Part 11

A kutyacsaholás mind dühösebb lett. Most lámpafény bántotta a szemét. Majd emberi beszédet hallott… Nem tudott szólni, se mozdulni, de azért mindent megértett, amit mellette beszéltek. Oláhul beszéltek.

– Nézd, egy halott ember… Nem halott, mert folyik a vére… Ezt a németet én ismerem… Világíts az arcába! Ez Graf… A Grafné fia a Templom-utcából…

*

Valami kétségbeejtően fárasztó álomlátás gyötörte a beteget. Azt álmodta, hogy sötét csatornában fekszik, a csatorna olyan szűk, mint a kályhacső. Mérföldes távolságban parányi kis fénypont csillog, csak akkora, mint a tűszúrás a hólyagpapiron, ott van a csatorna kijárása. A beteg olykor összeszedi minden erejét és a nyilás felé kezd kúszni. Utja rettenetes fárasztó, mert börtöne olyan alacsony, hogy a könyökére sem tud támaszkodni. Olykor lángoló harag fogja el azok ellen, akik idezárták, dühöngeni és tombolni kezd, szét akarja feszíteni gyalázatos börtönének falait. Az ereje azonban hamar elhagyja, lihegve lehunyja szemét és várja a végét. Mikor magához tér aléltságából, megint a csatornában van és reménytelenül tolja előre összezúzott tagjait a fénypont irányában.

Egyszer egy emberi alakot lát a csatornanyilásban. Egy női alakot. Mosolyogva hajlik be a lyukon, feléje nyujtja kezét, biztatja, szólongatja. Oláh asszonyka, piros kendő van a fején, hímzett inget visel, az arca azonban a kis Hoffer Bábikáé…

Végül sikerül megfognia a feléje nyujtott kezet… Még egy erőlködés – a beteg karja rettenetesen sajog bele – és a sebesült boldogan fölsóhajt: kívül van, kimenekült a förtelmes tömlöcből!

– Feküdj nyugodtan, Jani bácsi, – szól Bábika.

– Még mindig álmodom, – mondja a beteg és lehunyja fáradt szemét.

Pedig most is érzi még ujjai között a kisleány hűvös, kemény gyermekkezét.

Később megint fölébred, és most már tudja, hogy igazán ébren van. És Bábika mégis ott ül mellette, piros kendővel fején, hímzett oláh ingben. A feje fölött pedig paprikafüzér lóg a kormos mestergerendán.

– Te vagy az, Bábika?

– Én vagyok.

– Mért öltöztél oláh fátának?

– Mindent elmondok, csak feküdjél csendesen. Te megsebesültél a zsidó temetőben.

– Mikor volt az?

– Öt nappal ezelőtt.

– Én azt hittem, öt esztendővel ezelőtt!

– Az öreg Mitru szedett föl éjjel a tanya előtt. Jó szerencse, hogy a kutya fölugatta az öreget, különben megfagytál volna a hóban.

– És most hol vagyok?

– A Manuel úr tanyáján. Mitru a Manuelék csősze.

– Akkor elvesztem. Manuel a verseci szerbek vezére.

– Mitru azt mondja, sehol sem lehetnél nagyobb biztonságban, mint itt, mert Manuel maga nem jár ki télen a tanyára, a portyázó rácoknak pedig eszükbe se jut, hogy ellenséget keressenek a főrác házában.

– És a csősz nem fog elárulni?

– Mitru oláh ember és azt mondja, hogy ő nem ártja bele magát a háborúba. Ő a fiával együtt neutrális. Az öreg különben ismerte édesapádat. Azt mondja, hogy a megboldogult Graf bácsi mentette meg az ő fiát.

– Erről én nem tudok.

– A kis Mitru – aki különben maga is már öles oláh ember – a maga idejében egy pár csizmát lopott a verseci vásáron, édesapád akkoriban városbíró volt és ötven botot veretett reá… Az öreg Mitru azt állítja, hogy a fiából ez az ötven bot csinált tisztességes embert és ezért nagy hálával gondol szegény Graf bácsira.

Ez egészen rávallott az oláh észjárásra.

– De hogyan kerülsz te ide, Bábika? És mért öltöztél oláh fátának?

– Azt is elmondom. Mitruék igen derék oláhok, de asszony nincs a házuknál, azért egész télen sült tökön és mamaligán élnek, az pedig nem alkalmas betegkoszt… Három nappal ezelőtt az öreg csősz bejött a városba és addig ácsorgott a házatok előtt, míg végül meglátta Gyurit. Valami okból azt képzeli, hogy Gyuri a te öcséd és elmondta neki, hogy te itt vagy a tanyán és hogy asszonyra volna szükség, aki főzne rád és ápolna a betegségedben.

– És édesanyám téged küldött, Bábika?

– Dehogy küldött! Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Ha tudná, akkor biztos, hogy maga jönne ki a tanyára, abból pedig feltünés és baj lehetne… Inkább nem is szóltunk neki. Rólam azt hiszi, hogy megszöktem Moravicára, a Tóni bátyám betegágya mellé. Ezt Gyuri hitette el vele, mert én nem tudok füllenteni, mindjárt elvörösödöm.

– És miféle ruha van rajtad?

– Az öreg Mitru meghalt unokájának ruhája. Azért adta reám, hogy feltünő ne legyen, ha a ház körül járok.

– És ha megszólít valaki? Hiszen te nem tudsz oláhul.

– Már meg is szólított valaki. Egy granicsár hadnagy, aki erre marsirozott a katonáival. Én jelekkel mutattam neki, hogy néma vagyok. Azt mondta: kár ezért a helyes fruskáért.

– És hol aludtál az éjjel? – kérdezte Graf Jani.

– Az ágyad mellett, a földön. Mitru ideadta a subáját, egy kicsit szagos, de azért jól lehet rajta aludni.

– És ki kötözte be a sebemet?

– Doktor Traurig úr… Gyuri hozta ki… Jó, hogy a doktornak van egy páciense Paulison – az odavaló pópát szerencsére szájon rugta a ló – így feltünés nélkül kijöhet a városból… Mert a rácok nagyon vigyáznak a mi embereinkre. De Gyuri úgy csapja be őket, ahogyan akarja, akkor jön ki, amikor kedve van… Mindent hoz, amire szükségünk van, orvosságot, ennivalót, Mitrunak pálinkát és dohányt…

A kis leány fölkelt.

– De most már eleget beszéltél. Megyek és a tyúkleves után nézek. Vacsorára azt kapsz.

– Hát tudsz te tyúklevest főzni, Bábika?

– Egyebet is tudok. Otthon nekem is konyhainspekciót kellett tartanom. Édesanyánk ilyenekben nem érti a tréfát. Hogy egyedül ne légy, beküldöm Gyurit.

Gyuriért nem kellett messzire mennie, a fiú ott kuporodott az ördögcérnabokrok között és néma izgalommal figyelte a cinkéket, amelyek csipogó rajokban röpködtek a fiatal fák között és éppen csak egy fát kerültek el nagy ravaszul: azt, amelyet Gyuri lépesvesszőkkel tüzdelt teli. Gyuri ugyanis nemzetőrből visszavedlett megint kis fiúvá. Ő ugyan azt állította, hogy az enyves fával csak az ellenséget akarja tévedésbe ejteni, a valóságban azonban egy szép stiglic még mindig jobban érdekelte, mint a legszebb szerviánus.

A fiú nevetve és sírva csókolta össze beteg barátját, azután leült a Bábika helyére és verseci ujságokat kezdett mesélni.

– Az édesanyád jól van, csak nincs a házában egy ép szék, amelyre leülhetne, mert a szerviánusok mindent diribdarabra törtek… Mindenkit koldussá tettek a fosztogatók és Theodorovics tábornok most még hadisarcot követel a németeken, különben főbe löveti a városi tanácsot, azt mondja… Nálunk most szerb kormány van és minden szerbül megy… Nikolsi lett a rendőrigazgató… Ez a Nikolsi egy rác szatócs, akinek olyan pofája van, mint a buldogkutyának… Maguk a szerbek is utálják. A rendőrlegénység ötven szerviánus martalóc, két ágyúval szoktak kirukkolni… A német templom előtt nagy akasztófát állított föl a rendőrség… A zsidó házakat mind porrá égették és az öreg Heim selyemgyára is leégett… A mi házunkat is felgyújtották, de csak a fél teteje égett le, mert a katonaság megengedte a szomszédoknak, hogy eloltsák a tüzet… A zsidó házakat is meg akarták menteni a svábok, de ezt már nem engedte meg nekik a hatóság… Frombach mészárost, aki résztvett az éjjeli harcban, fölismerték a városban és agyonlőtték az utcán… Másokat is megöltek… A rácok különben azt mondják, hogy az igazi haddelhadd csak holnap kezdődik, mert akkor jön a városba Rajacsics patriárka, az pedig olyan pap, hogy nyersen eszi meg a svábokat…

Bábika félbeszakította fivérét. Nekigyűrkőzve, a tűztől kipirult arccal hozta a betegnek a tyúklevest.

*

Traurig doktor a régi germánok Loki istenéhez hasonlított. Hat láb magas, sápadt, sovány ember volt, a bolyhos haja lángvörös volt és tűzszínű volt a mellét verdeső szakálla is. Ijesztően rángatta a bozontos szemöldökét, hozzá kajánul szokott vigyorogni.

Megjegyzendő, hogy a doktor démoni külsejét a természet tréfás szeszélyének köszönhette, mert a valóságban a világ legbecsületesebb és legpuhább szívü embere volt. A gyerekeket nem is tudta becsapni a rettenetes külsejével, azok tudták, hogy a doktor bácsi zsebe mindig teli van cukorral.

Midőn eljött megint a tanyára, egy arasznyi hosszú árpacukrot nyomott Bábika kezébe és kiküldte a szobából. A leányt ugyan sértette, hogy a doktor őt gyerekszámba veszi, de azért jóizűen elszopogatta a cukrot.

– Nincs semmi baj, – mondta Traurig, miután megnézte a sebet. – Egy kis operációra azonban szükség lesz… Holnap majd túlesünk azon is. A Szalvátor-patikus fölajánlotta, hogy asszisztálni fog nekem.

– A golyót akarod kivenni? – kérdezte Graf Jani.

– Azt már kivettem. Nem is egyet, hanem hármat… Igazán szeretném tudni, hogy mit gondolnak a szerviánusok, hogy egész ólomgerezdeket lőnek bele az emberekbe.

Jani gyanakodva nézte a barátját.

– Amputálni akarod a karomat?

A vörös doktor tőle telhető nyájas arcot vágott.

– Igenis, éppen arról van szó… Holnap túlesünk rajta, azután nagyon hamar rendbe jöhetsz.

Jani elboruló szemmel bámulta a mestergerendán lógó paprikafüzért. Csonkakaru lesz, – fél ember. Érdemes így élni?

– És ha nem amputáltatom a karomat? – kérdezte halkan.

– Ezt nem mondod komolyan! Te végre is művelt ember vagy… A karcsontod annyi szilánkra tört, hogy sohasem forrhat össze többé. Ha nem vágjuk le, akkor üszkösödni fog a seb és a többit a laikus eszeddel is elképzelheted.

– Hát akkor csinálj velem, amit akarsz.

A doktor valami ideiglenes kötést rakott a sebre – holnap úgyis ki kell megint bontani – és jóéjszakát kívánt.

– Mit mondott Traurig bácsi? – kérdezte Bábika.

– Nincs semmi baj, – füllentette a fiatalember.

– Hála Istennek! Mi már attól féltünk, hogy nyomorék maradsz. Az pedig nagy kár volna.

Másnap azonban nem jött el sem a doktor, sem a patikus, sőt harmadnap sem mutatták magukat. Helyettük Hoffer Gyuri jött ki a tanyára.

– Mi volt tegnap este? – kérdezte a kíváncsi Bábika. – Vörös tűzfényt láttunk a város fölött és a harangok még későn este is szóltak.

– Fáklyásmenet volt Rajacsics patriárka tiszteletére… Az egész rácváros meg volt bomolva… Úgy fogadták a patriárkát, mint valami prófétát vagy szentet… Zászlókkal és muzsikával mentek eléje, a nép letérdepelt, sírt és énekelt és a patriárka mindenkit megáldott az erkélyről… Első dolga különben az volt, hogy elcsapta és kolostorba csukta a rác püspököt, az öreg Popovicsot, mert áruló és a magyarokkal tart…

– És Traurig miért nem jött ki? – kérdezte Jani.

Gyuri a homlokára ütött.

– Igaz, a legfontosabb dologról megfeledkeztem! Az történt, hogy huszonhárom német polgárt vasravertek és Zimonyba vittek… Köztük van Dániel kanonok, Traurig doktor és a Szalvátor-patikus is…

– A sors nem akarja, hogy mint nyomorék éljek, – mondta magában Graf Jani.

Holky halála óta Traurig volt a városban a német doktor. Ugyan volt ott még két szerb doktor is, de azoknak az volt a hírük, hogy dühös illirek és ha Graf rájuk bízta volna magát, alkalmasint az akasztófára juttatták volna, amely ott ágaskodott a német templom előtt.

Valamihez azonban kezdenie kellett, mert a tört karja gyalázatosan fájt a Traurig ideiglenes kötése alatt.

– Elhívom a csonttörő Gábort, – indítványozta az öreg Mitru.

– Ki az?

– A varadiai uraság számadó juhásza. Valami mestersége van, amivel úgy összeforrasztja a tört csontot, hogy az csuda. Igaz, hogy inkább csak parasztembereket szokott gyógyítani, de meglehet, hogy az urak csontján is fog a tudománya.

Janit már úgy megpuhította a betegsége, hogy egy szóval sem ellenkezett. Egy dolog azonban mégis nyugtalanította.

– És ha elárul a juhász?

– Azt nem teszi, mert magyar ember, – nyugtatta meg a vén oláh.

A kis Mitru az éjjel átloholt Varadiára és hajnalban már magával hozta a csonttörőt. Ez egy furfangos képű és tudákos beszédü parasztember volt. Miután megnézte Jani szétroncsolt karját és a kőkemény parasztujjaival rettenetesen meg is tapogatta, olyasmit mondott, hogy az orvosdoktori előmunkálat nem lévén célirányos, egy pár új csizma áránál olcsóbban nem vállalhatná a csontforrasztást. Előzetes fizetséget azonban nem kívánt.

Annyi önhittséggel beszélt és olyan biztosnak látszott a maga dolgában, hogy Jani nem merte elküldeni. Pedig nagy kedve lett volna hozzá, annyira elgyötörte az öreg a sületlen beszédjével és a kiméletlen kezével.

Valami hibának kellett lenni doktor Traurig diagnózisában, mert Jani karja egészen úgy kezdett viselkedni, mintha meg akarna gyógyulni. A beteg most már elhagyta ágyát. Ha kívül tiszta volt a levegő, akkor napközben, Mitru subájával a felkötött karja fölött, a behavazott kertben sétált. Olykor megbújt a gyerekekkel az ördögdérnában és izgatottan leste a röpködő stigliceket, amelyek még mindig következetesen elkerülték Hoffer Gyuri lépvesszőit. Titokban némi hálát is érzett a verseci szerb _odbor_ iránt, amely elfogta és Zimonyba vitte a doktort és a patikust, mert ha azok még szabadon járnának, akkor biztos, hogy az orvosi tudomány szabályai szerint tőből levágták volna félkarját.

*

– Te, Manin Zorka férjhez ment!

Ezt Bábika ujságolta Graf Janinak.

– Ki vette el?

– Egy vad szerviánus. Sáricsnak hívják. Valami vajda Belgrádból, úgy beszélik, hogy rokona a rác fejedelemnek… Gyuri látta, azt mondja, Sárics volt az első szerb, aki tizenkilencedikén bevonult a városba… Tegnap volt a lakodalom. Azt mondja Gyuri, soha életében nem látott még szebb mátkapárt… Sárics ruhája csupa arany volt, az övében ezüst pisztolyokat viselt… Zorka is rác nemzeti ruhában ment a templomba.

Bábika elhallgatott és figyelmesen nézte Graf Jani arcát.

– Fáj, amit mondtam? – kérdezte.

– Nem fáj, – válaszolt a beteg mosolyogva. – Hanem te, Bábika, te olyan arcot csinálsz, mintha nagyon örülnél Zorka szerencséjének.

– Örülök is. Attól féltem, hogy még mindig szereted.

– És ez neked kellemetlen lett volna?

– Hogyne, hiszen én azt szeretném, ha engem vennél feleségül.

Nem első eset volt, hogy Bábika megdöbbentette és zavarba ejtette barátját az ő nagyszerü őszinteségével.

– Hallod, hány esztendős vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Jani.

– Tizenhárom múltam.

– Akkor jó egypár esztendeig ráérünk még erről beszélni, – szólt a fiatalember bizonyos apai szigorúsággal a hangjában.

– Hiszen ráérünk, ráérünk, csak az a baj, hogy te minduntalan más valakibe szeretsz. Egyszer Manin Zorkába, azután megint Turányi Kamillába.

Ennek a párbeszédnek az lett a következménye, hogy Graf Jani rosszul aludt az éjjel. Bábika most is ott feküdt az öreg Mitru subáján és halkan pihegett mély gyermekálmában, Graf Jani azonban a kis ablakon besütő holdat nézte és elgondolkozott.

Reggel elmondta a kis leánynak éjjeli elmélkedésének eredményét.

– Te nagyon okos és nagyon jó kis leány vagy, Bábika. Megmentetted az életemet és én nem is tudom, hogyan fogom neked meghálálni… De most már elvégezted a munkádat. Nekem nincs többé szükségem ápolásra. Ami kell, azt elvégezhetik Mitruék is…

– Mitruék nem tudnak főzni, csak mamaligát, – kiáltotta Bábi diadalmasan.

– Majd szerzünk valami parasztasszonyt. Neked azonban vissza kell menned a városba. A tisztesség úgy kívánja.

– Nem megyek, – mondta Bábi igen határozott hangon.

– Menned kell. Föltétlenül szükséges.

Bábi arca vérvörös lett, a szemébe könnyek gyűltek.

– Nem megyek, nem megyek és ezerszer nem megyek! Ha pedig kikergetsz innen, akkor sem megyek a városba, hanem kiszaladok a pusztába, lefekszem a hóba és ott maradok, míg meg nem fagytam, vagy föl nem faltak a farkasok. Isten engem úgy segéljen!

Graf Jani ismerte az ő barátnőjét, ha az egyszer a fejébe vesz valamit, akkor senki sem bír vele, legföllebb csak az egy édesanyja, de Hofferné asszonyság olyan fegyelmi eszközökkel rendelkezik, amelyeket Jani még sem vehet igénybe. Egyelőre tehát nem is feszegette tovább a dolgot. Titokban, a lelke legmélyén, talán valami bűnös elégtételt is érzett, hogy Bábika nem hallgat a józan ész szavára. Nagyon nehezére esett volna, ha magára maradt volna a rideg kis tanyán.

*

Hoffer Gyuri majd mindennap hozott valami érdekes ujságot.

A verseci szerbek nemzeti őrcsapatot alakítottak és most épp úgy exercíroznak és célba lövöldöznek, mint nyáron a svábok. Csakhogy ők nem piros-fehér-zöld, hanem piros-kék-fehér zászló alatt rukkolnak ki. A svábok pedig most épp olyan gúnyos vigyorgással mustrálják a kardjukkal csörömpölő polgártiszteket, mint tették a rácok elmult nyáron, mikor még a hét svábok csörtettek végig kevély harci díszben a Templom-utcán.

Azután megint valami nagyszerü ujságot hozott a gyerek. Hogy Versecen most kétféle kormány van, az _ogrisni odbor_, amelyet Rajacsics patriárka nevezett ki a császár megbízásából és a _Temeser Central-Comité_, amelyet a temesvári főparancsnokság küldött a városba ugyancsak a császár nevében. Az egyik szerbül, a másik németül bocsátja ki rendeleteit. A két hatóság nem ismeri el és bitorlónak nevezi egymást, mindegyik megtiltotta már a polgárságnak, hogy a másiknak engedelmeskedjék és mindegyik dörgő rendeletekkel igyekszik a másikat összetörni.

A temesvári császári főkommandó legújabban azt a maliciát eszelte ki, hogy elvezényelte a városból a szerb csapatokat és német helyőrséget küldött oda. A német katonatisztek – csak azért is! – tüntetve fraternizálnak a sváb polgársággal. Tegnap pedig a Central-Comité által kinevezett Bezirks-Stuhlrichter katonai segítséggel szétkergette a moravicai rác odbort… A szerbek nem tudnak hová lenni nagy keserűségükben és akadnak köztük, akik – csak azért is! – már Kossuthot is dicsérik.

Egy éjjel erős déli szél támadt.

Reggel a tanyai kertből egy pintyőke buzgó csattogása hallatszott. A hó elolvadt, a verseci várhegy fölött fényes, fehér tavaszi felhő ült. Gyuri már korán reggel kijött a tanyára. Szaladva jött, arca lángolt.

– Győzelem, győzelem! A magyarok mindenütt győztek! Görgey, Damjanich, Klapka, Bem, hajaj! Az egész ország a magyaroké… Csak nálunk vannak még császáriak, de ők is pakkolnak már, mert jön Bem generális! Bem már Temesben van. Tegnap hoztak a városba egy granicsár káplárt, akit megvagdaltak Bem huszárjai. Vivát Bem!

A fiú meg volt háborodva. Tapsolt, táncolt, kiabált, mindenkit megölelt és megcsókolt, Graf Janit, Bábikát, az öreg és a kis Mitrut is…

– Öltözz, Bábika, hazamegyünk! – kiáltotta Graf Jani.

– Jöhetsz, – bíztatta Gyuri, – bátran jöhetsz, senki sem mer bántani. Az osztrákjaink most nagyon békés kedvükben vannak.

Bábika sietve magára kapta megint a kisasszony-ruháját, azután hárman elindultak a városba.

Világos nappal mentek végig a pancsovai utcán. A középen a felkötött karú nemzetőrtiszt, mellette a két gyermek. Az izgalomtól halvány arccal, de fölemelt fejjel, csillogó szemmel vonultak be a városba. Tudták, hogy őket senki sem merészli bántani, mert láthatatlan hadseregként marsíroz a nyomukban a győzedelmes magyarok híre.

Özvegy Grafné éppen az udvarán állott és a púpos Mita szegény fejét szapulta. Midőn megpillantotta a fiát, haragosan elvisította magát:

– Oh, te haszontalan!

Hozzásietett, megölelte és könnyek között kiáltotta:

– Te haszontalan! Te haszontalan!

XV.

Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig minden sváb ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást az ausztriai háztól.

Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg odalenn. Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, de mindig csak az igazságtalanság ellen, sohasem a császár ellen. Az igazságtalanság: a bécsi miniszterek, a kamarilla, az osztrákok, a szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes úr, aki szereti népét, csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik Magyarországon. Ha föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket és generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt mondani neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert így nem mehet tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De letenni nem lehet a császárt.

A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban, mintha minden házban halott volna.

Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb _Odbor_ és az osztrák _Central-Comité_ kibékült egymással, legalább látták a főnökeiket, amint együtt söröztek a vendéglőben. Mert jöttek a magyarok. Jöttek, a megtorlás ádáz vágyával a szivükben. A föld már remegett a lovaik patkója alatt, az északi láthatáron már villámlottak a karjaik. Most jó lesz a Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és ládákba pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.

És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy elkerülje a magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve a gránicra menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták elvontatni az odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket és Rajacsics nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget föloszlatták, háromszáz verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem akarta letenni a fegyvert, a granicsár századok nyomában Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán nyomtalanul eltünt a marcona szerviánus gárda is, amely eddig csendőri szolgálatot végzett a városban.

Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete megakadt az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához kapott: Manin Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó üdvözlés, amit a szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics hazavitte a feleségét Szerbiába.

Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül megszállották a várost.

A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain, ezúttal nem fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen mondták egymásnak:

– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az első magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.

A lengyel légió marsirozott Bem hadseregének élén…

A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a városon, le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a lábát.

Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.

– Bon jour, mes enfants! – mondta a lovas.

Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem csillogott, a condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség kifejezése ült.

– Bem apó! Vivat Bem! – kiáltották a katonák.

A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos mohó türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék az ő peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már mindent elnyert, amit katona csak veszíthet. Ezt a harlekin-generálist ő kiverte Erdélyből, Puchner hadserege azóta Oláhországban lappangott, most Magyarországba készül betörni, de itt is szemben fogja magát találni a gonoszul mosolygó Bemmel.

A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer Tóni, Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak, megbarnultak, némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A Hoffer-család is visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind meghíztak, mert a szegedi gazdáik, akiknek szíve igen megesett a hontalan svábokon, nemcsak szívesen látták, de erőszakkal is tömték őket.

Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának karjaiba, öt perccel később azonban már azzal a kijelentésével döbbentette meg édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még Graféknál aludna, mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és nem lehet tudni, hogy mikor lesz reá szüksége.

Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is megtért a zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű ötletük támadt, hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és kegyelmet kértek a sváb foglyok számára. A vállalkozásuk félig-meddig eredménnyel is járt, amennyiben a zimonyi kommandó tizet a huszonhárom rab közül szélnek eresztett.

A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel a verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre megenyhült.

Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent, midőn szemben találta magát Janival.

– Mi van a karoddal? – kérdezte.

– Nehezen mozog még… Egy kicsit kurtább is lett…

– Ki gyógyított? – kérdezte a doktor gyanús arccal.

– A csonttörő Gábor.