábornok csak félig értette meg Edit francia beszédjét és a nevetéstől pukkadozva mondta:

– Aranyos asszonyom, mondjon nekem is valami gorombaságot!

– Mit mondjak önnek, vitéz tábornok? Ha önt rajta kapták volna diákkorában, amikor csizmát lopott, akkor megkancsukázták volna. De így csak akkor kapták rajta, amikor már százezreket lophatott és ennek a szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy ma az ön társaságában vacsoráztam.

Az egyik mágnásfiú, hogy tréfára fordítsa a dolgot, nagylelkűen feláldozta magát.

– Rólam mit tud, szép művésznő?

– Magukkal nem érdemes egyes számban foglalkozni! Mint tipust megírta önöket már egy francia író, akinek neve örökké titok lesz előttük. Azt mondta, hogy magukat gyárilag állítják elő valahol, egyforma plasztronnal, egyforma fehér virággal a kabátjukon és egyforma lakkcipővel. Az egész alaknak fölösleges függeléke a koponya. Az is hallatlan fényűzés, hogy maguk egyenként külön nevet viselnek. Minek? Elég volna, ha sorszámmal látnák el…

– Most rajtam a sor, szép asszony, – kiáltotta önfeláldozóan a lengyel.

Edit úgy nézett a szeme közé, mint a harapós ló.

– Kedves lovag, én biztos vagyok benne, de egészen biztos, hogy a rendőrség valahol már köröztette magát.

A lengyel kissé elhalványodott és harsogva nevetett. Edit pedig fölkelt.

– Ne haragudjanak rám, uraim, hiszen látják, hogy be vagyok csípve… Ilyenkor mindig undorodom, nemcsak önöktől, de magamtól is… Az én szívem egy temető, telve rothadó emlékekkel. Maga is köztük van, Balázsovics. Engem tisztává és éppé tehetne ma is egy férfi, egy igazi férfi. De azok vagy nagyon ritkák, vagy nem járnak arra, ahol én megfordulok…

– E szerint Szitnyay György sem férfi? – kérdezte Balázsovics.

Edit szomorú mosollyal nézett Györgyre.

– Dehogy az! Ő ma is tacskó. Gyerek. De lehet, hogy még férfi lesz belőle. Akkor azonban nem fog egy asztalnál ülni sem magukkal, sem velem… Komm, Karolin!

Az utóbbi fölszólítás a bécsi énekesnőnek szólt. Az aranykígyó kezet fogott Györggyel, aztán katonásan összecsapta a sarkát az urak előtt és aludni ment.

A gavallérok egy ideig még együtt ültek. Esti ruhában, hófehér ingmellel ültek ott valamennyien, most mégis az a kényelmetlen érzésük maradt, mintha egy csomó rongyos és mocskos csavargóból álló társaságban volnának. Egészben véve mindegyikük elhitte azt, amit Edit a többiről mondott.

– Gyertek hozzám még egy pohár pálinkára! – mondta Balázsovics.

Szitnyay sem volt még álmos, tehát ő is elfogadta a meghívást…

Balázsovics, mint a legtöbb nagy kártyás, minden fukarsága mellett is sokat költött külsőségekre. Szerette, ha az életmódját nagyúrinak mondták. Most is egy kis nyaraló egész emeletét bírta bérben és Budapestről elhozatta a komornyikját.

A vendégek megittak egy-két pohár pálinkát, szivarra gyújtottak, aztán szó nélkül, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, leültek a szalon közepén álló kártyaasztalhoz. Az egyik mágnásfiú kis baccarat-bankot adott, a többiek pedig mérsékelt tétekkel játszottak. Pénz nem volt az asztalon, mindenki a csont-fishekkel fizetett, amelyeket a komornyik tett eléjük. Az urak mindannyian, még a külföldiek is tudták, hogy Balázsovics nemrégiben egész vagyont nyert Györgyön és azért kiváncsian lesték, hogy fog-e játszani Szitnyay? A rosszul leplezett kiváncsiságuk mosolyra késztette Györgyöt. Elhatározta, hogy igenis játszani fog. Megállapodott magában, hogy négyszáz forintot – egy krajcárral se többet! – elveszít. Úgyis ez lesz utolsó szereplése az európai társaságban és négyszáz forinttal nem is fizeti meg túlságos drágán az előkelő és hatásos visszavonulás költségeit.

Az urak sorra adták a bankot és mire Szitnyayra került a sor, körülbelül ötszáz forintnyi nyereség feküdt előtte tarka csontdarabokban.

– Ezt elveszítem, – mondta magában, – a magaméból most már egy krajcárt sem!

A bankja nagyon szerencsés volt. Mire kiosztott három csomag kártyát, egész halommal hevertek előtte az idegen fishek.

– Jó lesz retirálni, – vélekedett az orosz.

György nagyjában megolvasta a nyereségét; sokkal többet nyert, mint gondolta: közel tizenkétezer forintot… Mivel foglalkozásszerű játékosokkal volt együtt, akik az okosságot többre becsülték a gavalléros gyöngédségnél, elhatározta, hogy a tizenkettőből legrosszabb esetben is csak kettőt fog visszaadni. A tízezer forint kellemesen fogja gyarapítani a braziliai földvásárlásra szánt tőkéjét. Amíg újra rákerült a bankadás sora, nagyon óvatosan játszott és a különbözet alig rugott száz forintra. Aztán ezerötszáz forintos bankot tett az asztalra. A játék most már nagyban folyt. A muszka generális sohasem tett tíz forintnál többet egy lapra, a többiek azonban hevesen ostromolták a bankot.

Szitnyayt valósággal üldözni kezdte a szerencse. Minden kombinációja, a legmerészebb is, bevált. A sejtő és következtető képessége mintha csodálatosan megélesedett volna. Balázsovics és a többiek úgy ültek körülötte, mint a megszeppent iskolás gyerekek és ő azt csinált velük, amit akart. Valami édes, boldog mámor szállotta meg; nem is nyereségének, inkább csak szerencséjének örült. Amikor végül visszavonult a bankjával, körülbelül ötvenezer forintnyi nyereség feküdt előtte…

A komornyik teát hozott az uraknak és a játékban egy kis szünet állott be.

– Ha nem vonul vissza, akkor egy milliót nyer, – mondta az orosz, – kitünően játszik és mesés szerencséje van…

Balázsovics adta most a bankot és Szitnyay egy kártyán elnyerte a pénzét. Balázsovics megduplázta a bankját és György rövid küzdelem után azt is szétrobbantotta.

A bankadó krétafehér arca most már rákvörössé vált. Alig lehetett ráismerni a nagyjátékosra.

– _Banc ouvert!_ – mondta.

A kártyások műnyelvén azt jelenti, hogy a bankadó elfogad és kifizet minden tetszésszerinti tétet. Akár százezer forintot is. A lengyel és az orosz most már nem játszottak, csak a házigazda mérkőzött Györggyel és a két úrfival. Később a két fiú is abbahagyta a játékot és most már csak kettejük közt folyt a párbaj. A szerencse hű maradt Szitnyayhoz. Az az erős meggyőződés kerekedett benne fölül, hogy most mindent vissza fog nyerni, amit az ősszel elveszített. Ez a gondolat szilaj győzelmi mámorba ringatta. Valami fényes erkölcsi elégtételére lett volna, ha le tudta volna gyűrni a rettegett kártyamatadort… A nyeresége, hozzávetőleges számítás szerint, már megközelítette a százezer forintot… Azután kétszer egymásután veszített. Mivel biztosra vette, hogy a harmadik osztásnál megint nyerni fog, megkettőztette a tétet. Balázsovics azonban hatszor egymásután nyert és végül az asztalra dobta a kártyát.

– Mára elég lesz!

A fishek legnagyobb része már akkor a matador előtt feküdt. Amikor leszámoltak, kitünt, hogy Szitnyay ezresei mind künn voltak, előtte csak a generális és a lengyel ötösei és tizesei alkottak tekintélyes halmot. A játék végső eredménye az volt, hogy György körülbelül huszonkilencezer forinttal tartozott a házigazdának, Balázsovics pedig ugyanannyit hozott az egyik úrfinak.

– Elfogadod Szitnyay bonját? – kérdezte a matador a fiatal úrtól.

– Akár egy millió erejéig, – hangzott az udvarias válasz.

György egy névjegyére ráírta az összeget és átadta a fiúnak. Azt mondta, hogy estére beváltja.

– Ezt már azért is szeretném, mivel holnap reggel tovább akarok utazni, – mondta a nyerő.

Már világos nappal volt, amikor György a fogadóbeli lakására érkezett. A megvetett ágya párnáján egy cédulát talált Edit kezétől. Az aranykígyó a következőket írta neki:

„Akármilyen későn jösz is haza, kopogtass be még a szobámba. Úgy sem tudok aludni, egy pompás terv tart izgalomban. A német barátnőmmel elhatároztuk, hogy megszöktetünk téged Velencébe. Maradhatunk tíz napig, nekem van még kétheti szabadságom. Az abbáziai csőcseléktől el sem búcsúzunk. Karolin bájos és édes asszony, velem együtt ő is rajong érted, nem is vagyok rá féltékeny. Várlak.“

György darabokra tépte a levelet és mosakodáshoz látott. Amikor a tükörbe nézett, eszébe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt, az átkártyázott pesti éjszaka után, ugyancsak sokáig nézte magát a tükörben. Akkor fakó és dúlt volt az ábrázata, most piros és nyugodt. Pedig ezúttal többet vesztett, mint akkor; most elvesztette mindenét. Maga is csudálkozott rajta, hogy alig tapasztal magán valami fölindulást. Öltözködés közben néhányszor halkan föl is kacagott, igaz, hogy kesernyésen, – egyszer pedig félhangon így szólt: Elmés fickó vagy, Gyurka!

Ami pénze volt, azt Budapestről való elutazása előtt egyik fiumei bankhoz utalványoztatta. Megnézte most a hitellevelét (furcsa, de való: ő nem emlékezett tisztán az összegre!) és úgy tapasztalta, hogy körülbelül ezer forinttal többet vesztett, mint amennyit vagyona kitesz.

Ez a körülmény megijesztette. Megint fölébredt benne a klub-becsület fanatikusa. Most már egészen közömbös volt előtte, hogy mi lesz vele, igazában csak egy kérdés érdekelte: hogy ki tudja-e az utolsó krajcárig fizetni a kártyaadósságát?

Összeszedte hát, amit családi ékszereiből és értékesebb emlékeiből magával hozott és a hajóval átment Fiuméba.

A kis gőzösön összetalálkozott az orosz generálissal. Az öreg úr meg akarta nézni odaát a kikötői építkezéseket.

– Mondanék önnek valamit, – szólt a tábornok. – Figyelmeztetem azonban, hogy ne adja tovább, mert én letagadnám a dolgot…

– Mi az?

– Ön az éjjel hamis játékon veszítette a pénzét… Nem értem, hogyan csalt Balázsovics úr, de az életembe mernék fogadni, hogy csalt. Csak az utolsó banknál csalt… Annyi bizonyos, hogy az az úr geniálisan csinálja a dolgát.

Szitnyaynak most már minden mindegy volt.

– Nem neki tartozom, hanem a fiúnak, az pedig becsületesen játszott.

– Ő igen… Az egész dolgot egyébként is csak azért említem, hogy a jövőben óvatos legyen…

György keserűen mosolygott. Jókor jött a jó tanács!

Fiuméban egy aranymíveshez ment a Korzón, annak eladta minden ékszerét. A kereskedő pogány módon megnyúzta és Györgynek, hogy pénzhez jusson, föl kellett áldoznia értékes óráját, sőt még arany inggombjait is. Igy se tudta még összeharácsolni a szükséges összeget. Elment tehát egy zsidó zsibárushoz az óvárosi templom szomszédságában és fölajánlotta neki, hogy jőjjön vele Abbáziába és vegye meg a ruháit. Az öreg hajlandónak mutatkozott a kirándulásra és az abbáziai fogadóban hamar megkötötték az alkut. A zsibárus tudta, hogy kivel van dolga.

– Mondja meg őszintén, hogy mennyi pénzre van szüksége?

Szitnyay számolni kezdett.

– Annyit megadhatok… Ezt a kék ruhát és hat rend fehérneműt vissza is adom önnek, szüksége lesz rá… Ha nem akarja most megtartani, mindig elviheti tőlem. Tudja, hol van a boltom…

György időközben becsöngette a főpincért és megrendelte számláját. A zsibárus nagylelkű füllentéssel kimagyarázta a pincérnek az ő kompromittáló jelenlétét.

– Az úr szállást bérelt nálam Voloscában és én most átviszem a podgyászát.

Szitnyay aztán fölkereste a hitelezőjét és megfizette a tartozását. Mivel a fogadóbeli szoba estig még az övé volt, visszatért oda és ledőlt a kerevetre. Rögtön mély álomba merült. Estefelé fölébresztette a nagy éhsége. Most jutott csak eszébe, hogy aznap nem evett még semmit. A zsebeiben három forintot és némi aprópénzt talált. Amikor kilépett a szobájából, a cselédek hajlongva várták a folyosón. Szétosztotta köztük a három forintját és elhagyta a fogadót.