Part 4

A bájos és boldogtalanságra született gyerek fogja Veisz bácsival szemben a megtorló végzet szerepét játszani. Veisz bácsi neki gyűjt és uzsoráskodik, az ő kedvéért teszi tönkre Szitnyayt is, de az utolsó felvonásban, amikor György örökre búcsút mond ősei kastélyának, ki fog törni a leány zárkózott lelkéből a titkolt szenvedély. György szeliden, de büszkén vissza fogja utasítani a boldogtalan gyermek szerelmét és Eszter – így nevezte el a költő, – aki egyébként is tüdőbeteg, meghal bánatában, esetleg öngyilkossá is lehet. Veisz bácsi kétségbeesetten ül majd a letört virágszál ravatala mellett. Mirevaló most már a rengeteg pénze?

György egyébként elhatározta, hogy Veisz féktelen gyűlöletét a történelmi nemességgel szemben enyhíteni és emberileg érthetővé fogja tenni egy irtóztató sértés által, amelyet a nemesség egy elbizakodott tagja az első felvonásban elkövet az öregen. A színmű befejezésével még nem volt egészen tisztában a szerző. Egyelőre csak a hős jelenéseit vetette papírra. A hős tulajdonképpen nem tett semmit, csak tűrte a bírói foglalásokat és árveréseket, közbe pedig nemes pátosszal elmélkedett a maga és egész fajtájának tragikus vége fölött. Az utolsó nemes ember alakját epizódszerűen kiegészítette az utolsó hű cseléd alakja, akiben György Gergely nevű komornyikját akarta erősen idealizált formában tipussá általánosítani. (A valóságban Gergely meglehetős tolvaj volt.)

Szitnyay már régebben elhatározta, hogy öngyilkosságát a kemenesi úton levő nyirfa-ligetben fogja végrehajtani. Mostanában gyakran üldögélt a fehértörzsű fák alatt. Afféle mélabús temetői hangulat szállotta meg ilyenkor és a lelke valósággal megittasodott az elmúlás költészetétől.

Egyszer vasárnap délelőtt különös találkozása volt a ligetben. A találkozás teljesen illett az ő fantasztikus lelki állapotához és éppen azért nagy befolyással is volt sorsának további alakulására. A vizslája fejét símogatta éppen és azon gondolkozott, hogy ez az egyetlen élő lény, amely őt igazán szereti. Sohasem kényeztette valami különösen, idomítás közben gyakran kegyetlenkedett is vele, az állat mégis fanatikusan ragaszkodott hozzá. Ha egy jó szót szólt hozzá, akkor vergődött és üvöltött a nagy boldogságtól. Ki adta a négylábú szívébe a nagy és forró szeretetet?

Mialatt az ebbel szórakozott, lépteket hallott a ligetben. Nem fordult meg, az emberek mostanában nem igen érdekelték.

– Szitnyay György!

Egy mély és erős csengésű női hang szólította a nevén. Vivó Edit állott az oldalán. Szürke, pompás szabású útiruha volt rajta. Az egész asszony egyébként csak úgy virított és duzzadt a győzedelmes szépségtől és az ifjú erőtől. A kevés színpadi királynő közé tartozott, akik józan nappali világítás mellett is királynők maradnak. Edit Györgyre nézett, a szeme aztán végigfutott a kutyán és az őszi tájékon. Egyetlen pillantással mindent megértett. Azt is, amit Szitnyay az imént gondolt. Az asszony arca elhalványodott, erős tekintetü szürke szeme könnyes lett.

– Barátom! Barátom! – mondta puha, megindult hangon.

Amikor utoljára találkoztak egymással, milliomosnak hitte, az arany stukkótól ragyogó teremben látta. Akkor hófehér plasztront és frakkot viselt György. Most lodenruha volt rajta, tudta róla, hogy tönkrement, a nyírfaliget pedig búsan hullatta a lombját. Vivó Edit erős fantáziája a két ellentétes kép közé beleképzelte a szenvedés golgotájának minden stációját.

– Hogy kerül maga ide? – kérdezte György.

– Gondoljon, amit akar! Gondolja, hogy maga után szaladtam és körűlbelül el fogja találni a valót… A dolog külső formájához tartozik, hogy tegnap Kemenesen jótékony célra szavaltam. Szanatóriumot akarnak ott állítani szegény tüdőbetegek számára és ez az egyetlen jótékony cél, amelyet olykor szolgálni szoktam… Azt hittem, maga is ott lesz, de most már természetesnek találom, hogy nem is tudott az egészről… Kemenesen háltam meg és ma reggel elküldtem podgyászomat a szitnyai pályaudvarra… Ha akarja, önnel töltöm a napot… Elég, ha este utazom!

Mindezt egyszerüen és szerényen mondta el. Nem is a jó barátnő, hanem a jó cimbora közvetetlenségével.

A kastélyban levetette szürke kis kabátját, egyszerü, de nagyon drága, fehér csipkezubbony volt alatta. A nagyúri otthon szokatlan és nagyszabásu környezete nem igen érdekelte. Mosolygó közömbösséggel járta be György oldalán a kastélyt, melegebb érdeklődést csak olyan tárgyak iránt mutatott, amelyek közvetlen összefüggésben voltak a ház urával.

Györgynek úgy rémlett, mintha a szép asszony hajának fényétől és zubbonyának illatától egyszerre megint életet nyerne a megfakult kastély. Az ablakok üvege ragyogott, a szőnyegek és kárpitok színes mintái föllángoltak, a termek és szobák festőibb, plasztikusabb, érdekesebb képet mutattak.

Nyugtalan járkálása közben Edit egy pillanatra odalépett a nagy íróasztalhoz. Egy teleírt papírlap feküdt rajta, az ív fején e szavak állottak: Második felvonás, első jelenés. Az asszony elfordult és nem vette észre, mennyire elpirult György. Gergely aztán ebédhez hívta őket. Asztalnál Edit kétszer annyit evett, mint a gazdája. Az ő karcsu és délceg teste, amelynek pompás és kecses vonalait kemény izmok adták meg, megkívánta az erős táplálkozást.

Fekete kávénál kiültek a téli kert nagy ablakába, ahonnan le lehetett látni a várkertre. Edit cigarettára gyújtott, egy zsámolyra rakta keskeny lábát és mosolyogva így szólt:

– Most pedig, édes barátom, beszéljen nekem a drámájáról.

– Arról pedig nem érdemes beszélni, – mondta György, vérvörös arccal.

– Másnak nem, de nekünk kettőnknek igen! – szólott gyöngéden mosolyogva Edit, rámutatott a lábainál heverő kutyára.

György vállat vont, aztán előhozta a kéziratát. Zavarában hebegve mondta el a színmű meséjét. Majd elmagyarázta az alapgondolatát és ekkor már megoldódott a nyelve. Végül fölolvasta azt a néhány jelenetet, amelyet eddig papírra vetett. Olvasás közben észrevette, hogy Edit arcán két vastag könnycsepp folyik végig… Ekkor láng csapott a szívébe és most már gyönyörü hévvel szavalt. Megittasodott a maga hangjától, mint a fülemüle.

Amikor elhallgatott, Edit a feje fölött összefont kezekkel járt föl-alá a szobában.

– Tudtam! Tudtam! – ismételgette magában boldogan és diadalmasan.

– Mit tudott? – kérdezte György mosolyogva és meghatottan.

Edit hozzálépett. Az arca, a szeme, a foga, a haja ragyogott.

– Most már mindent értek! Mindent! Százszor is kérdeztem magamban az elmult napokban: Hogyan lehet az, hogy ilyen ember így túl tudott adni a vagyonán? Hogyan lehet az, hogy ilyen férfit így elhagy a felesége? De most már mindent megértek! A lángész erős ösztöne, a végzet, a gondviselés, vagy nevezze aminek akarja, avatkozott bele az ön életébe. Ez a vagyon, ez az asszony kölönc volt a nyakán… Lenyűgözték, megnyomorították, lerántották a porba… De most már szabad! Most meg fogja találni magát és a hivatását! Mi köze önnek ehhez a kastélyhoz? Parányi kis hangyaemberkék emelték, unalmas fantáziával a földszintjét, kacagtató és mégis bosszantó gőggel az emeletét… És maga eddig azért élt, hogy ezt az ostoba és nagyzoló kőrakást őrizze és védje? És mi köze ahhoz az asszonyhoz? Láttam Budapesten, többször is és belenéztem a lelkébe… Olyan, mint azok a hosszúlábu, csonkaszárnyú szép madarak, amelyek az afrikai homoksivatagban élnek… Mindig idegenek, örökké éhesek, magasan hordják a fejüket és tisztogatják a pompás tollaikat… Ez a tisztes és szomorú háziasszony az ő éles csőrével megette az ön szívének fölöslegét, megkoppasztotta a fantáziáját és megemésztette az alkotó kedvét… Óh, milyen gazság! Milyen gazság! Mért nem kergette ki már régen azt az éhes struccot? Mért nem ajándékozta oda az első útszéli koldusnak ezt a házat? Jőjjön velem! Építek önnek olyan házat, aminőben valaha a Grál-lovagok laktak! Akar asszonyt? Százat talál, tisztát, mint a drágakő, dallamosat, lángolót, olyat, akinek szárnya van és köztük magam leszek a legutolsó… Mert ez a világ a lángészé, hozzá képest a milliomos csak mocskos koldus, a király pedig szegény rabszolga…

György megrémült a kitörés szenvedélyes erejétől. Ő alig ismerte Editet és sohasem hallott még életében hasonló szavakat. Az asszony úgy állott előtte, mint egy gyönyörü őrült. Fölemelte két karcsu és kőkemény karját és ha Irma most itt lett volna, talán megfojtotta volna; ha pedig szekercét talált volna a keze ügyében, talán nekiesett volna a kastélynak, hogy lebontsa. Az ő féktelen fantáziájának egy könnyü lendítés elég volt arra, hogy a felhőig szálljon. Egyébként pedig, ha minden pillanatban mást gondolt is és napjában tízszer meg is tagadta önmagát, sohasem hazudott, mert mindig érezte, amit mondott.

– Ön tehát azt hiszi, hogy van bennem tehetség? – kérdezte György félénken.

Edit egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán elmosolyodott, majd hangosan kacagni kezdett.

– Óh, te gyerek! Ilyen isteni bambaságra, ilyen pompás gyávaságra csak a genie képes! Ha látnád az ügyeskedő féltehetségeket, akik lopott mankón bicegnek a Parnasszusra, milyen titáni önérzet dagasztja a mellüket!

Leült a kerevetre és egy végtelenül kecses és gyöngéd mozdulattal magához intette Györgyöt.

– Ülj ide a lábamhoz, – életedben először és utóljára, mert ezentúl én fogok a te lábadnál ülni… Ma még gyermek vagy, az én gyermekem, holnap mindannyiunk mestere vagy… Hallgass rám! Én művésznő vagyok. Érted? Művésznő! Nem azért, mert a színházban játszom, – a színészet nem művészet, csak ügyesség, – de én mégis művésznő vagyok, mert annak születtem. Nekem nincs eszem, de vannak ösztöneim. Ezek pedig csalhatatlanok, mert a genie ösztönei… Azt kérdezed, hogy tehetség vagy-e? Te ezerszer több vagy. Te vagy az élet, az igazság! Te vagy az, akit várunk, akiben reménykedünk és akiben eddig hinni nem mertünk… Akarod tudni, hogy milyen lesz a jövendőd? Hódító út lesz! El fogsz nyerni mindent, amit kívánsz. Kívánj nagyot, lehetetlent, kívánj arcátlant: minden a tiéd lesz! A diadalmeneted élén én fogok menni, kibontott hajjal, mezítláb, ha parancsolod és azt fogom mondani az embereknek: Nézzetek ide, ti vakok és hallgassatok ide, ti süketek!

György mámorosan hallgatta az asszony beszédjét. Alapjában véve ugyan hihetetlen, szinte nevetséges volt, amit mondott, de oly sziklaszilárd, mély és fanatikus hit csengett ki minden szavából, oly tökéletes volt az őrjöngő jósnő szerepében, hogy kevésbbé érdekelt hallgató is igaznak és ellenállhatatlannak találta volna.

Egy pillanatra odavonta György fejét a kebléhez és a fiatal úr ekkor megölelte Editet. Az asszony azonban fölkelt és meghatott mosollyal mondta:

– Még egyet! Én egész életemben úgy éltem, ahogyan nekem tetszett. Ha megtetszett nekem egy férfi, kinyújtottam utána a kezemet és elvittem a felesége vagy a menyasszonya mellől is. Soha férfi úgy nem tetszett nekem, mint ön. Soha, egyik sem! De én sohasem leszek a magáé. Azt akarom, hogy az én íróm legyen, ne a kedvesem. Ez ezerszer több! Mind a kettő nem lehetek, azt én tudom… De most megyek a vasútra…

Ezzel magára vette a kabátját, fejedelmi borravalókat adott a cselédeknek és György kíséretében gyalog megindult a kis pályaudvar felé.

Amikor Szitnyay este visszajött a kastélyba, már nem volt a letepert és kifosztott ember, akit saját gyöngeségének lealázó tudata gyötör. Mint triumfátor jött vissza. Mint erős ember, aki kűzdeni akar az élettel és aki tudja, hogy győzedelmeskedni fog. Alig evett valamit, rögtön leült az íróasztala mellé.

Az öngyilkosságra pedig nem gondolt többet…

IX.

Azt hitte, hogy sohasem fog többé kitavaszodni és ime, most március eleje volt és ragyogó fehér felhők vonultak el Budapest háztetői és kupolái fölött, az ablakokban és az emberek szemében visszatükrözött a reggeli verőfény és az utcákon finom, epedő virágillat áradozott…

György már négy hónap óta lakott a fővárosban.

Az első pár hetet a lakása berendezése vette igénybe. Ez a lakás volt jövendő életének szimboluma, afféle eredeti kis poétafészek, a rabságából kiszabadult ember búvóhelye. A családi képeket és azt a néhány kedves butordarabot, amit fölhozatott Szitnyáról, jól el lehetett benne helyezni. A keleti szőnyegből rögtönzött sátor, néhány régi fegyver, a Rákóczi-féle hadi lobogó, egy gitár és hasonló festői emléktárgyak művészi karaktert kölcsönöztek a kis szalonjának. Egyetlen nagyúri fényűzést itt is megengedett magának: a kandallóét; úgy okoskodott, hogy nem is lakás, ha nincs benne kandalló. A dolgozó-szobában a múzsának szentelt oltárként terpeszkedett óriás íróasztala. Az asztal fölött márvány női alak állott, aki arany babérkoszorút nyújtott feléje. Ezt a szimbolumot György ugyan szerénytelennek találta, de Vivó Edit, aki a Glóriát egyik műkereskedésben fölfedezte, rákényszerítette ötletét. A falakat a Szitnyáról hozott könyvespolcok borították. A könyvek nagy része ugyan politikai és gazdasági ócskaságokból tellett, de mivel igen szép disznóbőr-kötésben pompáztak, Edit amellett szavazott, hogy meg kell őket tartani mint szobadíszt. A fehér kályhára valami szobor illett volna és György talált is a régiségkereskedőnél egy érdekes Voltaire-szobrot. Bár nem ért még rá, hogy elolvassa Voltaire munkáit, dekorativ okokból mégis őt választotta dolgozó-szobája géniuszának. Mivel a rendezgetésnél Vivó Editet illette meg a döntő szó, a kész lakás nem is annyira György, mint inkább az ő szeszélyes és pompakedvelő egyéniségéhez illő keret lett.

A birtoka eladása után körülbelül még negyvenezer forintnyi készpénze maradt Györgynek. Számítása szerint az összegnek addig kellett tartania, amíg írótollával új pénzforrásokat tud fakasztani. Hogy ez az idő hamarosan be fog következni, abban nem is kételkedett; az Edit határtalan bizalma sugalló hatással volt a tulajdon önérzetére is.

Időközönként eljárt a kaszinójába is. Mivel mindenki tudta, hogy pontosan megfizette Balázsovicsnak tartozását, ebben a körben, ahol egyébként is sok a tönkrement földesúr, mitsem változott a társadalmi helyzete. A régi barátainak nem igen beszélt a terveiről és azok természetesen óvakodtak is, hogy valami túlságos érdeklődést mutassanak a magánügyei iránt.

Mindjárt néhány nappal azután, hogy áttette lakóhelyét Budapestre, az arany kígyó elfelejtette és vele is elfeledtette Szitnyán tett fogadalmát, hogy baráti viszonyuktól mindig távol fogja tartani a szerelmet. Az író Editnél volt és fölolvasta neki az Alvajáró (ez volt színművének címe) legújabb jelenetét. A színmű hőse örök időkre búcsút mond ősei birtokának és a családi kriptájánál összetalálkozik Eszterrel, a pénzember ideális lelkű leányával. Ez volt a darab főjelenete. A párbeszéd, amely a kripta előtt folyik, valósággal elragadta Editet. Egy kis pamlagon ült Györggyel szemben, a lámpaernyő zöld árnyékában. Ajkát harapdálva figyelt rá, a szeme pedig világított, mint egy aranyszőrü, óriás macskáé. Amikor a szerző befejezte fölolvasását, egyszerre azon vette észre magát, hogy karjaiban tartja Editet, aki reszket és egyszerre nevet is, sír is.

Később az asszony mégis szükségét érezte, hogy kimagyarázza következetlenségét. Ez a magyarázat a maga merész és szokatlan voltával megdöbbentette Györgyöt.

– Mondok neked egy nagy titkot, amelyet minden gondolkozó asszony ismer, de egyik sem árult még el. Nincs női erény! Amit annak szokás nevezni, azt a férfiak eszelték ki. A nők pedig elvállalták a férfiak kedvéért. Az együgyü nők hisznek benne, bár nem értik meg, a gondolkozó nők azonban tudják, hogy az erény nem az ő szívükből nőtt, hanem a férfiéban, az oltotta beléjük. A nő nem erényes, hanem vagy szerelmes, vagy közömbös. A szerelmes nő, aki önzésből vagy gyávaságból megtagadta magát attól, akit szeret, a szíve mélyén épp annyira erkölcstelennek érzi magát, mint a közömbös asszony, aki önzésből odaadja magát annak, akit nem szeret. A nőnek nincsenek elvei, neki csak szíve és idegrendszere van. Minden elv és ideál, az erényé is, a férfi kreációja…

Editben különben páratlan lelki alkalmazkodó képesség lappangott. Ő mostanában csak Györgynek és György által akart élni. Ő volt az arany serleg, amelynek mindig az volt a tartalma, amit beleöntöttek. György kedvéért megint egyszer teljesen átalakult. Azzá az asszonnyá lett, akire az írónak szüksége volt. Még a külsőségeiben is.

Egyébként nagyon szerette az egyszerü angol ruhákat, mostanában mégis csak csipkéket akart viselni, puha, villogó prémet. Az ajkán, a szemében, állandóan ott ült a meghatott, kissé fájdalmas és alázatos mosoly, amelyet a Györgyhöz hasonló asszonyos férfi ellenállhatatlannak talál. Egy személyben anyja, kedvese, cselédje és múzsája kívánt lenni. Ha szeretett, rendesen csak rövid ideig tartott szenvedélye, de amíg tartott, egész és becsületes érzés volt. Nemcsak a jelenjét, még a jövőjét, sőt a multját is oda akarta ajándékozni a szeretett férfinak. A multja csodálatosan sok bánatot és gondot okozott neki mostanában.

Egy este nagyon szomorúnak találta György. Meg akarta csókolni, de Edit keserűen kiszabadította magát karjaiból.

– Barátom, ne nyúlj hozzám! Te tiszta és nemes ember vagy és az én érintésem csak szerencsétlenséget és bánatot hozhat rád… Legjobban tennéd, ha menekülnél előlem… Te nem ismersz engem! És méltatlan vagyok hozzád! Romlott, gonosz, boldogtalan asszony vagyok… A legboldogtalanabb asszony a világon… Ezt most érzem csak, amióta téged szeretlek.

A szőnyegen ülve, könnyek közt beszélte el Györgynek élete egész történetét. A legrettenetesebb gyónás volt, amelyet szerelmes asszony valaha férfiúnak tett. Semmit sem hallgatott el. Eddig úgy élt, mint egy gonosz és vérengző fiatal fenevad, amely kíméletlenül követi a maga vad ösztöneit. Most megtört, síró és szerelmes asszonyként ült a szerelmese lábánál és a lehetetlent kívánta, hogy még egyszer gyermeklánnyá lehessen, aki a kolostori iskola tiszta és hűvös homályából lép György elé. Nem akart előbb fölkelni a szőnyegről, amíg György ki nem jelentette, hogy megbocsátja az elmultakat…

– Én ismerem az asszonyi nemnek egy titkát, – mondta Szitnyay. – A nő minden szerelmével újjá születik. Más jellemet, más gondolkozást, sőt más vérmérsékletet vesz föl. Most olyanná leszel, aminőnek én akarlak…

Ez az elmélet láthatólag megnyugtatta Editet.

Egy más alkalommal olyasmit mondott, ami pillanatra komolyan megrémítette Györgyöt.

– Van valami barátom, akire olykor a félelemtől vacogó fogakkal kell gondolni! Én egész életemben mindig nagyon csapodár voltam. Különösen azokat úntam meg hamar, akik nagyon is szerettek…

György el akarta hallgattatni az asszonyt, de az makacsúl folytatta:

– Nem, erről most beszélnünk kell! Én attól félek, hogy előbb-utóbb meg foglak csalni téged is! Esküdjél meg, hogy vigyázni fogsz rám, hogy nem hagysz magamra… Ha gyanúd van rám, ha azt tapasztalod, hogy nem vagyok már az, aki voltam, akkor verj meg, vagy ölj meg, de ne eressz vissza oda, ahonnan kiszabadítottál…

Kétségbeesetten szorította magához Györgyöt, mintha már hallaná a gonosz démon szárnysuhogását, aki el fogja őket választani egymástól.

Szitnyay tudta, hogy Edit most még sokkal szenvedélyesebben ragaszkodik hozzá, mint ő az asszonyhoz, azért nem is vette túlságosan komolyan ezeket a kifakadásokat.

Közbe szorgalmasan dolgozott a darabján. Más irodalmi munkával nem is akart egyelőre kisérletet tenni, nehogy – mint mondta – aprópénzre váltsa föl a tehetségét. Egy csapással akarta meghódítani a helyet, amely az irodalomban megillette. A dolgozó-szobája forró levegőjében mesés színpompával bontakozott ki a drámai épület. Edit, aki egész életében fittyet hányt a világ itéletének, naponta meglátogatta Györgyöt a lakásán. Ezt részben azért tette, mivel titokban, anélkül, hogy be merte volna vallani, igen féltékeny természetü volt és állandó ellenőrzés alatt kívánta tartani szerelmesét, részben pedig azért, mivel kimondhatatlanul jól érezte magát a kis lakásban, amelynek levegőjével magába szívta György egyéni illatát. Olyankor is jött néha, amikor tudta, hogy a lakás gazdája nincs otthon: ilyenkor virággal töltötte meg a vázákat és órákig elábrándozott az íróasztal előtt. Mint a színpad avatott ismerője, tanácsokat is adott neki munkaközben. (Alapjában véve persze a szép asszony is, mint minden igazi színész, keveset értett csak a színpadi hatás tehnikájából. A tóvidéket és a víz fényhatásait is mindenki ismerheti, csak éppen a hal nem, aki benne él.)

December vége felé Edit személyesen adta át az Alvajárót a színház igazgatójának. A dolog jó ideig húzódott, amiben a művésznő bizonyos kenyéririgy író-mesteremberek cselszövéseire következtetett. Ő egyébként annyit magasztalta már művészi és írói körökben az Alvajárót, hogy egyes embereket tényleg idegessé tett vele.

Györgyöt nagyon elkedvetlenítette, amikor hírét vette, hogy az igazgatóság az ő darabját határozottan rossznak tartja. Edit azzal a meglepő kijelentéssel próbálta megvigasztalni, hogy a színháznál senki se ért hozzá és tucatszámra sorolta föl az eseteket, amikor a tapasztalás csattanósan meghazúdtolta a szakemberek előzetes bírálatát. Ha hinni lehetett neki, akkor a színháziak ócsárló bírálata magában véve már biztosítéka volt a sikernek.

Szokott makacs energiájával aztán maga dülőre vitte az Alvajáró sorsát; röviden kijelentette az igazgatóságnak, hogy ő el akarja és el fogja játszani Eszter szerepét és kész megválni a színháztól, ha nem teljesítik kívánságát. Igy aztán kitűzték a darabot március végére, abban a biztos tudatban, hogy ez újabb meddő áldozat lesz a művésznő szeszélyeinek oltárán.

A próbákon némileg megváltozott a színészek véleménye a darabról. A csengő tirádák, amelyeket a szerző a szájukba adott, megkedveltették velük szerepüket és sokan közülük most már valószínünek tartották, hogy az Alvajárónak nagy sikere lesz. E kérdést illetőleg bámulatosan ellentmondtak egymásnak a vélemények és vita közben olykor kikérték egy-egy régi színházi szolga vagy diszítő nézetét is.

A közönség visszautasította a darabot. Túlságosan naivnak, hazugnak és unalmasnak találta. György, aki egy másodemeleti páholy mélyéből nézte és szenvedte végig az előadást, nagy keserűségében maga is megzavarodott önbizalmában. Már a főpróba is nagyon leverte. Amit a színpadon tettek és mondtak, az oly idegen volt hozzá, mintha akkor látta és hallotta volna első ízben. A színpadi perspektívában eltorzult és megváltozott minden. Oly csodálkozással nézte végig a maga darabját, mint a becsületes kontár-festő a plafondképet, amelyet műtermében festett és amelyet valami nagy terem padmalyán lát viszont. Amit a munka lázában felségesnek és ragyogónak talált, az most kicsinyesnek és színtelennek tetszett. Az első fölvonás végén teljesen elvesztette már a bátorságát, nevetségesnek és szánalmasnak találta a maga vállalkozását és valóságos fizikai rosszúllétet érzett.

Az előadás különben is rossz volt és maga Vivó Edit, aki egyébként királyi fölénnyel uralkodott a közönségén, tisztelőinek seregét ezúttal a rossz játékával lepte meg. Az ő energikus, tüzes egyénisége mindig csütörtököt mondott, valahányszor passziv és szentimentális szerepekben próbálkozott meg.

Amikor észrevette, hogy a közönség közömbösen fogadja a jelenéseket, amelyektől óriás sikert várt, maga is elvesztette a szívét. A második fölvonásban már ízléstelen és hazúg volt a játéka. A jéghideg áramlat, amely a nézőtér felől megcsapta, őt is valósággal beteggé tette. Fáradtan, idegesen és kedvetlenül vonszolta magát végig öt felvonás soha véget érni nem akaró homoksivatagán és ami a darabban még igazi érték csillogott, amellett most már közömbösen haladt el. Azok a gyönge tapsok, amelyek Budapesten a bukást szokták jelezni, föl-fölhangoztak minden felvonás után, a művésznő azonban egyszer sem lépett a függöny elé, ő már akkor egész szívével gyűlölte és megvetette a plasztronos csőcseléket, amely a színházat betöltötte. Az igazgató maga kárörömmel nézte a bukást, amely őt igazolta.

György az előadás után hazament a lakására. Nem beszélték ugyan meg Edittel, hogy találkozni fognak, de mivel az utóbbi időben az asszony minden este eljött hozzá, biztosra vette, hogy ma is látni fogja. Ha sohasem jött volna, ma jönnie kell! Edit azonban nem jött.