Part 10

Midőn most a korcsmája mocskos üvegajtója mögül végignézte a szerb ezredek bevonulását, egyszerre elhatározta, hogy meg fogja mutatni Radlnak és az egész világnak, mennyire félreismerték őt. Az ötlet hóbortos volt, de olyan erővel csapott a korcsmáros lelkére, hogy nem tudott neki ellentállani. Bement a hátsó kamrába és gépiesen magára vette nemzetőr-ruháját. Magára akasztotta duplacsövü puskáját, széles nagy kardját, két pisztolyát, sőt a profuntos tarisznyáját és a hadi kulacsát is. Azután kiállott az ajtó elé. Éppen akkor haladt el a korcsma előtt Theodorovics tábornok a kíséretével. A Macskakovács arcához emelte fickóra töltött puskáját és a fényes lovasok közé duplázott. A generálisban ugyan nem esett kár, de a fiatal zászlós, aki mögötte lovagolt, véresen bukott le nyergéből. A következő percben tíz szurony járta át a Macskakovács testét. A korcsmáros szörnyet halt de amit akart, azt mégis elérte, mert ezentúl már sem Radl borbély, sem senki más fia nem mondhatta róla, hogy gyáva ember.

Délután behallatszott a városba Damjanich ágyúinak dörgése és hamarosan megjöttek Knicsanin stafétái is. Theodorovics tüstént segítséget küldött a szerviánusoknak, de a segítségben nem volt köszönet, mert mialatt Damjanich tovább vonult észak felé, a szerb tüzérség valami tévedés folytán Knicsanin seregét támadta hátba.

Egyszerre harci lárma kerekedett a város déli végében is…

A várost már tizenkétezer szerb szállotta meg és Jónás őrmester még mindig ott mulatott legényeivel a kis korcsmában. Egyre-másra jöttek a svábok, akik vacogó fogakkal rimánkodtak és könyörögtek a huszároknak, hogy hordják már el irhájukat, a strázsamester azonban pokrócgorombán elzavarta őket és tovább folytatta a mulatozást. Különös, de való, hogy a várost ellepő rácok még délután sem vettek tudomást a huszárokról. Pedig hallaniok kellett a lármát, alkalmasint úgy vélekedtek azonban, hogy a mulatozók az övéik közül valók.

Délután három felé lövöldözés hallatszott a zsidótemető tájékáról. Jónás strázsamester ekkor kirúgta maga alól a széket és talpra ugrott. Az egész ember megváltozott. Elkomorodott arcán és kemény tekintetén meglátszott, hogy most már vége a tréfának és mulatozásnak.

– Megjöttek a fehértemplomiak! Lóra, legények!

Az udvaron nyeregbe szállottak és miután a szepegő kis szolgáló kitárta a kaput, pisztollyal a kezükben kiugrattak az utcára. A kőhíd teli volt szerviánusokkal, azok háttal fordultak a huszároknak és a zsidó temető felé lövöldöztek, ahol a fehértemplomiak máriás zászlója lobogott. Jónás emberei keresztülvágtattak a hídon, miközben pisztolyukat a meglepett szerbek közé sütötték. Öt perccel később már egyesültek a fehértemplomiakkal.

Valószínü, hogy Jónás őrmester nem is volt az a könnyelmü bolond, akinek Graf Janiék tartották, hanem igen jól tudta, hogy mit művel. Tudta, hogy csak úgy törhet ki a verseci egérfogóból, ha hasznára fordítja a nagy zűrzavart, melyet a fehértemplomiak megérkezése okozni fog. Azért nem is mozdult ki a korcsmájából, míg nem hallotta a fehértemplomi puskák ropogását. A nagyszerü hencegése pedig, mellyel fittyet hányt egy egész ellenséges hadseregnek, arra való lehetett, hogy huszáraiban a lelket tartsa. A strázsamester példája olyan hatással volt a legényekre, hogy nem mertek félni.

A fehértemplomiak három óra után érkeztek Versecre. Egy honvédzászlóalj, a Hunyady-huszárok egy svadronja, nyolc ágyú és egy kis önkéntes csapat, amelynek Haller, a hét svábok egyike volt hadnagya. A kis sereget Hrabeczky őrnagy kommandirozta.

A város határában egy pihenő granicsárcsapattal kerültek össze, azt megtámadták és szétverték, azután lengő zászlókkal és vidám trombitaszóval bevonultak a Theodorovics-féle vashálóba. Azt hitték, hogy a város még Damjanich kezében van. Csak akkor kaptak észbe, mikor az alarmirozott ellenség mindenfelől körülfogta őket.

Theodorovics tábornok és az osztrák tisztek lóra kaptak. A tábornok tajtékzott dühében.

– Egy embernek sem szabad megmenekülnie közülök! – ordította.

A szerb tüzérség, vágtató szerezsánok közt, dübörögve repült végig a városon. A svábok szájról-szájra adták a gyászos ujságot: Magyarok vannak a városban, a szerbek most vágják őket halomra!

A letepert város mozogni és vergődni kezdett… A toronyban megszólalt a lármaharang, – soha sem tudódott ki, hogy ki verte félre… Az óvatos, hideg svábokat valami hősies őrület kerítette hatalmába. A legények előszedték az elrejtett fegyvereket és semmivel sem törődve, rohantak a szorongatott magyarok segítségére.

Az öregeket rémület szállotta meg… Hiszen ez nyilt szószegés! A tanács két órával előbb még békét kért és meghódolást igért Theodorovicsnak!

De a megvadult legényekkel nem bírt senki. Vagy százötvenen összeverődtek a fonógyárnál és hátba támadták a fehértemplomiakkal verekedő szerbeket. Graf Jani és Hoffer Tóni kommandirozták őket. Mikor a lármaharang megkondult, az öreg Grafné ugyan rájuk zárta a kaput, de ők az ablakon keresztül szöktek ki.

A magyarok, akik a zsidó temetőben vetették meg lábukat, észrevették, hogy segítség érkezett. Elkeseredett rohammal áttörték a szerb frontot és sikerült a svábokkal egyesülniök.

A téli éjszakában még sokáig villantak puskalövések a temető körül, Theodorovics azután egyszerre azon vette észre magát, hogy emberei a puszta sírköveket lövöldözik. A hősies kis csapat eltünt az éjszakában. Úgy kell lenni, hogy Theodorovics mesterséges hálójának szálai összegubancolódtak és az ellenség kisiklott valami résen.

Damjanich tábornok megparancsolta Jónás strázsamesternek, hogy hozza utána a fehértemplomiakat, ha kell a felhők hátán, ha kell a föld alatt. Nem tudni, hogy melyik utat választotta Jónás, de bizonyos, hogy a csapat másnap már egyesült Damjanich seregével. Még huszonhárom szerb hadifoglyot is hozott magával.

A hét svábok közül csak ketten vonultak be Damjanich táborába. Hoffer Tóni és a fehértemplomi Haller. Graf Janinak nyoma veszett az ütközetben. A barátai csak arra emlékeztek, hogy lövést kapott a vállába.

XIII.

A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett jelenniök Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről. Nagyobbrészt idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik alázatosan állottak meg a hatalmas vezér előtt.

Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj csak az volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert azok most már Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök közül a városban maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta, hogy nem volt semmi köze a vérengzéshez.

Knicsanin sok jóakarattal hallgatta a svábok mentegetődzését.

A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt, a Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon kellemesen szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele. Föltünően szép szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban, mint a bánsági svábok és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és udvarias embernek ismerjék. Knicsanin különben a szerb fejedelemség államtitkára volt.

– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került… Önök ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé szenvedélyes… A megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség… A vérbosszú nálunk quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják látni, hogy én nem igen tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha talán nem is helyeslem azokat… Szóval: valami elégtételre lesz szükség. Hogy mifélére, az majd elválik. Az urak azonban megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy kíméljem a városukat.

A vezér egy lajstromot vett a kezébe.

– Úgy látom, hogy néhányan a tiszt urak közül otthon maradtak?

– Négyen betegek, – jelentette Mihájlovics kapitány.

– Ön is beteg? Nekem úgy tetszik, hogy sántítva jár.

– Térden rúgott a ló, – mondta a kapitány vérvörös arccal.

Knicsanin éles tekintete sorban megpihent minden egyes emberen.

– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb embertől.

– Mészáros vagyok és tegnap kissé megöklelt egy megvadult bika…

A szerviánus mosolygott.

– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem fárasztom önöket tovább.

A svábok hazamehettek.

Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egypárat főbe kellett volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem vérre, hanem egészen más valamire áhítozott.

A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az a reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják prédálni a gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká lőtt embereket és hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza Szerbiába, zsákmányt csak édes-keveset. Most végül, mint győzők vonultak be egy ellenséges városba. Ha az emberek most sem kapják meg azt, amiért által keltek a Dunán, akkor vége lesz Knicsanin becsületének…

A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben is nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta herceg Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak félvállról beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták, hogy a városnak lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a prédálást.

A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel készítették elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és altisztek felügyelete mellett három óráig tart. A kit azontúl még rabláson érnek, azt a patrulkommandánsok főbelövetik.

Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy város. A szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái is buzgón részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban jegyezni, hogy a német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán alulinak tartotta, hogy a fosztogatók közé elegyedjék.

Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta meg a szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek kalauzoltak, akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a pofájukat. Leginkább az asszonyokat vallatták, azokról föltették, hogy hamarább fogják elárulni, hová rejtette a gazda a pénzét.

A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a padlásig. Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre hánytak mindent, ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a fényes holminak estek neki. A rézedényt – akkoriban a sváb gazdasszony büszkesége – mind elvitték, az aranykeretü képeket tucatjával tűzték szuronyra, a fali órát a láncánál fogva vetették vállukra… Ha az egyik rablócsapat elvonult, már jött a másik és üvöltöző mohósággal tallózott tovább a romok között. Minél jobban múlott az idő, annál dühösebbek és türelmetlenebbek lettek. A betegeket kidobálták az ágyakból, hogy átkutathassák a matrácokat. Olykor összevesztek a prédán, akkor rettenetes ordítozás és lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az embereket az elrejtett pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már nem találtak semmit, amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték össze a bútorokat és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig, a fosztogató katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.

Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra lim-lom. A fosztogatók mindent magukkal vittek, ami a kezük ügyébe akadt, amit azonban később alkalmatlannak vagy értéktelennek ítéltek, azt összetördelték és elszórták.

Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város a rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek sikoltozásától. És egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt sétált föl-alá a Templom-utcában: Theodorovics tábornok, Mayerhoffer ezredes és a délceg gróf Nugent. Nyugodt léptekkel mentek, szivarozgattak és csendesen beszélgettek, titokban pedig talán gyönyörködtek is a saját férfias egykedvűségükben.

A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a két Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az este. Jani és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát ragadott és elrohant, Mihály egy ideig még haragos bikaként toporzékolt az udvaron, mikor azonban a lövöldözés zaja mind hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult, nekivetette rettenetes vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya őrizte köténye alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est homályában. A kis Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön fogta az asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a kölyök harci tüzét.

Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő korán künn járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor összehordták és sorba fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot látott köztük, még több idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer Tónit nem találta meg. Valószínü, hogy együtt vannak a sváb legényekkel, akik keresztül törtek a rác hajtóláncon és Damjanich után iramodtak.

Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak, aki a gazdaságban az ő jobbik keze volt, hajnal óta nyoma veszett. De hiszen kerüljön csak elő a kis haszontalan!

Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal betaszították a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a házba. Egy darócruhás, szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe vezette őket.

Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve pisztolyokkal és késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt hadonászott.

– Ide a pénzzel, asszony, vagy elvágom a torkodat!

– Nekem nincs pénzem, – felelt Grafné.

– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon a törpe.

Az öregasszony vállat vont.

– Az én vagyonom a házam és a földem. De pénzem nincs.

– Egy kocsira való ezüstje van! – rikoltotta a törpe.

A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és fenekestül fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem találtak meg a Grafné ezüstjéből.

A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni kezdte Grafné két karját.

– Megmondod már, hol az ezüst?

Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett farkasszemet kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor megakadt a kis Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába. Most már a kis leányt kezdte vallatni.

– Kutya, lelketlen kutya, hát mit tud ez a gyerek? – sziszegte Grafné.

– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd beszélni fogsz, ha nyomorékká teszem a leányodat.

A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt ököllel rohanta meg az óriást.

– Ne bántsd a hugomat! – kiáltotta.

A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri orravére. A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon. Három törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen szivarozgatva sétáltak a templom felé.

– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a katonák odabenn nőket kínoznak.

A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan tovább mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el útjokat.

– Kérem, a katonák nőket kínoznak!

– Takarodj kölyök, – morogta kedvetlenül az egyik tiszt.

Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor a gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja, akármi lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem rikácsoló hangon kiáltotta:

– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is futott, Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük; én a dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…

– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját. Fuldokolva visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn már szörnyű dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges szerezsán a fejébe vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen elmenni és Grafné konok hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy érezte, hogy ez az asszony megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy megszólaltassa az asszonyt, mindent dirib-darabra tört, amit nem akart elvinni. A berakott bútorokat, az altwien porcellánt, a családi képeket, három nemzetség munkásságának gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a velencei csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor szisszent föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta megboldogult urának emléktárgyait.

A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás batyukat hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az ezüstöt kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában, azokat levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani kezdték. Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit sem találtak. Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson nekik, egy megvető, gúnyos mosolyt harapott el…

Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták, a martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem láttak és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább dolgoztak…

Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az imént összetűzött, megint arra sétált.

– Most is szabad még rabolni? – kérdezte sötét és kihívó arccal.

Az egyik tiszt megállott.

– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt főbelövik.

– Akkor tessék főbelövetni azokat, akik nálunk a pincét ássák!

A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel marsírozott az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat Grafék házába.

Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt. Grafné most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében – a rablók ezúttal jó nyomon voltak…

Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A szerezsán belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki belőle. Hirtelen kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst és meleg arany fénye csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A szerezsán keresztet vetett magára, a törpe pedig remegni és ficánkodni kezdett túlnagy boldogságában…

Ekkor egy éles kommandóhang szólalt meg a hordók közt.

– Halt! Ki az udvarra!

A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott előtte, kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák lepték el. Az engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett, szalutált, majd szó nélkül fölment az udvarra.

– Oda a falhoz! – kommandirozta a tiszt.

A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…

– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz fordult. – Gyorsan!

Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord arcán most egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan volt, mint egy nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné magát.

– Jaj, ne bántsák ezt a szegény embert! – kiáltotta Grafné.

De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal mellé, oda, ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak.

A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt léptekkel elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és férfias tett emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a kellemetlen és lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése óta üldözte.

– Hová lett a másik rác? – kérdezte Gyuri.

Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve, kezében az ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába világítottak, szemében rémület vibrált.

Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe bozontos szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a korom alatt is megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis Mita.

– Tudtam, hogy te vagy! Jössz ki mindjárt! – rivallt rá az asszony.

A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya. Odafönn az udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a katonák a lábánál fogva vonszoltak ki az utcára.

És ekkor megszólalt a púpos Mita.

– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én azt hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten úgy akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.

– Mit kezdjek most már ezzel a féreggel? – kérdezte Grafné.

Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött, amelyet a rácok valahogyan itt felejtettek.

– Julcsa ma még nem kapott enni, – mondta Mita aggodalmas arccal.

– Eredj és etesd meg! – parancsolta szigorúan az asszony.

Mita szaladt az istállóba.

És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban, mintha semmi sem történt volna.

XIV.

Graf Jani golyót kapott a zsidó temetőben. A jobbik karja ronggyá lőve csüngött a válláról, a vér dőlt belőle. Egyik honvéd egy nagy sírkő mögé ültette és átkötötte karját a seb fölött.

– A kutyák láncos golyókkal lőnek, – morogta.

Ez a szerviánusok találmánya volt: két-három ólomfickót rézdróttal összefűzni.

Eleintén nem nagyon fájt a sebe és Jani ráért elolvasni a sírkő felírását. _Leop. Heim junior._ Az öreg Heim tehát hazahozatta szegény Poldit Fehértemplomról… Most golyó pattogott a kövön, – Jani ösztönszerűen behúzta a fejét, – a Poldi sírköve azonban jó kő volt és megvédte a jóbarátot.

Fölötte és alatta a meredek lejtőn szakadatlanul tűzlángok csaptak ki a sírok mögül. Olykor úgy rémlett Janinak, mintha ismerős arcokat látna a kavargó füstben. Graf Mihály sietve taszítja a vesszőt a puskacsövébe, a teve-specerájos, a dalárda első tenoristája, most lövi ki puskáját, Hoffer Tóni pedig a szeme fölé emelt tenyere alól keres magának újabb célpontot.

Egyikük sem vesz tudomást a sebesült Janiról, valamennyi lángol a dühös buzgalomtól, valamennyinek arcát valami idegen, kaján vonás torzítja el. Kurta vakkanásokkal szólanak egymáshoz: A hídon – azt a pocakos gazembert! Bravo, megkapta a magáét!

Midőn már egészen besötétedett, a lövészek parancsszóra integetni kezdtek egymásnak, hogy föl az útra, emberek, mindenki szaladjon föl! A legvadabbak egyszer-kétszer még elsütögették a puskáikat, aztán a sírok közt bukdácsolva, ők is a többiek után húzódtak. A halottjaikat és a sebesültjeiket magukkal cipelték, Graf Janit is ösztökélték, hogy föl az útra!

Odafönn a huszárok azalatt rést találtak a granicsár zászlóaljak között és a magyar sereg gyorsan kisiklott a nyitott kapun. Az alföldi lovasok csodálatos tájékoztató ösztönükkel, a sakkjáték lóugrásai szerint haladva, keresztül vezették a csapatot a várost bekerítő szerb seregeken. Jó darabig együtt marsiroztak egy szerezsánosztállyal, a rácok barátságosan át is kiáltoztak hozzájuk, de nem ismerték föl az ellenséget a sűrű sötét éjszakában.

A téglavetőkön túl már szabad volt az út. A sortüzek ropogása, a szerviánusok ordítozása és a szerezsánlovak dobogása mindjobban elhalkult, a magyar sereg, mint a mérgét kiadott zivataros felhő, gyorsan és némán vonult végig a behavazott rónán, maga mögött hagyván a várost, égő házaival és tomboló embereivel.

Graf Jani ezalatt nehéz fejjel tántorgott az utóhad nyomában. Most már rettenetesen fájt a sebe. Egy honvédtiszt azt mondta neki, hogy üljön kocsira, de a szekerek valahol elől jártak. A verseciek nem tudták, hogy Jani megsebesült, ők a megrekedt ágyukat tologatták és emelgették nagy hórukkolással és igen mulattak azon, mekkorát fog káromkodni generális Theodorovics úr, ha majd a haditudomány szabályai szerint elfoglalja az üres zsidó temetőt.

A sebesült most már egészen elmaradt a sereg mögött. Folyton érezte ujjain az alápergő, forró cseppeket. Tisztában volt a sorsával. Egy ideig még cél nélkül tántorog a fagyott göröngyökön, azután majd leül az árokpartra, szép csendesen elalszik, holnap reggel pedig két láb vastag hópaplan alatt fog feküdni. Mert az északi szél megindult és vastag hócsomókat vágott szemébe.

Egyszerre, nagysokára, kutyaugatást hallott. Valamibe beleütközött: kerítés vagy házfal lehetett… Azután megbotlott és elesett a puha hóban.

– Hát így is jól van, – gondolta magában.