Part 9

Damjanich, miután megsemmisítette a szerb sereget és elpusztította Alibunárt, nem tért vissza Versecre, hanem Torontálba vonult, hogy Kiss Ernő hadosztályával egyesüljön. Másnap esett meg a híres jarkováci éjjeli támadás, mikor az álmában meglepett vezér egy szál ingben pattant nyergeletlen lovára és félmeztelen legényei élén verte vissza az éj homályából előbukkant ellenséget.

A verseciek Tedeummal ülték meg az alibunári diadalt.

Mialatt Dániel kanonok könnyes szemmel és kissé mekegő hangon zengte a Seregek Urának dicsőségét, Graf Jani, aki a nemzetőrtisztekkel ott térdepelt az első padban, egyre csak Turányi Kamilla fanatizált szép Hungária-arcán legeltette szemét. A magas ablakon keresztül egy napsugár belévillant a templom homályába és gyöngéden körülremegte a leány alakját. Minden, ami az embert összekötheti Istenével, ebben a pillanatban ott ragyogott Kamilla arcán.

Graf Jani lelkébe ekkor egy elhatározás hullott bele, olyan váratlanul, mint egy arany meteor. Mise után meg fogja kérni a vicispán leányának kezét! Bolondság, igaz, de a világ most ugyis tótágast áll, a téli levegő teli van mámorral és tiszavirág-mohósággal, meglehet, hogy a nagy fölfordulás közepett éppen Jani ölébe hull a nagy kincs… Megörült az elhatározásának és meg is ijedt tőle. És rögtön kemény esküvéssel és becsületszóval hozzá kötötte magát.

A kanonok az oltárról beszédet intézett a nemzetőrökhöz. Szavaiban olyan fanatikus, mámoros szabadságvágy izzott, hogy a fölizgatott fiatalok mise után egy ágyú talpára ültették a főurat és ujjongó diadalmenetben tolták haza a plébániára.

Graf Jani azalatt hazakisérte Turányi Kamillát. Sápadt arccal lépkedett a kisasszony oldalán. Egypárszor már megköszörülte a torkát, de beszélni még sem mert.

– Valami bánata van önnek, hogy ilyen hallgatag? – kérdezte Kamilla.

– Egy komoly dolgot kell önnel közölnöm, nagysám.

A kisasszony egy megszeppent oldalpillantást vetett Grafra, majd gyorsan mondta:

– Előbb hadd közöljek én önnel egy komoly dolgot… Én ma este esküszöm… Ma este hitvese leszek Lippay főhadnagynak…

Mintha egyszerre száz hatfontosat sütöttek volna el Graf Jani füle mellett…

Lippay volt a huszárfőhadnagy, aki a hősiességével megállította az alibunári granicsárokat és megmentette Gergely őrnagy négy ágyúját. Ezekben a napokban a város visszhangzott az ifjú tiszt dicsőségétől.

– Hát szereti? – kérdezte Jani olyan siralmas hangon, hogy maga is megijedt tőle.

– Van magyar nő, akinek szíve nem fordulna a hősök hőse felé? – kérdezte viszont Kamilla, ég felé emelve rajongó szép szemét.

*

Lippay, aki svadronjával a pancsovai utat őrizte, csak későn este jött be a városba. A templom előtt nyeregből ugrott és mialatt a trombitás a lovát fogta, ő úgy, ahogyan volt, fülig porosan, borotválatlanul és tábori ruhában, örök hűséget esküdött a vicispán leányának.

Az egész násznép csak öt-hat ember volt. Ott állottak együtt a hideg, sötét templomban, néhány viaszgyertya szelíd fénye mellett és olyan komoly és megindult arcot csináltak, mintha nem is lakodalomról, hanem valami titokzatos és szomorú értelmü szertartásról volna szó.

Lippay főhadnagy egy negyed órával később, fél lábával már a kengyelben, megcsókolta ifjú hitvesét és galopban visszarepült megint a svadronjához. A nászéjszakáját künn töltötte a tarlókon, távoli tüzekre figyelve, amelyek fölvillantak a fagyos téli éjszakában. Reggel künn érte a parancs, hogy ő is siessen Torontálba és így egyelőre nem is látta viszont Kamillát.

Az ujdonsült Lippayné élete semmiben sem változott. Az ideje javát most is azzal töltötte, hogy tépést készített és nemzeti kokárdákat varrt. Olykor azonban egy-egy percre ölébe tette a munkáját, egy pillanatig maga elé bámult és ilyenkor valami édes mosoly csillant föl ajka szélén.

Hogy mikor és hogyan egyezett meg olyan gyorsan a főhadnaggyal, azt sohasem tudta meg Graf Jani. Lippay nem udvarolt Kamillának, valószínű azonban, hogy az alibunári csatában azért verekedett olyan csodálatos hősiességgel, mert tudta, hogy ezzel az attakjával Kamilla szívét hódítja meg.

A fiatal férj csak ujév után, január 4-ik napján került vissza Versecre.

Ezúttal nem a hetyke svadronja élén jött, hanem egy parasztszekér hozta, szalmaágyon, pokrócok alatt. A jobbik térde keresztül volt lőve. Vele együtt a világ legszomorúbb hadserege vonult be a városba, halálra fáradt, a rettenetes téli hidegben didergő, véres rongyokba burkolt, egymást vonszoló, megtört, szomorú férfiak tömege. Kiss Ernő megvert seregének romjai… Azelőtt való nap volt a pancsovai csata.

Kiss a császári hadseregben nevelkedett katona volt. Az elavult hadi szabályok ismeretét és felelősségének tudatát vasbékóként hurcolta magával. Benne semmi sem volt a forradalmi vezérek fantasztikus ötletességéből, rendületlen önbizalmából és könnyed merészségéből; az ifjú honvédhadsereg, amellyel Damjanichék csodákat tudtak művelni, az ő kezében szokatlan, nyers és megbizhatatlan fegyver volt. Kiss nem tudott győzni, ő _csak_ meghalni tudott.

A város halálos csendben, visszafojtott lélekzettel fogadta a bús vendégeket. A balszerencse rettenetes diadalmenete volt. Eddig vakítóan sütött a hadi szerencse napja, de most váratlanul fekete lett az égboltozat és a szemhatáron ijesztő veszedelmek villámlottak.

Turányi Kamilla pedig végre visszakapta ifjú hitvesét. Most azzal töltötte mézesheteit, hogy az ura rettenetes sebét kötözgette és hogy hideg borogatást rakott a sebláztól izzó homlokára.

XII.

Damjanich váratlanul visszajött Versecre.

Mint tábornok és mint a bánsági hadtest kommandánsa jött vissza. Némi csapatokat is hozott magával.

A svábok arca megint fölragyogott. Most már nem a ráctól, de a pokol légióitól sem félünk!

A tábornok azonban nem állott szóba senkivel a polgárok közül, hanem mogorván elzárkózott és napestig dolgozott vezérkari tisztjeivel.

Január 17-ik napján nemzetőrök járták be a német várost és idéző cédulákat adtak be a házakba. A városi tanács tagjait Villám őrnagy, a sváb nemzetőrség tisztjeit pedig Maderspach ezredes kérette magához sürgősen.

A fehértemplomi oroszlán már két hete a városban volt, de senki sem látta, mert betegen feküdt Fuchsék házában.

Húsz nemzetőrtiszt, köztük Graf Jani, csapatba verődve bekopogtatott Maderspach szállásán. Az ezredes ágyban feküdt. Amióta nem látták, csontvázzá aszott, a szeme pedig sötét tűzben égett, mint valami halálra sebesült ragadozó állaté.

– Jőjjenek közelebb, uraim, egészen közel, mert nem bírom már hanggal sem, – kezdte fáradt mosollyal.

A svábok szorosan körülvették ágyát és húsz aggódva figyelő szempár függött a beteg száján.

– Damjanich tábornok úr parancsából beszélek önökhöz… A tábornok úr úgy vélekedik, hogy önök szeretnek engem és hogy hisznek nekem.

– Akár a szentírásnak! – mormogta Mihajlovics százados, a többi pedig csendesen bólintott.

Maderspachot erős köhögési roham fogta el. Miután megint lélegzethez jutott, tompa hangon folytatta:

– Odafönn nagy dolgok történtek… Önök talán nem is tudják, hogy új, ifjú császár lépett a trónra? A magyarok dolga rosszra fordult. Windischgrätz herceg elfoglalta a fővárost, a magyar kormány Debrecenbe futott, az ország osztrák kézen… Csak Erdélyt védi még Bem tábornok.

– És Görgey? És Görgey hadserege? – kérdezte egyszerre tíz megrémült hang.

– Görgey hadseregének nyoma veszett… Belevette magát a behavazott északi hegyek közé és senki sem tudja, hogy mi lett belőle ebben a rettenetes téli időben… Ilyen körülmények között a kormány elhatározta, hogy összes csapatjait összevonja az alföldön. A Bánságot föladjuk. Holnapután hajnalban útra kelünk és egy szál magyar katona sem marad a Bánságban. Ez az, amit el kellett önöknek mondanom.

A húsz sváb arca egyszerre vérvörös lett, a következő szívverésre meg elfehéredett… Valami rettenetes súlyú veszedelem, amely eddig ott kóválygott a fejük fölött, most hirtelen lezuhant, sötétséget, pusztulást, halált borítva reájuk.

– Ez… ez lehetetlen! – hebegte valaki.

– Úgy van, ahogy mondom: föladjuk a Bánságot. Versecet és Fehértemplomot is… Vérző szívvel tesszük – Damjanich napok óta betege ennek a gondolatnak – de meg _kell_ tennünk! Az alföldön koncentráljuk minden erőnket, hogy leszámoljunk az osztrákkal… Ha győzünk, akkor visszajövünk megint. Ha nem győzünk, akkor úgyis minden mindegy.

– És mi lesz ezzel a szerencsétlen várossal? – kérdezte Mihajlovics.

– Ez az, amiről beszélnünk kell. Theodorovics tábornok húszezer emberrel közeledik Pancsova felől. Aznap, mikor Damjanich kivonul a temesvári úton, Theodorovics be fog vonulni a pancsovai vámon. Ha önök ellent akarnának állani, az nemcsak ostobaság, hanem bűn is volna, mert mérhetetlen nyomort zúdítanának népükre… Önök polgárokból lettek katonákká, szükséges, hogy most megint békés polgárokká legyenek. Damjanich tábornok, mielőtt elvonul innen, föl fogja oszlatni az önök nemzetőrségét. Ágyúikat és az összes fegyvereket, amiket Rukovinától kaptak, el fogja kobozni. A tábornok úr parancsa, hogy önök hódoló küldöttséget menesszenek Theodorovics elé… Megértették? Ha Damjanich tanácsolja, akkor bátran megtehetik! Theodorovics végre is császári tábornok és ha önök békés polgárokként járulnak eléje, akkor becsületbeli kötelessége, hogy megvédelmezze önöket a saját martalócai ellen is.

– Engem azonban föl fog köttetni, – mormogta az öreg Hoffer keserű mosollyal.

– Igen, tudom, vannak itt urak, akik erősen kompromittálták magukat. Őket Damjanich tábornok magával viszi a magyar táborba és míg ő kardot visel az oldalán, addig nem lesz bántódásuk. Holnap még ráérnek határozni és készülődni, holnapután reggel útra kelünk.

– Én megyek! – mondta Hoffer.

– Én is! – szólt Graf Jani.

– Én is! Én is!

Mihajlovics keményvágásu arcán egy könnycsepp szaladt végig.

– Ez hát a vége? – kérdezte halkan.

A beteg ezredes hirtelen felkönyökölt párnáin. A szeme ragyogott, meglepő erővel kezdett beszélni. Eddig úri német nyelven beszélt, de most a délvidéki svábok parasztdialektusán szólalt meg.

– Ez nem a vég, emberek, ez új dolgok kezdete. Véssétek az eszetekbe, a magatokéba és a gyereketekébe, amit most mondok, – mert utoljára szólok hozzátok. Eddig mint vendégek éltetek itt az ajándékföldön, de most vérrel fizettetek meg érte, akár ezer évvel ezelőtt a magyarok, most már elmondhatjátok: ez az ország a miénk, itthon vagyunk!

Nem tudott tovább beszélni. Rettenetes köhögési roham fogta el. Félig eszméletlenül esett vissza párnáiba.

A svábok pedig, a hideg svábok, egyszerre úgy érezték, mintha valami boldogító nagy dolog történt volna velük, forró ár csapott a hűvös vérükbe, könnyes szemmel vették körül a beteg ezredest, mindegyikük meg akarta érinteni a kezét.

Maderspach megtört szemmel feküdt ott.

– Menjetek, emberek, elég volt! – lihegte.

Másnap vastag hófelhők torlódtak össze az égboltozaton és délben is olyan sötétség volt, hogy gyertyákat kellett égetni a boltokban. Mogorva készülődés, szívszaggató búcsúzkodás mindenütt, mintha az egész város siralomházban ülne.

A nemzetőrség még egyszer, utóljára kivonult a templom elé és letette Rukavina adta fegyvereit Villám őrnagy előtt. Az ágyúikat és puskaporos szekereiket is elszedette tőlük Damjanich. A Mihajlovics-féle hatodik kompánia azonban, amely még a régi polgárőrségből alakult, megtarthatta a céllövő stucnikat.

A polgárok közül sokan végrendeletet írtak, majd bezárkóztak a házakba és titokzatos munkába fogtak. Vermeket ástak, titkos fülkéket vájtak, ahol elásták és befalazták pénzüket és értéktárgyaikat. Hiszen tudták, hogy Theodorovics seregében hatezer prédára éhes szerviánus marsíroz.

Az öreg Hoffer mester pincéjében is megnyílt egy lyuk, amely magába szívta a ház minden aranyát, ezüstjét, Kossuth-bankóját és az aranynál is kedvesebb fegyvereket. Délben az öreg úr, aki egyedül dolgozott a pincében, kőmüves-kanállal a kezében, porosan és meszesen megjelent az udvaron.

– Gyerekek, van még egy kis helyem, – ha valakinek valami eldugni valója van, csak ide vele!

Bábika könnyes szemmel odakínálta neki a porcellánfejü babáját, melyet három esztendővel ezelőtt kapott Bécsből. Ezt nagyon féltette a rácoktól. Az apja egy percig habozott, de aztán levitte a babát a pincébe. Minden kincs végre is annyit ér, amennyire a gazdája tartja és Bábinak egy milliót is megért a babája. Az öreg úr nagy művészettel úgy elfalazta, elkente és beporozta a fülkéjét, hogy szeme legyen annak a martalócnak, aki a nyomára akad.

Damjanich tábornok parancsára a polgármester és egypár városi főember már korán reggel kocsira kapaszkodott, hogy eléje menjen Theodorovics tábornoknak és bejelentse a város meghódolását. Damjanich semmiképpen nem akarta, hogy haszontalan vérontás legyen. A sváb urak azt hitték, hogy a szerb sereget Pancsován találják és igen meglepődtek, mikor az út felében, Károlyfalván, már szerezsánok fogták körül a kocsijukat. Theodorovics tábornok Alibunár romjai között várta őket. Szigorú és rosszkedvü volt; egy császári tábornok, aki rebellisekkel áll szóba, nem is lehet más.

– Tudomásul veszem, hogy Versec föltétlenül meghódol. A továbbiakat majd megtudják. De most nézzenek körül. Látják ezeket a romokat? Ez a renegát munkája volt és önök segítettek neki a munkájában. Nos, jegyezzék meg maguknak: ha Versecen egyetlenegy lövés esik az én bevonuló katonáimra, akkor holnap ilyen lesz az önök városa.

A verseciek szerettek volna mindjárt hazamenni, de ezt nem engedték meg nekik. Majd holnap a szerb sereggel. Alamuszi arccal ődöngtek tehát a szerb katonák közt, akik megvető és gyűlölködő pillantásokkal méregették őket.

Másnap reggel útra kelt Damjanich háromezer emberével. A tábornok maga vezette a visszavonulást. Az arca sárga volt, a szeme vérben forgott, gyilkos rosszkedvében volt, mint az oroszlán, akit elzavartak a prédája mellől. A környezete pisszenni sem mert és vágtató sietséggel teljesítette dübörgő hangon kiadott parancsait. Az is dühítette a vezért, hogy a fehértemplomi kompániák, amelyeknek még az éjjel egyesülniök kellett volna az ő seregével, még most sem érkeztek meg.

– Van egy okos ember a huszáraltisztek között? – kérdezte Damjanich.

A württembergek hamarosan eléje ugratták Jónás strázsamestert. A hatvan esztendős öreg, aki végig verekedte már fél Európát, szürke, száraz és kemény volt, mint a tölgyfadonga.

– Kend maga mellé vesz tíz huszárt az öregek közül. A fonógyárnál van egy korcsma, ott beülnek kendtek. Ki ne mozduljanak onnan, míg meg nem jönnek a fehértemplomiak. Ha megjönnek, kend elhozza őket utánam. Ha kell, a felhők hátán, ha kell, a föld alatt, de elhozza utánam. Két legényt pedig lóhalálába előre ugraszt, hogy jelentést tegyenek nekem. Megértett kend?

– Megértettem, vitéz generális úr!

Damjanich észrevette a városbírót, aki egy csapat elszontyolodott vén emberrel állott a gyalogjáró szélén.

– Jó egészséget kívánok, – szólt oda a tábornok. – És tiszteltetem a rácokat. Úgy mulassanak itt, hogy egyszer még mi is visszajövünk ide.

A trombiták megharsantak és Damjanich serege döngő léptekkel és csattogó patkókkal kivonult a városból. A svábok bús csapatokban, mint az ázott csókák, állottak a házaik előtt és elborult arccal bámultak a katonák után. Ezeknek a szuronyaival és ágyúival együtt Magyarország is kivonult innen.

A sereg nyomában vagy száz hintó gördült és szekér döcögött, telve olyan emberekkel, akik valami okból nem óhajtottak Theodorovics tábornok szemébe nézni. Elől a bújdosó vármegye, melynek négyes fogatán Turányi vicispán uram keleti flegmával szívta a pipáját. Egy másik kocsin Kamilla hozta a sebesült urát. Maderspach ezredes is ott volt a szomorú menetben, tétova tekintete egyre a borús égboltozatot vizsgálgatta, mintha a felhők közt kanyarodó utat keresné. Egypár nappal később, mikor Zsombolyára értek, a fehértemplomi hős már meg is találta az utat, amely kivezet a harcok és fájdalmak világából.

Az öreg Hoffer a családjával Szegedre készült futni. Ott egy komája lakik, annál megbújhatnak, míg a véres zivatar elvonult a Bánság fölött. Nelli nem ment a családdal. Hosszú könyörgés után megengedték neki, hogy a verseci apáca-kolostorban maradjon, ahová a jámbor szüzek befogadták a két kutyáját is.

Az öreg úr csak a feleségét meg a két nagyobbik leányát vitte magával, Hoffer Tónit, Bábikát és a kis Gyurit Graf Jani hívta meg a maga kocsijára.

A hosszú kocsisor lassan döcögött előre az úton. Mikor a menekülők már a nagy láp befagyott nádasai közé érkeztek, hirtelen megrekedtek az elől haladó hintók. A kocsik összetorlódtak, a fuvarosok pedig káromkodtak. Ott elől valami baj történt… Most egyszerre megzendült a nádas, vérfagyasztó diadalordítás hallatszott, mintha ezer kiéhezett farkas rohanná meg a juhnyájat. Hosszúpuskás, piros süveges, vadképü férfiak szaladtak a kocsik felé.

– Szerviánusok! – kiáltotta száz halálra rémült ember.

Egypár lövés dördült. Kemény öklök belekaptak a gyeplőkbe. Az asszonyok sikoltoztak, a gyerekek sírtak. A menekülő kocsik Knicsanin szerb seregének kezébe estek.

Theodorovics nem volt afféle szerb guerillavezér, hanem császári királyi tábornok, azért az osztrák haditudomány törvényei szerint és az összes óvatossági rendszabályok alkalmazásával óhajtotta megszállani az ellenséges várost. Egész éjszakán át keményen marsíroztatta katonáit, egyes csapatokat óriási kerülő utakra küldött, reggel pedig, mikor fölkelt a nap, a minden oldal felől érkező zászlóaljak vashálóként vették körül a várost. A fölvonulás igen jól sikerült, a vashálón csak egyetlen rés volt, az, amelyen át Damjanich tábornok egész serege nyugodt marstempóban és egyetlen puskalövés nélkül elvonult Moravica felé.

A belgrádi Knicsanin, mint a vasháló egyik része, hétezer szerviánussal érkezett Zichyfalva felől. A vezért igen bosszantotta, hogy Damjanich kisiklott a körmei közül, midőn azonban megtudta, hogy az elfogott szekereken magyar törzstisztek, vármegyei urak és verseci főemberek ülnek, némileg megvigasztalódott megint. Azonnal parancsot adott, hogy a foglyokat kísérjék vissza a városba, fél órába is beletelt azonban, míg az összetorlódott szekereket meg tudták fordítani. A bús menet már megindult, midőn újabb zavar és lövöldözés támadt. Az országút árkán huszárok ugrattak át és karddal nekiestek a rác eszkortnak.

Ha Knicsaninnak az volt a szívevágya, hogy szembe kerüljön Damjanichcsal, akkor a kívánsága hamarább teljesült, mint remélte volna. A magyar tábornok ugyanis, mikor Moravica alatt hirét vette, hogy a kocsik az ellenség kezébe estek, visszafordult megint és förgetegként megrohanta Knicsanint. Damjanich ezzel a csatájával – ezt az ellenség is elismerte – lovagi kötelességet teljesített a verseciekkel szemben.

Mialatt fönn a dombon az ágyúk dörögtek és a vörössapkások szuronyt szegezve támadtak a szerviánusokra, a huszárok újra megfordították a hosszú szekérsort és kardlappal ösztökélve a lovakat, galopban vitték ki a kocsikat a tűzvonalból. Az ütközet eltartott délutánig. Mikor a szekerek már régen biztonságban voltak, Damjanich tábornok úgy vélekedett, hogy a további verekedésnek nincs már célja, azért gyorsan és simán visszavonta zászlóaljait a tűzből és a korai téli alkonyban észak felé marsirozott. A befagyott nádasban hatszáz szerviánus holtteste mutatta, hogy merre járt a Renegát.

A szekerek megmenekültek, de Graf Janié nem volt köztük. Ő némi késéssel pakkolta kocsira a Hoffer-gyerekeket, az egyedüli versecieket, akiknek szemmel láthatólag örömük telt az egész fölfordulásban, mire aztán kiért velük a temesvári útra, már szemben találta magát a granicsár előörsökkel. Jani sietve visszafordult és a fonógyár felé hajtott. A nagy kőhidon kellett volna átmennie, hogy kijusson a városból, de a hidat is megszállották már a szerbek. Theodorovics tábornok összevonta a vashálót, most már senki sem menekülhetett a városból.

– Mi lesz most? – kérdezte Hoffer Tóni.

– Édesanyámhoz visszük a gyerekeket, aztán lesz, ami lesz, – válaszolt Graf Jani.

Egy csapszék mellett hajtott el, amely egypár lépésnyire volt a kőhidtól. A házból klárinét visítása és mulatozó emberek lármája hallatszott. A Kossuth-nótát fújták éppen. A kapu félig nyitva volt, az udvaron egy Württemberg-huszár állott és egypár vezetéklóval veszekedett.

– Ezek a szerencsétlenek még nem tudják, hogy a rácok már a városban vannak! – ijedezett Jani.

Megállította a kocsit és berohant az ivóba. Vagy nyolc vén huszár ült a hosszú asztal körül, az asztalfőn Jónás strázsamester uram, félrevágott csákóval, pipával a szájában a boros üveggel a kezében. Mögötte a cigányklarinétos, aki teli pofával fújta a vitéz urak kedves nótáját.

– Strázsamester úr, – kiáltotta Jani – a rác bekerítette a várost!

Jónás hidegen mérte végig a németet, azután feleletképpen megkopogtatta az asztalt.

– Hé, csapláros, még egy itcével.

– Ha lóra ülnek, talán még kimenekülhetnek a szőlők felé, – magyarázta Jani.

Az öreg Jónás vasvillaszeme szinte keresztüldöfte a fiatalembert, mikor pipával a fogai közt azt mondta:

– Ne ártsa magát az úr a katonák dolgába!

Aztán fölkelt és két tenyerét összecsattintva, cikornyásan és méltósággal kezdte járni a verbungost.

Jani elképedve nézte, majd sarkon fordult és kisietett az utcára.

– Azok odabenn megbolondultak! – mondta Hoffer Tóninak.

A kőhíd felől éppen akkor vonult be harsogó zeneszóval a péterváradi granicsár-ezred. Jani a lovak közé vágott és hazahajtott.

Otthon Hoffer Tónival ketten beültek a zöld szobába és csendesen szivarozgatva hallgatták az utcáról beszűrődő neszt. Órákon át ütemes katonaléptek remegtették meg az ablakokat. Most dudaszó és eserhangú, szomorúan vontatott ének hallatszott: ezek szerviánusok. Aztán megint a szerezsán dzsidások véget nem érő patkócsattogása hallatszott. Végül tompa dübörgéssel jöttek az ágyúk és lőszeres-kocsik. Összesen harminc ágyú vonult el a ház előtt. A város megtelt katonákkal, a terek és utcák zsúfolva voltak fegyveres férfiakkal és az utakon még egyre újabb csapatok érkeztek.

Ebédután bevonult Theodorovics tábornok is, fényes lovascsapat kísérte, a lovasok közt volt Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent is. A német város halálos csendben, meglapulva és visszafojtott lélegzettel fogadta a győzőt. A rác várost azonban boldog riadalom verte föl, a keserűség és félelem, amely hónapokon keresztül összehalmozódott a szerbek szívében, most lángoló diadalmámorban lobbant el, a házak pedig hirtelen kivirágoztak a zászlók tömegétől.

A főtéren szerbruhás hölgyek várták a szabadítót. Egy karcsu leány, akinek büszke szépsége mindenkit elragadott, ezüst tányéron sót és kenyeret nyújtott a vezérnek. A leány Manin Zorka volt.

Midőn a vezérkar végigvonult a temesvári utcán, valami különös dolog adta elő magát. Ott volt mostanában a Macskakovács csapszéke. A sváb korcsmáros hónapok óta csak maga iszogatta a saját borát, mert szegény Holky doktor halála óta, melyért a közvélemény a Macskakovácsot tette felelőssé, mindenki elkerülte a korcsmát. Ez persze nagyon fájt a korcsmárosnak, leginkább azonban az fájt neki, hogy egykori kenyeres pajtása, Radl borbély is elpártolt tőle. Nem is vett részt sem az elmult nyár harcaiban, sem a nemzetőrök parádéiban, csak otthon gunnyasztott mindig, miközben irtóztatóan lesoványodott és szomorúan eltöprengett az emberiség, de főleg Radl borbély hitványságán.