Part 3

György megriadva látta, hogy a felesége is valósággal örül a pusztulásnak. Eddig mindenki titkos jókedvvel fogadta a hírt, de Irma arcán nyiltan ott ragyogott az öröm… Mi ez? Lehet-e annyira csalódni egy asszonyban? Nincs már jóság, hűség, kötelességtudás a világon?

Van még. Az asszony is az, aki valaha volt. Csakhogy ma már minden hűségével, jóságával és kötelességtudásával egyetemben másé, Jordáné. Ettől az embertől, akivel most együtt van a csecsebecsékkel túlzsufolt szalonban, a mélységes és jéghideg közömbösség választja el, amelyre csak a szerelmében határtalanul önző asszony képes.

Györgyben megint fölébredt a gavallér ösztöne, amely az ilyen nevelésü embert válságos helyzetekben nem igen hagyja cserben. Semmit sem értett az egészből, de annyit érzett, hogy nem szabad magát az asszony előtt mélyebbre aláznia. Az arcán megint megjelent az ügyefogyott, gőgös és gúnyos mosoly, amellyel tegnap este elragadta a fővárosi színház közönségét.

– Nincs semmi mondani valója? – kérdezte fagyosan.

– Holnap megtudja! – válaszolt Irma és azzal gyorsan elhagyta a szobát.

György az éjjel nagyon mélyen aludt. Amikor másnap reggelinél a felesége után tudakozódott, megtudta a cselédektől, hogy Irma korán megteázott a hálószobájában, aztán lement a városba.

György a lapokat nézegette, amikor azonban az egyikben rábukkant a tulajdon nevére és a kártyajáték fantasztikus leírására, eldobta az ujságot, vállára vetette a puskáját és a kutyájával nekivágott a tarlóknak, hátha lőhetne egypár fogolyt.

Irma azalatt tényleg a városban járt. Egyenesen Jordánék házának tartott és bekopogtatott a földszintes ablakon. Az öreg asszony, Jordán tanár édesanyja, azt mondta neki, hogy a fia az akácosban van ilyenkor. A tanár valami marienbádi kúrát használt és a délelőttöt szabadban töltötte. Az özvegy asszony utána akarta szalasztani a cselédjét, de Irma azt mondta, hogy maga megy ligetbe.

Az öreg asszony gyönyörködve nézett Szitnyayné után, amíg karcsu alakja el nem tünt az utca sarkán. Együgyü, puhaszívü asszonyság volt, rettegő rajongással imádta fiát és maga is csudálkozott, hogy neki, a juhanyának, ilyen oroszlánkölyke lehetett. Bár sohasem beszéltek erről, ő mégis jól tudta, hogy Sándor nagyon vonzódik Irmához és ez neki elég ok volt arra, hogy forró szívébe zárja a szép és előkelő asszonyt. Szitnyay Györgyöt pedig újabban ő maga is ösztönszerűen gyűlölte…

Az akácos afféle vasárnapi sétahelye volt Szitnyának; a bennszülöttek promenádnak nevezték. Egypár fehér padja volt és egy kis cukrászbódéja, amelyben azonban már évek óta nem tanyázott cukrász. A bódé falát az iskolásgyerekek telifirkálták nevekkel és barbár rajzokkal. Az akácfák nagyobbrészt már elhullatták lombjukat, a promenád most kopár volt és kihalt. Csak egyik padján ült egy erős, feketeruhás ember, könyvvel a kezében: Jordán Sándor. Messziről megismerte Irmát és eléje jött.

– Tudja már? – kérdezte az asszony.

– Mindent tudok. Mit fog most tenni?

Irma hosszan és csodálkozva nézett a tanár szemébe, azalatt hogy fogva tartotta a kezét.

– Igaza van, – mondta Jordán halkan. – Én fogom megmondani, hogy mit tegyen! A mai esti vonattal a szüleihez fog utazni. Érti? Nem akarom, hogy még egy éjszakát az ő házában töltsön… Neki azt fogja mondani, hogy nem élhet a kastélyban, amely maholnap dobra kerül. Nem bírja el az emberek kiváncsiságát, sajnálkozását. Váljon el tőle békében! Kisértesse ki magát vele a vasútra. Fogjon kezet vele, de ügyeljen arra, hogy könnyet ne lásson a szemében. Mondja neki, hogy egy héten belől írni fog neki…

– És maga? – kérdezte halkan az asszony.

– Két nap múlva Budapesten leszek.

Még mindig fogva tartották egymás kezét és Irma keztyűs keze már fájt az erős szorítástól, de az a fájdalom is gyönyörűség volt neki.

– És most menjen szépen haza, édes barátnőm, – mondta szeliden és apai fölénnyel a tanár.

Irma azonban még nem akart menni. Szomorúan tekintett maga elé, majd halkan megszólalt.

– Mondja, Sándor, így kell nekem tennem? Jól cselekszem, ha így teszek?

– Jól cselekszik! – válaszolt a tanár. – Az az ember elveszett. El kellett vesznie, mert csenevész, életképtelen organizmus, nincs létjogosultsága. Ha ez a véletlen nem pusztítja el, akkor kivégzi holnap egy második, vagy holnapután egy harmadik véletlen. A természet logikája teljesül be rajta. Maga sajnálhatja, de nem segíthet rajta. Ha hozzákötné tovább is az életét, azzal bűnt követne el, többet mondok: erkölcstelenséget. Akárcsak egy bomladozó holttest mellé temetkeznék a gyermekével együtt. Gondolkozzék ezen és be fogja látni, hogy igazam van. Most azonban menjen haza. A vasúton nem fog engem látni, csak Budapesten…

Az asszony ment, engedelmesen és csöndes mosollyal az ajkán, mint az alvajáró, aki egy titokzatos és erős akaratnak engedelmeskedik.

Délután észrevette Szitnyay György, hogy a felesége útra készül. A komornája csomagol, az asszony pedig sorra járja a várkertet, a terraszokat, az egész nagy lakást és végigjáratja szemét a bútorokon és képeken, mintha búcsúzni akarna tőlük. Nem nyúl azonban semmihez, most egyszerre idegenszerü és ellenszenvesnek találja a sok tarka holmit, amely között lefolyt eddigi élete. Éppen csak a ruháit és leánykori emlékeit akarta magával vinni.

Négy óra felé Irma megjelent ura előtt a télikertben.

– Arra akarom kérni, hogy kisérjen ki a vasúthoz, – mondta nyugodt hangon.

– Elutazik? – kérdezte György gépiesen.

– El, az esti vonattal. A szüleimhez megyek. Egy-két nap múlva már tudni fogja az egész város, hogy ez a ház nem a mienk és én nem akarom, hogy sajnáljanak azok, akik eddig irigyeltek.

– És gondolkozott már azon, hogy milyen lesz a jövőnk?

A közös jövőjük említése meglepte Irmát. Vállat vont.

– Erről lesz még idő beszélni… Majd írok magának Budapestről…

Alkonyatkor együtt kihajtattak a pályaudvarhoz. A kocsi kis ülésén a sokác-dada ült a babával az ölében. A gyermek láthatólag nagyon örült a kocsikázásnak, régóta nem ficánkodott, ujjongott annyit, mint ma.

Amikor a vonat már készülődött, Irma az ajtóban megszorította az ura kezét.

– Isten áldja meg, György!

– Irni fog? – kérdezte Szitnyay elszomorodva.

Az asszony a fejével bólintott. A szemében egy könnycsepp csillogott, aztán hirtelen visszavonult a kocsiba. Szitnyay még látta a kis leányát, amint a dada karján hajlongva csókokat dob neki. Ekkor megindult a vonat…

Györgynek kimondhatatlanul jól esett, hogy könnyezni látta a feleségét. Most már megint száz optimisztikus tervet épített az asszony pillanatnyi ellágyulására. Meg fogják egymást érteni, ki fognak békülni egymással. A szegénység össze fogja őket hozni és ő ki fogja magának vívni Irma becsülését és szerelmét. Dolgozni fog! Szerényen, de boldogan fognak élni… Boldogabban, mint eddig…

Pedig Irma ellágyulásának más volt a jelentősége. Nem sajnálta az urát, hanem önmagát. Tudta, hogy élete fordulópontjához ért, sejtette, hogy anyagiakban és talán társadalmi állás dolgában is nagyon sokat fog veszíteni. Sírva búcsúzott tehát a multjától. De tudta, hogy a búcsúja örök időkre szól és ha rajta állott volna, nem adta volna oda a multért a jövendőt. A jövendő tavaszi rügyfakadásként ott virított és illatozott már a szívében…

Szitnyay előre küldte a kocsit és gyalog indult meg a kastély felé. Nem volt még nyolc óra sem, a városka azonban már sötét és kihalt volt. A templomig egyetlen emberrel sem találkozott, egyetlen kivilágított ablakot sem látott. A hold némán sütötte az alacsony háztetőket. Györgyön lassanként valami különös, fantasztikus hangulat vett erőt. Úgy érezte magát, mintha Pompe utcáin járna.

A templom mögött egy erősen kivilágított ablak ragyogott az éjben. A Jordán-ház ablaka volt. Ugyanaz az ablak, amelyen Irma ma reggel bekopogtatott. Valami gyerekes kiváncsiság és a vágy, hogy nagy elhagyatottságában embert lásson, arra késztette Györgyöt, hogy benézzen az alacsony ablakon. Egy óriás könyves polcot látott, amely a szoba padmalyáig ért és teli volt zsúfolva nagy könyvekkel és füzetekkel. A polc előtt egy férfi állott: Jordán. Mozdulatlanul, gondolataiba mélyedten nézett az égő lámpásba. Csöndesen mosolygott, a mosolya azonban olyan kegyetlen és szinte félelmetes volt, hogy György akaratlanul is a jóllakott oroszlán képére gondolt…

Jó ideig figyelmesen nézte ezt a rettenetes emberi koponyát. Csodálkozva és bosszankodva kérdezte, hogy mi van ebben az emberben, ami akkora tiszteletet és félelmet gerjeszt iránta? A feje, a szeme, az orra, a szája egészben véve olyan, mint más emberé. És mégis, minél tovább nézi, annál zsibbasztóbb hatással van rá. Nem tudja levenni róla a tekintetét, hosszan nézi, mint gyermek az éjjeli árnyékot, meg akarja magát győzni, hogy ami félelmetes rajta, azt ő képzeli csak hozzá és végül a babonás érzése még egyre fokozódik…

Jordán hirtelen fölriad, mintha megérezte volna és terhesnek találná a rajta pihenő tekintetet. Egy energikus mozdulattal fölveti a fejét, aztán az ablakon át kinéz a sötét utcára. György ekkor gyors léptekkel a kastély felé siet…

VII.

Harmadnapra látogató érkezett az elárvult kastélyba. Az öreg Veisz. Ezt a köpcös, kurta lélegzetü és nagyon fürge öreget, aki Szitnyán a haute finance-ot képviselte, az egész város és a fél vármegye Veisz bácsinak nevezte. Bérlőjük volt a Rodek báróknak, de amellett tovább folytatta a régi timármesterségét, amellyel vagyonának alapját megvetette és volt egy lokomobilra járó kis gőzmalma. Mellékesen ő volt a vidék legnagyobb borkereskedője, igazgatója volt a szitnyai takarékpénztárnak és bár régóta helyet foglalt a vármegyei virilisták között, azért nem vetette meg a pár forintnyi hasznot sem, amelyre különböző biztosító társaságok és gépgyárak ügynöksége révén szert tett. Senki sem tudta megérteni, hogyan végezhet egy ember akkora munkát. Igaz, hogy a felesége nagyon a kezére járt. Veisz bácsi maga az ideje javát úton töltötte, részben vasuti kocsiban, részben a sárga bricskáján. Havonta többször is megfordult a fővárosban, a pesti kávéházakban, a várótermekben és vasuti kocsikban is mindig ismerősökkel találkozott, akikkel számolgatott és alkudozott, a parasztok pedig, akiknek dolguk volt vele – és mindegyiknek dolga volt vele! – meglesték és megállították a kocsiját az országúton, ha bejárta a bérlet-birtokot.

Egy nagy, földszintes háza volt a szitnyai alvégen, a ház kapuja mindig nyitva volt, óriás nagy udvara, amely tele volt boroshordókkal, gabonazsákokkal és száradó bőrökkel, állandóan hangzott fuvarosok lármájától.

Az utca felé kis boltja volt Veisznak, abban a csizmadiáknak és szíjgyártóknak való kellékeket árulták. Ott volt a malomiroda is és ott végezték a különböző ügynökségekkel járó teendőket. A boltban hajnaltól estig egy csendes, vézna, finomarcú asszony őrködött: Veiszné. Ez az asszony egy vagyonos doktor leánya volt, mint elegáns úri asszony kezdte életét Veisz oldalán, látogatásokat tett és vendégeket fogadott, idővel azonban őt is elfogta urának munkadühe és évek óta már csak cselédje volt az üzletnek. Elvétve járt csak a városba, kendővel kötötte be a fejét, a cserzett bőrszagú boltból napközben csak azért távozott, hogy a timárműhely vagy a malom után nézzen, vagy hogy valami vevőt kalauzoljon a boros pincébe. Veisznak, aki a világon a legjobb szívű ember volt és aki a rajongásig szerette a feleségét, sejtelme sem volt arról, hogy szerző ösztönével elnyomorította egy finom és érzelmes asszony lelkét.

A lázas és szinte eszeveszett munka egy fiú érdekében folyt, aki akkoriban tizenhét esztendős volt és a Veisz Árpád névre hallgatott. Ez a fiú valamelyik fővárosi előkelő internátusban nevelkedett és koránérett, nagyzoló mihasznának mutatta magát. Ha olykor haza jött vakációra, széleskörű népszerűtlenségre tett szert azzal, hogy igen lenézte az egész vidéki társaságot. Adta a blazirt világfit, alkalomadtán gigje elé fogta a vén gyári lovakat és agyonhajszolta őket, amellett láthatólag igen szégyenkezett a szülei miatt.

Veisz bácsi azonfölül még két dologról volt nevezetes: először arról, hogy a kocsisa tegezte. A kocsisa ugyanis vagyonos parasztgazda volt abban az időben, amikor Veisz bácsi mint timárlegény jött a városba és bár később tönkrement és Veisz kenyerére szorult, ebben egyikük sem látott elegendő okot arra, hogy változtassanak baráti jó viszonyukon. Egy másik nevezetessége az volt a nagyszabású üzletembernek, hogy semmit sem értett a könyvvitelhez. Egy vastag zsebkönyve volt, azt teleírta számokkal és furcsa ákombákommal és a könyv segítségével csalhatatlan biztossággal el tudott igazodni óriás és bonyolult üzletének labirintusaiban.

Veisz tehát bekopogtatott a kastélyba. Most is a kezében volt a kék ernyője, amely nélkül még senki sem látta és amely megvédte eső, hó, napsütés és szél ellen.

Jó ideig elbeszélgettek az időről, meg a termésről, míg végül György mosolyogva az öreg szavába nem vágott.

– Veisz bácsi, miért játszunk mi tulajdonképpen bujósdit? Maga más dolog miatt jött. Mondja meg, mi az?

Az öreg megvallotta, hogy megbízása van. Ha véletlenül eladó volna a birtok, neki volna egy jó vevője. A vevőt azonban nem nevezheti meg egyelőre.

– Jól tudja, a birtok igenis eladó. Attól függ csak, hogy megfizetik-e?

– Megfizetik! – Az öreg előadta ajánlatát. A szavaiból kitetszett, hogy ismeri a birtok minden göröngyét és hogy Szitnyay vagyoni körülményeiről is jobban van tájékoztatva, mint az maga. Az ár, amelyet ajánlott, megijesztette Györgyöt. Ő sokkal nagyobb értéket tulajdonított a családi birtokának. Veisz bácsi azonban a jövedelem és a mostani kamatláb alapján kiszámította neki, hogy nem várhat érte többet. Az uradalom egyébként is csak szemre szép és külsőleg gondozott, alapjában véve azonban erősen kimerítette az évek óta tartó rablógazdaság. Kellemesen érintette Györgyöt Veisz bácsi ismeretlen megbízójának az az ajánlata, hogy tíz éven át leköti a mostani birtokosnak a birtok visszaváltási jogát.

– Tíz esztendő nagy idő, – vélekedett az öreg, – és ilyen gavallér valami gazdag házassággal is segíthet magán.

– Házassággal? – csodálkozott György. – Elfelejtette, hogy családos ember vagyok?

Veisz bácsi úgy megijedt erre, hogy hebegni kezdett.

– Engedelmet kérek, csak úgy mondtam… Nem is tudom, hogyan jutott eszembe…

Veisz ezentúl majd mindennap eljött a kastélyba és a tárgyalások tovább folytak. György megtudta az öregtől, hogy minden adósságának (beleszámítva persze a nagy kártyatartozását is) lefizetése után marad még körülbelül ötvenezer forintja. Nagy úrnak semmi, de szegény embernek vagyon.

Közbe növekedő türelmetlenséggel várta a felesége híradását. Ha rajta fordult volna, akkor már utána sietett volna a fővárosba. Ugy érezte azonban, hogy meg illik várnia Irma levelét. Mostani helyzetükben ő nem követelhet semmit az asszonytól. Meg kell várnia, míg az nagylelkűen és gyöngéden közeledik feléje és följogosítja arra, hogy szerelmével tegye jóvá azt, amit ellene vétett. Egyébként azonban biztosra vette, hogy Irma, miután kiduzzogta magát, a fővárosba fogja szólítani. Forró szánakozással és végtelen gyöngédséggel gondolt a párjára és úgy érezte, hogy vőlegénykorában sem szerette annyira, mint most. A vágyakozását még fokozta a szürke magány, amely körülvette. Ő egész életén annyira a társaság embere volt, hogy talán még soha ennyi időt nem töltött a gondolataival.

Egy hét mulva aztán megjött Irma levele.

Az asszony nyugodt és hideg hangon tudatta vele, hogy válni akar. Nem a vagyoni bukásuk érlelte meg benne ezt az elhatározást, – ha a gondviselés küldte volna rájuk a megpróbáltatást, akkor ő türelemmel viselné a szegénységet! – hanem György igazi jellemének megismerése. Nem akarja megsérteni, ennek most már nem volna értelme, de az igazság kedvéért ki kell mondania, hogy ilyen férfit ő soha ez életben sem szeretni, sem becsülni nem tudna. Az együttlétük tehát elvesztette erkölcsi alapját és jogosultságát.

A levél hangján tényleg meglátszott, hogy nem akarja urát lealázni, csak azt akarja megértetni vele, hogy elhatározása megmásíthatatlan. Jéghideg közömbösség és acélkemény akaraterő mondta neki tollba levelét. Irását e szavakkal végezte: „Ha azt hiszi, hogy vannak még velem szemben kötelességei, ha meg akar róla győzni, hogy valamikor szeretett, akkor oldja föl a láncokat, amelyek önhöz fűznek és adja vissza nekem a szabadságot, amelynek segítségével talán még emberi életet élhetek“.

A gonosz ötletet, hogy a saját közömbössége és elszántsága mellett György szerelmére hivatkozzék, természetesen Jordán tanártól vette az asszony. A tanár oly végtelen kicsinyléssel viselkedett a Györgyhöz hasonló gyönge és alárendelt emberek iránt, hogy velük szemben minden eszközt jogosultnak tartott. Ha az ember egy varangyos békát lök ki a nyaralója szobájából, akkor se törődik vele, hogyan és hová pottyan az állat…

Délután kettőkor kapta meg Szitnyay a levelet és esti hatkor még mindig ott ült a dohányzószoba diványán és nézte Irma írását. Pedig akkor már annyira besötétedett, hogy nem tudta olvasni.

Az öreg komornyik behozta a lámpát.

– Méltóztatik valami parancsolni? – kérdezte halkan.

– Igen, öregem. Egy táviratot fogsz a postára vinni.

Irmának telegrafált.

„Minden úgy lesz, ahogyan kivánja.“

Most már egészen tisztában volt a helyzetével. Tudta, hogy mit kell tennie. Hamarosan túl fog adni a birtokán, ki fogja fizetni minden adósságát, aztán főbe fogja magát lőni. Ezt kell tennie.

Még az este elment Veisz bácsihoz.

Az öreget az ebédlőben találta. Egy tucat parasztember ácsorgott a szobában. A parasztok csak részben voltak Veisz üzletfelei, néhányan jóbarátjai voltak, akik tanácsért jöttek hozzá. Veisz bácsi ingujjban volt, valamit evett, közben a mocskos jegyzőkönyvét forgatta és az emberekkel beszélgetett. Amikor meglátta Györgyöt, magára kapta a kabátját és a szomszéd szobába vezette vendégét.

– Veisz bácsi, ha akarja, most már megállapodhatunk.

– Úgy, ahogy mondtam?

– Ahogy mondta!

A két férfi kezet fogott és mind a kettő tudta, hogy az alku ezzel meg van kötve. A többi már csak formaság.

– Megmondja most már, – kérdezte György, – hogy ki a vevő?

– Hogyne mondanám! Magam vagyok. Méltóztatik tudni, a fiam nem mutat valami nagy kedvet a kereskedői pályára…

Szitnyay csodálkozva mérte végig Veisz bácsit.

– Hát magának annyi már a pénze?

Az öreg zavartan nevetett.

– A pénz meglesz valahogyan, könyörgöm…

Amikor az ajtóban voltak, Györgynek eszébe jutott valami.

– Hallja, Veisz bácsi! Amikor első izben beszéltünk erről a dologról, maga nekem, a családos embernek házasságról beszélt… Szeretném tudni, hogy volt-e annak valami oka?

– Semmi, könyörgöm! Bolondjába csúszott ki a számon…

– Maga nem az az ember, aki nem tudná, hogy mit beszél… Mondok magának valamit: időközben úgy fordultak a dolgaim, hogy el kell válnom a feleségemtől…

Veisz bácsi elszomorodva csóválta a fejét.

– Nézze, öregem, – szólt György halkabban, – hiszen mi jóbarátok volnánk, vagy mi… Tegye meg nekem azt a barátságot és beszéljen velem őszintén… Sejtett valamit?

Veisz bácsi elérzékenyülve szorongatta György kezét.

– Minek beszéljünk most már erről?

– Szeretnék életemben legalább egyszer tisztán látni… Mert nekem úgy rémlik, hogy én ködben járok…

– Én úgy tudom, úgy hiszem, hogy a méltóságos asszony újból férjhez akar menni…

– Férjhez akar menni? A feleségem? És kihez?

– De hiszen azt ma már mindenki tudja… Jordán úrhoz…

– Jordán Sándorhoz?

György arca krétafehér lett. A jóllakott oroszlán képére gondolt…

Az öreg kikisérte a vendégét az udvarra. Ott újból megszólalt.

– Sajnálni kell a méltóságos asszonyt… Sajnálni kell… Mert nagyon rossz élete lesz…

György gyors léptekkel ment végig a kisváros kihalt főutcáján. Valami forró és nagy sajnálkozást érzett önmaga iránt. Az az ötlete támadt, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan ember, mint a többi. Testben rendesen fejlődött, de lelkében gyermek maradt mindmáig. Egy ügyefogyott, szegény kis fiú, akivel a felnőtt emberek azt tesznek, amit jónak látnak. A felnőtt emberek: Balázsovics, Irma, Jordán és Veisz bácsi… Eszébe jutott, hogy gyermekkorában mennyire félt mindig a mennydörgéstől. Most is úgy érezte, mintha titokzatos és túlhatalmas erők mérkőznének a feje fölött. Régente mégis jobb volt, akkor élt még az édesanyja, aki szerette és akinek be merte vallani a gyávaságát.

VIII.

A birtok eladásával járó formaságok egypár heti időt vettek igénybe. Addig állandóan szép, szomorú őszi idő borult a vidékre. Szitnyay György a nap túlnyomó részét a sápadt verőfénytől megvilágított terrászokon vagy a sárguló lombozatú várkertben töltötte és valósággal megittasodott az ősz, a csend és a magány varázsától. Az égen vonuló fehér felhőfoszlányokat nézte és elmúlt ifjúságát búcsúztatta, a kerti haraszt zörgését hallgatta és a titokzatos léptekkel közeledő nagy szabadítóra, a halálra gondolt.

A vég közeledése fölizgatta fantáziáját és nagyszerű, idegenszerű érzéseket költött föl benne. Megbékült mindennel és megbocsátott mindenkinek. Kicsinylő, de fájdalmas és szerető elnézéssel gondolt azokra, akik az ő bukásától várták boldogulásukat. Nagylelküen elhatározta, hogy öngyilkosságát úgy fogja rendezni, hogy véletlen balesetnek gondolhassák. Sem Irma, sem más ne tegyen magának szemrehányást miatta…

Az estéket családi irásainak rendezgetésével töltötte. A nagy kandallóból a cselédek reggelenkint kosárszámra hordták ki az elhamvadt papirt.

Egy este aztán kezébe akadt egy vastag füzet, amely ifjúkori írói kisérleteit tartalmazta. Versek voltak, néhány elbeszélés és egy nagyszabású történelmi tragédia vázlata. Elmélázva lapozgatott most a füzetben, amely úgy hatott rá, mintha egy madárfiók meghatóan ügyefogyott repülési kisérleteit szemlélné. A tárgya ezeknek a költői kisérleteknek igen együgyü volt, de a forma készsége most meglepte és valósággal imponált neki. Aztán egyszerre megint megdobbantotta szívét a kéjes láz, amelyet írásközben érzett.

Ez a kis visszaemlékezés elég volt arra, hogy tétlenségre kárhoztatott fantáziája megint szárnyra keljen és hogy gondolatai keressék a költői formákat. Magános sétáin, a várkert kigyós útjain és a télikert pálmái alatt eleintén öntudatlanúl, később lázas munkakedvvel, kialakult egy társadalmi színmű meséje. A tulajdon életének tragédiáját dolgozta föl. Önmagában egy pusztuló fajnak, a sülyedő nemesi osztálynak utolsó képviselőjét látta, akivel együtt évszázados erények és gyöngék készülnek sírba szállani. Az egész színmű egy grandiózus gyászinduló hangulatát van hivatva fölkelteni. A kártyaveszteség idétlen véletlenje és ostobasága nem illett volna bele a színmű szárnyaló pátoszába, azért a hős anyagi bukását stílszerűbben okolta meg. A hős, aki túlságos érzékenységgel őrködik a családi név becsülete fölött, meg akarja menteni egy távoli rokonát a gyalázattól és elviszi vagyonát. Irmából a papíron okos, de prózai gondolkozású nő lett, aki nem képes fölemelkedni urának erkölcsi magaslatára. Legrosszabbúl járt Veisz bácsi. A derék öregnek a színműben a pénzember rideg és szívtelen szerepe jutott. Ő volt a regényekből és társadalmi színművekből untig ismert számok embere, aki fanatikusan és ösztönszerűen gyűlöli a régi fölfogás nemes és ügyefogyott ideálizmusát és életcéljává tűzte, hogy füstölgő gyári kéményeket építsen a folyondáros várromok helyébe. Neki egyébként leányt is adott György. A Veisz bácsi kamasz fia sehogy sem is illett volna a színmű keretébe. A korhely Árpádnak át kellett tehát változnia halványarcú, égőszemű és igen hallgatag leánnyá, aki titokban természetesen írtózik édesapjának telhetetlen pénzéhségétől és lelke egész hevével szereti Györgyöt.