Part 8

A bársonyos tekintetü leány régi és kedves ismerőse volt Janinak. Az ország akkoriban teli volt egy kőnyomással, amely Hungária asszonyt ábrázolta. A kép nem volt valami művészi alkotás, Hungáriának azonban szakasztott olyan leányosan fenkölt, rajongó és kedvesen fontoskodó arca volt, mint a vicispán szép leányának.

– Szállj kocsiba, Kamilla, mert indulunk! – mondta az alispán.

Turányi Kamilla azonban úgy érezte, hogy még mondania kell valamit. A szemében fölcsillant a mámoros tűz, amely akkoriban annyi szép női szemet tett szebbé.

– Engedje meg, Graf hadnagy úr, hogy emlékül adhassam önnek ezt a nemzeti kokárdát. Lehet, hogy soha sem fogjuk egymást viszontlátni ez életben, mert hiszen nem tudjuk, hogy mily zivatarokat hoz a holnap. De ha kedvezne nekünk a szerencse és viszontlátnók egymást, akkor erről a kokárdáról fogom önt megismerni. Azért kérem önt, viselje mindig a honszerelem jelvényét.

Azzal leszedte kebléről a kokárdát és odatűzte Graf Jani mellére. Olyan kecses és meghatott méltósággal tette, hogy a körülálló savanyu svábok közül egyiknek sem volt kedve nevetni. Mind úgy érezték, hogy ez több, mint egy fiatal leánynak és egy fiatalembernek magánügye.

Grafnak később eszébe jutott, hogy mégis meg kellett volna csókolnia a leány kezét. Hiszen gondolt is reá, mikor a formás, fehér kéz ott babrált a kabátján, közel az arcához, de az átkozott sváb szégyenérzete megint megbénította akaraterejét.

Ha Jani attól félt, hogy Turányi Kamilla balsejtelme beteljesül és hogy nem fogják egymást viszontlátni az életben, akkor hamarosan kellemes csalódásban lett része. Reggel ugyanis, mikor éhesen és fáradtan, a kokárdával a mellén hazacsörtetett, Kamilla kisasszonyt ott találta szülei háza udvarán, kosárral a karján, száz tolakodó baromfi közepett, amely kodácsolva és verekedve kapkodta a fejére hulló takarmányt. A vicispán úr pedig pipázva sétált fel-alá a zöld szobában és valami végzést diktált körmölő patvaristájának.

Egész Versecen a Graf-háznak voltak a legmagasabb szobái és a városi tanács, amely tudta, hogy mi dukál egy vicispánnak, ide kvártélyozta be a tekintetes urat. A Grafné tizenkét szobája közül tíz különben is üresen állott, amióta hazamentek a fehértemplomi bujdosók.

Jani úgy találta, hogy Kamilla kisasszony nappali világítás mellett még inkább Hungária, mint fáklyafénynél. Valami kecses és megható méltóság jellemezte a leány egész valóját és midőn most Grafné csirkéit etette, az ember egy allegórikus jelenetre gondolhatott volna: „Hungária asszony, mint a nemzeti baromfitenyésztés ügyének patronája“.

Kamilla honleányi rajongása – mert honleány volt a lábahegyéig – forró és szent fényével bevilágította Grafék házát. Még Grafnét is lefegyverezte, az pedig tüskés asszonyság volt és ki nem állhatta „az ilyen mókákat“. Most azonban csendes élvezettel hallgatta, ha a kisasszony előtte érthetetlen, de elragadó energiáju és csodás-muzsikáju Petőfi-verseket szavalt, sőt segített is Kamillának kokárdákat varrni a nemzetőrök számára. Mert Kamilla megfogadta, hogy nem pihen meg előbb, míg a hon minden polgárának szíve fölött ott nem virít a szent három szín. Graf Jani első pillanatban mindenét, minden gondolatát, érzését, emlékét és reményét letette Kamilla lába elé. Még a szegény Manin Zorka képét is… A vicispán kisasszony szépsége, amely olyan idegenszerűen magyaros volt, csodásan meghatotta és föllelkesítette. A nagy epedő honvágy, melyet a magyarság után érzett, most Kamilla felé fordult. És mivel előre tudta, hogy ez a szerelme is reménytelen lesz, a hősi halálról álmodozott, amely akkor éri utól, mikor az ellenségtől elhódított zászlót leteszi Kamilla lábai elé. A dolog gyakorlatilag nem látszott megvalósíthatónak, de álomnak mégis édes volt.

*

November első napján a kitaszított és gazdátlan sváb város egy új, ifju naprendszer vonzási körébe jutott.

Trombitaszóval és dobpergéssel magyar katonák vonultak a városba. Elsőnek a szegedi 3. honvédzászlóalj két kompániája masirozott egy Földváry Sándor nevü, félszemü kapitány kommandója alatt, azután csongrádi és vásárhelyi lovas és gyalogos nemzetőrök érkeztek. A sereg vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár. Lóháton jött a gyalogosok közt és körszakállas, lapos és széles ábrázatán, amely úgy ringott a katonái feje fölött, mint a rác szentkép a processzióban, a komor erő és a szláv titokzatosság kifejezése ült.

Mindenki rettegett tőle és mindenki rajongott érte. Egypár nap múlva már azt mondták a svábok: Ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a császári katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. A taktikázó huzavonát, a felelősségtől való félelmet híréből sem ismerte. Minden szava egyenes, találó és kemény volt, mint a kalapácsütés, minden cselekedete gyors, ellenállhatatlan és rettenetes, mint a mennykőcsapás. Az emberek ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot. Damjanichcsal ellenkezni annyi volt, mint meghalni.

Egypár nappal később, midőn Graf Jani éppen a Szalvátor-patikában pálinkázott, még egy fantasztikus lovascsapat jött a temesvári út felől. Vagy száz kanászkalapos, cifraszűrős, kékgatyás parasztember. Jócsontu paripákon ültek, mindnyájának volt duplacsövü puskája, karikása és kulacsa és mindnyájának pipa volt a szájában. Az urak kiszaladtak a patikából. Soha még ilyen furcsa parasztokat nem láttak. Volt köztük bikanyaku, fiatal vasgyúró, volt javakorabeli férfi és volt tiszteletreméltó öreg is, aki varkócsban viselte a haját a halántéka fölött, a lovát azonban mind pompásan ülte meg, a nézése mindnyájának bátor, a tartása meg úri volt.

A csapat élén egy igen jóképü atyafi poroszkált. A patika előtt megállította szép sárgáját, tisztességtudóan megbillentette kalapját és megkérdezte, hogy hol van Damjanich alezredes kvártélya.

Az urak útbaigazították.

– Honnan jöttek, atyafi és kik maguk? – kérdezte Graf Jani.

– Ki innen, ki onnan jött, magam Szögedéből, a nevem meg Rózsa Sándor.

Tulajdonképpen Rauzsa Sándort mondott, nagy önérzettel megnyomván az alföldön oly rettegett nevet. A híres haramiavezér volt, aki engedelmet kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás közepett ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár katonái ellen.

Harmadnapra Damjanich alezredes már portyázó útra küldte Rózsa Sándorékat Csákova felé. Tudni akarta, hogy meddig nyomultak már délnek báró Rukovina csapatjai. Az alezredes azonban nem bízott túlságosan a betyárok igazmondásában, azért megkérte a nemzetőrséget, hogy adjon a magyarok mellé két, a vidékkel ismerős németet.

Hoffer Tóni és Graf Jani vállalkoztak a kalandos útra. Mind a ketten kereskedők voltak és mivel az üzleti útakat akkoriban leginkább lóháton szokták megtenni, a kereskedők jó lovasok hírében állottak.

Korán hajnalban útra keltek, száz lovas, az alföld leghírhedtebb útonállói és lókötői, velük Versec két legvagyonosabb és legkényesebb ifja. Rózsáék igazi betyártempóban lovagoltak, azaz galoppban, időközönkint, hogy pihentessék a paripáikat, lépésben. A magyarok magukban talán megmosolyogták a németek lovaglását, egyébként azonban igen tisztességtudóan bántak velük, meg is vendégelték őket paprikás szalonnával és törkölypálinkával.

Csákován megtudták, hogy a német aznap, mikor Damjanich Versecre érkezett, visszakotródott észak felé. Damjanichnak már akkor is az volt a híre az osztrák táborban, hogy nem jó szomszéd. A verseci őrjárat rövid pihenőt tartott, majd tovább vágtatott észak irányában. Vojtek alatt egy császári csapattal találkoztak, amely alighanem hasonló járatban volt, mint ők. Elég furcsa ármádia volt a császári is: fél ulánus svadron és vagy öt-hatszáz kaszával és baltával fegyverkező bocskoros oláh. A temesváriaknak volt rá gondjuk, hogy föllázítsák ezt a népet is, amely eddigelé békésen megült falvaiban. Az oláhok megtorpadtak a verseci lovasok láttára, Rózsa Sándorék is megállapodtak. Damjanich alezredes kiadta nekik a szigorú parancsot, hogy megütközni semmi körülmények közt nem szabad, a kaszás embereknek pedig, ha nem is kaptak hasonló parancsot, semmi kedvük nem volt verekedni.

Hoffer Tóni elővette a messzilátóját és az ellenséget mustrálta. Az oláh kaszások élén egy hosszú dzsidás tisztet látott, aki ugyancsak messzilátót tartott az öklében és nagy figyelemmel nézett vissza Hofferra. A tiszt Kolonics főhadnagy volt. A két fiatalember nem beszélt többet egymással az életben, nem is tudódott ki soha, hogy mit gondoltak ők akkor egymásról, nem lehetetlen azonban, hogy mind a ketten megbotránkoztak egymás társaságán.

A portyázók megtudták azt, amit Damjanich tudni akart és délután már visszatértek megint a városba. A két ifjú ember Rózsa Sándor oldalán lovagolt végig a főutcán és mi tagadás benne, igen jólesett nekik, hogy az egész város látta őket ebben a társaságban.

*

Graf Jani és barátai honvédbált rendeztek a Konkordiában. Úgy mondták, hogy a honvédek tiszteletére, de azért a Turányi Kamilla bálja lett belőle.

Graf magára vette a legjobbik kabátját és bekopogtatott a vicispánékhoz, hogy meginvitálja őket a bálba. A tekintetes úr ott ült a szobában, pipával a szájában, okuláréval az orrán, dézsába hűtött borral a keze ügyében és holmi aktákat nézegetett. Kamilla tépést készített és két ifjú hadnaggyal társalgott, aki vizitába érkezett. A vicispánt nem zavarta a fiatalok beszélgetése, sőt ellenkezőleg, szerette, ha a füle mellett duruzsolnak.

A tisztek közül az egyik Fáy Gyula volt és a vörössapkásoknál „vitézkedett“, a másik, egy Resser nevű pozsonyi fiú, a Württemberg-huszároknál „állott“. Fáy feltünően szép, ábrándos, barna ifjú volt és egy magyar tipusú arkangyalra emlékeztette Graf Janit. A huszár komor, sápadt, lobogó szemű ember volt, a haját a homlokába fésülte és republikánus füzeteket hordott a zsebében.

Midőn a tisztek megtudták, hogy a jövő héten bál lesz, ugyanazon ötletük támadt és szinte egyszerre elkérték Kamilla kisasszonytól a magyar füzértáncát. Ez a tánc, sokatmondó figuráinak sorozatával, az együtt eltöltött élet jelképies extraktuma volt.

Mielőtt a kisasszony még válaszolhatott volna, megszólalt Graf is, merészen mondván:

– Tulajdonképpen magam is ilyen szándékkal bátorkodtam idejönni…

Ebben a pillanatban árnyék vetődött a szobába, egy széles nagy katonatiszt lépett be, aki elfoglalta az üvegajtó egész nyílását. A fiatal tisztek fölpattantak székükről, a vicispán pedig levette fejéről a rojtos sapkáját.

A katonatiszt Damjanich alezredes volt.

Azért jött, hogy valami intézkedést kérjen Turányitól a megyei forspontok dolgában.

– Alezredes úr, – szólt később Kamilla, – kérem önt, hogy legyen bíró egy vitás kérdésben. Ez a három úr a füzértáncomat kéri és mivel egyiket sem óhajtom mellőzni, elhatároztam, hogy öntől kérem a döntést.

– Mikor lesz a bál? – kérdezte mélyzengésű orgonahangján Damjanich.

– November nyolcadikán, – mondta Graf Jani.

– Akkor nem lehet. Nyolcadikán este aludni fognak a tisztjeim. De kilencedikén este már ráérnek mulatni.

Az alezredes Kamilla felé fordította széles, lapos kalugyer-arcát, amelynek oroszlánnyugalma mögött ott lappangott szörnyű ingerlékenysége.

– Az ilyen szép delnőnek csak a legderekabbik katona méltó táncosa. November kilencedikén meg fogom önnek mondhatni, hogy ki a legderekabb az urak közül.

Damjanich, akiben megvolt a vadászó és harcoló ősember minden éleslátása és ravaszsága, akkoriban a portyázóival már körültapogatta a temesvári hadtest előretolt hadállásait és már tisztában volt a császári főkommandáns katonai és emberi mivoltával. Tudta, hogy Rukovina tábornok alapjában véve óvatos filiszter, akinek mindenhez van bátorsága, csak éppen ahhoz nincs, hogy kitegye magát a kudarc veszedelmének. Mint a csigabiga, csak féllábbal mer kilépni biztos várából és a versecieknek nincs is miért félniök tőle. A császári vezéreknek az volt a bajuk, hogy nagyon sok volt a veszteni valójuk; a magyaroknak pedig sok volt a nyerni valójuk.

Damjanich most már hozzálátott, hogy Rukovina szeme előtt elpusztítsa annak szerb szövetségeseit. Ezt a szándékát félelmetes sietséggel és véres energiával vitte keresztül.

Versecet akkoriban megint két rác tábor zaklatta, az alibunári és a lagerdorfi. Alibunáron újabban sok csapatot vont össze Szuplikác, Lagerdorf pedig, amelyet azért erősítettek meg a granicsárok, hogy a két testvérvárost, Versecet és Fehértemplomot elvágják egymástól, a délvidék rémévé nőtte ki magát. A tábor a balkáni barbárság és gyűlölet erős vára volt. A szerb parasztok énekekben dicsőitették a lagerdorfi hősöket, akik szívós irtóháborút folytatnak minden ellen, ami magyar vagy német. A portyázóik rabolva és pusztítva kalandoztak a széles délvidéken és a déli Koszova-szél gyakran égett szagot és hullabűzt hozott a városba.

November nyolcadikán, sötét hajnalon, Damjanich váratlanul kiosont a városból és Lagerdorf felé sietett. Két gyalogos századot, egy kompánia sváb önkéntest, fél huszár-svadront és száz Rózsa Sándor-féle lovast vitt magával. A svábok éjfélkor még nem is tudták, hogy ki fognak marsirozni. Az alezredes parancsára öt nemzetőr-kompániának a pancsovai útat kellett őriznie, ha netán támadást próbálnának az alibunáriak.

Midőn már a hátuk mögött volt a város, a várhegy déli lejtőjén egyszerre három pásztortűz csillant föl az őszi szürkületben.

– A kutyáknak spionjaik vannak a városban, – morogta Damjanich.

Úgy is volt, ahogyan mondta, mert mikor Lagerdorf alá érkeztek, már ott várta őket a falu előtt az egész szerb sereg, hadi rendbe sorakozva.

Ezen a napon nem főztek ebédet a német városban, az asszonyok a templomban imádkoztak, a férfiak pedig fekete rajokban ellepték a hegy gerincét és élesen figyeltek a Karas völgye felé.

Délig távoli ágyúzást hallottak. Olyan halkan morogtak az ágyúk, mint a bőgölyzümmögés. Délután óriás, fekete füstfelhő emelkedett a síkság fölé… A felhőnek olyan formája volt, mint a szálló denevérnek.

Ekkor mozgolódás és kiáltozás támadt a városban:

– A magyarok fölgyújtották Lagerdorfot!

Mielőtt még bealkonyodott volna, már visszajött a kis sereg. A tisztek arca ragyogott, a legénység vidám énekszóval marsirozott a városba. Hetven szerb rabot, ágyúkat, zászlókat és sok szekérre való szuronyos puskát hoztak magukkal.

Turányi vicispán ott állott a Templom-utca gyalogjáróján, az izgalomtól remegő, kipirult arcú Kamilla a karjába kapaszkodott.

Damjanich, aki olyan volt a nagy lován, mint egy egyenruhás rác püspök, odaterelte szürkéjét a gyalogjáró szélére.

– Estére táncolhatnak, kisasszony, – mondta.

– És kié legyen a füzértánc? – kérdezte Kamilla.

– Be kell érnie a sváb nemzetőrhadnaggyal.

– Ő volna a legderekabbik a három közül?

– Azt egy szóval sem mondom. De a másik kettő nem táncolhat, mert elesett.

– Mennyi a veszteségünk? – kérdezte elboruló arccal a vicispán.

– Négy halott, köztük két tiszt és tizenöt sebesült.

– És a rácoké?

– Körülbelül kilencszáz halott és hetven fogoly.

Az alezredes szalutált és megsarkantyúzta lovát.

A lagerdorfi csata a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete volt.

A szegedi nemzetőrök, akik arról voltak nevezetesek, hogy nagyobbrészt idősebb férfiak és szinte kivétel nélkül családapák voltak, a félszemű Földváry vezetése alatt hallatlan erővel és vadsággal rohanták meg a granicsárokat. A szerbek elkeseredett szuronycsata után visszahúzódtak a falujokba, de itt meg Elek százados két vörössapkás kompániája támadta őket hátba. A kilencesek Vojvodinc felől érkeztek és egy gépkerék pontosságával dolgoztak össze a verseciekkel. Ez különben természetes volt, Damjanich rendeleteit betű szerint szokták teljesíteni, mivel minden írott parancsa mögött ott állott a láthatatlan klauzula: „Különben főbelövetem önt.“

Most már pánik ragadta meg a szerbeket, rémült gomolyagokba verődve futottak, de a huszárok és Rózsa Sándor megvadult legényei egy részüket a Karasba szorították, a többit pedig órákon át tartó gyilkos hajszában verték a legelőkön és tarlókon végig.

A vörössapkások a lagerdorfi templom lépcsőjén megtalálták Fáy Gyula hadnagynak holttestét. Senki sem tudta, hogyan került oda egyedül. Ez a gyerekhadnagy a bataillon kényeztetett kedvence volt és midőn a legények meglátták förtelmesen megcsonkított holttestét, annyira földühödtek, hogy nem adtak többet pardont, a rabokat is fölkoncolták és azt a hetven szerbet, akit Versecre hoztak, csak a saját testükkel tudták megvédeni a szegediek.

A Bánság fölött, mint a csaták titokzatos és ijesztő bálványa, fölemelkedett Damjanich óriás alakja. Damjanich neve e naptól fogva híres lett az országban.

A svábok visszafojtott lélegzettel és az izgalomtól sápadt arccal hallgatták a Lagerdorfot megjárt önkéntesek elbeszéléseit. Ilyen hadviselésről eddig fogalmuk sem volt. A tisztek mindenütt elől. Damjanich maga minden percben kockára tette mindenét, hogy mindent megnyerjen. A félszemű Földváry nevetve dicsekedett, hogy őt nem fogja a golyó és mindig a támadó front előtt rohant. A császári legénység parancsszóra ment tűzbe, de ezek a honvédek úgy verekedtek, mintha a háború az ő személyes ügyük volna. A legénység mindenféle hadicseleket eszelt ki. Midőn a kilencesek beérkeztek a faluba – így beszélik, – fordítva tették föl vörös sapkájukat, hogy szerviánus feznek lássék és rácul kiáltották oda a granicsároknak:

– Itt vagyunk, testvérek, ne féljetek!

A granicsárok egy pillanatig azt hihették, hogy szerbiai segítség érkezett és csak akkor ábrándultak ki rettenetesen, mikor a vörössapkások sortűze már földhöz vágta első glédájukat.

Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet ölt meg a maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz betyárhumorral mondta:

– Jól esik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.

A csata estéjén azért megtartották a bált a Konkordiában.

Nevezetes, hogy abban az időben mennyit táncoltak az emberek. A honvédbálok szent bachanáliák voltak, ahol összevegyűlt és egymást lángra lobbantotta a férfiak és a nők forradalmi mámora. A szabadság égő máglyájába mindenki beledobta a legjavát annak, amije volt, a férfi a bátorságát, a nő a szépségét. „Otthon maradni“ gyávaság lett volna férfinak, nőnek egyaránt. Valami anyáskodó nagylelkűség és pazarlási vágy szállotta meg a nőket, a férfiakat pedig, akik nem hittek a holnapban, siralomházi mohóság hevítette.

Turányi Kamilla sem maradt otthon. Eljött, a Honderü nemzeti divatja szerint öltöztetve, a két elesett ifjú fájdalmas és forró emlékével a szívében. Midőn édes áhítattal és csodálatos könnyedséggel lejtette a magyar táncokat, köréje csődült az egész vendégsereg. Ez nem is volt közönséges tánc, hanem a magyarság büszke önimádásának valami ősi, kecses szertartása.

A táncosa azonban, Graf Jani, nem örülhetett diadalának. A karjai között tartotta a leány karcsú, meleg testét, de érezte, hogy a lelke száz mérföldnyi távolságban van tőle. Szinte sajnálta, hogy ő is nem kapott golyót a Karas mellett, – hiszen igazán nem rajta múlott, – akkor legalább az övé lett volna valami abból az édes és forró epedésből, ami Kamilla minden pórusából áradozott.

Hofferék a leányaik közül csak Emiliát hozták el. Emilia ugyan váltig könyörgött, hogy hagyják otthon, ő ragaszkodott svarcgelb jegyeséhez és úgy érezte, hogy árulást követ el, ha honvédekkel táncol, – Hofferné azonban nem teketóriázott sokat, egypár nyaklevest igért neki és Emilia könnyes szemmel magára kapta fehér mullruháját.

A magyar tisztek valahogyan neszét vették, hogy Emilia multján fekete-sárga folt éktelenkedik és a szőke leány, aki bús martirmegadással járta a polkát, annyira fölizgatta a férfihiúságukat, hogy valósággal körülrajongták. Turányi Kamilla mellett Hoffer Mili lett a legünnepeltebb táncosnő és – mi tagadás benne, – ez a körülmény alkalmas volt arra, hogy némileg kibékítse a leányt a rebellis nemzettel.

Ha a polgárok nem láttak még olyan csatát, mint a lagerdorfi volt, a Konkordia-belihez fogható mulatságot sem igen láttak még. A fiatal urak életkedve, amelyet délelőtt megfagyasztott a szálló golyók zizegése, most megindult és forró orkánban szinte már a fellegekig csapott. Az élet megint tündöklő fényben világított, szebben és kivánatosabban, mint azelőtt bármikor.

Damjanich alezredes, aki szolgálati dolgokban oly irgalmatlan szigorú volt, most kedélyes apaként csibukozott a sarokasztalnál és elmélázva nézte az ifjúság boldog tombolását. Ha egyik beborozott tisztje hozzálépett, csendesen összekoccintotta vele poharát.

Hajnalban a fiatal tisztek és a fölhevült báli vendégek, urak, hölgyek, összekapaszkodva, a szállására kísérték a vezért. A nemzetőrök zenekarát is magukkal vitték. Damjanich nyugodt, kissé nehézkes léptekkel ballagott a maga útján, hatalmas testével is kiválva a tömegből, körülötte, mögötte trombitáló, rikoltozó, kacagó sokaság gomolygott.

Mikor a piactérre értek, itt is, ott is megmozdúltak a szerb házak ablakfüggönyei és a résen szomorú, álmatlan arcok kandikáltak ki. És akadt szerb, aki a _nagy Renegát_ alakját látva, keserű büszkeséggel susogta:

– Egy rácnak kellett a magyarok élére állania, hogy leverjék a rácokat!

December 12-én Damjanich ezredes – a lagerdorfi győzelem meghozta neki az előléptetést, – egy oroszlánugrással rávetette magát az alibunári, – károlyfalvi kettős táborra, ahol ötezer granicsár állott fegyverben.

Az ezredes Gergely őrnagyot Alibunár alá küldte, maga pedig a szegediekkel és a kassai vörössapkásokkal megrohanta a károlyfalvi földsáncokat. Három órai eredménytelen harc után a félszemű Földváry kapitány kezébe vette a zászlót, amelynek szalagját szép szegedi asszonyok hímezték, és senkivel és semmivel sem törődvén, egy vallási rajongó valószínűtlen vakmerőségével bement a sáncok közé. Egész sortűz fogadta, érthetetlen módon azonban megint nem kapott lövést. A honvédjei persze a nyomában voltak.

Gergely őrnagy azalatt már Alibunárt ágyúztatta. A rác túlerővel azonban semmiképpen sem tudott megbirkózni. Délfelé már az alibunáriak támadták és lépésről-lépésre visszaverték a magyarokat. Egy Lippay nevű huszárfőhadnagy egy fél svadronnal megattakirozta és megállította a magyar ágyúk felé rohanó granicsárokat. A támadását ugyan visszaverték, de Lippay rögtön a másik félsvadronja élére állott és újra nekiugratott a rácoknak. Csodálatos makacssággal ismételte meg támadásait, úgy, hogy a verseci fuvarosok ráértek biztos helyre vontatni a hatfontosokat.

Délután egyszerre riadalom támadt a granicsárok közt: Károlyfalva felől megjöttek a menekülők, akiket Damjanich akkor már kivert utolsó futóárkukból is. Porlepte, véres, szepegő és halálra fáradt emberek gomolya nyüzsgött az úton.

A menekülők rémült hebegéséből megértették az alibunáriak, hogy a nagy Renegát jön és hozza a rettenetes vörössapkásokat. A dél felől vágtatva közeledő orkán úrrá lett az embereken. A szerbek harci kedvét megfagyasztotta, a magyarokét lángra lobbantotta. A magyarok Damjanich nevét ordítozták és megtörtént a különös eset, hogy a granicsárok, akik eddig vitézül nekimentek honvédszuronynak és huszárkardnak, most ijedten meghátráltak egy név elől.

Alibunár Gergely kezébe esett, mielőtt még Damjanich megérkezett volna, a szerbek pedig fölhúzódtak a meredek dombhátra. Azonban azt, akitől menekülni akartak, már nem tudták elkerülni, mert a dombháton fölbukkantak Damjanich lovasai és a szerbek azon vették észre magukat, hogy az egymásba fogó honvédzászlóaljak bekerítik őket. A granicsártisztek összeszedték legényeiket és kétségbeesett szuronyrohammal kitörtek a hajtóláncból, azután Pancsova felé vonúltak.

Már akkor bealkonyodott és az égő város tűzfénye világította meg a csatatért. A lobogó vörös fényben a huszárok lovas démonok módjára rohanták meg a menekülőket. Itt is, ott is ujból meg ujból összeverődött egy-egy ellentálló csoport, de a lovasság újból és újból szétugrasztotta és legázolta őket.