Part 12

A vak leány fölemelte a két karját, de szólni nem tudott. György magához ölelte, könyeivel és csókjaival borította.

– Én vagyok, Zábel! A te barátod! Ne félj, most már nem lesz bajod! Magammal viszlek, jószagú selyembe öltöztetlek, sétálni fogsz velem a napfényen…

Zábel nem válaszolt, hanem reszketve bujt György karjába. Ez a gyermek most már másodízben volt tanúja az örmény tragédia egy-egy véres jelenetének.

Éjfél után a nizámok – alkalmasint felsőbb parancsra – megemberelték magukat és rendet csináltak az örmény városban. Az európai konzulok is partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kemer Gyádesszit. A gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy eltüntek a hajnali párában.

Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak. György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádeszi már akkor megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon.

Minguszné, egy szaporabeszédű, de igen jólelkü bécsi asszonyság, rögtön ápolás alá vette Zábelt, György pedig orvosért sietett. A beteg eszméleténél volt ugyan, de azért egész napon át halkan és egyhangúan nyöszörgött, a fogai egyre vacogtak, minden tagjában remegett. Ha György szólott hozzá, akkor egy-egy pillanatra földerült ugyan az arca, olykor suttogó hangon válaszolt is a hozzá intézett kérdésre, de aztán csakhamar összezavarodtak megint a gondolatai és ujból erőt vett rajta a rettenetes és reménytelen félelem.

Az orvos abban bizakodott, hogy az álom talán visszaadja neki nyugalmát, de Zábel nem tudott elaludni. Időközönként görccsé fokozódott a reszketése és hörgéssé a sóhajtozása. A vad rémületnek enyhülni nem akaró képe, a folyton meg-megújuló kétségbeesésnek hangja fölizgatta és megijesztette az egész szomszédságot. A kis Zábel úgy szenvedett, mintha az egész örmény nemzet nyomorúsága vergődne az ő ágyán. Estefelé úgy hangzott a sóhajtozása, mint a keleti sirató asszonyok szörnyű éneke. Szitnyay összezúzott szívvel ült az ágy mellett, kezét folyton a gyermek homlokán tartotta; Minguszné pedig keservesen zokogott a konyhában.

A beteg gyötrődése késő éjszakáig tartott. Éjfél után végre megszünt a hörgése. Nem is reszketett már.

Az olasz orvos, aki újból meglátogatta, azt mondta, hogy alszik és most már biztosra vette, hogy megmentheti az életét. György negyvennyolc óra óta nem pihent semmit és most már maga is mély álomba merült az ágy mellett álló széken.

Amikor fölébredt, piros hajnali fény szűrődött be az ablakon. Minguszné az ágy mellett állott és mosolyogva intett Szitnyaynak.

– Nézze milyen szép! Soha életemben nem láttam ilyen szép lányt!

György megdöbbenve és szinte áhítatosan szemlélte a vak leányt. Most vette csak észre, hogy Zábel nem gyermek többé. Tizenöt esztendős lehetett mindössze, de az arca és termete olyan fejlett volt, akár egy húszesztendős magyar nőé.

A legtökéletesebb női szépség volt, amelyet valaha látott. A termete klasszikusan nemes, mint egy antik Psyche-szobor. Az arca, amely halványsárga volt, mint a régi elefántcsont, szabályos, finommetszésű, telve szelid és megható bájjal.

György visszafojtott lélekzettel bámulta a szép csodát. Zábel most megmozdult. Fölemelte a kezét és egy kecses mozdulattal megtalálta Szitnyay jobbját. Az éjszaka hol török, hol örmény nyelven beszélt, de most magyarul szólalt meg.

– Mellettem vagy, uram?

– Melletted, Zábel.

– Én most nálad vagyok?

– Nálam vagy. Itt is maradsz.

– Örökre?

– Örökre.

– De ha visszamégy Magyarországba, mi lesz velem?

– Akkor magammal viszlek.

– És a leányod leszek?

– A leányom. Az emberek Szitnyay Zábelnek fognak nevezni.

Ez a név kimondhatatlanul tetszett a leánynak. Kétszer is ismételte, édes és büszke mosollyal az ajkán: Szitnyay Zábel.

Odavonta magához Györgyöt és a sűrű, fekete haja, amelyben aranyszálak is csillogtak, odaomlott a barátja vállára. Aztán fájdalmasan felsóhajtott és tagjain megint remegés futott át.

– Bajod van, Zábel?

– Semmi bajom! Minden _jóm!_ – válaszolt a leány.

És ezzel a rossz magyar kifejezéssel az ajkán, elájult.

A körülötte állók élesztgetni próbálták, de Zábel aléltsága nagyon mély volt. Minguszné később elszalasztotta urát az orvosért. Az orvos megvizsgálta a leányt, aztán halkan mondta:

– Meghalt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer azt igérte Zábelnek, hogy ki fogja menteni a Gyádessziből. Ezt az igéretét akkor váltotta csak be, amikor már későn volt. Néhány perccel a halála előtt azt igérte neki, hogy a leányává fogadja. Az utolsó igéretét hűségesen beváltotta György. Úgy siratta meg, úgy temette el, mintha édesleányát vesztette volna.

Zábel életében nagyon szerette a finom tapintásu, suhogó selymet. Most végre megkapta a sárga, nehéz selyemruhát, amelyet György olyan régóta igérgetett neki. És mivel a jó illatot is nagyon kedvelte, rózsaolajjal itatták teli a ruháját.

A városban híre ment a leány halálának és az örmény-negyedből csapatosan jöttek az emberek halottnézőbe. Zábel szépsége, amelyet a halál szinte tündöklővé tett, elragadta és meghatotta őket. Nemzeti vértanúként gyászolták a vakleányt és ravatala előtt térdepelve, úgy fohászkodtak hozzá, mint szentjükhöz. A váli azonban neszét vette a dolognak és mivel attól tartott, hogy a temetés újabb zavargásokra fog alkalmat adni, ráparancsolt Szitnyayra, hogy temettesse el éjfélkor és csendben. A nagyúr parancsának köszönhette a kis Zábel, hogy utolsó útját nem zavarta meg a tömeg kiváncsisága és tüntető kedve. Négy örmény szerzetes vitte a koporsóját, a magyar főkonzul kavaszai égő fáklyákkal kisérték. Amikor a kis menet elhaladt a temető óriás ciprusfái alatt, olyan különös és fantasztikus képet nyújtott, mintha egy száműzött királynőt temetnének.

György úgy érezte, hogy soha életében még nem nehezedett rajta olyan súllyal az Úr keze. Most, amikor már elvesztette, értette csak meg, hogy milyen kincset bírt a forrószívű és hallgatag ajku gyermek mérhetetlen odaadásában.

XXIII.

Mióta Zábelt eltemette, György nagyon meggyűlölte a Levantet. Most már egyéb vágya sem volt, mint hogy végleg visszatérjen a hazájába.

Júniusban néhány különös levelet kapott Margittól. A leánya láthatólag egészen belebolondult az ő Kemény Bélájába. E levelekben állandóan az édesanyjával polemizált, aki előtt egyébként sohasem merte kiejteni Kemény úr nevét. Az élethez és a boldogsághoz való természetes jogáról filozofált, amellett sűrűn emlegette azt a bizonyos padlásszobát, amelyet tündérpalotává változtathat két hű szív szerelme.

– Most már utaznom kell! – mondta György.

Egyelőre egy hónapig akart csupán odamaradni. A társa arra kérte, hogy menjen Konstantinápolyon át és számoljon le ottani szállítójukkal.

A gyorsgőzösön az a kellemes meglepetés érte Györgyöt, hogy Vitkovics lovagot találta a kapitányi hídon. A lovag valahogyan megint megengesztelte a Lloyd-társaság haragos szivét és most az Alexandria és Konstantinápoly között járó egyik gőzöst vezette. Az óceánra ugyan most sem eresztették még ki, de a kapitány a Lloyd igazgatójának határozott igéretét bírta, hogy a most épülő nagy óceánjárót, amely Trieszt és Sanghai között fog járni, neki adják. A kapitány egyébként jó kedvében volt. Jó kedvét néhány csinos angol miss okozta, akik megszállották a parancsnoki hidat. Az ő kedvükért talpig fehérbe öltözött Vitkovics és mulattatásukra fölhordatta a kajütjéből összes térképeit, a nagy messzelátóját, a fotografáló gépét és a felesége arcképét.

Reggel horgonyt vetettek az Aranyszarv torkolatában. Sztambul minaret- és kupola-erdejére ezüstös pára borult, Galata felől pedig nyüzsgő rajokban közeledtek a sárga kaikok. György elvégezte dolgát a szállítóval, aztán útra kelt a délben induló keleti gyorsvonattal Budapest felé.

Amikor este megebédelt a vonaton, az ebédlő-kocsi pincére rossz belga és svájci pénzre akarta fölváltani az ő török aranyát. Alkalmasint török effendinek nézte Györgyöt, aki piros fezt viselt a fején. György azonban pénz dolgában nem értette a tréfát és éles hangon rászólt a pincérre. Mialatt a szemébe nézett, egyszerre az a biztos meggyőződés kerekedett felül benne, hogy gyakran látta már a libériás ember fakó arcát. De hogy hol és mikor látta, arra sehogy sem tudott visszaemlékezni. A pincér magastermetü, nagyon sovány, őszhajú és fölötte ellenszenves arcu ember volt. Fesztelen, szinte gőgös tartással járt-kelt a vendégek között, ajkán pedig állandóan valami gúnyos, kicsinylő mosoly ült.

Másnap reggelinél megtudta, hogy ki a pincér. Szófiában egy magyar ember szállott a vonatra – a diplomáciai ügynökség egyik dragománja volt – a nevén szólította a pincért.

– Jó reggelt, Balázsovics!

Igen, ő volt. Balázsovics, a kártya-matador.

A budapesti kaszinó híres gavallérja, aki kétszeri kártyaosztás közben kifosztotta Szitnyayt mindenéből. Ő választotta el Szitnyayt a családjától, ő küldte hosszú számüzetésbe, ő kényszerítette rá a baromi munkára, amelyet gőzhajók kazánházának forró poklában, raktárakban és irószobákban végzett. De ő volt oka annak is, hogy a gerinc és akarat nélkül szükölködő emberből, a szenvedélyek és szeszélyek játékszeréből férfi lett.

Balázsovics nem ismerte meg Szitnyayt. György szinte égett a vágytól, hogy megtudja, miként züllött az egykor annyira irigyelt és rettegett matador pincérré?

A szófiai dragomán, aki megszimatolta Györgyben a magyar embert és hamarosan ismeretséget kötött vele, bőven kielégítette kíváncsiságát.

Balázsovics bukása egy nagy botránnyal kezdődött, amely körülbelül egy esztendővel azután, hogy tönkretette Szitnyayt, előadta magát a budapesti kaszinóban. Egy nagynevű és dúsgazdag mágnás, Hatfaludy gróf, aki maga sohasem kártyázott, de unalmában szívesen nézte mások játékát, egy este tíz tanú előtt csalónak nevezte a matadort. A gróf hirtelen fölkelt az asztal mellől, ahol Balázsovics adta a bankot és így szólt a játékosokhoz:

– Ne játszatok ezzel a gazemberrel, most láttam, hogy csal!

A játék természetesen félbeszakadt. Balázsovics kihívatta a grófot, de az kurtán kijelentette, hogy sipistákkal nem szokott verekedni. A becsületbíróság, amely nem talált semmiféle kézzelfogható bizonyítékot, kimondta ugyan, hogy Hatfaludy tartozik Balázsovicsnak elégtételt adni, az elégtételadásban azonban nem volt köszönet. A gróf, aki egyébként igen kemény és gőgös úr volt, kétszer lövetett magára, maga azonban nem élt a lövés jogával. A párbaj végén így szólt Balázsovics segédeihez:

– Mondják meg annak a fráternek, hogy minden kedden délután, amikor ráérő időm van, lövöldözhet rám, ahányszor akar, én azonban soha sem fogom arra méltatni, hogy fegyvert emeljek ellene.

Ebből persze ujabb lovagias bonyodalmak kezdődtek a gróf és Balázsovics szekundánsai között, a matador helyzete azonban a párbajtól kezdve tarthatatlanná lett. Hatfaludy gavalléros hírneve oly magas, társadalmi poziciója pedig oly erős alapon állott, hogy bizonyos fokig túltehette magát még a párbajszabályokon is. A kiméletlen és szívós megvetés, amelyet ő és barátai Balázsoviccsal és annak kevés jó emberével szemben kimutattak, semmivé tette a matadornak egyébként is mindig kétes és gyanús pozicióját.

Balázsovics, miután nem játszhatott többet a budapesti és a bécsi klubbokban, a Rivierára vonult, ahol megszokásból, vagy talán azért, mivel a vagyonát ki akarta kerekíteni bizonyos összegig, törzsvendégévé lett a montekarlói játékbanknak. Négy-öt esztendeig váltakozó szerencsével, de egyre növekedő szenvedéllyel viaskodott a nagy fosztogató géppel. Sok pénze és jó idegei voltak, a banknak azonban még több volt a pénze és még jobbak voltak az idegei; a gép végre is legyűrte az embert. Balázsovicsot tönkretette a nagyjátékosok rendes végzete. Egy nap a bank ötszázfrankos könyöradományával a zsebében hagyta el Montekarlót.

További sorsáról nem sokat tudott a dragomán, Szitnyay azonban egészben véve el tudta képzelni egyes megállóhelyeit annak a pályafutásnak, amely a Rivieráról a konstantinápoly-belgrádi vonat ebédlő-kocsijáig vezetett. Amikor György megfizette ebédjét, kétfranknyi borravalót adott Balázsovicsnak. Az mély meghajlással csúsztatta zsebébe a pénzt. Most sem ismerte meg Szitnyayt.

Késő éjjel Budapestre érkezett a vonat.

XXIV.

Félnapig járt-kelt már Budapest legnépesebb utcáin és egyetlen ismerősével sem találkozott. Pedig valamikor mindenki ismerte ebben a városban. Nemcsak az utcák képe, de még az emberek tipusa, modoruk, a város levegője és a Duna vize is mintha más lett volna tizenhat esztendő alatt. Egy idegen városban találta magát, amely elszomorította és mégis az ujság minden ingerével hatott rá.

Másnap délben elment a volt felesége lakására, amelynek címét Margit leveleiből ismerte. Jordánné ő méltósága valahol a budai Krisztinavárosban lakott, egy ujonnan épült bérház második emeletén. A nagy ház egyedül szomorkodott a gyepes telkek között, mintha elkóborolt volna a fővárosi házcsordától és nem találna többet vissza.

Egy mogorvaképű vén cseléd nyitott ajtót. Szitnyaynak egy pillantást kellett vetnie a cseléd vénkisasszonyosan fonnyadt és szigorú arcára, hogy megismerje benne Irma alattvalóját. A konyha is szinte bosszantóan tiszta volt; meglátszott rajta, hogy a főzés itt mellékes dolog, fő a súrolás.

Jordánné nem volt otthon, helyette az egyik Naszódy-leány, Etelka néni fogadta a vendéget. A vénkisasszony, aki egyébként csak igen keveset változott az évek folyamán, természetesen nem ismerte meg Szitnyayt. Amikor a vendég megnevezte magát, Etelka néni meglepett, haragos és fölötte gőgös arcot csinált. A Naszódy-leányok megszokták, hogy Szitnyayt mint a hímnemű gonoszság és züllöttség példaképét emlegessék és ha imádságaikban megemlékeztek róla, arra kérték a jó Istent, hogy ne engedje többet visszatérni ebben az életben.

– Hiszen éppen csak ez kellett nekünk még, – sóhajtott föl Etelka néni, miután némileg magához tért első meglepetésétől.

György elmosolyodott, mert megértette a vénkisasszony titkos gondolatát.

– Ne féljen tőlem, Etelka néni, nem kérek önöktől sem pénzt, sem egyebet. Szeretnék azonban Irmával beszélni, főleg pedig Margitot szeretném látni.

– Irma nincs itthon…

– És Margit?

György nagy csodálkozására a vénkisasszony egyszerre görcsös zokogásra fakadt.

– Óh, a szegény gyermek! – kiáltotta fuldokolva.

Szitnyay elhalványodott. Valami rettenetes, soha többé jóvá nem tehető szerencsétlenség sejtelme borzongatta meg.

Nagynehezen ki tudta venni a vénkisasszonyból, hogy Margittal valami különös és érthetetlen dolog történt. Aznap korán reggel, mielőtt még a cseléd fölkelt volna, eltávozott a lakásból és azóta nyoma veszett. Sem levelet, sem egyéb üzenetet nem hagyott hátra. Pedig máskor az utcára sem szokott egyedül menni. Jordánné most a rendőrségre ment, másik nővére pedig, Jolán néni találomra bejárta az utcákat: véletlenül megtalálhatná az elveszett gyermeket?

– Vitt magával valami ruhát? – kérdezte György.

– Magával vitte a kék zubbonyát és némi fehérneműt is vitt magával a szegény gyermek, – válaszolt Etelka néni, aki most már teljesen megfeledkezett a Györgyöt megillető megvetésről.

Szitnyay kissé elgondolkozott.

– Mondja csak, Etelka néni, hallotta ön már a Kemény Béla nevet?

Etelka néni könnyes szeme együgyü csodálkozással tekintett Szitnyayra.

– Nem hallottam még…

György kocsira ült és miután a bejelentő hivatalban megmondták neki, hogy Kemény Béla a Lónyay-utcában lakik, odahajtatott. A fiatal urat nem találta otthon. A Kemény kvártélyadó asszonya fogadta. Az asszonyság azt mondta, hogy a lakójának alighanem párbaja volt, mert reggeli ötkor már elment hazulról, pedig egyébkor rendesen délig szokott aludni. Szitnyay, aki tudott az ilyen emberek nyelvén is beszélni, azt mondta, hogy ő rokona Keménynek és pénzt hozott neki. Ezzel rögtön megnyerte a szobaasszony bizalmát és rokonszenvét. Az asszony bevezette Kemény szobájába és helyet ajánlott neki. Azt mondta, legjobb lesz, ha megvárja a lakót, három óra felé biztosan hazajön, mert nagyon várja a pénzeslevélhordót. Már tegnapra is várta a pénzét.

A szoba, amelyben Margit imádója lakott, meglehetősen szegény szállás volt. Bútorai kopottak, ablakai pedig egy patkányszagú kis mellékudvarra vezetnek. Az ócska ebédlő-asztal, amelyet Kemény íróasztal gyanánt használt, teli volt kéziratokkal. Az asztalon volt Margitnak két arcképe is, egyiken a sokat mondó fölirás volt olvasható: Bélának – Margit.

Az asszonyság, aki mindenképpen mulattatni akarta Szitnyayt, elmondta, hogy Kemény a jövő hónap elsejére fölmondta a lakását.

– Házasodni akar, – mondta nem minden gúny nélkül.

– Talán van is már új lakása? – kérdezte Szitnyay.

– Dehogy van! Nem tudná megfizetni az előleget, hiszen nekem is tartozik még két hónapi bérrel…

Az asszonyság egyébként nagyon szerette a lakóját. Azt mondta, hogy áldott jó ember, csak az a baja, hogy nagyon lusta. Nappal alszik, éjjel pedig kávéházban ül mindenféle írókkal. (A lakásadónő nem volt valami jó véleménnyel az írók felől.)

Ha egyebet nem, az önuralom és a türelem erényét nagy mértékben elsajátította Szitnyay. Ez most hasznára volt, mert délutáni négy óráig kellett várnia a hónapos szobában. Akkor megszólalt odakünn a csengetyü.

– Ez ő! – mondta az asszonyság.

Szitnyay maga nyitott neki ajtót. Egy délceg termetű, igen csinos és feltünő elegánciával öltözött fiatal úr lépett a szobába. Pompás szabásu redingotot, selyem nyakkendőt és fényesre kivasalt köcsögkalapot viselt. Fehérkeztyűs kezében divatos sétapálcát tartott. Szinte hihetetlennek látszott, hogy ez a mágnásos külsejü fiú ilyen nyomorúságos lyukban lakik.

– Szitnyay vagyok, a Margit édesapja, – mondta György.

Azután nyugodtan hozzátette: – Most vezessen kérem a leányomhoz!

A fiatal úr lekapta fejéről a kalapot, arca krétafehér lett. György azonban karonfogta és magával vonta.

– Ha valami fontos dolga volna is itthon, halassza el az én kedvemért, – tizenhat esztendő óta nem láttam a leányomat!

Odalenn beültette Keményt maga mellé a kocsiba.

– Nos, barátom, mondja meg a kocsisnak, hogy hová hajtson?

A fiatalember gépiesen megmondta az utcát és a számot.

– Tulajdonképpen mért szöktette meg Margitot? – kérdezte később György.

– Tisztességes szándékaim voltak! – erősködött Kemény. – Ma akartunk megesküdni, de nem lehetett, valami hiba van a Margit írásaival…

– És hová vitte a leányt?

– A nagynénémhez… Nagyon szegény, de tisztes özvegyasszony…

A kocsi megállott és Kemény fölvezette Györgyöt egy bérház harmadik emeletére. Az előszobán át a nappaliba értek, ott két nő ült az asztalnál: egy pápaszemes idős hölgy, aki nagy buzgalommal harisnyát kötött és egy kékzubbonyos fiatal leány, aki kávézott.

Szitnyay egy pillanatig farkasszemet nézett a leánnyal.

– Margit, én vagyok, – mondta halkan.

A leány lassan fölemelkedett, remegő kézzel simított végig homlokán, majd szó nélkül Szitnyay nyakába vetette magát. Aztán kitört belőle az öröm, természetesen sírás alakjában. Oly hosszan és görcsösen tartották egymást átölelve, mintha el sem akarnának többet válni az életben.

Kemény szomorúan és némi féltékenységgel nézte a családi jelenetet. A néni pedig, amikor megtudta, hogy az idegen úr Margit édesapja, egy rövid, de jelentős kijelentést tett. Azt mondta Szitnyaynak: Egy percig sem hagytam őket magukra! – Margit most ébredt csak tudatára a maga félszeg és különös helyzetének. Arca sápadt volt, szemei könnyeztek s kezeit összekulcsolta: úgy nézett az apjára.

– Beszéljünk most komolyan, – mondta Szitnyay. – Mit jelent ez a szöktetési komédia?

– Nem tudunk egymás nélkül élni! – szólt Kemény.

– Édesmamának pedig soha sem mernék erről szólni, – magyarázta Margit, – inkább meghalnék!

– Ti tehát meg akartok esküdni?

– Igen, papa. Tegnapelőtt ezt meg is írtam neked és kértem az áldásodat.

– Az áldással még ráérünk. Először azt szeretném tudni, hogy milyen terveitek voltak a jövőre nézve?

– Én dolgozni fogok Margitért! – mondta Kemény. – A legkeményebb munkától sem riadok vissza…

– Én is dolgozni akarok Béláért! – szólt a leány.

Szitnyay elhallgattatta Margitot és újból Keményt kezdte vallatni.

– Talált már valami foglalkozást?

– Fájdalom, nem. Budapesten oly nehéz foglalkozáshoz jutni!

– Én az ön helyében először állást szereztem volna, csak azután asszonyt!

– Abban bíztam, hogy Margit szerelme erőt fog nekem adni, hogy megküzdjek az élettel…

György most már eléggé tisztában volt a vőjelöltjével. Ez a fiú vagy nagyon ostoba, vagy nagyon szerelmes.

– Fogd a kalapodat és gyere velem! – mondta leányának.

– Hová?

– Az édesanyádhoz, aki most alkalmasint félig őrültje a félelemnek. Mindent el fogsz neki mondani és bocsánatot fogsz kérni tőle.

– Ha most a mamához kell mennem, akkor meghalok! – mondta mély meggyőződés hangján a leány.

– Nem fogsz meghalni. Ha adna is egypár nyaklevest, akkor sem követne el rajtad nagyobb méltatlanságot. Egyébként is csak egypár napig fogsz az édesanyád házánál maradni, aztán magammal viszlek.

Ez az igéret visszaadta Margitnak a bátorságát.

– Önhöz is volna szavam, – szólt György a fiatal úrhoz. – A becsületszavát fogja nekem adni, hogy mindaddig, amíg nem közlöm önnel végleges elhatározásomat, nem fog a tudtom nélkül Margittal sem beszélni, sem levelezni.

Kemény úr holmi magasabb erkölcsi kötelességeket emlegetett, Margit biztatására azonban mindent megigért Szitnyaynak, amit az tőle kívánt. György még azzal lepte meg Keményt, hogy estére meghívta magához a fogadóba, aztán hazavitte Margitot az édesanyjának.

Jordánné otthon volt, a kereveten feküdt és hideg borogatást rakatott a fejére. A nagy izgalom beteggé tette. Amikor György belépett hozzá, már tudta az asszony, hogy kivel van dolga. Etelka néni már előkészítette a látogatásra. Az özvegy Györgyre tekintett, majd Margitra, végül így kiáltott föl:

– Tehát ön rabolta el a leányomat?

– Ellenkezőleg, én vagyok az, aki visszaadja önnek a leányát, – válaszolt György.

Margit odaállott az édesanyja elé és lesütött szemmel, szepegve, mintha valami leckét mondana, bevallotta neki nagy meggondolatlanságát. Az édesanyja szédülő fővel és a kezeit összekulcsolva hallgatta meg a gyónását. Szitnyay azalatt érdeklődéssel, de minden különösebb fölindulás nélkül szemlélte egykori hitvesét. Tizenhat esztendő alatt nagyon megváltozott Irma. Most is tiszta, határozott vonásai voltak, de az idő kidomborította arcán a gőg kifejezést, hajdani szőke szépségének pedig alig maradt már nyoma. Inkább vénkisasszonynak nézhette volna az ember, mint asszonynak.

Margit azzal szakította meg töredelmes vallomását, hogy egyszerre az édesanyja nyakába akart borulni, Jordánné azonban eltaszította magától a leányt.

– Gyalázatot hoztál a fejemre, – mondta, – e perctől fogva nem vagy többé az én gyermekem. Tehetsz amit akarsz, én nem ismerlek többé.

E szavak után Györgyhöz fordult.

– És mit akar ön?

– Egyelőre csak annyit, hogy magammal fogom vinni a leányomat. Remélem, nincs ellene kifogása?

Jordánné megvetéssel mérte végig volt urát.

– A gyermek méltó az apjához! – mondta.

György a szomszéd szobába vezette a zokogó Margitot, aztán betette az ajtót és visszatért Irmához.

– Ön meg akart engem bántani, – mondta nyugodt mosollyal, – de figyelmeztetem, hogy igyekezete kárba vész. Én két esztendeig voltam fűtő egy adriai gőzösön, azalatt megkérgesedett a tenyerem és megkeményedett a lelkem is kissé. Amit ön nekem a családi becsületről, a jó hírnévről és az illendőségről mondhat, az nincs rám semmi hatással. Én megtanultam, hogy az embereket a valódi értékük és nem a szavuk vagy a babonáik után itéljem meg…

Jordánné megvetően mérte végig Szitnyayt, az azonban halkan és minden indulat nélkül folytatta: