Part 13

– Tulajdonképpen azért jöttem önhöz, hogy egymáshoz való viszonyunkat tisztázzam. Azt hiszem, mi nem tartozunk egymásnak semmivel. Ön engem sohasem szeretett, de mégis eltűrte, hogy a feleségemnek nevezzem, amíg gazdagnak hitt. Ahogy elszegényedtem, ön volt az első, aki elhagyott. Nem teszek ezért szemrehányást. Jól tette. Joggal vádolom azonban, hogy ön, aki meg van róla győződve, hogy az anyák legjobbika, nem teljesítette anyai kötelességét a gyermekével szemben. Fölnevelt egy leányt, akit nem ismer és akinek bizalmát sohasem tudta megnyerni. Én elzüllöttem és tönkrementem ön mellett és valószínü, hogy a gyermek is elzüllik és tönkremegy, ha egy szerencsés pillanat nem szólít engem haza…

Ez több volt, mint amennyit Irma büszke lelke elbírhatott.

– Ön merészkedik nekem szemrehányást tenni? Ön? – kérdezte végtelen kicsinyléssel.

– Nem akarom bántani, – folytatta Szitnyay, – de szükséges, hogy tudomást vegyen megváltozott helyzetünkről. Ön többé már nem az, aki volt és magam sem vagyok az, aki voltam. Ha a gyermekünk jövőjéről van szó, magamnak tartom fenn a rendelkezés jogát, mert meggyőződtem róla, hogy önre nem bízhatom többé Margit sorsát. Ha belenyugszik abba, amit tenni akarok, akkor kész vagyok arra is, hogy gondtalan életet biztosítsak önnek, mert úgy tudom, szükséget szenved…

– És ha nem nyugszom bele? – kérdezte Jordánné.

– Akkor is azt fogom tenni, amit jónak látok, – válaszolt György.

Szitnyay e szavak után kinyitotta a szomszédszoba ajtaját, beszólította Margitot.

– Búcsúzzál az édesanyádtól, – mondta, – magammal viszlek.

A leány félénken közeledett Jordánné felé, de az hátat fordított neki és kezével az ajtóra mutatott. György tehát karonfogta a leányát és elhagyta vele a szobát. A folyosón Etelka néni állotta útjokat. A vénkisasszony végighallgatta a beszélgetésüket – mindenesetre a kulcslyukon át – és most kezeit tördelve lépett a távozók elé.

– Az Istenért, Margit, hát igazán el akarsz minket hagyni?

Györgynek, amint a vénkisasszonyt nézte, egy ötlete támadt.

– Mondok magának valamit, Etelka néni. Jőjjön maga is velünk!

A néni meghökkenve mérte végig Györgyöt.

– Nekem most anyahelyettesről kell gondoskodnom Margit számára, – folytatta Szitnyay, – önnél jobbat keresve se találhatnék. Ha vállalkoznék rá, nagy szolgálatot tenne a leánynak, akit bizonyára nagyon szeret, de szolgálatot tenne Irmának is…

A kenyérkereset szó láthatólag megbántotta Etelka nénit. Ő évek óta Irma kegyelméből élt, mert édesapja semmit sem juttatott neki, de a gondolatot, hogy ő valamit pénzért tegyen, fölötte megalázónak találta…

György tudta, hogy a gyors elhatározás nem vág Etelka néni szakmájába, azért estig gondolkodási időt engedett neki és hátra hagyta a fogadója címét is.

Alkonyatkor Etelka néni tényleg fölkereste Szitnyayt.

A nővérével jött, Jolán nénivel. Miután többrendbeli kérdést tisztáztak, Etelka késznek nyilatkozott arra, hogy Margit mellett marad. Azt mondta, hogy a gyerek iránt érzett szeretetből határozta magát e lépésre, Irma akarata ellenére. György azonban tudta, hogy a néni Jordánné akarata szerint cselekszik. A három Naszódy-leány közül csak az egy Irmának volt akarata, a másik kettő a rabszolga természetű nők közé tartozott. Bár meglehetős tisztes kort értek már el, ma is úgy gondolkoztak és viselkedtek még, mint kisleánykorukban, amikor az édesanyjuktól kérdezték meg, hogy minő színű szalagot kössenek a hajukba. Jordánné, aki végre mégis csak anya volt, bizonyára megbánta már, hogy maga és Margit között fölégette a hidat, de mivel az elvek asszonya volt, megalázkodás nélkül nem másíthatta meg kimondott határozatát. A megoldás, hogy Etelka révén a jövőben is némi ellenőrzést gyakorolhat Margit fölött, nagyon is kapóra jött neki.

Szitnyay tehát szállást bérelt Etelka néni és a leánya számára. A néni ugyan megborzadt a gondolattól, hogy jó ideig fogadóban kell majd laknia, – nem tudni miért, de a Naszódy-családban a fogadó és kórház szónak valami lealázó jelentőséget tulajdonítottak, – de mivel senki sem törődött ellenvetéseivel, sóhajtozva beletörődött a dologba. Később még sok mindenbe kellett beletörődnie és idővel annyira belegyakorolta magát a lemondás erényébe, hogy abbahagyta a sóhajtozást is…

XXV.

Valami kegyeletes ösztöne arra késztette Györgyöt, hogy fölkeresse őseinek fészkét, Szitnyát. Margitot és Etelka nénit, miután részletes és szigorú utasításokat adott nekik a viselkedésükre nézve, Budapesten hagyta, de magával vitte Kemény Bélát. Szükségét érezte, hogy közelebbről megismerkedjék a fiatalemberrel, erre pedig alkalmasnak látszott a szitnyai kirándulás. A fiatal úrnak egyébként sem volt Budapesten semmi fontos dolga. Ha egy nap áttette volna lakóhelyét a Mars bolygóra, az egy Margitot és talán egy-két fizetőpincért kivéve alig nélkülözte volna valaki.

Kemény eleintén húzódott az úttól. György rögtön tisztában volt habozásának okával.

– Önnek nincs pénze? Mondok valamit. Nekem mostanában sok írnivalóm lesz. Szükségem van egy titkárra és fölajánlom önnek ezt az állást.

Kemény szakasztott olyan sértődött arcot csinált, mint Etelka néni, amikor Szitnyay a tisztes kenyérkeresetet említette előtte. György azonban hamarosan elhallgattatta a fiatal úr lovagias ellenvetéseit.

– A pénz, amit tőlem kap, lesz az első pénz, amit hasznos munkával fog megkeresni.

Már a vasuton is meglehetősen kiismerte vő-jelöltjét. A derék és élhetetlen fiúnak csak egy nagy hibája volt: örökösen affektált. Nem is annyira meggyőződésből, mint inkább kényszerűségből. A nagy ellentmondás, amely valódi és képzelt társadalmi helyzete között volt, szorította rá a rendszeres hazudozásra. Nyomorúságos hónapos szobában lakott, de úgy öltözködött, mint valami fiatal hitbizományos. Főúri önérzettel járt-kelt a világban, gyakran azonban két forintot kért kölcsön valamelyik pincértől. Megesett vele, hogy nem ebédelt, de egy sértő pillantásért lovagias elégtételt kért. Nagyúri nevelést kapott, de ha a maga munkájával akarta volna megkeresni mindennapi kenyerét, dijnokká kellett volna lennie. Mivel ezt a foglalkozást lenézte, az irodalmi kisérletei pedig sehogysem váltak be, a szegényes segítségből tartotta fenn magát, amelyet kölcsön címen vagyonos rokonai juttattak neki. Közben fantasztikus terveket szőtt, mint ultima ratio pedig állandóan előtte lebegett az öngyilkosság gondolata. Hozzátartozik Kemény jellemzéséhez az a körülmény is, hogy blazirt és rossz embernek tartotta magát, bár alapjában véve tapasztalatlan és jószivű volt, akár egy fiatal leány. Két-három szinházi karhölgy szemet vetett a csinos fiúra és Kemény ezért azt hitte, hogy alaposan kiismerte már a nőket. És mivel az egyik hamarosan túladott rajta valami vagyonos kereskedő kedvéért, Kemény azt hitte, hogy joga van megvetni a nőket. Amikor megismerte Margitot, őrző angyalát köszöntötte benne, aki ki fogja szabadítani a bűn fertőjéből. A valóságban pedig Margit volt az ő első szerelme.

Szitnyára érkezve, György alig ismert rá kis szülővárosára. Szitnya ujabban a rohamosan fejlődő vidéki gócpontok sorába lépett. Utcáit aszfalttal burkolták és villamosan világították. A régi városi kertet modern parkká változtatták át és a szitnyaiak igen büszkék voltak monumentális új városházukra és szinházukra. Kórháza, csatornarendszere és vízvezetéke azonban természetesen nem volt a városnak. A pompás városháza hivatalaiban új községi pótadókon és kölcsönökön törték a fejüket, a színházban megbukott minden társulat és a fogadó, amelyben Szitnyay megszállott, egyike volt a legmocskosabb helyeknek, amelyeket életében látott. A város rohamos fejlődése láthatólag abból állott, hogy hitelre gyémántgombokat vásárolt a rongyos ingére.

György első útja a szitnyai kávéháznak szólt. Tudta, hogy ott mérik a friss-sütetű híreket. Az ott ténfergő kisvárosi naplopóknak nem mondta meg a nevét, de azért hamarosan megtudott tőlük mindent, amit tudni akart.

Régi ismerősei közül jóformán már alig is élt valaki. Veisz bácsi, aki megvette tőle a birtokát, már vagy tíz esztendővel ezelőtt meghalt. A felesége is nyugodni tért, miután egész életén át soha sem volt annyi szabad ideje, hogy kissé kipihenje magát. A kastélyban most Árpád volt az úr, Veisz bácsi egyetlen fia.

Az új földesúr láthatólag humoros alak volt a szitnyaiak szemében. Ha egyikük kiejtette a nevét, mosoly jelent meg minden arcon. Veisz Árpád a feudális nagyurak módjára szigorúan elzárkózott kastélyában. Bár legényember volt, valóságos udvart tartott és a szitnyaiak száz mulatságos adomát tudtak a kastély belső életéből. Veisz Árpádnak csak egy szenvedélye volt, ez azonban betöltötte egész életét: a paripa. Versenyistállót tartott, ügetőket nevelt és falkavadászatokat rendezett. Ha piros frakkjában végiglovagolt a városon, a benszülöttek megemelték előtte a kalapjukat, a háta mögött pedig hemperegtek a nevetéstől. A parasztok is a bolond Pádinak nevezték. Egyébként azt beszélték róla, hogy fülig ül az adósságban. Két pusztáját már eladta Rodek bárónak és a szitnyaiak állítása szerint rövid idő kérdése csak, hogy megperdüljön a kastélyban a dob.

György a délután folyamán ellátogatott a kastélyba. Nemcsak udvariasságból, de valami jussa is volt hozzá, amennyiben a várkert egy kis darabja, ahol a családi kripta állott, az ő telekkönyvi tulajdona volt. A kastély ura eleintén sehogysem akarta elfogadni Györgyöt. Olyasmit képzelt, hogy a tönkrement földesúr kolduló szándékkal jön hozzá. Később azonban mégis maga elé bocsátotta és amikor megpillantotta Szitnyayt, kitüntető udvariassággal bánt vele.

Aki futólagosan körülnézett a kastélyban, az rögtön tisztába jöhetett vele, hogy a gazda anglomániában szenved. A nagy halltól kezdve egészen az utolsó vendégszobáig minden zúg az angol bútoripar egyszerű, tömör és méregdrága termékeivel volt túlzsúfolva. A házigazda maga is angol úriember benyomását tette. Angol ruhát viselt, a bajuszát angolosan nyiratta és kurta angol pipát tartott a fogai között. Komor nyugalom ült állandóan szögletes arcán, halkan, de nagyon határozott hangon beszélt, még pedig – csodálatos, de való! – erősen angolos kiejtéssel. Amikor később valami frissitővel akart szolgálni vendégeinek, a selyemharisnyás lakáj szódavizes gint hozott.

Minden angolos bogarától eltekintve, Veisz nemcsak okos, de határozottan szellemes ember benyomását tette. Elméssége azonban véget ért az istállónál. A lósportot és mindent, ami összefüggésben volt vele, valami roppantul előkelő, fontos és komoly dolognak tartotta. Egyes trainerekről és lovasokról úgy beszélt, mint az emberi nem díszeiről, a mesterség apró fogásairól pedig olyan áhitatos odaadással emlékezett meg, mintha egy magasztos kultusz ritusához tartoznának. Csodálatosképpen abban a különös hitben élt, hogy a lósport minden valamire való embert épp annyira érdekli, mint őt érdekelte.

Később levezette Györgyöt az istállójába is. Ez volt a kastély legdíszesebb helyisége. A márványból és bronzból épült lópalotában még kandalló is volt; Veisz Árpád e kandalló előtt töltötte téli estéit. Szitnyay most már elhitte azt, amit a kávéházban hallott, hogy Veisz bácsi fia fölött hamarosan meg fog szólalni a dob.

Láthatólag igen jó benyomást tett a kastély urára, mert az ott marasztalta vendégét vacsorára. Teánál aztán Veisz bizalmasan bevallotta Szitnyaynak, hogy meglehetősen megunta már a szitnyai életet. Az a terve, hogy bérbeadja vagy eladja jószágát és egy angol trénerrel szövetkezve, nagy telivértenyésztő-telepet alapít valahol a főváros határában. Már levelezett is a szóban forgó angollal és nem kételkedett benne, hogy vállalata százezreket fog jövedelmezni. Az ő terve, amely egy régóta érzett szükséget volt hivatva pótolni, azon föltevésen alapult, hogy a budapestiek most csak azért járnak villamoson, meg komfortáblin, mivel nem tudnak hová fordulni, ha irlandi import-mént vagy angol carossier-t óhajtanak vásárolni.

György azt is megtudta, hogy a kis bőrgyár, amelynek Istenben boldogult Veisz bácsi a vagyona javarészét köszönhette, még mindig Árpád úr tulajdona. Az új földesúr kissé restelte ugyan a timármesterségét, a gyára, amelyet egy teljhatalmu üzletvezetője kormányzott, nem is igen jövedelmezett, a mai napig azonban nem akart túladni rajta, mivel édesapja a halálos ágyán nagyon a lelkére beszélt és alkalmasint valami igéretet is vett tőle. Most azonban a jószággal együtt meg akart szabadulni a gyárától is.

György másnap ellátogatott a gyárba. A gubacskereskedőt érdekelte ez az ipar. Meglepetésére egy igen jól fölszerelt és az erős munkától hangos kis gyárat talált. A bolt előtt, ahol a csizmadia- és szíjgyártókellékeket árulták, ugyancsak nagy élet folyt. György ebből és Árpád úr elbeszéléséből azt a benyomást nyerte, hogy a német intéző arcátlanul megcsalja gazdáját. Ez a benyomása még erősbödött, amikor a német nagy megbotránkozására betekintést kért az üzleti könyvekbe.

Rákövetkező éjjel nem igen aludt Szitnyay. Megnyilt előtte a lehetőség, hogy visszaszerezze birtokát és ez a tudat egyszerre fölébresztette benne a földéhség ösztönét, amely ott szunnyad minden magyar lelkében. Úgy gondolta most, hogy erkölcsi diadala, amelyet önmaga és az élet fölött kivívott, csak akkor lesz teljes, ha ott végezheti életét, ahol kezdte: ősei kastélyában. Miután sokat számolgatott, fölkereste Veiszt és felajánlotta neki, hogy megszerzi neki a pénzt, amelyre a sporttelep felállításához szüksége van. Két napig beszélgettek erről, végre is megállapodásra jutottak. A megállapodás szerint Szitnyay tíz esztendőre bérbe veszi a Veisz-féle birtokot, a bőrgyárral együtt. A bért előre lefizeti Veisznak. Tíz esztendő mulva Szitnyaynak joga lesz a birtokot és gyárat előre megállapított áron megvásárolni.

Negyednapon visszatért Budapestre és a vasúti kocsiban közte és Kemény között a következő párbeszéd folyt le:

– Beszéljünk most a magunk dolgáról, – mondta György. – Ön feleségül akarja venni a leányomat?

Kemény nem válaszolt. Szégyelte magát György előtt, bár maga sem tudta, hogy miért. Talán a fantasztikus élettervek miatt, amelyeket a fővárosi kávéházak füstjében kieszelt és amelyeket most szörnyen együgyűeknek talált.

– Hajlandó volnék a leányomat önhöz adni, – folytatta Szitnyay, – de csak egy föltétel mellett.

Kemény szinte csudálatosnak találta, hogy van ilyen föltétel.

– Ha az életemet kivánná, azt sem sokalnám Margitért, – mondta minden pátosz nélkül.

– Jóval kevesebbet kívánok. Megelégszem, ha egy esztendőt ad nekem az életéből.

– Hogyan érti ezt? – kérdezte Kemény.

– Ha valóban szereti a lányomat és komolyan akarja venni az életet, akkor van rá mód, hogy a vőmmé legyen. Egy ajánlatot fogok önnek adni az újpesti nagy bőrgyár tulajdonosához és ő befogadja önt a gyárába munkásnak.

– Mint munkást? – csodálkozott Kemény.

– Meg fogja tanulni a timármesterséget. Természetesen az inasságon kezdi. Egy esztendő elég az ilyen erős és intelligens embernek arra, hogy legénnyé legyen és megtanulja mindazt, amit tisztességes timárnak tudnia kell. Azt az egy esztendőt azonban kemény munkában fogja tölteni. Együtt fog élni és dolgozni a többi munkással. Lesz rá gondom, hogy a gyár semmiféle kiváltságban ne részesítse. Ha kibírja az esztendőt és ha akkor is szeretik még egymást Margittal, akkor önnek adom a leányomat és önre bízom a szitnyai bőrgyár vezetését. Módjában lesz, hogy a munkájával tartsa el a feleségét. Ha Margittal nem szeretik már egymást egy esztendő múlva: ön akkor is csak nyert az ajánlatommal. Az önhöz hasonló ember előtt csak két út áll: vagy főbelövi magát, vagy kimegy külföldre és megtanul dolgozni. Nem látom be, hogy miért nem tanulhatna meg dolgozni idehaza is. Most gondolkozzék az ajánlatomon. Ha elfogadhatatlannak találja, akkor mint jóbarátok válunk el, de ön nem fogja többet viszontlátni az én leányomat, mert Szmirnába viszem…

Kemény nem válaszolt mindjárt. Budapestig nem is beszélgettek többet, hanem elgondolkozva nézték az ablak alatt elperdülő szántóföldeket. A csinos és elegáns fiúnak, aki fehér keztyűvel a kezén és ugyanolyan színű gamásnival a lábán ült az elsőosztályu kocsiban, gondolataiban ugyancsak nagy ugrást kellett tennie, amíg beletalálhatta magát a timárinas szerepébe. Budapestig azonban megtette az ugrást.

– Elfogadom ajánlatát, – mondta szomorúan. – Magam is azt hiszem, ez az egyetlen mód, hogy még ember legyen belőlem…

– Magam is azt hiszem, – mondta Szitnyay, azalatt, hogy kezet nyújtott jövendőbeli vejének.

XXVI.

Szitnyay tudta, hogy Jordánné nyomasztó anyagi gondok közt él és azért Budapestre visszatérve, levelet írt, amelyben fölajánlotta neki segítségét. Irma azonban válaszra sem méltatta. Az özvegyasszonyt láthatólag nagyon nyugtalanította és elkeserítette volt férjének ujabb szereplése. Ő évek óta megállapodott magával abban, hogy Szitnyay léha és gonosz ember, – afféle alantos ember, mint Jordán mondani szokta, – akinek el kellett buknia. Jordán annak idején elhitette az asszonnyal, hogy megbecsülhetetlen szolgálatot tett neki, amikor kiszabadította György kezéből. Jordán emlékét ma is úgy tisztelte még, mint egy martirét, akit nem tudott megérteni és megbecsülni a kora. Meg volt róla győződve, hogy bekövetkezik még az idő, amikor a nemzet elégtételt fog adni emlékének. Hogy a meghalt államtitkár nem volt nagy ember, csupán nagyzoló egoista, azt gyakran hallotta, de mindannyiszor keserű megbotránkozással utasította vissza. Hogy ő maga is kötelességmulasztást követett el első urával szemben és hogy a második házasságába rideg önzése vitte bele, az is eszébe jutott olykor, de elhinni nem akarta. Mivel hűvös vérmérsékletű és ennélfogva tisztaéletű asszony volt, fölötte nagy tisztelettel is adózott önmagának. A női erényparvenü ismert felekezetéhez tartozott. Az ártatlanul szenvedő emberek keserű önérzete még fokozta önbecsülését és hajlandóvá tett arra, hogy csalhatatlannak tartsa magát. György ujabb feltünése zavarba ejtette. A győzelem, amelyet a szerinte alantas ember az élet fölött aratott, tulajdonképpen a Jordán emléke ellen intézett posthumus merénylet volt. Irma érthetetlennek és lealázónak találta Szitnyay sikerét, mint a gondviselésnek egy súlyos logikai botlását.

György nem volt túlságosan érzékeny ember és hamarosan megtalálta a módját, hogy megalkudjék Irma elveivel. Egy második levelet is küldött a Krisztinavárosba, de ezúttal már Jolán néni címére. A levélben arról értesítette a vénleányt, hogy egyik fővárosi bank havonta bizonyos összeget fog neki kifizetni. Három nap mulva értesítette is a pénzintézet, hogy Jolán néni pontosan fölvette és köszönettel nyugtázta a pénzt. Mivel a vénkisasszony házközösségben élt Irmával, Jordánné ilyenformán megszabadult anyagi gondjaitól, anélkül, hogy föl kellett volna áldoznia kipróbált elveit…

A következő napok egyikén Szitnyay leányával a Városligetben sétálva, megpillantotta az öreg Naszódyt, aki fiatal feleségével a Stefánia-úton kocsizott. Díszes, kissé parvenüs izléssel összeállított fogatban ültek. Az asszony nagyon feltünően volt öltöztetve, a fokhagymaszínűre festett hajától eltekintve azonban elég csinos nő volt. Az öreg a parókájával, amely ferdén állott ökölnyire fonnyadt madárfején, és a fiatalos szabásu angol ruhájával szinte ijesztő benyomást tett. Olyan volt, mint egy felöltöztetett, vigyorgó múmia.

Szitnyay megtudta Etelka nénitől, hogy Naszódy ma is sokat foglalkozik még szellemidézéssel. Amíg azonban annakelőtte nem hitt a titkos tudományokban és csakis első feleségének félrevezetésére táncoltatta az asztalt, addig újabban csalóból lelkes hívővé lett. A második felesége, aki a titokzatos kultusz avatott papnőjévé képezte ki magát, a szellemnek mondták tollba Naszódynak azt a végrendeletét is, amellyel kitagadta gyermekeit és minden vagyonát feleségére hagyta.

Egy hónapot töltött Budapesten Szitnyay, akkor ismét útra kelt Szmirna felé, hogy rendbe hozza dolgait Mingusz barátjával és hogy előkészítse végleges hazatérését. Üzleti dolgain kívül egy másnemű kötelessége is szólította Szmirnába: haza kellett hoznia a kis Zábel hamvait. Valamikor boldoggá tette a vakleányt azzal az igéretével, hogy gyermekévé fogadja és hogy magával viszi Magyarországra. A kis örmény leányt valami titokzatos, epesztő honvágy emésztette mindig Szitnyay szülőföldje után. Most be akarta váltani igéretét a halottal szemben. A szitnyai parkban fogja nyugalomra helyezni, az öreg hársfák alá; kis követ fog a sírja fölé állítani és a kőre rávéseti a nevet, amelyet a leány annyi gyönyörűséggel ismételgetett a halálos ágyán: Szitnyay Zábel.

Az volt a terve, hogy késő őszig a Levanteban marad, azután visszajön és átveszi Szitnyán a birtokot és a Veisz-féle bőrgyárat, amellyel nagyszabásu tervei voltak. Margitot és Etelka nénit magával akarta vinni. A leányát kellemes izgalomba ejtette az utazás gondolata. A remény, hogy édesapja kalauzolása mellett megismerheti Hellászt, Bizáncot és a Levante exotikus vidékeit, legyőzte a fájdalmat is, amelyet a Kemény Bélától való elválás gondolata okozott neki.

Etel néni három héttel ezelőtt még azt mondta, hogy szörnyet halna, ha tengerre kellene szállania, most azonban már annyira György befolyása alá került, hogy ellenkezés nélkül csomagolta holmiját. A vénkisasszony, aki alapjában véve kedves és szerény teremtés volt, nagyon jól érezte magát mostani helyzetében. Benne is, mint ahogy a legtöbb elkeseredett vénleányban, kielégítetlen anyai és gazdasszonyi ösztönök lappangtak. Most végre kielégíthette ösztöneit, kedve szerint szerethette Margitot és gondoskodhatott György apró szükségleteiről. Az élete így tartalmat és célt nyert.

Szitnyay kivánságára Margit az elutazása előtt meglátogatta édesanyját. A leány biztosra vette, hogy anyja nem fogja maga elé bocsátani és előlegezett elkeseredésében ezen már sírt is egy verset; a könnyei azonban kárba vesztek, mert Jordánné maga is látni óhajtotta Margitot. Kissé kimérten bánt ugyan vele, egyébként azonban nagyon szelid volt és inkább a megbántott, mint a haragos anya szerepét adta. Búcsúzáskor meg is csókolta, igaz, hogy csak a homlokán…

Utolsó látogatásuk az ujpesti bőrgyárban dolgozó Kemény Bélának szólt. Éppen munkában találták. Egy hosszú rúddal kavargatta a nagy kádat. A gyáros, aki maga kalauzolta Szitnyayt és aki valaha maga is így dolgozott az apja gyárában, azt mondta, hogy Kemény egyelőre jól beválik és hogy idővel derék timárlegény lehet belőle. A fiatal úr maga elszántan és jókedvvel haladt az úton, amelyet Szitnyay kijelölt neki. Az erős fizikai munka megkeményítette már a testét és a lelkét, amelyet kikezdett a hosszúévi semmittevés. Kezdett már letenni gavalléros önérzetéről is, amelynek nem igen tudta volna hasznát venni a gyárban, de szert tett az önérzetnek egy új és becses nemére: az erejében bízó és az élettel elszántan farkasszemet néző férfi önérzetére.

Amikor György búcsúzóra kezet fogott jövendő vejével, így szólt hozzá:

– Gyönge ember, aki csak azért él, hogy dolgozzék, de még gyöngébb, aki elpusztul, mert nem tud dolgozni. Az az igazi férfi, aki mindenre képes a maga idejében. Az idő most azt kivánja tőlünk, hogy dolgozzunk. Egy esztendő múlva a magunk gyárában leszünk. Abba se hagyjuk a munkát, amíg utódainknak vissza nem szereztük a régi Szitnyay- és Kemény-uradalmakat az utolsó szántóföldig. Mi leszünk az új honszerzők, akik nem vérrel, hanem verejtékkel szerzünk magunknak hazát.

Fiumén át vitte a leányát, hogy megmutassa neki a jóniai tengert, Hellászt és az Archipelágust. Ha visszatérnek az ősszel, majd megnézik együtt Konstantinápolyt is.