Part 6

Éjnek idején föllopódzott a kis sereg a hegyekbe és harmatos hajnalon rajta ütött az ellenséges táboron. A szerbeknek hatezer emberük állott lenn Vracsevgájon, alig egy mérföldnyire a várostól és így a lokvai rácok álmukban sem gondoltak arra, hogy megtámadhatnák őket. Valami ünnepük volt, éppen tábori misét tartottak az erdei nagy tisztáson – az aranyruhás papok vastag füstölőket lengettek a térdeplő sokaság felé, – midőn a bokrok közül eldördült az első sortűz. Az ünnepi ájtatosságot, mint valami föllobogózott gályát, összetörte és elmerítette a gyűlölet mennydörgő orkánja. És délben a fehértemplomiak halálra fáradtan, vértől mocskosan, mint győzők vánszorogtak vissza városukba.

Fehértemplomban ordonánc várta Le Gayt és az alezredes, miután elolvasta báró Blomberg parancsát, nyugodt arccal kijelentette, hogy ő most csak megabrakoltat, azután haladéktalanul haza vonul. A rémülettől sápadt arcok fordultak feléje. Védelem nélkül hagyja a várost, miután a lokvai vérfürdővel az őrjöngésig felbőszítette a szerbeket? Hiába könyörögtek, sopánkodtak és káromkodtak a svábok, az alezredes fölvette hivatalos ábrázatát és hidegen mondta: parancs – parancs!

A polgárok most már csak arra kérték, hogy vigye magával asszonyaikat és gyerekeiket. Ismerték Stratimirovics legényeit, tudták, hogy mit várhatnak azoktól, ha kezükbe esik a város.

Alkonyatkor gyászos népvándorlás indult meg a verseci úton. Le Gay alezredes fejét érdemrendekkel ékes mellére csüggesztve kilovagolt a városból. Végtelen hosszú szekérsoron, nagy batyúk között szorongva jajgató asszonyok és siránkozó gyerekek követték. A Fehértemplomban visszamaradt férfiak némán és mozdulatlanul állottak a földsánc tetején és sokáig bámultak az úton elvonuló porfelhő után, miközben görcsösen szorongatták utolsó reménységüket, a céllövő „stucnit“.

A verseci svábok szíve és háza, amelyet máskülönben olyan gondos zár alatt tartanak, megnyilt a bujdosók előtt. Özvegy Grafné is kiszellőztette a lefüggönyözött parádés szobáit és két sokgyerekü fehértemplomi családot ültetett beléjük. Mert ha azok a Hofferék el tudnak látni egy családot, akkor Graféknál megfér kettő is.

*

Másnap éjjel Graf Jani teljes hadnagy-fölszerelésével kimászott az ablakon – a kapukulcs mostanában édesanyja párnája alatt volt – és óvatosan kiszökött a német szérüskertek alá. Ott vagy százötven fegyveres legény várakozott a csillagos éjszakában. Köztük volt a Szalvátor patikus, Hoffer Tóni és Heim zsidó is. A nemzetőrség ágyúi közül két hatfontosat szalma alá dugva kiloptak az aradi tüzérek. A csapat Fehértemplomba indult. A készülődés titokban folyt, a legények féltek Blomberg ezredestől, de még inkább a saját szüleiktől.

Az indulás pillanatában egy öreg asszonyság bukkant ki a kazlak közül. Heimné asszony volt, aki a fiát kereste.

– Hát igazán elmégy, Poldi? – kérdezte szelíden és szomorúan.

Heim, aki szerette a marcona tüzért adni, láthatólag igen elrestelte magát bajtársai előtt.

– Hiszen mondtam, hogy megyek!

Heimné Graf Janihoz fordult:

– Graf úr, ne tessék azt hinni, hogy nekem valami kifogásom van az önök társasága ellen. Sőt örülök, hogy a mi Poldink az önök társaságában van. De mégis azt hittem, hogy mivel Poldi egyetlen fiú és az egyetlen fiút nem szokás katonának vinni –

– Mama, maga ehhez nem ért! – mondta Heim zordonul.

Janinak eszébe jutott, hogy milyen baj lenne abból, ha az ő édesanyja is neszét venné a dolognak és azért nyakra-főre elindította a csapatot. Mélységes csendben haladtak az elővéd nyomában. A granicsár falvakat, amelyek sűrű facsoportjaik alatt úgy aludtak a holdvilágos sikságon, mint a fekete zivataros felhők, nagy ívben elkerülték. Már jó messzi jártak, mikor egy arasznyi gyerek bukkant föl a férfiak között. A kis Hoffer Gyuri volt. A fiú neszét vette a készülődésnek és titokban utánuk szökött a dobjával. Jó ideig az útszéli bokrok között lappangva követte őket, mint valami ragaszkodó kis kutya, most azonban már előmerészkedett. A Tóni bátyja pofonokat igért neki, de azután megcsókolta és megengedte neki, hogy mellette marsirozzon.

A nap már fölkelőben volt, mikor megpillantották a fehértemplomi földhányásokat. Ekkor kibontották a zászlójukat és harsogó kórusban énekelni kezdték a hét svábok együgyü nótáját:

Durch die Au, auf die Gau, Ins Land hinaus, Lasst unsere Banner wehen, – Ade, du liebes Vaterhaus, Ade, auf Wiedersehen.

A sáncokon puskás emberek pattantak föl, akik a szemük fölé emelt tenyerük alól kémlelték a csapatot. Azután egyszerre rikoltozás és szaladgálás támadt. Az öröm, a meglepetés, a meghatottság valóságos vihara rázta meg a kis várost. Az első ember, aki megölelte Graf Janit, Haller volt. A nagy fölindulástól úgy eltorzult az arca, mintha rettenetesen haragudnék.

– Ugye mondtam, hogy nem kell őket hívni? Ugye mondtam, hogy maguktól is eljönnek? – ordítozta magából kikelten.

Akkor sem örülhettek volna jobban, ha maga Szent Mihály arkangyal vezeti városukba az égi seregeket. Ők már azt hitték, hogy a szomszédság föladta, eltemette és elfelejtette őket. És most, ime, ennyi sváb legény kötötte a városuk sorsához a maga fiatal életét!

A templomnál Maderspach kapitány előtt defiliroztak. A vasember szeme akkor ragyogott föl igazán, mikor megpillantotta a csapat közepén döcögő két ágyút. Ő eddig három kis kályhacsővel védekezett Stratimirovics ellen, akinek tüzérségét osztrák tisztek kommandirozták.

*

Másnap hajnalban a szerbek megint ágyúzni kezdték a várost. Császári pattantyúsaik voltak, akiknek az akkori osztrák fölfogás szerint kilenc esztendeig kellett szolgálniok, hogy kész tüzérek legyenek, most kitünt azonban, hogy a nemzetőrök, bár csak egy-két hónapig forgolódtak az ágyúk körül és a tüzérségi szakkifejezéseket sem igen ismerték, jobban lőnek.

A vracsevgájiak végül szuronyt szegezve próbálták a sáncokat. A granicsár sorgyalogság szárnyain szerviánusok vágtattak, balkáni csatadalokat üvöltöző, a dühös lelkesedéstől őrjöngő emberek. A nemzetőrök hideg és preciz sortüze azonban megállította és visszadobta a tarka embergomolyagot. Maderspach kitört földhányásai mögül és kergetőbe vette a hátrálókat. A svábok elkeseredése, életükhöz és vagyonukhoz való ragaszkodásuk, vakmerőséggé és kegyetlenséggé változott át.

Heim, aki nem akart tétlenül vesztegelni ágyúja mellett, fölkapta egy elesett nemzetőr szuronyos puskáját. Az országúton egy sebesült szerviánus feküdt, egy kövér, öles ember. Graf Jani az üldözés dühében keresztül akarta szúrni a kardjával.

– Ne bántsd szegény ördögöt! – kérlelte Heim.

A földön vonagló ekkor rájuk sütötte hosszú pisztolyát. Heim megtántorodott és Graf karjaiba szédült. Fakó arccal, kimeresztett szemekkel bámult barátja arcába.

– Mondd meg anyámnak, mondd meg édesanyámnak –

Nem beszélt többet, mert vér ömlött a szájából. Egy órával később már csak öten voltak a hét svábok. Holky doktor után a Versecről való Heim tüzér is meghalt.

A rácok támadásai szinte napról-napra megismétlődtek. Gyakran éjszaka is, miután egy-két órai komor csend borult a fáradt városra, megkondultak a vészharangok, puskák ropogtak, tűzfény csapott föl és az utcák visszhangzottak a futkosó és ordítozó emberek lármájától.

Augusztus 5-én Stratimirovics, a szerbek fővezére, levelet küldött a városba, amelyben tisztes kapitulációt ajánlott a sváboknak. Maderspach megigérte, hogy másnap fog válaszolni. Válaszolt is. A válasza az volt, hogy kicsapott a sáncai közül, megrohanta a szerb tábort és miután nagy zavart és vérengzést okozott, sietve visszavonult megint maréknyi hadával.

A vracsevgáji kommandót mérhetetlenül felbőszítette a fehértemplomiak csökönyössége. A város félig romban hevert, kolera is pusztított benne, az agyonfárasztott és kiéhezett svábok alig tudtak már állani lábukon és Maderspach mégis a megvadult nemzetőrök helyeslő ordítozása közepette kergette vissza a jelentkező parlamentereket. A nagy garral megindult szerb mozgalom megfeneklett ezen a kis sváb szigeten.

Augusztus közepe felé Maderspach egy hű oláh embere hírül hozta, hogy 19-ikére általános roham készül a város ellen. Mayerhoffer császári ezredes, a belgrádi osztrák konzul és gróf Nugent a szerb táborba érkezett, velük több törzstiszt, most azok vették kezükbe a vezetést.

Maderspach tudta, hogy emberei nem bírhatják sokáig a rettenetes fáradalmakat és újra segítséget kért Blomberg ezredestől. Vukovics kormánybiztos is megjelent Versecen és a magyar hadügyminiszter parancsát adta át az ezredesnek, hogy induljon Fehértemplomba.

Augusztus 19-ikén hajnalban a báró valóban nyeregbe szállott és a serege javát elindította délnek. Csigalassúsággal marsirozott, végül azonban mégis csak Fehértemplom alá érkezett. A város fölött sűrű füstfelhő ült, az ágyúk dörögtek, a harangok kongottak: az ütközet még javában folyt.

Báró Blomberg ezredes ekkor megállította csapatjait, pihenést vezényelt és három egész órán át tétlen szemlélője volt a polgárság élethalálharcának.

Az embereknek, akik összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki, hogy vezesse támadáshoz pihent seregét, ennyit mondott csak:

– Nem lehet, nem szabad!

A csata végül is a szerbek futásával végződött.

Ezen a napon a kis Hoffer Gyuri is megsebesült. Először csak a dobját lőtték keresztül, midőn azonban fürge bakugrásokkal szaladt a hátráló rácok után, egy granicsár puskatusával fejbe ütötte és a fiú élettelenül terült el a tarlón. A bátyja, Hoffer Tóni, karjaiba kapta és oly gyászosan üvöltött, mint a halottat sirató komondor. A gyerek azonban csak ájulásban volt és a Szalvátor patikus hamar magához térítette megint. Gyuri rögtön a dobja után érdeklődött és azt mondta, hogy egyszer már egy ló is megrúgta és az jobban is fájt.

Midőn Maderspach takarodót fuvatott, a kvártélyukba vonuló verseci nemzetőrök közvetlenül Blomberg seregének frontja előtt mentek el. Ilyenkor ők már nem igen játszottak katonásdit, mindegyikük úgy marsirozott, ahogyan éppen jólesett neki. Az egyik pipával az agyarában bandukolt, a másik véres karját kötözgette, miközben fogaival tartotta a kendő csücskét. Most azonban a vezér, Graf Jani, éles orrhangon kommandirozott valamit:

– Pihenj!

Ez azt jelentette: nem tisztelgünk az ezredes előtt.

És a civilruhás, furcsán fölfegyverkezett, lompos bugriscsapat gőgösen félrefordított fejjel vonult el a könyökkeztyűs, láncokkal, rojtokkal és címerekkel teliaggatott tarka lovasok előtt.

Kolonics főhadnagy megpillantotta a csapatban jövendő sógorát, ki a bekötözött fejű kis Gyurit cipelte a karján.

– Mi történt a gyerekkel? – kérdezte.

Hoffer Tóni sötéten mérte végig a főhadnagyot.

– Megsebesült, – mondta szárazon.

– Az Istenért, hogy vihetitek magatokkal ezt a gyereket?

– A katonák nem óhajtanak meghalni a hazáért, hát megteszik a gyerekek, – morogta Tóni keserűen.

Báró Blomberg még aznap hazavonult a lovasaival és cserepárjaival.

*

Augusztus 23-ik napján fordulat állott be Fehértemplom sorsában. A haláltusáját vívó kis sváb fészeknek vendége érkezett: maga a Patrona Hungariae. A Védőasszony egy háromszínű selyemlobogóról mosolygott alá, amelyet vidáman lengetett a szél ezer ifjú katona pirossapkás feje fölött.

Délben rohanó nemzetőrök lármázták föl a pihenő várost. Jönnek a rácok! A verseci úton jönnek. Maderspach maga sietett a sáncra. A szőlőhegyről katonai csapat vonult le a völgybe. Vörös sapkát viselnek, tehát kétségtelenül szerviánusok… Feltünő azonban, hogy szurony csillog puskájukon és hogy példás rendben masiroznak.

Maderspach kezében megremegett a messzelátó.

– Mintha magyar zászlójuk volna…

Egy puskalövésnyire a torlasztól megállapodott a zászlóalj. A csapatból ketten kiváltak és a svábok felé közeledtek. Egy fiatal tiszt és egy trombitás. Az egyenruhájuk magyaros szabású volt.

– A város kommandánsával van beszédem! – kiáltotta magyarúl a tiszt, miután elhangzott a trombitajel.

Maderspach eléje lépett.

– Én vagyok!

Az idegen, egy karcsú, előkelő külsejű és leányosan szép fiú, fülig elpirult.

– Ön Maderspach Ferenc őrnagy?

– Hát ismeri a nevemet?

– Hogy ismerem-e? Egész Magyarország ismeri és csodálja a hősök hősét.

– Mért nevez engem őrnagynak? Hiszen látja, hogy kapitány vagyok.

A hadnagy elmosolyodott.

– Mi magunkkal hoztuk az ön őrnagyi kinevezését.

Azután bemutatta magát.

– Fáy Gyula hadnagy vagyok. Ez a csapat a kilencedik kassai honvédzászlóalj. A nép vörössapkásoknak nevez minket, mi pedig rajta leszünk, hogy becsületet szerezzünk a nevünknek. A magyar kormány őrnagy úr parancsnoksága alá helyezett minket és mi boldogok vagyunk, hogy nem érkeztünk későn.

Ime, az ország északi határáról önként eljött ezer ember, hogy élete és vére árán megvédjen egy kis sváb fészket, amelynek tegnap még a nevét sem ismerte.

A kemény Maderspach – életében talán először – ellágyult, midőn összeölelkezett a vörössapkások hadnagyával.

– Legfőbb ideje, hogy megjöttek az urak! – mondta.

*

A verseci garnizon tisztjei tegnap még kicsinylően mosolyogtak, midőn a honvédzászlóalj keresztülvonult a városukon. Ezek a magyar önkéntesek jó részben uriemberek, hivatalokból és főiskolákból verődtek össze. Sőt azt beszélik, hogy egész csapat kispap is van a közlegények közt. Hogyan lehet köztük rendet tartani, ha még botozni sem szabad őket? És hogyan állják majd a tentanyalók a tüzet?

A császáriak élcelődése azonban elhallgatott augusztus harmincadik napján, mikor az egész verseci garnizonnak alkalma nyílott, hogy páholyból kényelmesen végignézze a vörössapkások csatáját.

Vukovics kormánybiztos rá tudta venni Blomberg ezredest, hogy élelmi szekereket eszkortáljon Fehértemplomba. A báró még mindig fázott attól, hogy nyiltan ellene szegüljön a magyar kormánynak és úgy gondolta, hogy a profuntszállítást talán nem fogják rossz néven venni Bécsben. A verseci sereg délután kelt útra és az éjszakát egy faluban töltötte. Reggel, midőn az ezredes éppen nyergeltetni akart, erős ágyúzást hallott Fehértemplom felől. Ott már megint verekedtek. Az ezredes ekkor szivarra gyujtott és föl-alá kezdett sétálni a falusi templom előtt. Egypár parasztgyerek tátott szájjal leste, hogy mihez kezd most a fényes katona. Blomberg sétája igen sokáig tartott, mert Fehértemplomban még délben is bömböltek az ágyúk.

Ekkor csend lett és az ezredes most már megfuvatta a trombitákat. Még mindig elég jókor érkezett, hogy szemtanúja legyen a honvédek döntő szuronytámadásának. Az öreg katona elámult, midőn a vörössapkások szilaj, szinte már vidám halálmegvetését látta.

– Teufelskerle! – mormogta elgondolkozva.

A szerbek egyik osztálya Blomberg seregének frontja előtt vonult el. Alig száz lépésnyire voltak a Rukavina-bakáktól és a diszciplina vasbékóiban vonagló katonák a fogukat csikorgatták tehetetlen dühökben.

De egész váratlanul éles kommandószavak csattantak föl a prófuntos szekerek mellett. Egy fiatal cserepártiszt, Lutz hadnagy, szuronyt szegeztetett és fejjel beleugrott a csatába. Példáját követte Krausz kapitány két Rukavina kompániával.

Báró Blomberg kerek piros arca szederszínű lett.

– Állj! – ordította. – Aki megmozdul, azt főbelövetem!

– Nohát lövess főbe engem is! – csattant ki Kollmann őrnagyból a visszafojtott méreg.

Kardot húzott és a többi Rukavinákkal rávetette magát az ellenségre.

Az ulánusok és a Zsivkovicsok mozdulatlan falként állottak tisztjeik mögött. Ez volt a császári hadseregben a nyílt szakadás első jele.

Késő délután visszakerültek az üldözésbe belefáradt századok. Blomberg ezredes azonnal útra kelt velük Versec felé, a főbelövésről azonban nem esett több szó.

Egy héttel később, szeptember hetedikén, az a hír érkezett Versecre, hogy Maderspach a vörössapkásokkal véres szuronycsata után elfoglalta a vracsevgáji tábort. A szerb sereget szétugrasztotta, Vracsevgájt pedig porrá égette.

IX.

A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek a Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban vegetáltak és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy hatalmas testhez tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal és vizitákkal zaklatta a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel miatt nagy patáliát csinált a front előtt és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy egypár mérföldnyire a várostól ágyúk morognak.

A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt a mérges titoknak, amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy földindulás és égszakadás következik be, valami világfölfordulás, amelybe fejjel belevethetné magát és amelynek vérözönében megint tisztára moshatná a maga zászlóját.

A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha attól félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű hadititkaikat. A báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek idején patrulokat járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik, sőt – ilyen szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is figyelik.

Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a katona imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer emberrel átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet, hogy véget vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák garázdálkodásának. Végre egy ötlet, egy elhatározás, egy tett, amelyet katonaember is megérthetett!

Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést éppen Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép Jellachichról, a „lovagias bánról“, a „horvát Szent György-vitézről“, aki azzal imponált az udvarnak, hogy császáribb volt a császárnál és akibe mostanában szerelmes volt az egész osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint nősténye. Ez a Jellachich a Napoleonfaló bécsi kongresszisták iskolájából való kardcsörtető bel’esprit volt, majdnem olyan jól szónokolt, mint maga Kossuth és sajáttermésű, gyönge verseket szavalt katonáinak a tábortűz mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a horvát népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát.

Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem tisztázta még a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni maguk mögött a magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal maradt és császári magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát ezredek ellen. Az álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy viselkedtek, mintha a horvát betörés valami furcsa félreértés eredménye volna csak, amit okos kimagyarázás útján még el lehetne simítani.

A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig olyan förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán évszázadok mulva is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.

Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes határozatlanságának az lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb lángot vetett Versec tőszomszédságában. Két mérföldnyire a várostól, Lagerdorf községében, befészkelte magát az illir-bánáti granicsárezred. A lagerdorfi portyázók gyilkolva és gyujtogatva száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal hurcolták, egy árva falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény napszámosnépe az „uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és porrá égettek. A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos veszedelmek leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után nézett, nyoma veszett.

Egy nap nagy futkosás és izgalom támadt a városházán.

A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár kocsira ült és kikocogott Lagerdorfra. Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában megrokkant, csendes vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.

A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt fogadta őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé meglepődtek, mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is, Kolonics főhadnagy kíséretében.

Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal, akiket kedves földieinek nevezett, biztosította őket rokonszenvéről, hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig fölszólította őket, hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és csatlakozzanak a „szerb-osztrák“ hadsereghez, amely esetben nem lesz semmi bántódásuk.

A svábok nevében báró Blomberg válaszolt.

– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül el kell fogadnunk, – mondta.

Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok csak hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg halszemüket. Végül megszólalt egyik:

– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót azonban a városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta magának a döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk és jelentést tennénk az otthoniaknak…

Mayerhoffer ezredest bosszantotta ez a nehézkesség.

– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok kielégítő választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?

– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan elköszöntek és fölkapaszkodtak szekereikre.

– Azt hiszem, Verseccel rendben vagyunk, – mondta Mayerhoffer.

Blomberg ezredes fejét rázta.

– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a városi tanács szabad kezet engedett nekik.

Mayerhoffer ezredes arca pulykavörös lett.

– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod azonnal vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a verseciek hat ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.

A fekély kifakadt… Blomberg idegesen dobta el égő szivarját.

– Kellemetlen dolog, kutya kellemetlen dolog, – morogta.

– Ez parancs!

– Kinek a parancsa?

– Vedd úgy, hogy a császári hadügyminisztériumé!

Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes karjára tette kezét.

– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék katonának, neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy Kossuthot akarod-e szolgálni.

– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, – mordult föl Blomberg.

Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A főhadnagy nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek nyomában.

Blomberg az óráját nézte.

– Délben itt lesznek az ágyúk!

A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy olcsó szerrel megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit alkalmatlankodtak neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a verseci nemzetőrség ereje.

Miután elharangozták a delet, Blomberg ezredes türelmetlenkedni kezdett.

– Nem értem Kolonicsot, ő különben olyan megbizható, mint a halál.

Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig a falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet nyeregben írt az adjutáns, ennyi volt:

„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. _Kolonics főhadnagy._“

Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a burgerek tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább kedélyeskedni, most már a császári hadsereg tekintélyéről van szó.

És megírta parancsát:

„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra szállítsa. _Báró Blomberg ezredes._“

A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig hallgatagon sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a verseci várhegy felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott bele a ragyogó kék égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a mozdulattal félrerugták a kardjukat és tovább sétáltak.

– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer ezredes.

– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal szemben? Nevetséges!

– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes. – Ha bele is pusztul fél Versec, ötre itt lesznek az ágyúk.

Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy ulánus-altiszt érkezett.