Part 2

– Fogd rá Balázsovicsra, hogy hamisan játszott… Egy előre kikészített kártyapakliból osztott… Lehet, hogy úgy is volt… Eredj föl ma este a kaszinóba, mondd ezt nyiltan a szemébe… Okosan tennéd, ha megsértenéd… ha megütnéd… Hiszen te afféle párbajos ember vagy. Barátocskám, egy vagyonért érdemes valamit reszkirozni… Balázsovicsnak ezer az ellensége és ezren fognak a pártodra állani. Vádold nyiltan az egész kaszinót. Mondd, hogy kártyabarlang, ahol kifosztják az embereket. Az egész közvélemény melléd fog állani, bátor és okos embernek fognak tartani, országos hírü hős lesz belőled…

– Gyalázatosság! – mormogta György, aki irtózott a förtelmes botrány gondolatától is. – Hagyjon békében ilyenekkel!

– Ha félsz a botránytól és a pisztolytól, tudnék más módot is a menekülésre. Mi, a te családod, be fogjuk bizonyítani, hogy gyöngeelméjü vagy… Orvos csak akad az ilyenre, ha magad is beleegyezel. Beviszünk a bolondok házába, gyámságot kérünk rád, egy esztendő múlva aztán hazamehetsz Szitnyára és ha csendesen megülsz, hamarosan elfelejtik a dolgot…

Ez tulajdonképpen a György ötlete volt. De amikor most az öreg szájából hallotta, képtelennek és alávalónak találta. Hevesen megrázta a fejét:

– Nem akarom! Nem!

Egypárszor föl s alá járt a szobában, aztán megállt Naszódy előtt.

– Én mást szeretnék. Vegye át maga a birtokot és fizesse ki Balázsovicsot. Nekem semmi se kell, a kenyeremért szívesen ispánkodom a birtokon, csak Szitnya maradjon meg a családnak!

Naszódyt meglepte és fölháborította ez a terv. No lám, ez az úr könnyüszerrel akar szabadulni a csávából!

– Hogy én most földbe öljem a pénzemet? A mostani gazdasági viszonyok közt? Eszem ágában sincs! Bár találnék inkább jóravaló vevőt a magam birtokaira.

– Tehát nem bánja, ha Szitnya idegen kézre jut?

– Ha te nem bántad, barátocskám, mért bánnám én?

Naszódy elment és György megint magára maradt.

Most már világosan látta, hogy számára csak egy menekülés van: a halál. A célszerüség, a szokás, sőt még az illendőség is azt kivánja tőle, hogy főbelőjje magát. Amikor ebben megállapodott, egyszerre nagy gyöngédséggel és forró vágyakozással kezdett az asszonyra és a kisbabára gondolni…

Ujabban valami érthetetlen és oktalan elhidegülés állott be közte és a felesége között. Komoly ok azonban nem volt rá. Hiszen az ő házasságuk tulajdonképpen szerelmi házasság volt. Annak idején félig-meddig meg is szöktette Irmát az édesapja házától, igaz, hogy Naszódyné tudtával és beleegyezésével. Az öreg úr akkoriban nagyon adta a megsértett apát és megtagadott a leányától minden anyagi segitséget; Naszódyné csak nagynehezen tudta rászorítani zsugori urát, hogy valami szegényes kelengyét és némi kis évi díjat adjon Irmának. Amikor már ilyen fordulatot vett a dolog, akkor György, bár eleintén sokat és szívesen gondolt Naszódy nagy vagyonára, mégis igen gavallérosan viselkedett. Magának Naszódynak is megmondta, hogy neki nem kell pénz, ő Irmában a nőt szereti. Igaz, hogy ezt a viselkedését megkönnyítette az a körülmény, hogy akkoriban még igen jól bírta magát és bízott benne, hogy Naszódy sem fog örökké élni.

A házasságuk nem volt olyan boldog, mint lehetett volna. Talán éppen az volt a bajuk, hogy eleintén nagyon is jól folyt a dolguk. Mindig együtt voltak, teljes tétlenségben éltek, csupa jólét, gondatlanság és élvezet volt az életük. Házasságuk második esztendejében már mindaketten, – anélkül, hogy erről valaha számot adtak volna maguknak – valami csalódás-félét éreztek. Talán csak megcsömörlöttek a sok méztől. Vagy gondolkozni kezdtek és üresnek, meg céltalannak találták az életüket. Nagyon türelmetlenek kezdtek lenni egymással szemben, merő idegességből olykor igen gyűlöletes jeleneteket is rögtönöztek.

György az ő mostani nagy bajában belátta, hogy igazságtalan volt a feleségével szemben. Mindent megbocsátott Irmának és szükségét érezte, hogy bocsánatot nyerjen tőle. Nagy gyöngédséggel és forró szánakozással gondolt a szép és makacs gyermekasszonyra. De azt is tudta, hogy már elkésett. Neki meg kell halnia, éppen az asszonyra és a gyermekre való tekintettel.

Két óra felé levelet hoztak neki. Balázsovics írta. A levél így szólt:

Tisztelt barátom, nem szeretném, ha a tegnapi veszteséged zavarba ejtene, azért légy szíves tudomásul venni, hogy nem kötöm magamat a rögtönös lebonyolításhoz. Rendezd ügyeidet tetszésed és kényelmed szerint, nekem elég, ha január elseje előtt megfizetsz. Akkor nekem is nagyobb kötelezettségeim járnak le. Szívéből köszönt tisztelő híved: Balázsovics.

Az óriási teher, amely hajnal óta György mellére nehezedett, most egyszerre engedett… Ma szeptember ötödike volt, tehát majd négy hónapja van a fizetésre! A siralomházban ülő embernek négy hónap az örökkévalóság. Négy hónap alatt sok minden történhetik. Négy hónap alatt sok mindent tehet az ember, többek közt gondolkozhatik is, amire ma még képtelennek érezte magát Szitnyay…

Valami édes megnyugvást érzett. Gondolataiban hálával és elismeréssel adózott Balázsovicsnak, aki olyan kiméletes és udvarias hangon írt neki. Pedig a matador a maga érdekeit védte csak, amikor Györgynek írt. Tudta, hogy a megszorult embernek levegőre van szüksége, hogy végleg el ne keseredjék. Ha György a tegnap elkövetett ostobaságának hatása alatt főbe találná magát lőni, akkor nagyon is kétes, hogy Balázsovics megkapja-e pénzét.

Amint Szitnyay szíve megint rendesen kezdett verni, a gondolatai is visszatértek a megszokott medrükbe. Az imént még megijedt gyermek volt, aki a büntetéstől félve, együgyü és megalázó kibúvókon töri a fejét; most azonban megint a gavallér és kaszinótag sablónja szerint gondolkozott. Biztosra vette, hogy az egész város tudomással bír már az ő esetéről. Budapest most az ő rovására mulat, pletykázik és kombinál. A főváros kiváncsiságával szemben – úgy érezte – egy magasabb erkölcsi kötelesség háramlik rá: be kell bizonyítania, hogy kifogástalan férfias tartással fogadja a halálos csapást. Ez az ötlete nagyon imponált neki és egyelőre háttérbe szorította összes aggodalmait. Dőljön össze a világ, – fődolog, hogy Szitnyay György ne vétsen a férfiasság formaságai ellen…

Este gondosan felöltözött és elment a színházba. Valami divatos szomorújátékot adtak és Vivó Edit játszotta a főszerepet.

György fölemelt fővel, kifogástalan plasztronnal a mellén, blazirt és kissé gúnyos mosollyal az ajkán, lépett be a földszintre. Az általános kiváncsiság tényleg feléje fordult. Vivó Edit is hamar észrevette a szinpadról. (Ő tudott úgy nézni, hogy az ember napokig magával vitte pillantásának emlékét, mint egy harsány kiáltásét vagy egy rikító színét.) Az aranykígyó még délután nagyon haragudott Szitnyayra, mivel nem jött el hozzá; most azonban mindent megértett és mindent megbocsátott. Mint annyi asszony-művész, ő is nagy súlyt vetett a pózra. Fantáziájában a művészet, sőt a világtörténelem nagy korszakai a nagyszerü pózok láncolata voltak. Imádta az úgynevezett egész férfiakat, a klasszikus kor és az olasz reneszánsz embereit, akik tökéletesek voltak a jóban és a rosszban, a bölcseségben és az ostobaságban. A György mostani póza megragadta. Ez férfi! Egész ember!

Szitnyay a színházban egy szőke és nagyon szelid arcu mágnásgyerek mellett ült. A fiu jó ideig csodálkozó és meleg pillantásokkal nézte szomszédját, fölvonásközben pedig bemutatta magát neki. Mint afféle jónevelésü úrfi, természetesen nem említette György esetét, hanem az előadásról kezdett beszélni, de a hangja szinte remegett a megindulástól… Ez a fiu klasszikusnak találta György viselkedését és büszke volt rá, hogy kezet foghat a nap hősével. Hasonló helyzetben ő is így szeretett volna viselkedni és talán szerette volna is, ha alkalma lett volna rá.

És Szitnyay György, aki eddigelé meglehetősen szürke és jelentéktelen tagja volt a társadalomnak, most egyszerre azon vette észre magát, hogy életének első nagyszabásu ostobasága feléje vonzotta az emberek figyelmét és rokonszenvét. És ez igen jól esett neki. Ő maga is – legalább az előadás végéig – olyasmit érzett, hogy érdekes és fontos emberré lett…

V.

Szitnya városáról igazán nincs mit mondani. Körülbelül négyezer lakója van. A város a széles főutcából és a kertekre vezető apró közökből áll. A főutcát, ahol újabban fasort is ültettek, egy idő óta Erzsébet-utcának nevezik. Egyforma, földszintes házakból áll, a legelőbbkelőknek ezek közül csúcsíves ablakaik vannak.

A templomon túl, ahol már meglehetősen lejtős az utca, van a kastély. Hatalmas emeletével és nyomott földszintjével olyan benyomást tesz, mintha megpuhult volna alatta a talaj és az egész nagy ház süppedőben volna. A kastély falai szürkére vannak festve, ablakai pedig föltünően kicsinyek. Az épület másik homloka, amely a parkra vezet – Szitnyán várkertnek nevezik – sokkal szebb. Innen tekintve, meredek domb tetején áll az úrilak, amelytől kőkorlátos terrászok vezetnek le a kertbe. A ház falai itt vadszőlővel vannak befuttatva. A felső terrászról be lehet látni az egész uradalmat. A várkertet áthasítja a kis Kárász-folyó, amelyen több csinos híd vezet át. A folyó partján, jól gondozott gyep közepett, öreg nyárfák árnyékában emelkednek a német Volfárt várának szürke romjai. Sokan törték már a fejüket azon, hogy mért épült a vár a víz partján, mért nem a közeli domb tetején, de megfelelni még senkisem tudott erre a kérdésre. A vizen túl van a várkert legszebbik része, ott az évszázados fák valóságos erdővé sűrűsödnek. A kerten túl párhuzamos, hosszu dombok húzódnak a messziségbe, a dombok lejtőjén most tarló sárgul és friss szántás sötétedik. Az uradalom határa a Kopjás hegység teteje, ahol kéklő erdőfal zárja el a szemhatárt.

A birtok, mint a romantikus fekvésü birtokok általában, a terjedelméhez mérten nem nagyon jövedelmező. Szemre azonban szép. A mostani földesúr, Szitnyay György nem mondható takarékos embernek, jó gazda pedig sohasem volt, de azért nagyon szereti a rendet és sokat ad a külső csínra. A gazdasági épületei tiszták, az istállói meg a nyeregkamrái látványosságszámba mennek, a gyümölcsöst elkerítő drótkerítés faoszlopait is minden évben újra mázolják. A birtok határát és a dülőutakat fiatal fasorok szegélyezik.

Azalatt, hogy Szitnyay György a színházi sikerét követő reggelen még a Szitnyára siető vonat egyik kocsijában ült, a felesége egy látogatója társaságában a legfelső kerti terraszon sétálgatott.

Irma magas termetü, talán túlságosan karcsu, de egészben véve szép szőke asszony volt. Szürke szemének tekintete nyilt és komoly volt. Tartását és modorát az öntudatosan fejlesztett és kissé, de csak nagyon kissé affektált előkelőség jellemezte, amelyet vidéki kastélyokban gyakrabban látni asszonyokon, mint férfiakon.

A vendége fölötte érdekes ember benyomását tette. Hatalmas termetü, óriás koponyáju, kemény, szinte gőgös tartásu férfi. Bár alig látszott többnek negyven esztendősnél, a sűrű haja már szürke volt, a szemöldöke és a szakálla azonban koromfekete maradt. Jordán volt, az ismert jogi író, aki a nemzetközi joggal foglalkozó értekezései révén külföldön is ismertté tette már a nevét. Mostanában valamelyik vidéki akadémia tanára volt. Jordán fia volt a Szitnyay-uradalom egy volt főtisztjének és gyermekkora óta otthonos a kastélyban. Úgy beszélték, hogy mostanában valami nagyszabásu jogi munkán dolgozik, azért vett hosszabb szabadságot és lakott már hetek óta özvegy édesanyjának Erzsébet-utcai kis házában.

Ezt a Jordán Sándort már egyetemi évei óta lángelmének tartotta az egész város. Jóformán már suhanc korában föltünt óriás emlékező tehetségével, éles és biztos itéletével és ritka szónoki képességével. Mindenki becsülte, tulajdonképpeni jóbarátja azonban sohasem volt, mert féktelen gőgjével, zsarnoki szeszélyeivel és metsző iróniájával elriasztott magától mindenkit. Lehettek egyesek, akik még a komoly tehetségét is kétségbe vonták, azt állítván róla, hogy napoleoni önhittségével a tépelődő és fecsegő ember tehetetlensége párosul, ismerőseinek túlnyomó többsége azonban föltétlenül meghajolt elméjének fölénye előtt.

Szitnyayné és Jordán már egy esztendő óta baráti viszonyban voltak. Az asszony is magában járó lélek volt és mintegy a tömeg feje fölött kezet nyújtott a férfinak, akiben lelki rokonára vélt ismerni. Jordánra, akiben plebejus kevélysége mögött erős arisztokratikus ösztönök lappangtak, vonzó hatással volt Irma egyéniségének és környezetének előkelő parfümje; az uralkodásra termett asszonynak pedig kétségkivül igen jól esett a nagy hatalom, amely neki a féktelen erejü férfi fölött adatott. Szitnyay György nem rokonszenvezett a felesége barátjával, féltékeny azonban nem volt rá soha. Irmának nagyon jó híre lehetett, mert Jordánhoz való viszonyában tiszteletreméltó baráti vonzalomnál egyebet senkisem keresett, még az ura sem. György egyébként maga is erősen hitte, hogy Jordán előbb-utóbb még nagy ember lesz, miniszter vagy ami akar.

Irma most megállott a terrasz szélén és lenézett a várkertbe. Lenn, a sárga kavicsos úton tarka pettyként virított a sokác dada viganója. A dada a kis babával játszott a meleg verőfényben. A gyermek jókedvü sikongása úgy hallatszott föl, mint a fecskefiók csicsergése.

– Barátság! – mondta halkan Irma. – Barátság! Hát hisz maga a barátságban?

A megjegyzésével megint fölvette a beszélgetés elejtett fonalát. A tanár vállat vont.

– Semmiben sem hiszek Irma, csak magában.

– De én százszor olvastam már –

Jordán kiméletlenül a szavába vágott:

– Kérem, Irma, kíméljen meg az elméleteivel! Dühbe jövök, valahányszor efféle szegényes banálitásokat hallok az ön szájából! Mit akar a könyvekkel? Tucatemberek leírják tucatemberek élményeit és ebből tucateszükkel tucatigazságokat szűrnek le… És ilyesmi kötelező legyen önre és rám nézve? Mért akar papirmankón járni, amikor minden izma ép és minden idegszála egészséges?

Az egyébként oly érzékeny asszony nem haragudott meg. Csöndesen és derülten mondta:

– Tudja, hogy ön ma nagyon goromba velem, kedves barátom?

Jordán egy szikrázó pillantást vetett az asszony felé, aztán szeliden megfogta a kezét és megcsókolta. Csak olyankor szokta megcsókolni a kezét, ha megbánta valamelyik szavát. Irma ilyenkor mindig valami kis diadalmas borzongást érzett, mint a kezdő állatszelidítő, amikor lába előtt látja a sivatag királyát…

– Mért nem beszél? – szólt kis idő mulva az asszony, aki nem szerette a barátja sötét hallgatását. – Mondja meg, hogyan érti a dolgot? Köztünk nincs helye semmiféle ködös és homályos dolognak. Ön mindent tud, talán el tudja oszlatni ezt a sötétséget is.

– Semmit se tudok, – felelt kedvetlenül a tanár. – Én csak annyit érzek, hogy az öné vagyok, amióta ismerem, föltétlenül és nevezheti barátságnak vagy aminek tartja… Nem tagadom: olykor szégyelem ezt az állapotot, de nem akarok rajta változtatni.

– Pedig könnyü volna, ugy-e? – kérdezte halkan az asszony.

A rákövetkező pillanatban már megbánta kacérságát. Jordán hidegen és kutatva mérte végig, majd szilárd hangon mondta:

– Nem volna könnyü, de meg tudnám tenni. Mindent tud az ember, amit akar!

Irma most már megijedt és Jordán, aki könnyüszerrel olvasott a barátnője arcán és a lelkében, szelidebben folytatta:

– Nem akarok másképp élni, mint élek most… Banális vagyok, tudom, de én nem tehetek róla, ha az emberek elkoptattak már minden szót: emberi életet csak azóta élek, amióta ismerem magát. Azóta szeretem az életet. Élni akarok, emelkedni, oly magasra – oly magasra –

Egy nérói mosoly torzította el az arcát, mintha az egész világ máris őt imádva fetrengene a lábai előtt. Ezt több ízben is mondta már Irmának. Ezuttal azonban olyat is mondott, amit nem hallott még az asszony és ami kissé megijesztette.

– És ön is az enyém, Irma, egészen és föltétlenül. Hiába néz rám csodálkozva és haragosan: ön jól tudja, hogy jogom van magához…

– Én nem adtam önnek semmi jogot, – mondta fagyosan az asszony.

– Ön nem, de maga a természet adott nekem jogot.

– Ezt nem értem.

– Mikor önt megteremtette, bezárta a lelkét és az én kezembe adta a kulcsot. Senkisem ismeri önt, senkisem tudja megérteni és méltatni, csak én. Ön mint átlagos asszony fog élni és meghalni, ha én meg nem nyitom a lelkét és napfényre nem hozom kincseit. Magától sohasem fog megnyilni, nem tud, mert a kulcs nálam van. Én magát teljesen ismerem, édes barátnőm, a lelke minden titkos zúgát átkutattam már. Ez nem dicsekvés, mert más embert nem ismerek. Ha Pygmalion volnék és meg akarnám alkotni a nő szobrát, az ön képmását vésném márványba, még akkor is, ha sohasem találkoztunk volna egymással. Mert más nőt nem tudok elképzelni és megérteni…

Irma megpróbálta, hogy tréfára fordítsa a beszélgetésüket.

– Annyira ismer? Ez szó szerint veendő?

– Szó szerint! Ha üvegből volna a lelke, akkor sem olvashatnék jobban a gondolataiban.

– Nos, mondja meg, hogy mit gondolok most?

– E pillanatban ilyesmit gondol: Ezt a derék embert ostobává teszi az önhittség. És: ha kettőnk között küzdelemre kerül a dolog, mégis ő lesz a vesztes! – Más szavakkal, de ilyesmit gondolt!

Jordán nevetett, majd így folytatta:

– Minden gondolatát ismerem. Még azokat is, amelyeket maga sem ismer, mert nem merte őket végiggondolni…

Irma kissé elpirult. Újabban, amióta gyakoriak lettek köztük az ilyen szócsaták, gyakran is szenvedett vereséget. Azelőtt ő uralkodott Jordán fölött, minél jobban közeledtek azonban egymáshoz, annál inkább változott a helyzetük. Alantosából zsarnok lett. És Irma olykor maga is csodálatosnak találta, hogy a lelke nem lázong, hanem készségesen vállalja az igát.

Később mégis úgy érezte, hogy jó volna kiköszörűlni a csorbát és erőltetett önérzet hangján mondta:

– Ha minden titkomat tudja, akkor ugy-e bár, azt is tudja, hogy én soha, de soha sem leszek hűtelen a kötelességeimhez?

– Ha ezt nem tudnám, akkor nem is szeretném önt. Én nem a gyöngeségét szeretem, hanem az erejét… Az ereje: az egészséges ösztönei, a tisztasága és a lelki egyensúlya. Ha biztos volnék benne, hogy el tudnám csábítani, akkor nem is szeretném önt.

Irma valósággal megrémült attól, amit hallott. A kegyetlen biztosság, amellyel barátja a leggyöngédebb természetű érzéseket eléje terítette és szétbontotta, mélyen elszomorította.

– Tisztán látom a jövőt is, – folytatta Jordán.

– A jövőmet épp úgy, mint a jelenemet, a kötelességem teljesítése fogja betölteni.

– Igaz, de ön ma nem tudja még, hogy miféle kötelességeket ruház önre a jövő.

– A kötelességeim mindig egyformák lesznek, úgy képzelem. Az uram és a gyermekem…

Jordán a szavába vágott.

– Nemcsak hitvesi, de emberi kötelességek is vannak. El tudom képzelni, hogy önt egy nap a kötelessége arra fogja szorítani, hogy elhagyja az urát és az enyém legyen. Ha méltatlan lesz önhöz az ura, ha tisztátalanná lesz a háza és bűnné az élete ebben a házban, akkor meg fog róla emlékezni, hogy egész és emberi életet csak velem élhet, valamint az én életem is csak akkor lesz egész és emberi.

Irma valami édes szédülésfélét érzett, mintha szakadás partján járna. Valami mesés, nagy és tökéletes boldogság képe villant föl előtte. De aztán szinte szomorúan mondta:

– Az nem fog bekövetkezni soha!

A tanár nem válaszolt, hanem hosszan és szinte meghatott gyöngédséggel tekintett Irma szemébe.

VI.

Délben megjött a férj. A vasúton egész ravasz kis haditervet állított össze magának Irma visszahódítására. Először is el fogja enyésztetni az oktalan elhidegülést, amely elválasztotta tőle a feleségét; azután, ha már erős láncokkal újból magához kapcsolta, fogja neki bevallani nagy bűnét. Azt képzelte, hogy elhidegülésüknek az ő közömbössége az oka. Meg kell csak ütnie megint a tüzes hangot, amely szerelmük első idejére emlékeztette a feleségét és minden rendben lesz megint. Mint a legtöbb csinos férfi, György is azt hitte magáról, hogy nagyon jól ismeri az asszonyokat és tud velük bánni.

Amint kettesben találta magát Irmával az ebédlőben, első hódító kísérlete rögtön szánalmas balsikert aratott. Meg akarta csókolni a feleségét és az haragosan és undorodva utasította vissza. Mit akar? Hogyan merészkedik? Hagyjon engem!

Egy hitvesi csók miatt ekkora fölháborodás – szinte különös volt. Pedig a magyarázata elég egyszerü volt: Irma már akkor a Jordán Sándor tulajdonának érezte magát, egyébként pedig a tiszta asszonyok ama fajához tartozott, akik a szerelmet hűségen kezdik. György ámulva tapasztalta, hogy a felesége szürke szeméből hideg gyűlölet sugárzik feléje…

Estig az asszony el tudta kerülni az urával való találkozást. György ekkor elhatározta, hogy mindent bevall Irmának. Lesz, ami lesz, azt azonban semmiesetre sem várhatja meg, hogy a felesége mástól tudja meg a dolgot. Pedig biztos, hogy holnap már Szitnyára érkezik országos körútján a fővárosi pletyka.

A komornyikkal a szalonba kérette. Nem gyújtatta meg a lámpákat és mire Irma belépett, meglehetős homály borult már a boltíves nagy szobára. Csak a vastagfalu ablakfülkéből szürődött be a szürke esti fény, a szoba túlsó végében meg pirosan lobogott a kandalló tűze.

Irma nagykendővel a vállán lépett be. Láthatólag fázott.

– Mit akar? – kérdezte szárazon.

György nem válaszolt és az asszony megérezte, hogy az ura komoly és fontos dolgokat kiván vele közölni. Keresztbe font karokkal állt az ablakfülkében és várta, hogy mi lesz.

– Maga egy idő óta elhidegült tőlem, – kezdte halk hangon. – Nem értem, hogyan veszíthettem el ennyire magát, de valószínűnek tartom, hogy ennek magam vagyok az oka. Ha volna rá mód, hogy jóvá tegyem: mindenre kész vagyok, a legsúlyosabbra is… Nem védhetem már magamat és önérzetemre se hivatkozhatom többet… Kérem, ne éljen vissza túlságosan a helyzetemmel!

– Erről akar csak beszélni? – kérdezte Irma, aki valami kis undorodást érzett.

– Nem erről. Rokonszenv és ellenszenv, két unatkozó ember szeszélyeskedése, ez alapjában véve kicsinyes és gyermekes dolog, amikor az élet nagy megpróbáltatásai közelednek…

Irma most kissé megijedt.

– Miféle megpróbáltatásokról beszél?

– Rögtön meg fogja tudni! A katasztrófát magam zudítottam ránk az ostobaságommal vagy elvetemültségemmel; nevezheti ahogyan akarja, nincs jogom az érzékenykedésre… Meg kell tudnia, hogy tönkrementem. Egyetlen éjszakán elkártyáztam egész vagyonomat… Érti? Mindenünket! Négyszázezer forintot veszítettem… A birtokot el kell adnom… Segítséget senkitől sem várhatok. Egy ember segíthetne rajtam, a maga édesapja, de ő nem fogja megtenni… Azt a különös benyomást tette rám, mintha még öröme is telnék pusztulásomban… Szitnyát tehát néhány hónapon belül el kell hagynunk. Hogy mi lesz aztán, azt ma még nem tudom… Ha érdekli magát a dolog, akkor együtt gondolkozhatunk rajta…

Az asszony válláról időközben lecsúszott a kendő. Most már nem fázott. Egyenesen állott ott, fölemelt fővel, ökölbe szorítva a két kezét. Egy szót se mondott arra, amit hallott.

György úr tudta, hogy Irma a jellemes és kötelességtudó asszonyok puritán fajtájához tartozik. Ezt az asszony maga is hitte és olykor hangsúlyozni is szokta. György tehát bizonyosra vette, hogy a felesége csodálatra méltóan fog viselkedni a nagy megpróbáltatás közepett. Sokkal különben, mint az ura. És titokban már előre is félt az erkölcsi fölénytől, amelyre Irma szert fog tenni.

– Én jól tudom, – mondta, – hogy a kártyaadósságom megfizetése után is marad még egy nagy és egész életre szóló adósságom magával szemben. Ha van rá mód, hogy ezt legalább részben törlesszem, mindenre késznek fog találni…

Irma most a szavába vágott. Éles, de a fölindulástól remegő hangon kérdezte:

– Tehát igaz?… Mi tönkre mentünk?… Szitnyát el kell adnunk?… Maga elvesztette kártyán?

Az asszony hangosan lélegzett. György közeledni akart feléje, de aztán meglepetten állott meg. Diadalmas, szinte átszellemült mosoly ült a felesége arcán… Ime, az ige testet öltött, Jordán jóslata szó szerint teljesedett! Az ura méltatlannak mutatta magát hozzá… Ezzel megindult lába alatt a talaj, amelyen eddig türelmesen viselte a kötelesség rabláncát… Egy magasabb hatalom avatkozott bele az életébe. Ami eddig valóság volt, az álomként foszlott szét. A régi álomképek pedig valósággá formálódtak…