Part 13

VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc, Fehértemplom nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból lett honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai birtokosnak, akinek feleségét Gröber százados tudvalevőleg megvesszőztette.

Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg ulánusok parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb túlerővel szemben kétségbeesetten védekező fehértemplomi polgároknak, midőn segítséget kértek tőle: „Ich kann und darf nichts thun!“

A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő, hogy a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották vérüket, míg a császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb uralom alá hajtsa és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból és a Bácskából.

IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra ki akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt le, ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.

Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc kezdetén belgrádi osztrák konzul volt, amely minőségben sokat buzgólkodott a Knicsanin-féle expedició szervezése érdekében. Később tábornok és temesvári főparancsnok lett.

Nugent Albert gróf a horvát bán megbizottja volt.

XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér, november elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A lagerdorfi véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy Damjanich dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után 2000 szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig „különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.

XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a városból, csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy egérútat biztosítson a menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az _Erlebnisse eines k. k Offiziers im österreichisch-serbischen Armee-Korps_ című munka szerzője azt mondja erről a csatáról: „Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában lovagias kötelességet teljesített.“

Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és megszállotta a várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott Württemberg-huszár még duhaj mulatságot rendezett egyik csapszékben. Csodálatos, de való, hogy a huszárok később keresztül tudták magukat vágni az ellenség tömegén és valamennyien elmenekültek.

Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már elözönlötték a szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a fehértemplomi magyarok, hogy Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A hírszerző szolgálatuk nem lehetett valami kitünő. „Néhánya azon verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket megtartották vala, elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a csapat ott mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó temető közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen egyesült a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.)

XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három órai „szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.

XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése szerint akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics Miklós volt, népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb miniszterelnöknek és régensnek édesapja.

XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért várfogságra ítéltek.