Part 10

Következő vasárnapon György korán reggel kaikra szállt és messzire kievezett az öbölbe, hogy fogadja a Carulit. Délig kellett cirkálnia a napfényes víztükrön, míg végre nyugaton füstfelhő jelezte a gőzös érkezését.

Vitkovics állott az egykor ezüstszürkére festett, de az Oceán hullámaitól most már sárgafoltos hajó ütött-kopott parancsnoki hídján. Szitnyay fölkapaszkodott a leeresztett létrán. Az örmény vacogó fogakkal ült a kazán mellett; bár nyári meleg volt, mégis bundába burkolódzott, arcát pedig citromsárgára festette a malária. A kapitány nevetve ölelte meg Szitnyayt.

– Az afrikai emberevők tiszteltetik a kazánfűtő urat, – kiáltotta, – és százezer aranyforintot küldenek emlékül…

György az összeg hallatára valami kellemes szédülést érzett. A Vöröstengerről érkező gőzhajó visszahozta neki szabadságát és önérzetét, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt elvesztett egy budapesti kaszinó kártyaszobájában. A százezer aranyforint volt a varázsige, amely föloldotta a rajta nyugvó átkot és megint visszaadta neki emberi alakját…

XVIII.

A társak még aznap leszámoltak. A tiszta nyereségből kilencvenhatezer aranyforint jutott Szitnyaynak. A tőkéjével együtt közel százötvenezret adtak ki neki, ebből azonban húszezret vissza kellett fizetnie a banknak, amely Kupelián jótállása mellett hitelezett neki. Mivel Vitkovics és az örmény Zanzibártól idáig egyebet sem tettek, mint számolgattak, a nekijáró összeget angol bankjegyekben mindjárt ki is fizethették Györgynek.

– Örülök, hogy megszabadulhatok ettől a gondtól, – mondta Kupelián, amikor a vastag papircsomót átadta üzletvezetőjének.

Az örmény azután ágyba feküdt; azt mondta, hogy kutyául érzi magát.

– Maga pedig velem fog jönni az Eldorádóba, – mondta Györgynek a kapitány, – eleget unatkoztam a Vöröstengeren az ön kedvéért, most mulasson egyszer az én kedvemért.

Ezt a kérését nem igen lehetett megtagadni. Szitnyay a bankjegycsomóját a Wertheim-szekrénybe zárta, amelyben az üzlet kézi pénztárát őrizte.

Hajnalig voltak az Eldorádóban. Füstös, igazi levantei izléstelenséggel és olcsó fényűzéssel berendezett dalcsarnok az, Európából kivénült énekesnők és táncosnők találkozóhelye. Vitkovics rengeteg mennyiségü pezsgőt fizetett a hölgyeknek, virágot és édességet ajándékozott nekik, később összeveszett két német utazóval, közbe pedig elbeszélte Györgynek a Caruli expediciójának minden részletét.

– Adjon hálát Istennek, hogy Kupelián velem volt, – mondta többek közt, – mert nélküle félannyi nyereségünk sem volna. De köszönje meg azt is, hogy én Kupelián mellett voltam, mert ha nem vagyok ott, rettenetesen becsapja önt a leszámolásnál. Az örményt a malárián kívül az teszi beteggé, hogy annyi szép pénzt kellett fizetnie önnek…

Hajnalban a kapitány mindenáron el akart még menni a Maison dorée-ba, amely az Eldorádó versenytársa. Mivel azonban úgy találták, hogy a termek ott még füstösebbek, a hölgyek még vénebbek, Vitkovics pedig egyébként is eleget ivott már, György betuszkolta barátját egy kaikba és hazaküldte aludni a Carulira.

György, aki esztendők óta leszokott már az ilyen éjjeli mulatozásokról, valóságos martiriumot állott ki a korhely tengerész oldalán. Most boldogan sietett haza, hogy végre egyedül legyen a gondolataival, a terveivel.

Az irodán kellett átmennie, hogy a szobájába érjen. Amikor kinyitotta az ajtót, a szemben levő ablakot csörömpölve becsapta a szél. György ki akarta támasztani a szárnyát, ekkor a szeme megakadt egy arasznyi kerek lyukon az ablak üvegén. Gyémánttal vághatta ki valaki… Ösztönszerűen a vasszekrényre nézett és szivében megfagyott a vér, amint tárva-nyitva látta a Wertheim ajtaját… A szekrény üres volt. Meglopták!

A feje szédült, a térdei pedig úgy elkezdtek remegni, hogy le kellett ülnie. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta… Nem álom, hanem rettenetes valóság… Meglopták! Tizenkét évi munkájának minden eredménye oda. A függetlensége, a szabadsága örökre oda. Örökre, mert tisztán érezte, hogy újból már nem kezdheti az életet. Megsemmisülten bámult maga elé.

Később gépiesen fölkelt és bement a hálószobájába. Ott minden rendben volt, a töltött revolvere ott függött megvetett ágya fölött. Kezébe vette a fegyvert és belenézett a csövébe… Valami forró vágy szállotta meg, hogy rövidesen megszabadítsa magát minden további bajtól és gondtól. De azután egyszerre csodálatos közvetlenséggel eszébe jutott az éjszaka, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt a fiumei úton töltött. És megint erőt vett rajta akkori lelkiállapota, amikor egy lángoló elhatározás acéllá keményítette akaraterejét.

– Akarom! – hörögte most megint összeharapott fogai közül. – Meglássuk, ki fárad bele előbb: a sors vagy én!

Hideg vízzel megmosakodott, azután gondolkozni kezdett azon, hogy mihez fogjon. Először is tisztába akart jönni nagy szerencsétlenségének külső részleteivel.

Megvizsgálta a pénzesszekrényt. A zár körül össze volt karmolva a barna máz. A betörő tehát valami hegyes acéleszközzel dolgozhatott. György aztán elővette kulcsát és betette a zárba; meglepetésére úgy tapasztalta, hogy az símán zárja és nyitja a szekrényt. A zár tehát sértetlen! Hogyan tudta tehát mégis kinyitni a rabló? Álkulccsal? Elgondolkozva lépett az ablakhoz. Az üvegen levő lyuk akkora volt, hogy egy férfi kényelmesen belenyulhatott rajta és kinyithatta belülről az ablakot. A gazember kétségkívül azért vágta meg az üveget, mert nem merte betörni, nehogy csörömpöléssel fölébressze a háziakat. Ez régi fogásuk a betörőknek. Mialatt az ablakot tovább nézegette, különös dolgot vett észre. A tolvaj, amikor kivágta az ablakot, gyémánt szerszámával több ívet is karmolt az üvegbe. A karmolások azonban belül voltak az üvegtáblán. Aki az ablakot kivágta, annak benn kellett állnia a szobában. De ha már a szobában volt, akkor minek vágta meg az ablakot? Ennek csak egy célja lehetett: hamis nyomra akarta vezetni a vizsgálatot, úgy tüntetve föl a dolgot, mintha az utca felől jött volna… Szitnyay megnézte a szobaajtó zárját, az sértetlen volt. A gazember tehát kulccsal jött be. Minél tovább nézte György a pénzesszekrény kulcslyuka körül levő felületes karmolásokat, annál jobban meggyőződött, hogy ezeknek sem volt semmi céljuk, hacsak az nem, hogy őt tévútra vezessék…

Egy rettenetes gondolat cikázott át agyán: a tettes Kupelián! Amint eszébe jutott, már meg is esküdött volna rá. Hiszen jól ismerte gazdájának brutális önzését és lelketlenségét. Százötvenezer forintért mindenre képes ez az ember, talán az apagyilkosságra is. Minél tovább gondolkozott a dolgon, annál erősebb lett benne a meggyőződés, hogy a rabló csakis az örmény lehet. Kupelián tudta, hogy György a házon kívül tölti az éjszakát. Azt is tudta, hogy a kincs a kézipénztárban van, mert vasárnap érkeztek meg útjokról és ilyen napon az összes szmirnai bankok, ahol Szitnyay elhelyezhette volna pénzét, zárva vannak. A kancelláriába könnyen bejöhetett: a második ajtókulcs ott függött az emeleti folyosó falán, az öreg négerasszony kezeügyében, mivel a földszinten is az végezte a takarítást. De hogyan nyitotta ki a Wertheim-szekrényt? György erre a kérdésre is hamar megtalálta a választ. Minden vasszekrénnyel két kulcsot szoktak küldeni a gyárból. Az egyik kulcsot Kupelián már évekkel ezelőtt rábízta Györgyre, a másodikat bizonyosan magánál tartotta. Amint Szitnyay az ablakot nézte, arra a gyémánt-gyűrűre kellett gondolnia, amelyet gazdája állandóan a mutató ujján viselt… A kivitel minden részlete az ő naiv, szinte gyerekesen arcátlan gazságára vallott!

György rögtön tisztában volt vele, hogy sohasem kapná vissza tulajdonát, ha a rendőrséghez folyamodna. A följelentésével legfölebb csak gyanúba keverhetné Kupeliánt, de bizonyítani alig tudna valamit. Az örmény végre is előkelő és gazdag kereskedő volt, török állampolgár, aki jó barátságban élt a császári hatóságokkal. Ilyen körülmények közt a magyar főkonzulátus közbenjárása sem segíthetett volna sokat.

Mialatt Szitnyay még a gondolataival viaskodott, halkan megnyílt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a kis Zábel. Tegnap egész nap nem törődött vele a pártfogója és most eljött, hogy magyarul jóreggelt kívánjon neki.

– Ülj le kis Zábel és hallgass arra, amit mondok! – szólt György.

A kis leány boldogan telepedett a díványra.

– Mondd csak Zábel, járt ma már idegen ember a házban?

– Az emeleten senkisem járt.

– Elhagyta ma valaki a házat?

– Eddig még senki, uram.

György megkönnyebbülten sóhajtott föl. A pénz tehát még a házban van! Talán többet is megtudhatna a vak leánytól.

– Mondd, Zábel, hallottad az éjjel a gazda lépteit?

A leánynak, valamint a vakoknak általában, éles volt a hallása és könnyű az álma.

– Hallottam, – mondta kevés gondolkozás után.

– Gondolkozzál jól és beszélj el mindent, amit tudsz.

– Nagyon későn volt, te még nem voltál itthon és az asszony erősen hortyogott. Ekkor jött ki a szobájából a gazda. Mezítláb volt, lábujjhegyen járt, de azért mégis megismertem a lépését…

– Hová ment?

– Lejött a földszintre. Hallottam, amint a falépcső csikorgott a lába alatt.

– Sokáig volt idelenn?

– Nagyon sokáig.

– Amikor visszajött, mindjárt a szobájába ment?

– Oda. De sokáig nem aludt el. Ezt onnan tudom, mert sűrűn köhögött.

– A hálószobában?

– Más szobába nem járt…

– Köszönöm, Zábel. Most eredj föl, vonulj a kuckódba és ne szólj senkinek arról, amit velem beszéltél.

Zábel, aki engedelmes volt, mint egy jól betanított kis öleb, szó nélkül kiosont az ajtón és fölment az emeletre. György megint magára maradt a gondolataival.

– Vissza fogom szerezni a pénzemet! – mondta magában. – Ha kell, megölöm az örményt. Ha lenyelte a vagyonomat, kivágom a testéből…

Irtóztató gyűlöletet érzett a gazdag ember iránt, aki habozás nélkül elragadta tőle tizenkét évi munkájának minden gyümölcsét és aki lelkiismereti furdalások nélkül akarta semmivé tenni jövő életét. Megpróbálta, hogy beleélje magát az örmény eszejárásába és arra a meggyőződésre jutott, hogy Kupeliánnak most már az lesz az első dolga, hogy tőle megszabaduljon. Neki most mindenáron itt kell maradnia.

Tíz óra felé fölment a beteghez, hogy szokása szerint beszámoljon neki a napi eseményekkel. Kupelián ágyban feküdt. Arca sárga volt, feje kendővel volt bekötve. Nyöszörögve fogadta Györgyöt.

– Nagyon rosszul vagyok! – mondta.

Ha Szitnyay eddig még kételkedett volna gazdájának bűnös voltában, az első tekintettel, amelyet rávetett, tisztába jöhetett vele. Oly sunyi, ijedt szemmel nézett ki a turbánja alól, mintha attól félne, hogy György torkon ragadhatná.

– Mi ujság? – kérdezte kis szünet után az örmény.

– Semmi különös! – mondta nyugodtan Szitnyay. – Tegnap este feledékenységből nyitva hagytam az ablakomat és a szél betörte. El fogom küldeni az üvegeshez…

Kupelián kissé fölemelkedett az ágyában és meglepetten nézett üzletvezetőjére. György maga is csodálkozott, hogy annyira tud magán uralkodni.

Az örmény csakhamar visszanyerte hidegvérét.

– Nem felejtette el, hogy délután ki kell fizetnie a munkásokat? – kérdezte.

– Hogy is felejteném el? Már ki is készítettem az aprópénzt. Körülbelül kétezer frank jár nekik…

Kupelián most már szinte rémülten nézett Györgyre. Tisztában volt vele, hogy üzletvezetője el akarja előtte titkolni a rablást. Hogy mért, azt nem tudta megérteni és ez láthatólag nyugtalanította. Ez az ember háromszázezer franknál többet vesztett és mégis mosolyog…

Szitnyay most már tisztában volt a Kupelián tervével. Az örmény meg akarja várni a munkások kifizetését. Ha György nem tudja őket kifizetni, akkor botrányt csap, sikkasztással vádolja üzletvezetőjét és gyanusítottból vádló lesz.

Amikor György később lement a kancelláriába, már ott találta Vitkovics kapitányt, aki el akarta vinni barátját egy pohár kőbányai sörre Krémerhez. György természetesen nem fogadta el a meghívást. De aztán eszébe jutott, hogy a kapitány gavalléros könnyelműséggel hasznára lehetne.

– Nem adna nekem kölcsön kétezer forintot, – kérdezte.

Vitkovicsnak most minden zsebe tele volt pénzzel.

– Hogyne! Akár többet is! De minek kell önnek a pénz, milliomos úr?

– Egy kitünő üzlethez… Holnap megtud mindent.

A kapitány szó nélkül leolvasta Györgynek a pénzt. Ennyi volt a kézipénztár hiánya.

A délután folyamán Kupeliánnak látogatója érkezett a török rendőrfőnök személyében. A dolog nem volt gyanús; Kupelián bizalmas barátságban élt az összes rendőr- és vámtisztekkel és ez az ember más alkalommal is meg szokta látogatni. Félóra múlva az örmény fölhivatta magához Györgyöt. Most is ágyában feküdt, a főnök pedig egy csésze fekete kávé mellett ült és közömbös arccal szívta a cigarettáját.

Kupelián bocsánatot kért a töröktől, hogy előtte üzleti dolgokkal foglalkozik, aztán szigorú arccal fordult Szitnyay felé.

– Jobban érzem már magamat és holnap reggel magam akarom kifizetni a munkásokat. Legyen szíves és számoljon be nekem a kézipénztárral.

György szó nélkül lement a kancelláriába. Az udvarról láthatta, hogy a török utána néz az ablakból. Öt perc mulva már átadta gazdájának a pénzt. Kupelián sárga arca eltorzult a meglepetéstől, a török pedig alig észrevehető mosollyal tekintett az örményre.

A terv elég világos volt. Ha György nem tud beszámolni a pénzzel, akkor a véletlenül jelenlevő rendőrtiszt tüstént letartóztatja. Ha ki is tud menekülni ép bőrrel a bűnpörből, ami azonban éppen nem volt bizonyos, akkor a rendőrségi vizsgálat befejezése után eltoloncoltatja mint gyanús külföldit…

Szitnyay, amikor az örmény ágya előtt állott, néhány szál tengeri füvet vett észre a szőnyegen. Ez a semmiség most, amikor a veszedelem megélesítette minden érzékét, új irányba terelte gondolatait. Valószinű, hogy Kupelián ágyának szalmazsákjában tartja a pénzt. Azon a vidéken tengeri fűvel szokták megtölteni a szalmazsákot. Az a néhány szál akkor hullott a szőnyegre, amikor éjjeli kirándulása után kapkodó sietséggel az ágyba rejtette prédáját…

György semmit sem aludt rákövetkező éjszaka. Tudta, hogy Kupelián most már fél tőle és mivel mindenre képesnek tartotta, az éjszakát ruhájában, revolverrel a zsebében töltötte. Kupelián sem aludt az éjjel. Többször is lenézett a földszintre, hogy nem lát-e világosságot Szitnyay szobájában. Odalenn azonban mély sötétség uralkodott. Egyszer le is sompolygott a földszintre, revolverrel a kezében. Amikor azonban fülét odaszorította az udvarra vezető ajtóhoz, úgy rémlett neki, mintha egy kívülről hallgatódzó ember lélegzetét hallaná és ekkor félelmében felborzolódott a haja és visszasompolygott az ágyába. A két ellenfél szakadatlanul érezte egymást, gondolataik állandó csatában voltak, a keleti ház vékony falain keresztül meglesték egymás szívének izgatott dobogását is.

XIX.

Egész éjszaka azon törte a fejét Szitnyay, hogyan szerezhetné vissza elvesztett vagyonát és közbe fantasztikus és vad ötletek ejtették kisértésbe. Abban állapodott meg, hogy egy alkalmas pillanatban az örmény mellének szegezi fegyverét és úgy szorítja rá a zsákmány kiadására. Ha ellenkezik a rabló, akkor irgalmatlanul keresztül lövi. Nagy keserűségében úgy érezte, hogy nyugodt lelkiismerettel meg tudná ölni. Mire azonban kivirradt, a józan napfény elől szétfoszlottak veszedelmes gondolatai. Most más tervben állapodott meg. Tudta, hogy Kupelián a délelőtt folyamán maga fogja a granáriomban kifizetni a munkásokat. Ezt az időt arra akarta használni, hogy kikutassa a gazda hálószobáját, mert biztosra vette, hogy a kincseket ágyában őrzi.

Reggeli után Kupelián tényleg bundával a vállán és botjára támaszkodva lement a granáriomba, ahol egy aprópénzzel és irásokkal megrakott asztal előtt ülve, sorra maga elé szólította a napszámosokat, fuvarosokat és tevehajcsárokat. A fizető asztalt azonban úgy állította a granárium kapujába, hogy onnan szemmel tarthatta a ház emeletére vezető ajtót. Ez még megerősítette Györgyöt abban, hogy a pénz az emeleten van.

A kifizetésre várakozó emberek azalatt nagy csapatokban állottak az udvaron. Nagyobbrészt nifi bosnyákok voltak, akiket a Fényes Porta Bosznia elvesztése után telepített erre a vidékre. A tevehajcsárok közt volt azonban egy tucat jenibazári beduin is, ők nagyszakállú seikjuk körül csoportosulva, komor arccal cigarettáztak feketepupu, óriás nagyságu tevéik mellett. Ezeket a szilaj és szép legényeket, hogy teljes legyen a kisázsiai nyelvzavar, egypár esztendővel ezelőtt telepítette ide a szultán. Arábiai hazájukban emberemlékezet óta véres írtóháborút folytattak egyik szomszédos sátoralja ellen és mivel ujabban ellenük fordult a szerencse, attól lehetett tartani, hogy irmagjuk se marad, ha egészségesebb égalj alá nem viszik őket. A konstantinápolyi padisáhnak megesett rajtuk a szíve, mert ősapjuk állítólag Omár volt, ők maguk pedig rendületlen hívei voltak a szultánnak, amit csak kevés beduinról lehet elmondani. A sivatag fiainak meglehetős rossz hírük volt a vidéken, még a kurd és cserkesz telepesek is féltek tőlük. Szitnyay, aki gubacsvásárlás közben többízben is megfordult Jenibazár vidékén, kezdettől fogva nagy érdeklődéssel viselkedett a különös emberek iránt és apró ajándékok révén valami barátságféle is fejlődött közte és a seik közt. A nagyszakállu öreg mindig megtisztelte látogatásával Györgyöt, valahányszor Szmirnába jött és ilyenkor mindig ujból elbeszélte neki, hogy húsz esztendővel ezelőtt, amikor ő még Belad-al-Arab szent sivatagjain sátorozott, egyszer egy magyar basa élvezte a vendégszeretetét, aki paripákat jött vásárolni a magyarisztáni király számára.

György a seikkal beszélgetett, amikor egyik beduin fiú a dühtől eltorzult arccal lépett ki a granáriomból. Ő most kapta ki a bérét és mértéktelenül fölháborodott az örmény fukarságán, hogy lefogta pénzéből a falapát árát, amely véletlenül eltörött a fiú kezében. A beduinokon meglátszott, hogy a társukon esett méltatlanságot a törzs becsülete ellen intézett merényletnek hajlandók tekinteni. Szitnyaynak ekkor eszébe jutott, hogy hasznára fordíthatná az emberek ingerültségét.

– Itt van két ezüst medsidie, – mondta, – kaptok még hármat, ha megteszitek azt, amit mondok… Maradjatok utoljára a fizetésnél… Akkor követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de ügyeljetek arra, hogy meg ne fulladjon… Ha elvégeztétek dolgotokat, üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, mert hiszen ti a nagy padisah kedves gyermekei vagytok…

A durva tréfa nagyon is kedvükre való volt a jenibazári legényeknek. Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények átvették Györgytől a három medsidiét, Allah oltalmába ajánlották és seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart. Szitnyay bezárta utánuk a kaput, majd repülve fölsietett az emeletre. A fekete cseléd a halpiacon volt, a kis Zábel azonban megismerte a lépteit és elébe jött. Szitnyay ráparancsolt, hogy vonuljon a kuckójába és ne halljon semmit, azután nekiesett az örmény ágyának. Kiforgatta az ágyneműt, végigkutatta a szalmazsákot, pénzt azonban sehol sem talált. Kétségbeesésében most már a lakás többi részét kezdte tűvé tenni, ugyancsak eredmény nélkül. A zsákba kötött örmény azalatt félelmetes hangokat hallatott. György végre is kénytelen volt abbahagyni a keresést. Rendet csinált a lakásban, aztán lement a granáriomba. A zsák mellett, amelyben Kupelián kuporodott, ott feküdt a kaftánja és minden ruhája. A jenibazári legények, hogy tetézzék az embernyúzó gyalázatát, letéptek róla minden ruhát és pőrén dugták a zsákba.

Kioldotta a zsákot és Kupelián sárga arccal, mozdulatlanul feküdt előtte. Elájult vagy meghalt. György megrémült ettől a látványtól és segítségért akart sietni. Előbb azonban le kellett takarnia gazdáját. Amikor fölnyalábolta a ruhákat, egy fekete viaszosbőrbe takart csomag esett ki a kezéből. Amint megtapintotta és érezte, hogy papír van benne, az arca krétafehér lett… Kinyitotta: egy magyar ujságlapot látott. Ilyen ujságba csomagolta ő a pénzét, amikor a Wertheimba zárta. Az ujságban angol bankjegyek voltak. Az ő pénze! Még a papírlap is ott volt, amelyre az elszámolást írták…

Szitnyay zsebre tette a pénzt, aztán Kupelián után nézett. Az örmény eszméletlen volt, a szíve azonban gyöngén dobogott. Ennek megörült, most már nem akarta gazdájának halálát. Kisietett az udvarra, kinyitotta a kaput és segítségül hívta a szomszédokat. Időközben a szakácsné is megjött a piacról. György gondjaikra bizta az ájult embert, maga azt mondta, hogy a rendőrségre kell mennie, mivel itt láthatólag valami bűntett történt. Útközben betért az ottomán bankba, hogy letétbe helyezze a pénzét. Nem volt bátorsága, hogy magánál tartsa. A pénztár előtt megolvasta bankjegyeit: egyetlen piaszter sem hiányzott a vagyonából. A francia igazgató, aki tudott a Caruli expediciójáról, mosolyogva gratulált Györgynek a szép nyereséghez.

Amikor a rendőrtiszt és két rendőr kíséretében visszatért a Kemer Gyádesszibe, a gazda már visszanyerte eszméletét. Bár annyira gyönge volt, hogy alig tudott állni a lábán, mégis mindenáron a granáriomban akart maradni. Alkalmasint volt még valami halvány reménysége, hogy megtalálja a pénzt, amelyet a ruhájával együtt letéptek a testéről.

A rendőrtiszt fölvette a tényállást, persze törökösen: cigarettára gyújtott és végighallgatta Kupelián elbeszélését. Kihallgatta aztán Györgyöt is. Szitnyay azt mondta, hogy ő a karavánhíd felé sétált, amikor a beduinokat nagy sebbel-lobbal a temetők felé látta nyargalni. Később hazament és a granáriomban megtalálta alélt gazdáját. Többet nem tudott a dologról. Még csak annyira emlékezett, hogy a jenibazári seik reggel nagyon haragos volt, mert Kupelián lefogta egy fiú béréből az eltört lapát árát. A török most már mindent értett.

– Van jó dolgod, örmény, hogy kikezdesz a jenibazári beduinokkal?

György jól tudta, hogy a jenibazáriak minő arisztokratikus előjogokat élveznek a mohamedán hatóságok előtt és azért egy cseppet sem féltette barátait. A kihallgatás során az örmény egyszer sem említette, hogy meglopták és Szitnyay ebből megértette, hogy a gazdája őt gyanúsítja.

Délután az örmény ágyba feküdt és Szitnyay fölment hozzá és kurtán megmondta neki, hogy nem marad többet a házában. Meglepetésére Kupelián szelíd hangon kérlelni kezdte:

– Hát nem érzi jól magát nálam? Nem bántam úgy magával, mintha a fiam volna? Mit kezdjek most már magamban, én törődött vén ember? A gubacsüzletből már egészen kitanultam… Ha fizetésemelést akar, beszélhetünk arról is…

Képmutatásának naiv arcátlansága meggyőzte Györgyöt arról, hogy az örmény tervez ellene valamit. Szárazon mondta tehát:

– Ön furfangos ember, de azzal hibázik, hogy minden más embert ostobának tart. Önnek nincs annyi pénze, amennyivel itt tudna engem tartani még egy éjszakán át a házában. Hogy miért nem, azt ön éppen olyan jól tudja, mint tudom magam.

Kupelián nem tudott erre mit válaszolni; tehetetlen haraggal nézett csak Györgyre…

Szitnyay aztán elment a főkonzulhoz. Annak híven elmondott mindent, ami a Caruli visszaérkezte óta közte és gazdája között történt.

XX.

Kupelián régi konkurrense, az osztrák Mingusz, aki már évek óta meg akarta üzletének nyerni Szitnyayt, most ujból fölkereste. Az alkudozásoknak az lett eredményük, hogy György a cég társává lett és minden pénzét és munkaerejét bevitte az üzletbe. Mivel Kupeliánnál már évek óta ő vezette a levelezést az európai bőrgyárakkal és a lidiai falvakba is ő járt gubacs után, csakhamar hatalmasan föllendítette Mingusz üzletét. Rákövetkező ősszel még két új granáriumot kellett építenie, míg Kupelián házának nagy udvarát fölverte a gyep. A remény mellett, hogy hamarosan megduplázhatja tőkéjét, a bosszú is ösztökélte az örmény ellen.