Part 8

A hajón sok magyar utazott és a pincérek gyakran kedveskedtek Szitnyaynak azzal, hogy régi magyar hirlapokat adtak neki. E lapokban természetesen sűrűn találkozott hajdani ismerőseinek nevével. Megtudta belőlük azt is, hogy Jordán tanárt kinevezték igazságügyi államtitkárnak. Szeptember elején különös dolog történt a magyar képviselőházban. Egy ellenzéki képviselő interpellációjának tárgyalása alkalmából az új államtitkár belekeveredett a vitába és az egész ház nagy meglepetésére oly gőgös és megvető hangon nyilatkozott tulajdon miniszterének képességeiről, hogy óriás botrány kerekedett. A lapok hasábokat írtak az esetről. Az ellenzék természetesen ujongott. Mindenki meg volt azonban győződve, hogy Jordán a durva árulással meg akarta buktatni főnökét, hogy hamarosan maga üljön bele a bársonyszékbe. A kormány lapjai nyiltan kétségbe vonták az államtitkár elmebeli épségét, még a barátait is megdöbbentette föllépésének naiv brutalitása.

Körülbelül egy héttel azután, hogy Szitnyay tudomást vett a képviselőházban történtekről, furcsa találkozása volt a velencei úton.

A pihenő négy fűtő, köztük György, a hajó orrán ebédelt. Egy nagy kondér volt előttük makkarónis birkapaprikással, mindegyikük térdén tartotta a maga cseréptányérját. Csendesen kanalazták ebédjüket, közbe nagyokat húztak a közös borospalackból. Arról beszéltek éppen, hogy a Lloyd a trieszti munkás-sztrájk következtében most két forintot fizet a fűtőknek. E pillanatban egy jól ismert női hang ütötte meg Szitnyay fülét. Magyarul mondta:

– Jőjjön ide, édes, itt nincsenek emberek…

György hátrafordította a fejét és a pillantása összetalálkozott a volt feleségének, Irmának a tekintetével. Az asszony igen elegáns kék útiruhát viselt. Délceg volt, büszke és előkelő, mint annak előtte, de talán még szebb. Mögötte egy atléta-termetű férfi állott, ugyancsak elegáns útiruhában: Jordán Sándor. Az asszony most vette csak észre a padlón kuporodó embereket és az arcán valami kedvetlen vonás mutatkozott.

– Itt sem vagyunk magunkra, – dünnyögte Jordán.

– Talán lehetne ezeknek szólni, hogy menjenek máshová?

Az államtitkár egy elutasító mozdulatot tett a kezével. Aztán letelepedtek az ormányárboc tövébe és némán nézték a kék Adriát…

– Conte, miért nem eszel? – biztatta az egyik fűtő.

– Már jóllaktam…

Két lépésnyire tőle ült a volt feleségétől…

Az asszony persze nem ismerte meg az olajfoltos vászonruhába öltöztetett kormosképű embert.

György alaposan szemügyre vehette őket. Mindenesetre megesküdtek már. Irma különben nem utazna vele kettesben. Ő nem. Nászúton lévő házasoknak azonban feltünően csendesek. Irma komoly és aggódó tekintete állandóan ott függ Jordán sötét arcán, de amint a férfi megmozdul, tüstént elkapja megint a szemét, mintha attól félne, hogy a terhére lehetne. Igy a nagybeteggel szokás bánni… És Jordán tényleg beteg ember benyomását teszi. Mereven és szomorúan bámul ki a messziségbe. Olykor lehunyja szemét és akkor sokáig zárva tartja. Az arca sárgás-barna, a tekintete véres és bizonytalan.

Később odajött az első hajótiszt, aki Jordánékkal szemben az udvarias gazda szerepében tetszelgett magának, ő odaszólt Györgynek:

– Conte, szaladjon csak két tábori székért az uraságok számára!

Szitnyay elhozta a két széket. A tiszt mosolyogva mutatott a fűtőre és azt mondta Irmának: – Ez az ember tulajdonképpen honfitársa a méltóságos asszonynak… Az asszony most nézett csak György arcába és tüstént megismerte. Belesápadt és a lélegzete elállott, mintha kísértetet látott volna… Egy pillanatig farkasszemet néztek, Szitnyay aztán sarkon fordult és lement a hálófülkéjébe. Ott leheveredett az ágyára. Csodálatosképpen most nem a volt felesége, hanem mindig a kis leánya járt eszében. Eddig nem igen gondolt vele, de most nagyon szerette volna tudni, hogy mit csinál a kis Margit, – ez volt a gyermeke neve. – Szépen fejlődött-e azóta, hogy nem látta?

Mielőtt még elérkezett volna a váltás ideje, beszólt hozzá a második gépész. Hogy jőjjön föl a födélzetre, a kapitány hivatja. A kapitány ott várta a másodosztályon, vele volt Jordán is. Az asszony azonban nem volt ott. Az államtitkár megszólította.

– Én hivattam, – mondta. – Hát igazán te vagy? Ennyire züllöttél?

(Magázva szólította meg, de aztán rájárt a nyelve a megszokott tegezésre.)

Mivel György nem válaszolt, az államtitkár komoran folytatta:

– Engem nem lep meg, nem is hat meg sorsod fordulása. Rajtad matematikai pontossággal beteljesült az, amit megjósoltam. Aki életképtelen, annak pusztulnia kell, hogy helyt adjon erősebb organizmusoknak. Ez a természet magasabb erkölcsi törvénye… Irma azonban azt kívánja, hogy törődjem veled, aki végre is a gyermekének apja vagy. Tehát ki fogunk szabadítani mostani lealázó helyzetedből. Úgy beszéltük meg, hogy Irma egy szerény életjáradékot biztosít neked…

György ekkor a szavába vágott.

– Mondd meg ő méltóságának, hogy nem kell tőle semmi. Amit szerelme nem adott meg nekem, az nem kell a szánalmától sem.

Jordán nérói redőkbe vonta a homlokát.

– Miféle gyerekes póz ez? – kérdezte fanyar mosollyal.

– Hozzád is van még szavam, – folytatta Szitnyay. – Te magadat erős embernek tartod és azt hiszed, joggal megvethetsz engem, aki gyönge vagyok. Nos, be fogom neked bizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb. Te nem vagy erős, mert rabja vagy a szenvedélyeidnek, az önzésednek és a nagyzolásodnak. Én már ura vagyok önmagamnak. Ura leszek még az életnek is és akkor be fogom neked bizonyítani, hogy különb férfi vagyok nálad!

E szavakkal hátat fordított Jordánnak és lement a fűtőházba. Különben is szólította már a harang. Soha még akkora kedvvel nem végezte a munkáját, mint ezúttal. Amit a szenvedély hevében kimondott, azt most meg is értette. Igen, ő megtalálta útját: úrrá lett önmaga fölött és úrrá kell lennie az élet fölött is. Most már tudta, hogy miért fűti a _Kálmán király_ kazánjait…

Jordánékat nem látta viszont. Amikor elhagyták a hajót, akkor ő lapáttal a kezében dolgozott. A másodgépész később elmondta Györgynek, hogy Jordánnak valóságos dührohama volt. Maga elé hivatta a kapitányt és ráparancsolt, hogy csapja el tüstént „azt a hitvány embert“. A furfangos horvát természetesen mindent megigért, de amikor később tisztjeivel beszélt, azt mondta, hogy az államtitkár alighanem bolond egy kissé.

November elején nagy bóra-viharok szántották a Quarneró vizét. A tenger és az égboltozat állandóan szürke volt, a hánykolódó és minden tagjában remegő _Kálmán király_ födélzetén olykor dübörögve söpörtek végig a jeges hullámok és a hajó jókora késéssel tehette csak meg rendes útját. Amilyen pokoli volt a hőség odalenn a kazánoknál, olyan metsző hideg volt fenn a födélzeten.

Szitnyay akkoriban egy ijesztő fölfedezést tett magán: vért kezdett köhögni. Megelőzőleg már egy héttel ólomsúlyú bágyadtság nehezedett minden tagjára. Szemmel látható volt: ha az akaratereje bírta is, a teste rohamosan letört kegyetlen mesterségének súlya alatt.

Ez a tapasztalása nagyon leverte. Mostani helyzetében nagyobb baj nem is érhette volna. A társai különböző babonás szereket ajánlottak neki, mindenek előtt pedig arra figyelmeztették, hogy óvakodjék a hajótársaság orvosától, mert ha híre megy a betegségének, akkor a főgépész irgalmatlanul el fogja bocsátani.

Sokáig azonban nem titkolózhatott. Néhány hét alatt annyira lefogyott és elgyengült, hogy amikor szénhordás közben egy köhögési rohama után a fáradtságtól támolyogva tolta a talyigát a hajóra, a kapitány is figyelmessé lett állapotára. Még aznap megjelent az orvos, aki alaposan végigkopogtatta a beteg mellét.

– Conte, – mondta később a főgépész, – a doktor úr azt mondja, hogy magának kiméletre van szüksége. A fűtés nehéz mesterség. Jó lesz, ha valami könnyebb foglalkozás után néz. Maga intelligens ember, talán mint hajópincér is megélhetne…

A gépész láthatólag őszinte részvétet érzett György iránt. Mivel barátságos hangon szólt hozzá, sőt tanácsot is adott neki, meg is volt róla győződve, hogy eleget tett a humanizmus minden követelményének.

Amikor a _Kálmán király_ újabb útjára indult, már más fűtő helyezkedett el György ágyán. Ő maga a fekete kis ládájával a vállán a városi kórház felé igyekezett. Erős bóra fujt és ugyancsak küzködnie kellett, hogy megállhasson elgyengült két lábán. A kórházban azonban nem adtak neki helyet. A főorvos meg sem vizsgálta; amikor meghallotta, hogy a tüdejével van baja, azt mondta, hogy tüdővészesek fölvételét a szabályok tiltják.

Szitnyay ekkor megemlékezett egyetlen fiumei ismerőséről, az öreg zsibárusról, aki valaha megvette a ruháit. Fölkereste tehát az óvárosban levő boltjában és megkérdezte tőle, hogy nem ajánlhatna-e neki valami olcsó szállást? Az öreg nem volt az az ember, aki elszalasztana valami kínálkozó keresetet és magánál szállásolta el Györgyöt, heti két forint bér fejében.

Nagyon szomorú kis lyuk volt a György szobája; az ablaka kinézett egy szürke nagy tűzfalra és mivel a gazda a lakását raktárnak is használta, állandóan dohos szag terjengett benne. A _Kálmán király_ kormos fülkéjéhez hasonlítva azonban valóságos terem volt. Szép időben rendesen a parti raktárak körül sütkérezett Szitnyay, ha meg fújt a bóra, a gyönge tüdejűek réme, akkor a gazdája boltjában üldögélt. Olykor segített is az öregnek a munkájában. Egy nap furcsa meglepetés is érte: rendezgetés közben egy angol szabású, sárga felöltő jutott a kezébe, amelyben ráismert a maga kabátjára. Abbáziában vette meg tőle az öreg és láthatólag még nem talált rá vevőt. Valami kis meghatottság vett erőt rajta, mintha egy kedves halottjának a ruháját nézegetné.

Mindössze öt hetet töltött az öreg házánál és ennyi idő alatt meglehetősen összeszedte magát. A láza elállott, alkalmasint a sok alvás következtében; némi erőhöz is jutott megint. Ekkor aztán szörnyen unatkozni kezdett és mivel a kevés pénze is rohamosan fogyott, megint munka után nézett. Talált is alkalmazást, mint fűtő az _Attila_ gőzösön, amely a fiume-marseillei vonalon járt. Január közepén indult első útjára.

XIV.

Az _Attila_ parancsnokáról azt mondták, hogy a Középtengeren járók közül egyike a legképzettebb kapitányoknak. Már vagy tizenöt esztendő óta őrizte az óceánjáró kapitány magasabb tudományának bizonyítványait. A nagy óceánra azonban, ahová a szíve vonzotta és ahol szerinte annyi tökfilkó kommandirozott hajót, nem tudott kijutni. Szabadszájú és renitens ember volt és azért a különböző hajóstársaságok, amelyeknél szolgált, büntetésből a legócskább teknőiket bízták csak rá. Azelőtt az osztrák Lloyd-nál volt, azonban el kellett mennie, mivel utasainak állandóan azt bizonyította, hogy a kenyéradó társaságát hülyék és tolvajok igazgatják. Amióta magyar szolgálatban volt, szigorúan tartózkodott az osztrákok birálgatásától, a Fiume és Marseille közt utazó túristák azonban napról-napra hallhatták tőle, hogy az egész magyar tengeri hajókázás nem is komoly dolog, hanem a szubvenciókat osztogató állam pénztára ellen intézett komplikált merénylet.

Ez a kapitány, akinek Vitkovics lovag volt a neve és aki vegliai szláv szülőktől származott, nagy ellensége volt minden horvátnak és kabinjában Garibaldi és Cavour arcképét őrizte. Egyébként úgy gyűlölte a Középtenger festői partvidékeit, amelyek közt már húsz esztendő óta cirkált, mint az elkeseredett vén bürokrata a poros hivatalát. Máltát ízléstelennek, a nápolyi öblöt banálisnak, a Rivierát pedig, amelyet útjában ugyancsak érintett, kétségbeejtően unalmasnak találta.

Hórihorgas termetű ember volt és magyarosan felpödört bajuszával, kampós nagy orrával veszedelmesen emlékeztetett Don Quixotera, az elmés manchani lovagra. Triesztben volt egy feltűnően szép felesége, akit nagyritkán látott csak. Elméletben gyöngéden szerette az asszonyt, a gyakorlatban azonban arcátlanul csalta. A Fiume és Marseille között levő nagyobb kikötők majd mindegyikében volt egy barátnője, akit sűrűn látogatott. Ha kikötött valahol, sietve magára kapta a legjobb kabátját meg a fehér mellényét és lovaglópálcával a hóna alatt eltünt a parti város legkeskenyebb és legmocskosabb utcáinak egyikében. A hajó indulása előtt megint előkerült, rendesen egy szál virággal a fogai közt. Ilyenkor nagyon csendes volt, sokat nézte felesége arcképét, amely Garibaldi és Cavour társaságában a kajütjét ékesítette és hosszú leveleket írt az asszonynak. Láthatólag bántotta a lelkiismerete. Pedig a tüzesszemű, merész arcélű szép asszony képe ott a szoba falán elnézően mosolygott, mintha azt akarná mondani: Légy nyugodt, derék Vitkovicsom, nem véthetsz ellenem annyit, hogy meg ne fizetnék érte!

A hajósnép és különösen a matrózok közt nagy népszerűsége volt a kapitánynak. Az emberek tudták, hogy parancsnokuk minden léhasága mellett is kitünő tengerész és bátor férfiú. Mivel azonkívül némi szocialisztikus hajlamai is voltak, alkalomadtán a hajóstársasággal szemben a végletig azonosította magát legénységének minden tagjával. A konfidens és barátkozó modorával lemászott olykor a fűtőházba is, hogy egy kissé elbeszélgessen odalenn a kormosképű legényekkel. Ekkora nagyúr lekötelezheti a szegény embert már egy rossz élccel, olykor kedélyes hátbaütéssel is. Ilyen ember volt Vitkovics kapitány. Kollegái, akik apró gőzteknőikön fontoskodva és a hadi tengerészeket majmolva játszották az élet és halál urának szerepét, azt mondták róla, hogy nem komoly ember.

Amikor György második útját tette az _Attilá_-val, újból jelentkezett a betegsége. Sűrűn köhögött és erős láza lett. Ekkor sötét kétségbeesés fogta el. Nem a haláltól félt, óh nem! de lesújtotta a tapasztalás, hogy akaratereje, amellyel oly nagyra volt, nem mentheti meg életét a szánalmas csődtől. Abban az időben sokat nézegette a kis revolvert, amelyet a ládájában őrzött.

Mielőtt azonban még elhatározta volna magát valamire, a szerencse, amely eddigelé nem igen kényeztette, váratlanul magához ölelte. Igaz, hogy egy más szegény ember rovására.

Volt a hajón egy vitorlamester, névszerint Beppo, lussini olasz. A vitorlamesternek tudvalevőleg semmi dolga vitorlákkal. Ő a hajó raktárosa; őt illeti meg a teheráruk és mellékesen az utasok podgyásza fölött való felügyelet.

Bepponak, bár nem volt már egészen fiatal legény, menyasszonya volt Marseilleben. Nagyon szerethette, mert sűrűn vitte neki az ajándékokat. Úgylátszik, hogy a kapitányi Don Juan szemet vetett a fekete provencei leányra. Hogy mi történt a két férfi között, az sohasem tudódott ki a maga egészében; elég annyi: amikor a marseillei kikötőben macskáztak és Beppo a rakodással volt elfoglalva, a kapitány megint magára vette hódító mellényét és lovagló pálcáját az ujjai közt pörgetve eltünt a parton nyüzsgő sokaságban. Később egy fiucska jött a hajóra és levelet hozott a vitorlamesternek. Beppo ekkor szó nélkül magára hagyta a gőzdarút és a város felé rohant. Félóra múlva megjött Vitkovics. Nagyon izgatottnak látszott. A kapitányt sarkon követte a vitorlamester; ő lehetőleg még izgatottabb volt. Nemsokára azután két lövés dördült el a hajón. A vitorlamester revolverrel rálőtt a parancsnokra. Szerencsére csak jelentéktelen sebet ejtett a vállán. Az első kormányos legyűrte és lefegyverezte Beppot. Amikor később rendőrök jöttek az _Attilá_-ra, már csak hült helyét találták a vitorlamesternek. Beppo megszökött.

Még az este történt, hogy a kapitány szóba ereszkedett Györgygyel. Francia nyelven, még pedig hamisítatlan gascognei tájszólásban azt kérdezte tőle, hogyan érzi magát? György párisias kiejtéssel köszönte meg az érdeklődést. Vitkovics ekkor angolra fordította a szót. Folyékonyan, de a máltaiak förtelmes kiejtésével beszélte Shakespeare nyelvét. Szitnyay kifogástalan klub-angolsággal válaszolt neki.

– Látod, conte, – mondta Vitkovics, – ha ifjú korodban nem lettél volna szamár és megtanultál volna írni meg számolni, akkor most megalapítanám a szerencsédet!

Szitnyay erősködött, hogy igenis tud írni meg számolni és ekkor a kapitány, aki semmit sem tudott a conte múltjáról, írószert hozatott és valóságos iskolai vizsgának vetette alá.

– De hiszen, conte, te valóságos lángelme vagy!

A hajón többen is voltak nyelvtudósok (a vén matrózok közt mindig akad olyan, aki négy-öt nyelvet is beszél), írástudó azonban nem akadt a legénység között. Fiatal korukban mind megtanulják, meglett korukban nagyobbrészt megint elfelejtik.

A vizsga eredménye az lett, hogy Szitnyayt az egész gépház nagy meglepetésére ideiglenesen megbizták a vitorlamesteri teendőkkel.

Ez a munka nem olyan súlyos, nem is olyan szövevényes, hogy egy átlagos intelligenciáju ember játszva el nem végezhetné. Mivel azonban némi kezdetleges könyvvezetés is jár vele, a hajósok általában bizonyos misztikus csodálattal viseltetnek e mesterség iránt. Azt tartják, hogy tíz óceánjáró jó kapitányra csak egy megbizható vitorlamester jut.

A hajótisztek eleintén aggódva ellenőrizték György számadásait. Maga Vitkovics is mindig mellette volt rakodás közben. Midőn azonban kitünt, hogy a conte kifogástalanul végezte dolgát és hogy jóval gyorsabban bonyolította le számadásait, mint elődje, kikiáltották lángelmének. Maga a kapitány is meg volt róla győződve, hogy az isteni gondviselés olyan vitorlamesterrel áldotta meg, aki külön erre a nehéz mesterségre született.

Az _Attila_ harmadik útján már véglegesített vitorlamester volt György. A társaság küldött ugyan genovai ügynöksége révén valami tudós taliánt a hajóra, de azt Vitkovics kapitány röviden elkergette és mivel végre is ő volt a felelős György számadásaiért, megtették neki a kivánságát.

György a marseillei revolveres kaland következtében a fekete forró pokolból most már végleg visszakerült megint a szellős födélzetre, Isten azuros ege alá. Külön szobácskát kapott a kapitányi híd alatt, amelyet kedve szerint berendezhetett magának. Rendes ruhában járhatott és a sapkája körül sárga sáv jelezte új méltóságát.

Munkája ugyan bőven volt, de a munka, amelyet jegyzőkönyvvel a kezében, a gőzdarút vezényelve végezett, valóságos üdülés volt a fütő baromi foglalkozásához hasonlítva.

XV.

A tavasszal a nyugtalanvérű kapitány megint összeveszett kenyéradóival és visszaszerződött az osztrák Lloydhoz. A trieszti központban, ahol a családjánál tett látogatásai alkalmával szokott megfordulni, kilátásba helyezték neki, hogy alkalmilag az indo-kinai vonal egyik nagy óceánjáróját fogják rábizni. Végre tehát ki fog szabadulni a Középtengernek nevezett pocsolyából, amelynek mazsolaszőlőszagu városait és szaporabeszédü embereit a szíve mélyéből gyűlölte.

Vitkovics magával csábította első kormányosát is és a vitorlamesterek gyöngyét, Györgyöt. Nagy fizetésemelést igért nekik és hivatkozott férfias önérzetükre is, amelyet, szerinte, nem elégíthetett ki az _Attilá_-hoz hasonló rozoga teknőn való élet.

Hamarosan kitünt azonban, hogy a kapitány számára még nem nyílott meg a nagy Oceán hullámos paradicsoma. Az _Aidá_-t bizták rá, a Lloyd legócskább gőzösét, amely emberemlékezet óta omnibusz-szolgálatot teljesített az úgynevezett tesszáliai vonalon, Trieszt, Patrasz, Pireusz, Szmirna, Konstantinápoly és a szulinai Duna között.

A főügynökségen most azt mondták neki, hogy néhány esztendő mulva, ha addig jól viseli magát, talán kiküldik az Oceánra. Vitkovics azonban nem volt az az ember, aki ilyen körülmények közt jól viselhette volna magát. Ő a Levantét még inkább únta, mint a tirrhéni vonalat. Az emberek itt még fecsegőbbek voltak, a levegő még édeskésebb a mazsolaszőlőtől, mint odaát. A rossz kis hajóján pedig úgy szégyenkezett, mint a vidéki gavallér, amikor parasztszekéren kénytelen járni. A hajó orrára, nagyapó divatja szerint, fehér női alak volt kifaragva, állítólag valami Aida képemása. Az orrmányárbóc menetközben úgy remegett, mint a nagyon vén ember feje. Ha nem esett éppen baj a gépezetén, ami elég gyakori eset volt, akkor az _Aida_ mérsékelt késésekkel futotta be kipécézett útját. A hajó jóformán már betéve tudta az irányt, Triesztből eltalált a Boszporuszba, mint a vén tehén a legelőről az istállóba. Vitkovics kapitánynak tehát nem is volt egyéb dolga a káromkodásnál. Ezt aztán lelkiismeretesen végezte. Mindjárt első útján elmondta mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a Lloyd főemberei őt rútúl megcsalták. Mivel a társaságnak a görög Archipelágosz különböző szépnevű szigetein ülő ügynökei ezt sietve jelentették Triesztbe, valószinüvé lett, hogy Vitkovics lovagot nem fogják egyhamar előléptetni. A nagy óceántól megint messzebb volt, mint valaha…

Első levantei útja alkalmából ismerkedett meg Szitnyay György azzal a férfival, akinek a sors később nagy szerepet szánt az életében. A szmirnai Kupelián volt. Az _Aida_ akkor félig üresen jött Triesztből Fiuméba és az utóbbi kikötőben nyers cukorral és dongafával rakodott az Archipelágosz és Törökország számára. Triesztből mindössze három elsőosztályu utast hozott magával: egy csinos görög asszonyt, aki Triesztben volt férjnél és sziriai rokonságának látogatására készült, egy számoszi jezsuita atyát és a nevezett Kupeliánt.

Vitkovics kapitány, mihelyt megpillantotta a görög menyecskét, sietve felöltötte fehér hódító mellényét és lovagiasan fölszólította az asszonyt, hogy tekintse az _Aidát_ mindenestül az ő magán-jachtjának, amely fölött korlátlanul rendelkezhetik. A hölgy föl is vonult a kapitányi hídra, ahol érdeklődve nézegette a kapitány által előhurcolt mappákat és hajós-műszereket és olykor hangosan kacagott.

A jezsuita egész uton a kormány mellett ült és breviáriumából imádkozott. A harmadik utas pedig, Kupelián, azalatt sötét arccal járt föl-alá, megvető pillantásokat és ellenséges megjegyzéseket szórva a szerzetes felé, akinek jelenléte láthatólag ingerültté tette. Kupelián tömzsi kis ember volt, az arca csupa szakáll, még a pofacsontját is fölverte a sűrű, fekete sörte. Mivel piros fezt viselt a fején és ujjai közt állandóan pörgette a török olvasó borostyángyöngyeit, Szitnyay eleintén mohamedán embernek nézte. Később megtudta, hogy Kupelián szmirnai örmény, Kisázsia leggazdagabb gubacs- és borkereskedője. A jezsuitát se vallási fanatizmusból gyűlölte, miként György hinni hajlandó volt, hanem mint üzleti konkurrensét. A számoszi jámbor atyák ugyanis nagyszabásu borkereskedést folytattak, amely ujabban a Kupelián-cég félelmetes versenytársává nőtte ki magát. A jezsuiták váltig állították, hogy ők a bort csak a szent mise céljaira szállítják, Kupelián azonban állítólag azt is tudta, hogy mely európai borkereskedőkkel vannak üzleti összeköttetésben.

Szitnyay éppen a számadásait nézegette a fedélzetközön, amikor az örmény odatelepedett melléje, egy nagy zongoraládára. Török cigarettát adott neki és megkérdezte, hogy járt-e már a Levantében? Eleintén olaszul szólt hozzá, de amikor észrevette, hogy György akadozva beszél olaszul, folyékony francia nyelven folytatta a társalgást. Ő egyébként jól beszélte még a török és a görög nyelvet is, spanyolul, angolul és németül is tudott valamit.