Part 7

– Gazember, hol vannak az ágyúk? – ordította Blomberg.

A cseh megint levelet hozott.

„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem tudnánk célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között megreszkirozzuk-e a támadást. _Kolonics főhadnagy._“

Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a kövér ember galopban repült a várhegy felé.

*

Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is a kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első ulánus-svadront, azután a katolikus temető elé vonult, ahol az ágyúk állottak. A nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat és most éppen Graf Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a Szalvátor-patikus kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani barátjukat és most hárman ott ültek a kápolna árnyékában és a vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet a patyikus hozott magával.

Egyszerre egy paraszt nemzetőr toppant az urak elé.

– Graf úr, viszik az ágyúkat!

Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az ágyúk és a puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a temető kapujában, szolgálati ábrázattal, peckesen, hozzáférhetetlenül.

– Mit akartok az ágyúinkkal? – támadt rá Hoffer Tóni a sógorra.

– Az ezredes úr parancsolta, hogy vigyem hozzá az ágyúkat.

– És hol van az ezredes úr?

– Lagerdorfon…

A fiatalemberek elképedve néztek össze.

– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De hiszen ez őrültség! Ez gazság!

Kolonics arca elfehéredett.

– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja markolatára téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor vakon kell teljesítenem föllebbvalóm parancsát.

– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem az a parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.

A ravasz patikus közbe vetette magát.

– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el békességben.

Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és eszes ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt tekintették főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga megy el a kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra fordult, a német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék félre a harangokat.

Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a lövőházban volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.

Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már elugrasztotta a hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész helyőrséget. Mivel mind a két fél időt akart nyerni, hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és az ulánus-főhadnagy között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak. Négyet az ágyúk közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a temesvári főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni Rukovina irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették el, a császáriak nem segítettek nekik.

A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában sorakozott, a Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak föl. Azonban benn, a temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr vetette meg a lábát.

Kolonics megelégelte a hosszú szóbeszédet:

– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? – kiáltotta emelt hangon.

– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös elszántságtól eltorzult arcu ember.

– Ulánusok előre!

Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az ágyúk elé fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az első ágyú elé, kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű ökölcsapással földre vetette az ulánust. A dühöngő ember a nagyobbik Graf fiú volt, a békavérü Mihály, aki eddig oly mélységesen lenézte a nemzetőrök katonásdi játékát.

És ugyanakkor egy éles női hang süvöltött végig a temetőn:

– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok kiseprűzünk titeket a városból!

Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és mind a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek.

A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az ágyúkat, a nemzetőrség is tüzelésre készen állott.

A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni kezdtek. Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és tudták, hogy az ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán szerezhetnék meg. Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és végül is abban állapodtak meg, hogy újabb parancsot kérnek ezredesüktől.

Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák és a polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a temető elé csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis burgerlyányok, halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus tiszteket. Mi lett az ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias védőiből? És az egész város népe forró szeretettel és fájó rettegéssel nézte az ágyúkat, a pompás kis vasszörnyetegeket, amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a félelmetes martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona, a fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!

Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes órákban megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik nagynak, jónak, magasztosnak ismertek, az a hatalom most megfoghatatlanul gonosznak, kiszámíthatatlan módon kegyetlennek mutatta magát.

Végül megjött a lagerdorfi lovas.

Kolonics elolvasta az ezredes parancsát, azután odaadta a kapitánynak.

„Minden rendelkezésére álló eszközzel!“ Ez egészen világos.

A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető falát és betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a nyeregből leszáll és megrohanja az innenső kaput.

– Csunya munka lesz! – gondolta magában Kolonics.

A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és közölte vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány és Lutz hadnagy.

Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.

– Nem értettek meg! – mondta az ulánus-kapitány.

Megint odalovagolt az őrnagyhoz, hogy közölje vele a tervet.

– Nektek meg kell kerülnötök a temetőt!

– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy helyett Lutz hadnagy.

Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem mozdultak a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek. Benn, a temető kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető kőfalán pedig puskacsövek jelentek meg.

Az ulánustisztek összenéztek.

– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a svábokhoz? – kérdezte a kapitány.

– Abban ugyan egy percig sem vagyok biztos, – válaszolt Kolonics.

Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az első lövés eldördült volna. Ha most támadnak, mészárszékre viszik embereiket. Ebből nemcsak szerencsétlenség, de rettenetes gyalázat is lesz.

Ekkor küldték Lagerdorfra a másik postát.

Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott az agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem tudtak. Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő várakozásba, hogy egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az, amitől annyira féltek és eldördül az első lövés.

Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál az országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A svábok arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök, hogy ők is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai voltak.

A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a Temető-utcában, panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró Blomberget. Hogy az ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt a polgárságnak. Mert az csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen vezette a versecieket, most ki akarja őket szolgáltatni a közös ellenségnek?

A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint arisztokratikus gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott. Neki ne alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a legokosabb borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…

A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva meresztették reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy minden érthető ok nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt Kossuth Lajos paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak esküdött hűséget, nem Kossuthnak és azért ne is számítsanak rá többet a verseciek, ő a kisujját sem mozdítja meg a város védelmében…

Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak sorában megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő hangon kérdezte:

– De a zsoldot tovább is fizessük, mi?

A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A verseciek ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk szerint nemcsak kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a város védelmére rendelt katonaságnak.

Blomberg arca vérvörös lett.

– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!

Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.

A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga császári királyi szarvasbikáját.

Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az utcán csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt megmentőjükként köszöntötték Blomberg ezredest, most megkönnyebbülten sóhajtottak föl, hogy végre megszabadulhattak tőle.

Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az ulánus-ezredes később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra, amelyet a főtértől a temesvári útig tett, mint valami rettenetesen fájdalmas és lealázó vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek vérig sértő szimbólikus jelentőséget nyertek. Graféknál éppen nagytakarítás volt és mikor az ulánus-lovak patkói megcsattantak a ház előtt, egy csapat vihogó vászoncseléd szaladt a kapu elé, seprűvel a kezében. Blomberg elhalványodott, mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez valami előre rendezett csúfság.

A patika előtt egy kis siheder kiáltott utánuk:

– Kolonics bácsi, hová lovagoltok?

Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics főhadnagy a fogát csikorgatta és elfordította arcát.

Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt utánuk. A _Két pisztoly_-szálló kis tramplija volt. Egy csomagot hozott a kezében és egyre Blomberg legényének nevét kiáltozta.

– Vencel, Vencel, maguk itt felejtettek valamit!

Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A feketesárga nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok szállásán lengett.

– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv jóhiszeműséggel a leány.

– Eine schäbige Geschichte! – csikorgatta fogát az ezredes.

Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai közé. A vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük. Amerre a cseh lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs léptekkel követték őket a Rukovina-bakák. Blomberg a katonai fegyelem meglazult, de még mindig elég erős kötelén vonszolta maga után ezt a kedvetlen csapatot.

Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan tündökölt a bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az adjutánsa.

– Az emberek fáradtak. Reggel óta nyeregben ülnek…

– Hát háljanak meg a gazemberek itt a pocsolyában, – morogta az ezredes.

Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük fölvillantak a nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek közül azonban senki sem jött át vizitába az ezredeshez.

– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki fehér lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a nádasból.

– Az sohasem árt, – vélekedett az ezredes.

– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben állították föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a legénységgel.

Vajjon mibe fő a fejük?

Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és megparancsolta, hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a kezében… A két császári csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és bizalmatlanul, ugrásra készen leste egymás lélegzetét.

Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már megtudták, hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos vehemens ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót rávennie, hogy Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a Rukovina-bakákat azonban hagyja meg Versecen… A főkommandó megint igen óvatos formában fogalmazta meg parancsát: „A magyar királyi kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a további intézkedések ezredes úr belátására bizatnak…“

Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák őrnagyának. A két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a lovasok észak felé, ahol fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a bakák dél felé, ahol a verseci várhegy kúpja a fölkelő nap fehér fényében úszott. Az ulánusok mogorva csendben lovagoltak, a Rukovinák azonban vidáman énekeltek. Pedig a bakáknak nem volt okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte a háborút, az a kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak pedig nem volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a tisztjei is mind soron kívül előléptek.

X.

A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még külön torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.

A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján egész pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a németek sokat engedtek prüderiájukból.

Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban, melynek Jani öccse volt a kommandánsa.

– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a horvát bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális egész seregével magyar fogságba jutott!

Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga volt, de most már ő is, az öreg asszony is, _Gossuth_-ra esküdött. Ez azonban nem annyira Kossuth, mint inkább a bécsi intézők érdeme volt.

A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és furulyaszó meg dobpergés mellett újból és újból kihirdették a nagy ujságot, amelyről különben már az egész város tudott.

Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer Gyuri rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és forró ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke volt annak barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban történt, főleg azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint kibeszélhesse magát. Senki sem hallgatta olyan odaadással az életről és az emberekről nyilvánított nézeteit, mint Graf Jani. Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan dolgokról beszélt, amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének, akkor kiválóan naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy megérti-e Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.

– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is húsból és vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a bajor apácákhoz és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya, Snik és Snur, akkor maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és a kutyákkal is baj van, mert az apácák azt mondták, hogy oktalan állatoknak nincs helyük a kolostorban.

– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit Kolonicstól kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy rongy. De azért mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a ruhája alatt. Emilia egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de csak a gyerekszobában, hogy apa ne hallja. Mama azt mondta Emiliának: édes leányom, ha bánatod van, akkor fogd a vasalót vagy a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…

Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná miért, – igazában soha sem szenvedte.

– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár sehová sem. Olyan fehér és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz, hogy nagyon szép. Azt mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor megölték édesapját, nagy ijedtségében elfelejtette a magyar és a német beszédet és most csak rácul tud. Azt a furcsa szokást vette föl, hogy soha sem néz az ember szemébe, hanem elnéz a feje fölött…

*

Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy huszárai Torontálban vannak.

A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a szekeresek nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a sereg mozdulatait, ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar vagy torlódás nem támadt köztük.

A második verseci „csata“ lefolyását így jellemezte a kis Hoffer Gyuri:

– Nem is volt csata, mert a rácok túlkorán elmentek megint.

A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem egyszer dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére megtorpadtak, sarkon fordultak és vad rendetlenségben elmenekültek.

Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb seregben.

Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a Rukovinák szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat, fölkapaszkodtak a szekerekre és dühösen elvágtattak. Üldözni nem lehetett őket, mert a versecieknek nem volt lovasságuk. A granicsárok közül mindössze hárman estek el, a verseciek közül senki sem sebesült meg.

Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott egy árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.

A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos falujából, a Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és megfutamította a granicsárokat.

A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra találtak rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében véres zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót tartott. Néhány lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz kardpengéjével a szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó szemmel bámúltak föl a kék bánsági égboltozatra, mintha azon töprenkednének, hogy miért is kellett nekik ilyen fiatalon meghalniok. A hadnagyon nem találtak semmiféle sebet, őt hirtelen támadt tüdővérzése ölte meg.

– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott a vén katonai felcser.

Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a szegény Lutz keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes istene azonban sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.

A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették. Graf Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje barátját. Mivel a halott semmiképpen sem akarta kiereszteni megmerevedett kezéből a zászlót, Graf kérésére vele temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó életének utolsó erőkifejtésével ragadott magához.

A hét svábok most már csak négyen voltak.

XI.

Bécsben egy beteg öreg úr naiv és reszkető betükkel odarajzolta keresztnevét egy okirat alá és lenn, a távoli Bánságban, máról-holnapra százezer embernek megváltoztak a fogalmai a becsületről és az életről. Megjelent az októberi manifesztum.

Báró Rukovina most végre megtudta, hogy mit kell tennie: becsapta Temesvár várkapuját, mérges borzként belevette magát a bástyák téglaalagútjaiba és azt mondta, hogy ő most már nem ismer semmiféle magyar kormányt. A svábok is megtudták, hogy ők kicsodák. Eddig jóformán lépésről-lépésre mentek a császáriak után, de a katonák hirtelen elugrottak mellőlük és ők most azon vették észre magukat, hogy „vakmerő felségsértők és lázadók“.

Eddig csak dél felől fenyegetett a szerb veszedelem, de most már északon és keleten is égő falvak tüze világította be a hosszú októberi éjszakákat. Észak felől a Temesvárból kicsapó császári helyőrség, kelet felől pedig az oláh-bánáti granicsárok agyarkodtak a sváb városok ellen.

Mióta híre érkezett, hogy a temesváriak befészkelték magukat a közeli Csákován és hogy támadásra készülnek Versec ellen, a nemzetőrök egy része a temesvári országúton töltötte az éjszakákat. A legények töltött karabéllyal lesték a portyázó császári lovasokat, közbe pedig az égboltozaton föl-föllobbanó meteorrajokat nézték. Úgy tetszett, hogy a bánsági svábság is ilyen gazdátlan szikraraj, egy széthulló égitest elszabadult törmelékei.

Egy hideg éjszakán – a szerb Dunáról süvöltve fújt a csipős Koszova szél – furcsa menet közeledett a verseci barrikádok felé. Egypár lovasember, két hintó és egy nagy ekhós szekér. A lovasok valami ódivatú huszármundért és Mária Terézia-korabeli cukorsüvegcsákót viseltek. Nagybajszú, kövér és szigorú emberek voltak. A svábok megismerték, hogy vármegyei huszárok. A négyes fogatban négy tekintélyes úr ült, mindegyikük ezüstkupakos tájtékpipát tartott a keztyüs kezében.

A nemzetőrök belevilágítottak fáklyáikkal a hintóba.

– Kik az urak? – kérdezte Graf Jani katonáspeckesen.

– Mi vagyunk Temesvármegye! – hangzott el az önérzetes válasz.

Ezt egy nagyszakálu, villogó szemü öreg mondta, akinek félig oroszlán-, félig rókaarca volt.

– Én vagyok Turányi, második vicispán. Ez itt mellettem a főjegyző, szemben a két úr a főügyész és a tiszti orvos. A bakon a patvaristám ül. A másik hintóban van az asszonynép, az ekhós szekéren meg a vármegyei levéltár.

A vármegye megszökött a svarcgelb Temesvárról és Versecre tette át székhelyét. Akkoriban senki sem ülhetett nyugton az országban, a szlávok északnak, a magyarok délnek özönlöttek és a vármegyék után forspontos szekerekre kapott a kormány is.

– Az urak mit strázsálnak itt? – kérdezte a vicispán.

– A városunkat őrizzük, hogy fejünkre ne gyujtsák őfelsége katonái, – mondta Graf.

– Eddig ugyan jól őrködtek, az egész ország a megmondhatója, – bólintott a vicispán.

Azután a mellette ülő főjegyzőhöz fordult:

– A rácokból nem fog osztrákokat csinálni Bécs, de a svábokból máris magyarokat csinált.

Időközben odaérkezett a második fogat is, az asszonyoké. Egy fiatal nő, aki nagyon unhatta már a kocsikázást, kiszökött a hintóból és nagy galléros köpenyegével nekifeküdvén a szélnek, odavitorlázott az urakhoz.

– Hol vagyunk, apus? – kérdezte.

– Ez már Versec, lyányom, – válaszolt Turányi alispán, – ezek az urak pedig Versec védői.

Barna, bársonyos tekintetü lelkes nagy szempár simogatta végig Graf Jani arcát.

– Én ismerem önt, uram, – mondta a leány. – Láttam önt Temesváron, mikor a szerviánus-rabokat eszkortirozta. Ön az a nemzetőr-hadnagy, aki elevenen elfogta a rác Stanimirovicsot. Nemde, úgy van?

A néhai volt odborbiztos elfogatásában a főérdem ugyan a kis Hoffer Gyurié volt, aki most ökölbe szorított kezekkel és fülig betakaródzva aludt otthon, Jani azonban nem látta helyénvalónak a hosszas magyarázkódást és ennyit mondott csak:

– A nevem Graf János!