Part 11

Hogy Kupelián nem maradt közömbös konkurrense erőlködésével szemben, arról csakhamar meggyőződhetett György. Güszelhisszárba ment egyszer, hogy megnézze az ottani gubacstermést. A rossz utak miatt lóháton utazott. Kissé megkésett és amikor alkonyatkor a falu közelébe ért, az útszéli bokrok mögül puskalövés csattant és golyó süvöltött el a füle mellett. Egy pirossapkás embert látott aztán, aki hosszu fegyverrel a kezében szaladt a közeli erdő felé. Szerencsére egycsövű puskája volt, nem lőhetett másodszor. Mivel György tudta, hogy ezen a vidéken nincsenek ellenségei, biztosra vette, hogy Kupelián akart ilyen módon szabadulni tőle. Kevés gondolkozás után talált rá módot, hogy biztosítsa magát a merénylet megismétlése ellen. Az életbiztosításnak levantei módja nem éppen érdektelen. Egy nagyszakállú vidéki hodsa áll meg csacsijával a Kemer Gyádessziben Kupelián háza előtt. Ott nyeregből száll, tisztességtudóan leveti papucsát és odalép az örmény elé.

– Allah gyarapítsa éveidet, derék Kupelián!

– Mi jót hoztál, hodsa?

– Ujságot hozok, derék Kupelián. Tegnap hat beduin ember volt nálam. Éjfélkor jöttek és azt követelték tőlem, hogy hallgassam meg esküjüket. A koránra tették kezüket és esküdtek.

– És mi közöm nekem a beduinok esküjéhez?

– Neked esküdtek, uram. Ha az a magyar ember, aki meg szokta tőlünk venni a gubacsot, meghalna, akkor ők téged két héten belül megölnek. Erre esküdtek, azután egy birkát ajándékoztak nekem és azt mondták, hogy jőjjek el hozzád.

– Mi a nevük a gazembereknek?

– Nem tudom, uram, sok beduin jár most ezen a vidéken.

– És ha gutaütésben, vagy rossz betegségben pusztulna el a kötnivaló magyar, a beduinok akkor is állnak esküjüknek?

– Állnak bizony, uram, mert egy-egy arany fontot kaptak fejenkint, az pedig szép pénz. Azért jó lesz, ha imádkozol a magyar ember egészségéért, hogy magad is békében élhesd az időt, amelyet Allah kimért a számodra.

A hodsa minden jókat kívánt Kupeliánra, fölült megint a csacsijára és hamarosan eltünt abban az ezüstszínű porfelhőben, amelyet a tevekaravánok vertek föl az utcán.

Több merényletet nem követtek el Szitnyay ellen. Rákövetkező tavasszal egy kis láza lett: amikor Kupelián ezt meghallotta, nagyon megijedt és csak akkor nyugodott meg újból, amikor hírét vette György fölépülésének.

Volt valaki Szmirnában, akire akkoriban csak forró szánakozással tudott gondolni Szitnyay: a kis Zábel. Még aznap, amikor elfoglalta új lakását Mingusz házában, megjelent nála a vak leány. Két barátjával jött: egy csizmatisztító kis szerecsen fiúval és egy vörös kóbor kutyával. A kis fekete, akit György is ismert, évek óta a Kemer Gyádessziben folytatta szerény mesterségét és most kézenfogva hozta Zábelt. A vörös kutya Kupelián házának küszöbén szokott aludni és azért ragaszkodott a vak leányhoz, mivelhogy mindennap kapott tőle valami csontocskát.

Amikor György megpillantotta barátnőjét, fölkiáltott a fájdalomtól és a fölháborodástól. Zábel egész teste botütések nyomát mutatta és vékony ingecskéje több helyen hozzászáradt a véres sebekhez. Az örmény bánt vele olyan rútul. Kupelián ugyanis a jenibazári tevehajcsárokkal való kalandja után észrevette, hogy a távolléte alatt valaki fölkutatta a lakását. Könnyen észrevehette, mert György dühös sietségében mindent fölforgatott az emeleten. Mivel Zábel abban az időben egyedül volt odafenn, Kupelián vallatóra fogta. A zárkózott gyermek azonban inkább darabokra tépette volna magát, semhogy ajkára vegye Szitnyay nevét. Az örményt mértéktelenül felbőszítette fogadott leányának háládatlansága; eltörte rajta a botját, majd kikergette házából.

Zábel fájdalma és rémülete íziben elmúlt, amikor György azt mondta neki, hogy magánál tartja.

– Örökre? – kérdezte a leány.

– Örökre!

Tulajdonképpen ezt óhajtotta és remélte is a vak leány, de amikor most a György szájából hallotta, bájos arca valósággal sugárzott a boldogságtól.

Szitnyay azonban nem válthatta be igéretét. Zábel mindössze csak félnapig volt nála. Délben eljött érte Kupelián fekete cselédje, ezt ugyan kikergette György, de a török rendőrtiszttel, aki a váli irott parancsával a kezében követelte Zábel kiadatását, már nem végezhetett olyan kurtán. Ezt a parancsot az örmény érsek járta ki Kupeliánnak. Szitnyay fölkereste a főkonzult, de ő nem segíthetett rajta; az örményt végre is apai jogok illették meg Zábel fölött. A váli ő excellenciája egyébként felekezeti természetü ügynek minősítette az esetet. A keresztény felekezetek annyit veszekedtek Szmirnában és a török nagyúr annyiszor megadta már árát az ő közbelépésének, hogy ujabban mindig a papok szája íze szerint intézte az ilyen dolgokat. György fölkereste magát az örmény érseket is, a főpap azonban még arra sem méltatta a _frank_-ot, hogy szóba álljon vele.

Este felé a rendőrtiszt kezén fogta és elvezette a kis Zábelt. A leány lehajtott fejjel, halvány arccal tipegett a Kemer Gyádesszi felé. Vele ment két barátja is: a csizmatisztító és a kóbor kutya. Az utóbbi alkalmasint ennek a gyors visszavonulásnak köszönhette életét, mert a máltai utca kóbor kutyái reggel óta valósággal lázadásban voltak és előbb-utóbb bizonyára darabokra tépték volna a betolakodót.

Szitnyay maga az örmény székesegyházig kísérte kis barátnőjét. Közbe magyar nyelven vígasztalgatta:

– Ne félj, kis Zábel, ki foglak szabadítani a Gyádessziből. Egy percig se feledd, hogy barátod vagyok. Egyszer majd elviszlek magammal, azontúl mindig velem maradsz… Meglátod, milyen jó dolgunk lesz! Puha selyemruhába foglak öltöztetni és együtt fogunk sétálni a Marinán. S ha valaki kérdezni fogja, hogy ki vagy, azt fogom mondani, hogy a kis leányom vagy… Csak légy türelemmel!

Zábel nem tudott válaszolni a nagy meghatottságtól és Györgynek magának is összeszorította torkát a keserűség.

Ettől kezdve évekig nem látta kis barátnőjét. Zábel nem igen hagyta el Kupelián házát. A kis csizmatisztító, akinek Szitnyay olykor néhány piasztert ajándékozott, időközönként eljött a máltai utcába, hogy hírt hozzon a leányról. Sokat ő sem tudott azonban és amit tudott, abban sem telhetett öröme Györgynek. Zábel mezitláb, rongyokban ült otthon, Kupelián most már sajnálta tőle a ruhára való pénzt is és cselédszolgálatokat végeztetett vele a konyhában. Egyízben egy sárga selyemkendőt küldött neki György a fiúval. Nagyon megbánta meggondolatlanságát, amikor megtudta, hogy az örmény kegyetlenül megfizettette Zábellel a kendő árát. A szerecsen fiú jelentette neki, hogy Kupelián megint félholtra botozta a leányt és darabokra tépte a kendőjét. Egy ujjnyi rongyocskát a kendőből azonban mégis megmentett magának Zábel, azt a keblén viselte, hogy meg ne lássa a gazdája. Az örmény, akinek gubacskereskedését teljesen tönkretette György, valahogyan a fejébe vette, hogy Zábelnek része van az ő károsodásában, azért is gyűlölte annyira fogadott leányát.

XXI.

Négy esztendeje múlt, hogy Szitnyay György megvált Kupeliántól, tizenhat esztendeje, hogy elhagyta Budapestet. Ennyi idő alatt csak kevés hírt hallott hazulról. Ujabban ugyan megint járatott magyar ujságokat, üzleti levelezésben is állott a magyar főváros környékén lévő nagy bőrgyárakkal: rokonaival és hajdani barátaival azonban nem volt semmiféle összeköttetése. Nem is vágyódott utánuk. Tudta, hogy azok odahaza, ha ugyan még emlékeznek reá, őt halott, vagy legalább is züllött embernek tekintik. Ő maga, amióta más emberré lett, erős ellenszenvet, sőt bizonyos megvetést érzett a magyar társaság iránt, amely egykor oly kíméletlenül aknázta ki az ő gyöngeségét és oly szívtelenül buktatta el. A nagy távolságból még kicsinyebbnek látta azt a társaságot, mint amilyen az valóságban volt. Mindazok közül, akikkel valaha együtt élt, egy emberre sem emlékezett vissza, akire szeretettel vagy akárcsak rokonszenvvel is akart volna gondolni.

Egyszer reggel, amikor megnézte az írószoba falán függő naptárt, eszébe jutott, hogy elérte negyvenkettedik esztendejét. Ujabban nagyon leszokott mindenféle szentimentális hajlandóságáról, – ha ilyesmit észrevett magában, kegyetlen következetességgel kiüldözte a lelkéből, – az évforduló azonban mégis gondolkozóba ejtette. Ösztönszerűen a kis falitükörhöz lépett és megnézte magát. Tulajdonképpen még fiatalember volt. A lemondás és a szívós munka évei nem igen látszottak meg külsején, hacsak annyiban nem, hogy a karcsú termetű, selyembőrű szép fiúból barnaarcú, atléta férfiú lett. Amikor azonban fölvetette magában a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is a végső célja a lázas hajszának, amelyet esztendők óta a pénz után folytatott, kissé elszomorodott.

Nem mélyedhetett el a borús érzéseiben, mert látogatója érkezett, a jenibazári seik személyében. Az öreg előleget kért a jövő gubacstermésre és mivel nagyon megbízható volt, ahogy a mohamedánok általában, meg is kapta a pénzt. György fekete kávét és cigarettát is hozatott a seiknak.

– Hallottad, barátom, hogy mi történt Sztambulban? – kérdezte az öreg.

– Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.

A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli örményvárosban rendeztek.

– Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az utolsó örmény!

A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az egyébként oly nyugodt és méltóságos öreg félelmetes volt ebben a pillanatban. A szolga egy csomó európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a barátjával és magára hagyta.

A postacsomagban egy budapesti levél is volt. Női kéz írhatta a finom, divatos hosszú betűket. A levél így szólott:

„Drága, jó édesapám! Ma tudtam meg, hogy van édesapám. Anyám mondta, hogy Szmirnában élsz. Úgy mondja, hogy eddig a nevelésemre való tekintettel kellett ezt eltitkolnia előttem. Ma megkaptam tanítónői oklevelemet, nagyleánnyá lettem. Megtiltották, hogy írjak neked. Biztosan tudom azonban, hogy nem vétek kötelességeim ellen, ha megszegem a tilalmat. Kérlek, könyörgök, követelem: küldj nekem értesítést. Ird meg, hogyan élsz? Én tizenhétesztendős multam. Reménylem, hogy nemsokára kineveznek tanítónőnek egyik fővárosi iskolához. Akkor független leszek és szerethetlek. Bocsáss meg, hogy ilyen zavart levelet írok. Talán szégyelni fogod, hogy ostoba leányod van. Nem vagyok ostoba, kitüntetéssel tettem le a vizsgáimat, de amióta anya megmondta, hogy te élsz, azóta folyton sírok, pedig nagyon boldog vagyok. Nem írhatok többet, mert anya minden percben hazajöhet. Kérlek, válaszolj azonnal, hacsak egy sorral is. Nekem nem írhatsz, de mellékelem jóbarátnőm címét. A kezedet csókolja forrón szerető leányod: _Margit_.“

Mingusz úr, Szitnyay üzlettársa, belépett az írószobába és rémülten megállott György előtt.

– Az istenért, mi lelt téged, Szitnyay? Te sírsz?

– Levelet kaptam a leányomtól.

– Hát neked leányod van? Erről sohasem beszéltél.

A jólelkü bécsi maga is közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

György tüstént táviratot küldött a jóbarátnő címére.

„Leveled boldoggá tett. Szeretlek.“

Margit levelében, amelyet tízszer is elolvasott, főleg az kapta meg, amit nem írt meg a leánya, hanem amit a sorok közül olvasott ki. A leánya tilalom ellenére írhatott csak neki és idegen címre kérte a választ… Ó igen, ez rávallott Irmára, a kevély és tiszta asszonyra, aki oly nagyra volt elveivel és következetességével és aki alapjában véve oly kicsinyes és korlátolt vászoncseléd volt. Még jobban meglepte Györgyöt az a hír, hogy Margit tanítónőnek készül. Ebből azt következtette, hogy Irma családja tönkrement. Ez annál is inkább meglephette, mert tudta, hogy volt felesége az édesapjától örökölte fukarságát.

Következő levelével a leánya elküldte neki az arcképét. A kép után ítélve inkább rokonszenves, mint széparcú leány lehetett. Egészséges, tiszta arca azonban sugárzott a jóságtól és az okosságtól, egyébként pedig – Mingusz úr állítása szerint – meglepően hasonlított Györgyhöz.

Az áradozó és rajongó, a boldog levelek sűrű egymásutánban jöttek Budapestről Szmirnába. Mivel Margit pontosan és leányos bőbeszédüséggel válaszolt apja minden kérdésére, Szitnyay hamarosan megtudott mindent, ami érdekelhette.

Margit édesanyjának második házassága szomorú tragédia volt. Jordán államtitkár alig félesztendővel az esküvője után megőrült. Az elmezavar és különösen a nagyzási hóbort jelei már régóta mutatkoztak rajta, – erre persze akkor emlékeztek csak vissza ismerősei, amikor már bekövetkezett a katasztrófa. A felesége – és ez is rávallott Irmára! – évekig hűségesen gondozta a beteget. A házasélete valóságos mártirság volt. Néhány esztendő múlva, amikor bomladozó agya veszedelmes erőszakoskodásokra izgatta a beteget, gyógyító intézetbe kellett vinni, ahol aztán kis idő múlva a halál megváltotta szenvedéseitől. Ez volt vége a férfinak, aki az erőt erénynek nevezte és elvként vallotta, hogy a gyöngéknek el kell pusztulniok a magasabb világ-morál érdekében.

Azt is megtudta Margit leveleiből, hogy a volt felesége és a leánya tényleg szűk viszonyok között élnek. Az öreg Naszódyt ugyanis, Margit nagyapját, miután már vagy tíz esztendővel ezelőtt eltemette a feleségét, kopasz feje belevitte egy újabb házasságba. Egyik vidéki színpad rosszhírű és furfangos kis művésznője, aki alkalmasint ráúnt már a kalandos életre, talált rá módot, hogy beköttesse fejét a vén szatirral. Mivel a három Naszódy-leány elképzelhető fölháborodással fogadta a botrányos frigykötés hírét, az öreg úr, aki egészen feleségének befolyása alá került, megszakított a leányaival minden összeköttetést és megvonta tőlük az anyagi segítséget. Annyira rabja volt a fiatal feleségének, hogy az ő kedveért leküzdte még a fukarságát is, fogatot tartott neki, selyemben-csipkében járatta és azon törte a fejét, hogyan tagadhatná ki végleg a leányait, akiket egyébként sem szeretett soha. Az öreg a házasságban oly kicsivé, szárazzá és ráncossá töpörödött, akár egy gubacs. Leányának, Irmának, volt ugyan valami nyugdíja Jordán után, de mivel a két vénkisasszony-nővére is nála lakott, ugyancsak szegényesen élt.

Margitot láthatólag nagyon boldoggá tette az édesapjával folytatott titkos levelezése. Édesanyja elvből – ez az asszony mindent elvből tett! – szigorúan és ridegen bánt a leányával és a gyöngéd és bizalmas levelek, amelyeket most édesapjától kapott, egyszerre megoldották a forróvérű gyermek szívét és nyelvét. Bár állandóan édesanyjának és két nagynénjének felügyelete alatt állott, rettenetesen elhagyatottnak érezte magát, pedig ifjú lelke nagyon szomjazta a szeretetet. Titokban, éjjel írhatott csak és a levelek, amelyeket ismeretlen édesapjához intézett, tele voltak rajongó kifakadásokkal és fantasztikus túlzásokkal. Az arcképről, amelyet György neki küldött, azt látta, hogy édesapja daliás férfi és ez nagyon büszkévé tette. Kéretlenül is föltétlen engedelmességet fogadott neki és megígérte, hogy „soha nem fog előtte eltitkolni semmit“. A következő levelében mindjárt próbáját is adta őszinteségének, amikor meggyónt Györgynek olyan dolgokat is, amelyeket az édesanyjának sohasem mert volna bevallani.

Meggyónta, hogy szeret. Vonzalmának tárgya egy Kemény Béla nevű, bizonytalan foglalkozású fiatal úr, akinek édesapja valaha birtokos szomszédja volt Szitnyaynak és ugyancsak tönkre ment. Az ifjú újabban költői tehetséget fedezett föl magában és Margit benne látta a magyar irodalom hivatott újjáteremtőjét. El is küldte édesapjának Kemény egyik elbeszélését, amely valamelyik szépirodalmi lapban jelent meg. Szitnyay átfutotta és azokra a cikkekre gondolt, amelyeket ő maga írt, amikor az aranykígyó fölfedezte benne az irodalmi prófétát. Még a tárgyban is volt valami hasonlatosság: Kemény is a hanyatló nemesi osztályt siratta meg. Szitnyay hazugnak és ostobának találta vő-jelöltjének filozófiáját, amely tulajdonképpen a léhaságnak és élhetetlenségnek körülírásában merült ki.

A leánya leveleiből azt a meggyőződést merítette, hogy Margit végtelenül kedves, föltünően elmés, de amellett fegyelmezetlen lelkű és hebehurgya gyermek. Irma asszony láthatólag sok mindenhez értett, csak éppen a gyermekneveléshez nem. Szigorú elveivel és rendszerével éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart és tizenhét esztendei együttlét után is kevésbbé ismerte gyermekét, mint ismerte Szitnyay, miután mindössze féltucat levelet váltott vele. Szitnyay úgy vélekedett, hogy sürgős, talán nagyon is sürgős szükség volna arra, hogy a leányka sorsába belenyúljon egy gyöngéd és erős kéz.

Ekkor fogamzott meg benne az elhatározás, hogy visszatér a hazájába. Eddig még nem igen foglalkoztatta a hazatérés gondolata, – kerülte, ahogy az ember kerülni szokta végzetes súlyú és megrázó következményekkel járó gondolatokat, – de most már Magyarország felé vonzotta nemcsak a szíve, hanem a kötelessége is. Egyelőre csak rövidebb látogatást akart tenni, de azért foglalkozni kezdett a végleges visszatelepedés tervével is. Az üzletben lévő vagyona most körülbelül háromszázezer forintra rúgott és Mingusz barátja, akivel bizalmasan közölte tervét, hajlandónak és képesnek látszott arra, hogy magához váltsa a társa részét.

XXII.

Egy váratlan esemény arra kényszerítette Györgyöt, hogy jóidőre elhalassza magyarországi útját.

Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetü híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.

Egy este – Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott – egy örmény boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok nagy csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják be a kasszabai pályaudvar tájékát.

György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját, csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.

Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre, amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe, akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaik az örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb fosztogatója volt.

A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek mindenkit, aki a közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták förtelmes munkájukat. Györgyöt sem bocsátották be az utcába. Jó ideig ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két veszett farkascsorda marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán túl, egy agyonvert ember feküdt…

Szitnyay szíve vérzett a tehetetlen haragtól és a félelemtől. Biztosra vette, hogy a kis Zábel, ha ugyan még életben van, most az ő nevét kiáltozza. Hiszen jól tudta, hogy ő mindene a gyermeknek; ura, apja, istene. És egyszerre rettenetes szégyent és megbánást érzett, hogy oly régóta nem törődött a gyermekkel. Pedig megígérte neki, hogy kiszabadítja a Gyádessziből!

A pályaudvar mellett van egy keskeny sikátor, amely a Melesz partján lévő kertek felé vezet. A sikátor párhuzamosan halad a Kemer Gyádesszivel, onnan eljuthatna Kupelián udvarára.

A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben megbotlott egy ember holttestében: visszanézett: a halottnak nem volt feje. Aztán rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tiz ember ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták. Fehérburnuszos legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.

Az egyik legény most észrevette Györgyöt és feléje rohant.

– Jöszte, kutya! – ordította.

György a revolverét szegezte támadója mellének.

– Vissza, én nem vagyok örmény!

A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a pisztoly elől.

– Kutya frank vagy! – ordította.

Egy másik legény azonban közbe vetette magát.

– Vissza, cudar, – kiáltotta a társára, – hiszen ez a mi magyar barátunk!

A jenibazári legények voltak. A seikjuk ugyan nem volt velük, de György most már megnyugodott, tudta, hogy ez a vad és vérszomjas fajzat utolsó lehelletéig tartja a barátságot. A legények nagy örömmel nekiestek Györgynek, nevettek, kiáltoztak és magyarázgattak valamit, de mivel valamennyien egyszerre beszéltek, semmit sem lehetett megérteni. Egy vakolatlan kőfal alatt állottak; György megismerte Kupelián udvarának hátulsó falát. Amikor a beduinok megértették, hogy a barátjuk át akar mászni a magas falon, az egyik a két karjába kapta és fölemelte, mint a gyermeket, a másik pedig rádobta burnuszát a fal ormára, hogy György meg ne sértse magát a befalazott üvegcserepeken. Most ott állott Kupelián udvarán. A nagy telek üres volt. A háztető lobogó lánggal égett. Az udvaron összetört butorok és edények feküdtek. A fosztogatók, akik itt jártak, mindent kidobáltak az ablakon, amit nem tudtak magukkal vinni. György az emeleti lépcsőhöz indult, de forró füstfelhő csapódott az arcába; a falépcső már égett.

– Zábel! Zábel! – kiáltotta kétségbeesetten.

Senki sem válaszolt. Csak a tűz pattogott és dübörgött, a nagy messziségből pedig lövöldözés és ordítás hallatszott. Körüljárta a házat és sorra nézte az emeleti ablakokat. Mindegyikből lángnyelv csapott feléje.

Most meg a földszinti írószoba ajtaja előtt állott. A szoba üres volt. A fosztogatók onnan is kidobáltak és elvittek mindent. A nagy vasszekrény feldöntve feküdt a szoba közepén. A szekrény ajtaja nyitva volt, a kulcsa ott volt a zárban. György ebből azt következtette, hogy Kupeliánnak nem sikerült megmenekülnie. A rablók tőle kapták a kulcsot, talán szörnyü kinzások árán.

Tovább ment és a borospince ajtajához ért. A vaspántos ajtó szárnya kifordult a sarkából: baltával feszíthették föl. György visszament az irodába, ott talált egy gyertyát, azt meggyújtotta és lement a pincébe. Azalatt hogy a hordók közt járt, belépett valami fekete, ragadós folyadékba… Vér volt. Két hordó között egy emberi holttest feküdt, az eresztette magából a vért. György odavilágított és megismerte Kupelián sárga kaftánját.

Leküzdötte iszonyatát és nagy erőlködéssel kiemelte volt gazdáját a hordók közül. Egy pillantás, amelyet az örmény testén tátongó sebekre vetett, meggyőzte róla, hogy itt szó sem lehet már segítségről. Húsz éles jattagán járta által a testét.

György tovább kutatott. A pince végében volt egy kis rekesz, ahol Kupelián a nemes borait őrizte. Az ajtó nyitva volt. Amikor bevilágított, halk sóhajtás ütötte meg a fülét. Egyik zúgban ott kuporodott az, akit keresett, némán és mozdulatlanul.

– Zábel! Kis Zábel!