Part 12

– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt ember, mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.

Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban észrevette, hogy a doktor némileg meghidegült vele szemben…

*

Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a hét svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a fráter szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak azonban nem volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére ittak, azután összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky doktor, a fanatikus Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre öntötték. A föld mohón itta föl az illatos italt.

Azután megeredt a beszélgetés.

– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A szerbek keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök verekedtek hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan… Perczel tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás főfészkét… Bem pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert Oláhországba… Most már magyar az egész Bánság!

Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a távollevő cimboráiknak is töltöttek.

Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb nemzetőrök ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak Mihájlovics kapott őrnagyi rangot. Egy újabb bánáti honvédzászlóaljat is alakítanak. Két napja folyik már a toborzás a városban és eddig már fölcsapott háromszáz verseci sváb, köztük sok családos ember is.

– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. – A Mihály bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem szabad még róla tudnia.

Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők is fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal sorozták.

Egypár nap mulva Bábika lélekzet nélkül rohant Grafékhoz.

– Nincs itt Gyuri? – kérdezte. – Mert hajnal óta eltünt.

– A dobját is elvitte? – kérdezte Jani.

– Elvitte.

– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma reggel marsirozott ki a városból.

– Apa nagyon haragszik. Ha megkerül, biztos, hogy megveri.

*

Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja nem verte meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira lesoványodott és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A Tóni bátyja és Graf Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz hasonlítottak, mint honvédtisztekhez.

Hofferné rögtön ágyba fektette a kisebbik fiát.

– A dobomat is elszedték, – panaszkodott Gyuri.

– Az osztrákok szedték el? – kérdezte Bábika résztvevően.

– Oh nem, a muszkák…

Hoffer Gyuri Világosnál vesztette el a dobját.

A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy esztendeig izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak fekete füst, hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli honvédseregek szétoszlottak és szétfoszlottak, mint a hajnali köd. Itt is, ott is fölébredt alvajárók siettek távoli szülőföldjük felé, kiábrándult emberek, akik úgy emlékeztek vissza az elmúlt hónapokra, mint valami fantasztikus álomra. A lovagias vezérek börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan feküdt a földön és szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy egy dúltarcú, tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…

Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is. Egy báró Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint teljhatalmú császári vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt olasznak alapjában véve minden mindegy volt, – bánta is ő a magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy miféle szerep vár reá és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú katonát. Szemlét tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az alázatos bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a császári hadsereg strafkompániáiba.

Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon fájhatott a vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő többet, ő eltünt a szerencsétlen temesvári csata viharában.

Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy Caballini akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és irkálást.

– Hányan vannak még künn? Ketten? Azok menjenek a pokolba!

A második Frombach János volt.

*

Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről egyszer már megszabadult.

Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A fiatalember kinézett a sötét utcára.

– Ki az?

– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó, hogy három bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk magára, szomszéd úr?

– Hogyne!

– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a szerb határra.

– Tüstént fogatok.

– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről van szó, akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.

– Akkor nem viszek kocsist, hanem magam hajtok.

Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető előtt. Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg Tangel András és Ferenc fia és három parasztsubás ember.

A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült, Graf mellé.

Ebben a pillanatban egy éles hang süvöltött föl az éjszakában.

– Halt!

Jani a csikók közé vágott. Két puskalövés villant föl a sötétségben.

– Rosszul lőnek, mint rendesen, – mondta az egyik subás.

A kocsi előrevágtatott a fehértemplomi úton.

Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek. Frombach láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.

Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a szájába tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz érkezett a palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk evezőcsapások, – egy csónak közeledett a part felé. A csónakban szerviánusok ültek.

Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek eleinte a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal segítették elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A csónakosaik a Duna több pontján állandó révszolgálatot tartottak fönn a szökdöső magyarok számára.

A három subás magyar közül az egyik Graf Janihoz lépett.

– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk, hogy magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.

– Annyi éppen elég, – vélekedett Jani.

– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem önt. A nevem Czecz tábornok.

A második subás is megcsókolta a két svábot.

– Én Figyelmessy tábornok vagyok.

A harmadik bujdosó Stein tábornok volt.

A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a menekülőkkel el nem tünt a palánkai sziget mögött.

– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, – indítványozta Frombach.

A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és nagy csapat gyalogos jött feléjük.

– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a granicsárokat és most értünk jönnek.

Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a kocsi mellé ugratott.

– Önök Versecről jönnek?

– Onnan.

– Hol vannak a rebellisek, akiket idefuvaroztak?

Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már közel a szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott lefelé.

– Azok már jó helyen vannak.

– Jól van. Önök is jó helyre fognak kerülni.

Leszállították őket a kocsiról és mindkettőjüket megkötözték.

XVI.

Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi napon újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha odalenn valami megváltozott volna.

A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a vándorhangyák. Ott lovat áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de hamar megeredt az északi szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni és fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…

A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor furcsa hangokat hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem – élet…“ A hegyről tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és minden felhő másféle volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy milyenek a maguk valójában, az talán sohasem fog kitudódni, mert nagyon is hamar elhordja őket az esti szél.

Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap még zúgó nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma fekete, zöld és kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most szántanak, lucernát és repcét növesztenek az emberek. A város is szétterpedt tegnap óta, piros kucsmás, fehér házgombák burjánoznak mindenfelé a hegy lábán. A város közepén új nagy templom fúrja hegyes tornyait a levegőbe, a távolban pedig vékony gyári kémények füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a nagy gyermekek új játékszere, a vasút.

És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem – élet…“

*

Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé a kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre rohan, mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló derékhadat a szülők, dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul jön nagyapa és nagymama. Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke.

– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi kalapját.

– Már csak kettő, ótata.

Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész úton hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:

– Kapaszkodjék a karomba, ótata, majd én vezetem.

– Te fruska, tudod-e, hogy én száztíz kiló vagyok? – kérdezi nagyapa.

Most megszólal a nagymama is:

– Bábika, eredj te csak előre a fiatalokkal, majd én ótatával maradok.

A kis leány a fejét rázza:

– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt mondta, ki van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt mondtam, hogy igenis föl tud mászni.

Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy volt, hogy megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.

– No nézd, a kis haszontalanok, fogadnak reám, mint egy versenylóra.

– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla csokoládét tettem ótatára. Hát csak előre!

Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő nevére kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is szeret nevetni és ez meg is látszik gömbölyű arcán.

A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához. A suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn, kalapjukat a levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az elmaradozókat. Ezek mind, az egész majális, nagyapó gyermekei és unokái. A sváboknál még a hétgyermekrendszer divik és aki a családalapítók közül sokáig él, annak jó memóriája legyen, hogy számon tudja tartani a nyáját.

– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a saját bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.

Nagyapó megáll.

– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak a szerviánusok…

Az öreg hirtelen elhallgat és megfogja Bábika állát:

– Mit nevetsz, kis haszontalan?

A kis leány fülig elvörösödik.

– Igazán nem nevettem, ótata…

Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de annyit és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani nevetés vagy ásítozás nélkül.

Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza tulajdon édesapját:

– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog, mint a filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított el, a szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.

– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt apáduradnak, az én drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a filloxerát, mert maholnap a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a háta mögött, mint ő szokott nevetni, mikor mi a szerviánusokat emlegetjük…

Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a fráterrel a kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a fejükre és térden állva körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki megteszi, annak a hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát teljesíti. Eleintén igen komolyan csinálták, de később az egyik fiú elkezdett vihogni, a jókedve átragadt az egész kompániára, úgy, hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt az, aki családi estéken a szerviánusokat a filloxerával szokta letromfolni, – leszedte fejükről a koronákat és az egész társaságot kizavarta a templomból. Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony nem haragudott meg a vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is teljesíti kívánságaikat, mert az ilyen fiatal nép úgyis csak ostobaságokat tud magának kívánni.

A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama is velük tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata azonban azt mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy pohár hegyi borra, egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott találják.

– Kell magánál hét fapohárnak lenni, – mondta nagyapó a fráternek.

A sekrestyés arca földerült.

– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter, nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.

A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is elpusztította. A kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég alá. Nagyapó egyedül ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék állott. Sorra vette a poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását, azután megtöltötte borral és mindegyiket odaállította a helyére.

– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi Haller… Hoffer Tóni… A Szalvátor-patikus…

Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.

A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer Tónit, két esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a Szalvátor-patikus pedig elmúlt télen hagyta itt örökre a patikáját.

Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer, utoljára, föl kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a meghalt cimborái várják odafönn a verőfényes, szellős magaslaton.

A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, – született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott lyukat találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van benne, de csak egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két régi pisztolyt, egy csomó penészes Kossuth-bankót és egy porcellánfejü játékbabát.

Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban könnyes lett.

– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak, hogy meg ne találják a szerviánusok!

Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti búvóhelyén, valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta mindig Versecen vannak és egyebet sem tesznek, mint őt keresni. Alkalmasint azért is feküdt olyan csendben, hogy el ne árulja magát. A nagymama úgy találta, hogy a babája nagyon megváltozott, egykor rózsás kis pofáján zöld foltok éktelenkedtek, a ruhája pedig fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy találhatta, hogy úrnője sem a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból őszhaju, terebélyes nagymama lett.

Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló fakupákat.

Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen, lármásan, a szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból, amit ők reméltek, az emberek nem lettek általa sem jobbak, sem okosabbak, hanem megmaradtak annak, aminek születtek: embereknek. De nagyszerű előjoga az ifjúságnak, hogy reménykednie szabad az örök emberi természet megváltozásában.

– Isten hozzátok, édes cimboráim!

A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő mindegyiket köszöntötte.

– Isten hozzátok, három magyar generálisok, Czecz, Figyelmessy és Stein!

Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a határon, a megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak. Graf Jani három esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a szabadulás órája mindent elfelejtetett vele és mindenért kárpótolta. Mert a nyíló börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a boldogan és meghatottan mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült Bábika leányával. Graf Jani ebben a pillanatban tudta, amit Bábika maga már jó egypár esztendővel ezelőtt is tudott, hogy ők férj és feleség lesznek.

Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből kigyógyult Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.

– Isten hozzád, öreg Hoffer apám és Isten hozzád Grafné édesanyám!

Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán. Mikor a selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott a gombolyító zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem bírta sokáig a tétlenséget. Amióta meghalt, fényesebbek a csillagok az égen, alkalmasint alaposabban folyik most odafönn a tisztogatás munkája.

– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik és Snur!

Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt meg és csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy négyszögletü monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt bátorsága, hogy azt elvegye tőle.

– Isten hozzád, Manin Zorka!

A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy délszerbiai fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő szegény egy történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a vér köteléke erősebb, mint a megszokott környezeté.

– Isten hozzád, Hungária-fejü Turányi Kamilla!

Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű halott özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a császári hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és az udvar kedves emberévé lett.

– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is, csonttörő Gábor!

A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten semmiképpen sem akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig kutyahűséggel szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján halt meg, mint béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána. Csonttörő Gábor azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy száz esztendős és a hatóságok gyakran büntetik meg mint javíthatatlan kuruzslót.

– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy Renegátnak neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach! És titeket mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és granicsárok, akik egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik most oly békésen feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a verseci nagy tömegsírokban.

Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket megitta és ekkor így szólt:

– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg vannak számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak egy dolgod van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez illően, fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.

A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve jöttek vissza a vártól.

– Nézd, kit fogtunk el a várhegyen! – mondta Bábi-nagymama.

Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura arcába, ahol valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről az arcról.

Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit hozott magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos, gőzmolnár, gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való munkát végzett és tíz embernek való vagyont szerzett már. Társaságba nem ért rá menni, üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette a hegyeket és sorra járta a szőleit. Egy ilyen útján fogták el a kirándulók.

Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a város már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a háztetőkről. Dél felől valami zizegő, csipős szél indult meg. Megint a Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának gallérját, Graf Jani pedig megfogta az asszony gömbölyü karját és azt mondta:

– Gyerünk haza!

És mentek, a napfényes, hűvös magasból a homályos, meleg mélységbe.

– _Vége_. –

Jegyzetek.

_(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre utalnak.)_

III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak kezdetét jelentette, így ír _Milleker_ Bódog, _Versec szab. kir. város története_ című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“

Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.

IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos szerepelt.

Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban igazságügyminiszteri tárcát vállalt.

A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.

V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“ biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is. Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki szerbek föllázításában.

A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk, egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban megváltoztattuk.

VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.

VII. Az első verseci csata jul. 11-én volt.

Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost, akik a svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én akasztatta föl a temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics Sebő sürgetésére.

Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk, egyebekben költött alak, a verseci csatával összefüggésben elmondott események azonban történelmi valóságon alapulnak, csakhogy az események szomorú hőse Kumanovics szolgabíró volt. _Milleker_ forrásmunkájában így mondja el az eseményeket: „11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata leghevesebben folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a városba, azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint beszélik, – kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig, midőn Kumanovics maga, ott létezett házából, reálőtt azon szándékkal, hogy a katonát ártalmatlanná tevén, a segélycsapat kiküldését megakadályozza. Azonban csak a lovát sebesíté meg. A fölingerelt nép elkeseredésében a katonai hatóság szemeláttára s részben támogatva a katonák által, ostrom alá vette Kumanovics házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics menekülni akart, de az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath. plébániával szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“