Part 14

A vonaton, amely a tenger felé röpítette őket, érdekes találkozása volt Györgynek. Az ebédlőkocsiba ment, hogy valami frissítő italt vigyen az asszonyainak, midőn a szeme megakadt egy különös páron. Az asszonyban tüstént megismerte Vivó Editet, az aranykígyót. Egy nagyon fiatal és fölötte ellenszenves arcu legényke társaságában ebédelt. Edit termete ma is pompás volt még, a haja aranykoronaként tündöklött a fején, a szeme pedig erős fényben tüzelt; arcán azonban sötét horpadások vonultak végig, mintha a szenvedély tüze perzselte volna meg vonásait. Olyan volt, mint egy márványszobor, amelyet kikezdett az időjárás. Ha szépnek nem is volt már nevezhető, azért fölötte érdekes és elegáns asszony volt.

Szitnyay összes régi barátai közül egyébként ő volt az egyetlen, aki tüstént fölismerte. Egy percig farkasszemet nézett vele, aztán fölkelt és halkan mondta:

– Szitnyay György?

– Az vagyok, kedves Edit!

Kezet fogtak és figyelmesen méregették egymást.

– Hallottam, hogy visszajött Magyarországba, – mondta az aranykígyó. – Azt is hallottam, hogy visszaszerezte a vagyonát. Mindent tudunk már! Hej, hogy irigylem magát, barátom! Nem a vagyonáért, hanem a küzdelemért, amelyet érte folytatott… Ez valami, amiért érdemes volt élnie!

A fiatalember, Edit utitársa, most hozzájuk lépett és fontoskodó hangon mondta:

– Kérem, Edit, mutasson be ennek az úrnak.

A művésznő azonban kurtán hátat fordított neki.

– Hagyjon békében! – mondta gorombán.

Az útitárs meghökkent és sértődött arccal vonult vissza, György pedig mosolyogva tudakozódott Edit hogyléte után.

Az aranykígyó arca ekkor csodálatosan elváltozott. Szinte megdermedt rajta a halálos szomorúság kifejezése. És váratlanul megint erőt vett rajta az a bizonyos őszinteségi görcs, amelyet György hajdan gyakran figyelt meg rajta. Ilyenkor a különös asszony keserü gyönyörüségét találta abban, hogy véres igazságokkal lealázza és elgyötörje önmagát.

– Nézzen rám barátom és tudni fog mindent. Vénülök, barátom, vénülök! Sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem. Én csak egy értékes dolgot találtam az életben: az ifjúságot. Az ifjúságom oda, vele elveszett mindenem.

– És a művészete? – kérdezte György.

– Az semmi! Ne is beszéljünk róla! Valaha én is bolondítottam magamat mindenféle üres jelszavakkal. De hamarosan megundorodtam tőlük. Én sohasem voltam művésznő. Az úgynevezett művészet nekem csak ürügy volt arra, hogy ragyogtassam az ifjúságomat. A szent tüzem elhamvadt, minek nekem most már az üres oltár? Olykor úgy érzem magam, mintha egy gonosz misztifikáció áldozata volnék…

Vigasztalhatatlan szomorúság csengett ki minden szavából. Ha elkomolyodott, a redők mélyebbek és merevebbek lettek arcán, ilyenkor tíz esztendővel öregebbnek látszott.

– Mondok magának valamit, barátom, – folytatta később halkabban. – A hozzám hasonló asszony addig él csak, amíg fiatal. Én holttest vagyok már. Ha a tükörbe nézek, nevetségesnek és förtelmesnek találom magamat. Nem tudok azonban megnyugodni, folyton keresem elmult ifjuságomat, mint a hazajáró lélek. Olykor látszólagos életre galvanizálnak. Elhitetik velem, hogy még szép vagyok. Emberek, akiket becsülök, nem vállalkoznak már erre. Megelégszem tehát olyanokkal, akiket megvetek. Most is éppen úton vagyok a fiatalság felé. Mily szánalmas ostobaság! Az ön megjelenése elég volt arra, hogy megint kiábránduljak magamból. Ezt a rüpőköt, aki velem utazik, Fiuméban el fogom kergetni…

Szitnyay kezet nyújtott az aranykígyónak.

– Isten áldja meg, Edit!

– Hogyan, már el akar hagyni? – kérdezte szinte ijedten az asszony.

– A leányom vár a szomszéd kocsiban.

– Leánya van? Igaz, hallottam róla! Meg akar vele ismertetni? Szeretném látni, hogy hasonlít-e önre…

Az arca most csupa gyöngédség, meghatottság és anyai jóindulat volt. György azonban egy kelletlen pillantást vetett Edit útitársa felé és az asszony rögtön megértette. Az arca lángvörös lett.

– Igaza van, – mondta, – hagyjuk ezt… De emlékszik arra, amit egyszer Abbáziában mondtam? Nagyon régen történt, de azért jól emlékszem rá, bár sok fontosabb dolgot elfelejtettem azóta… Azt mondtam: önből egyszer még férfi lesz, de akkor nem fog velem és a hozzám hasonlókkal egy asztalnál ülni… Örülök, hogy ez bekövetkezett!

Kis gondolkodás után még azt mondta:

– Úgy látszik, az én életem mégis áldozatává lett valami félreértésnek. Mindig kerestem benne valami becsesebb és maradandóbb elemet, de sohasem tudtam megtalálni. Pedig hogyan kerestem! Nem tudom, magam vagyok-e oka, hogy nem találtam, vagy mások…

Mielőtt György még válaszolhatott volna, az aranykígyó megszorította a kezét és a sarokban ülő gavallérjára ügyet sem vetve, elhagyta az ebédlőkocsit.

*

Hajnalodott.

A vonat fönnjárt már a Karszt legtetején. A gép szinte fájdalmasan zakatolt, amint erőlködve vonszolta maga után óriás terhét. A homályos fülkékben a hosszú úttól elbágyadt, fakó embercsoportok heverésztek és apatikusan vitették magukat a szédítő mélység fölött.

György halkan bekopogtatott a fülke ajtaján, ahol asszonyai az éjszakát töltötték. Azok már felöltöztek odabenn.

– Margit, a tenger!

A leány kilépett a folyosóra. Álmos volt és egy kissé szomorú, mivel nem tudott egész éjjel Kemény Béláról álmodni, pedig ez föltett szándéka volt. Most látta meg életében először a nagy vizet. A Quarnero napfényes tükrén parányi vitorlás hajók vonultak. Veglia és Cherso távoli hegyei gyöngyszínü párában fürödtek. A nagyszerü és bájos látvány olyan megragadó hatással volt reá, hogy összekulcsolta a két kezét, mintha imádkozni akarna, közbe könnyek közt mosolyogva tekintett édesapjára. Szitnyay megszorította a leánya kezét és maga is oly derült megnyugvással nézett le a tündöklő mélységbe, mintha a természet egy nagy és boldogító titkát tárta volna föl előtte.