Part 6

Beatrix. Ez a hivatalos ok. Az igazi ok jobb. Egy utolsó megbeszélésre küldték Shortlandék Arturt és a bolgár udvar Fülöpöt. És tudod, Artur a bal fülére nem hall. Fülöp pedig a jobb fülére süket. Az udvari ebéden, ahol találkozniok kellett, egymás mellé ültették őket, de etikett és rang szerint ültek, úgy, hogy a süket fülüket fordították egymás felé. Ezt ők nem tudták. Eleinte szóltak egy pár szót, de aztán kölcsönösen nem feleltek, megsértődtek és hazamentek. Ezért lett Patriciából svéd hercegnő és ezért van most olyan sok nyersvas Bulgáriában.

Jácint. Ezt nem is tudtam. Az én demokratikus magányomba ez nem hatolt el.

Beatrix. Ugyan hagyd már azt a demokráciát.

Dominika. Nem szereted?

Beatrix. Nem. Mindenkit korrumpál. Már a királyok közt is alig van egy-két royalista.

Jácint. Szóval, elviszitek a lányunkat, Dominika.

Dominika. El, Károly. Kegyetlenül elraboljuk. Még alszik?

Beatrix. Nem. Kilovagolt már korán.

Dominika. Mikor láthatom?

Beatrix _ijedten_. Hogy mikor láthatod?… Istenem… _Nagy zavarban van, a homlokára teszi a kezét._ A fejem… jaj… _Elgyöngül, támolyog._

Jácint. Kérlek angyalom, a legkomolyabban felszólítalak, hogy ne légy rosszul. Most igazán ne légy rosszul.

Dominika. Mi bajod édesem?

Beatrix. Már az éjjel is… a szupénál hirtelen oly rosszul lettem.

Jácint. Elég rosszul tetted.

Beatrix. De Károly!

Dominika. De ha tényleg nem érzed jól magad…

Jácint. Hát jól nem érzi magát. Én se érzem e pillanatban jól magamat. De kérlek, most ne ájulj el, ülj le.

_Beatrix leül, rémülten._

Dominika _ijedten megy feléje_. Dehát mi az?

Jácint _visszatartja_. Én elmondom neked Dominika.

Beatrix _rémülten, könyörgő hangon_. Károly! Károly!

Jácint. Most nyugalom, édesem. Én beszélek. Dominika! Nem ok nélkül mondják, hogy te vagy a legokosabb nő Középeurópában.

Dominika. De Károly…

Jácint. Semmi szerénység. Ne félj, erre a nagy okosságodra mindjárt szükséged lesz. Itt egy kis nehézség van. Nem én mondom, de Beatrix az ő aggódó természetével… itt történt valami, Dominika.

Dominika. Jesszus… csak nem Alexandrával!

Jácint. Mit mondtam… milyen okos nő.

Dominika. Alexandrával… történt valami?

Jácint. Nem. De majdnem.

Beatrix _könyörögve_. Károly!

Dominika. Szent Isten!

Jácint. Kérlek, te se légy rosszul. Hallgasd meg, elmondom az esetet.

Dominika. Károly ne ijessz meg.

Jácint. Ellenkezőleg. Meg foglak nyugtatni.

Dominika. Mi történt az istenért?

Jácint. Az történt angyalom, hogy Albert itt van napok óta és úgy viselkedett itt, mint egy pisztráng.

Dominika. Mint egy pisztráng?

Beatrix. Hogy mondhatsz ilyet?

Jácint. Igen. Hideg volt és néma volt.

Dominika. Szegény Albert. Ezt miattam tette. Nélkülem nem akart…

Jácint. Azt a világon senki nem tudhatta. Legkevésbé Alexandra, aki el volt és el van telve tőle és akit mélyen bántott ez a nemtörődömség.

Dominika. Olyan feltünően csinálta?

Jácint. Nem is lehet feltünőbben. Ő nagyon jó gyermek, de nagyon rossz vőlegényjelölt. De mindegy. A te fiadat itt imádják. A lány is, ez a jó anya is.

Dominika. Te drága, kedves…

Beatrix. Óh Dominika, ha tudnád… ha tudnád…

Jácint. És ő itt sétált ebben az imádatban mint egy… egy…

Dominika. Pisztráng.

Jácint. Még annál is pisztrángabban. A lány nem aludt, éjszakánként sírt…

Dominika. Borzasztó.

Jácint. Itt szenvedett mindenki, aki ezt látta… az anyja, én, a fiúk, a tanár…

Dominika. Milyen tanár?

Jácint. Éppen ez az. Van egy tanár a fiúk mellett. Fiatal, művelt, csinos, kedves ember. És itt egy furcsa dolog történt a végső elkeseredésben, mind csak a fiad iránt való imádatból…

Beatrix _rémülten, könyörögve_. Károly!

Dominika. Nos?

Jácint. Már ahogy asszonyok szokták, alkalmasnak találták ezt a tanárt arra, hogy a tegnapi estélyen… tegye egy kicsit érdeklődővé Albertet. Ostobaság úgye, de ebből is láthatod ezt a rajongást a fiad iránt.

Dominika. Milyen naiv, kedves dolog.

Jácint. Ugye? Na és most jött, amire nem számítottak. Ez a tanár, egy jómodorú, komoly, rendes ember, erről kiderült, hogy… képzeld!… titokban szerelmes volt Alexandrába. _Beatrix rémülten feláll._

Dominika. Das kommt vor. _Beatrix megnyugodva leül._

Jácint. Es ist ja kein Wunder. Er sieht Sie jeden Tag, Sie ist schön und gütig, etwas stolz… sofort ist die alte Romantik fertig… Denk an all’ diese Romane: nevelő és hercegkisasszony…

Dominika. Nos és?

Jácint. Képzeld, ez a szegény, halálosan szerelmes fiú nemcsak odaadta magát ehhez az ártatlan játékhoz, de emberfölöttit szenvedett… látva, hogy ő csak eszköz… hogy ő csak másvalakinek az érdeklődését hívja fel… és csak arra való, hogy…

Dominika. Albert az oka. Mért nem mert szólani?… Én ezt túlzottnak találom tőle.

Jácint. Miattad tette. Hisz az fantasztikus, hogy ez milyen jó fiad neked.

Dominika. Azért jól esik ez… _Könnyezik_. No és aztán?

Jácint. Kérlek, ez velünk vacsorázott ez a fiú, ez a mártir… igazán ezt kell mondanom… ez a szegény, derék önfeláldozó ember… és úgy szenvedett ott, ebben a szerepében, hogy nekem a könnyeim csordultak ki.

Dominika. Nem csuda. Ez megható.

Jácint. És ez a szegény lány, aki csupa szív és jóság… nézni se bírta ezt… már küldte volna el… de a tanár… csak a családért… csak Alexandráért… csak a fiad boldogságáért… folytatta, vérezve, kínlódva…

Dominika. Szegény…

Jácint. Egészen addig, amíg Albert, aki erről semmit se tudhatott, megsértette.

Dominika _rémülten_. A tanárt?

Jácint. Azt.

Dominika. Azt a szegény fiút?

Jácint. Azt. Képzeld.

Dominika. Mit csinált vele?

Jácint. Azt mondta neki: tolakodó.

Dominika. Borzasztó. És te nem léptél közbe?

Jácint. Hogy tehettem volna?

Dominika. És az a szegény fiú mit csinált?

Jácint. Mit csinálhatott? Lehajtotta a fejét. Én azt hittem, a szívem szakad meg erre a jelenetre.

Dominika. Borzasztó. Szegény jó emberke. És Alexandra?

Jácint. Jólesik nekem, hogy te így megsajnálod ezt a fiút. Látod, nemcsak csupa ész vagy, de csupa szív is. Ha láttad volna ott állni ezt a szegény szorgalmas tudóst… egy csillagász, kérlek,… az ő reménytelen halálos szerelmével, amit leküzdött magában, az ő összeomlott romantikájával, az ő vérző szívével… amint Albert elegánsan és élesen megsértette… és ő ott állt lehajtott fejjel… egy életre megszégyenítve… összetörve… miután _ilyen_ áldozatot hozott a családért… tudod ez a hűség… ez a mártirium… hát mondd, te mint asszony, nem derék ember az ilyen?

Dominika. De még milyen derék!

Jácint. Hát kilökni való ember ez? Lenézni való ember ez?

Dominika. Dehogy!

Jácint _növekvő hévvel_. Hát sérteni való ember ez? Ütni való ember ez? Büntetni való ember ez?

Dominika. Isten ments!

Jácint _még lelkesebben_. Hát… kidobni való ember ez? Bántani való ember ez? Hisz ez egy… mitcsinálnivaló… egy… nem is tudom… ez egy… egy…

Dominika _lelkesen_. Csókolni való ember!

Jácint. Nahát ez történt vele!!! _Fáradtan zökken le egy fotelbe. A homlokát törli. Félre._ De nehezen jött rá.

Dominika. Hogyan?… hogy ez történt vele.

Jácint. Amit te mondtál. Alexandra megcsókolta.

Dominika. Alexandra?

Jácint. Ahogy te mondtad.

Dominika. Igen. Na igen.

Jácint. Mert nem bírta már tovább nézni a szenvedését, mikor Albert megsértette. Ott csókolta meg az én jelenlétemben és Albert jelenlétében.

Dominika. És Albert?

Jácint. Honnan tudhatta szegény, hogy itt miről van szó? Ő nem érezte ezt akkor olyan tisztán, mint te most.

Dominika. Igen… igen… Hogyne.

Jácint. És ez a Beatrix… aki annyira rabja a formáknak… nézd… ez itt most haldoklik emiatt. _Beatrixhoz_. Amiatt, amit, látod, Dominika természetesnek talál, sőt majdnem megkövetel. Mi?

Dominika. Hogyne, hogyne.

Jácint. Elragadó ötlet volt ettől a csupaszív lánytól. Boldog vagyok, hogy tudtán kívül úgy gondolkozott erről, mint te. Ebben a csókban annyi minden volt: jellem, jóság, tisztesség, lelkiismeret, felelősségérzés, hála, részvét, emberség, szánalom… és önfeláldozás, édesem! Le kell borulni ez előtt a lány előtt. _Közben Beatrix titokban, boldogan simogatta._

Dominika. Derék lány. Bátor lány. Boldog az a nép, amelynek ilyen királynéja lesz.

Jácint. Ha láttad volna abban a pillanatban… hogy reszketett… hogy haldoklott… de megtette. Érezte, hogy tartozik mint embernek, mint testvérének… ezzel. Felemelni őt a megaláztatásból! És ha épp tudni akarod, én is megcsókoltam szegényt.

Dominika. Jól tetted. XVI. Lajos a felesége életveszélyes szülése után örömében megcsókolt egy cselédet. Das kommt vor. Hát ez az a nagy borzasztóság?

Jácint. Ez. _Beatrixra mutat._ Ő oda van. Dehát ő… haragszik a tanárra, ettől függetlenül.

Beatrix. Én? Én épúgy gondolkodom, mint Dominika. Csak nem tudtam, hogy ő úgy gondolkodik, mint én.

Jácint. Te haragszol a tanárra Napoleon miatt. A fiúkat tudniillik…

Dominika. Te se? Napoleont?

Jácint. Tyhű, de még mennyire nem!

Dominika. Te. Az én boldogult uram könyvtárában van egy kuriózum, egy kis francia könyv, amely világosan bebizonyítja, hogy Napoleon nem is élt soha. Majd elküldöm. Olvasd ezt, ez nagyon megnyugtató. – Na édesem. Hát ez volt az a nagy eset?

Beatrix. Ez. Te okos, derék asszony. Ha én tudtam volna, hogy neked ennyi érzéked van a pszichológia iránt…

Jácint. Beatrix tegnap rögtön megértette, mi?

Beatrix. Oh, rögtön.

Jácint. Neki nagyon nagy érzéke van a pszichológia iránt.

Dominika. Szegény kis tanár. Most ő kezd érdekelni. Mi lesz vele?

Beatrix. Csomagol. Oh, ő érzi, hogy ezek után egy percig sem maradhat itt.

Dominika. Azt helyesen érzi. De ti csak így bocsátjátok el?

Beatrix. Hát tudod édesem… ő most már… ő szegény most már olyan, mint egy kilőtt patron.

Dominika. Patronnal mindig vigyázni kell. Ezt el kell intézni vele, mielőtt innen kimegy egy más világba. Ezekből lesznek a memoár-írók, amerikai felolvasók, vagy ellenzéki publicisták. Nagyon kell vigyázni. Nekem fájdalom, praxisom van az ilyenekben. Nevelők, adjutánsok. Sok baj van velük. Majd én beszélek vele.

Beatrix. Köszönöm, te okos asszony.

Dominika. Ha előbb jöttem volna, megmondtam volna neked, hogy nevelővel nem szabad kezdeni. Nevelőhöz úgy nem szabad hercegnővel közelíteni, mint benzinhez gyufával. Felrobban. És még egy bölcsesség: nem kell úgy sietni. Vártatok volna egy napig, látod, megjöttem. Van egy régi angol közmondás: aki négy hét alatt akar meggazdagodni, azt rendszerint már az első héten felakasztják.

Jácint. Angliában.

Beatrix. Csodállak Dominika és irigyellek ezért az önálló gondolkozásodért. Oly erélyes vagy.

Dominika. Én vad anya vagyok!

Beatrix. Én is. De én izgatott vad anya vagyok és te higgadt vad anya vagy.

Dominika. Kinek milyen a vérmérséklete. Azért te is elég férfias vagy.

Beatrix. Mert nagy fiúkkal jutottam özvegységre. Az ilyen anya elapásodik. A fiúknak kell az apai szigor és milyen szép az, ha ezt is az anya liferálja.

Dominika. Boldogult urad Henrik szelid apa volt.

Beatrix. Az apa, az mindig dilletáns szülő. _A mellére üt._ Az anya a professzionátus.

Dominika. Mikor láthatom a tanárt?

Beatrix. Mindjárt intézkedem. De félek, hogy nehéz dolgod lesz vele.

Jácint. Fogadjunk, hogy öt perc alatt elintézed.

Dominika. Nem fogadok Károly 1896 óta, mióta boldogult urammal fogadtam, hogy fiam születik.

Jácint. És lányod született?

Dominika. Kettő, Károly. Kettő egyszerre.

_Komorna belép jobbról._

Beatrix. Mi az? Készen vannak?

Komorna. Igenis, Fenség.

_Grófné és Symphorosa belép jobbról._

Symphorosa. Drága Dominikám, minden rendben van és meglepetés is vár rád a szalonodban.

Dominika. Meglepetés? Engem ma már nehéz meglepni, édes Symphorosám.

Symphorosa. Ez azonban mégis, azt hiszem, jól fog esni neked. Albert vár rád a szalonban.

Dominika. Albert? Felkelt ilyen korán? Miattam? Igazad van: ez meglepetés és öröm. Megyek. _Indul_. Hát addig… hivassátok nekem ide azt a tanár urat.

Beatrix. Idehivatom, édesem. Itt fog rád várni ebben a szobában. _A komornához._ Menjen, küldje Caesart azonnal. _Komorna hátul el_. Édes Dominikám… ez a tanár tisztességes fiú, de nagyon fiatal és lobbanékony.

Dominika. Ne félj édesem, bízd csak rám. Ha lobbanékony, nem kell ingerelni. Az első dolog: megbocsátani neki. Rögtön megbocsátani.

Beatrix. Hogyan? Te ilyen könnyen bocsátasz meg?

Dominika. Nagyon könnyen.

Beatrix. Az előbb a fiadban úgy kárhoztattad ezt a tulajdonságot.

Dominika. Igen, édesem, de elfelejtettem hozzátenni, hogy tőlem örökölte. Gyerünk, grófné. _Elmegy jobbra, a grófné és Symphorosa követi._

_Szünet._

_Jácint és Beatrix hosszasan néz egymásra. Jácint diadalmasan mosolyog._

Beatrix. Aranyszíved van, kedves Károly. És nagyon jó fejed van, kedves Károly. _Homlokon csókolja._ Most már csak attól félek…

Jácint. Most meg már csak mitől félsz?

Beatrix. Ha most találkozik a fiával… és beszélnek… nem lesz-e Albert más véleményen?

Jácint. Két okból nem lesz más véleményen. Először nem lesz bolond máskép gondolkozni, mint a mamája, másodszor pedig magam is ott leszek ennél a találkozásnál. _Indul._ Még pedig sürgősen.

Beatrix _utána siet_. Mondd te kedves… én igaztalan voltam hozzád… mit tegyek, hogy megbocsáss?

Jácint _a jobboldali ajtónál_. Most egyelőre csak annyit kérek, hogy ne borulj a nyakamba. Holnap aztán le fogod írni egy irkába százszor, hogy: «jó az öreg a háznál». _El._

Beatrix _balfelé menet_. Modora, az nincs.

_Hátul belép Caesar._

Beatrix. Caesar! Lemegy és megmondja Ági tanár úrnak, hogy jőjjön fel ide és itt ebben a szobában várjon. A főhercegnő őfensége akar vele beszélni.

Caesar. Parancsára, Fenség.

Beatrix. Mi lesz a reggelije Mária Dominika őfenségének?

Caesar. A teához hideg lazac, hideg beef, hideg csirke…

Beatrix. Cæsar! Hisz ez a tegnapi vacsora.

Caesar. Bocsánat, Fenség, ez a mai reggeli. Ma éjfél után egykor tettem az asztalra és eddig még mindig nem evett belőle senki.

Beatrix. Ön megőrült.

Caesar. Parancsára, Fenség. Más reggeli lesz.

Beatrix. És mért olyan sápadt?

Caesar. Nem aludtam, Fenség. Szenvedtem. Főként a tea miatt.

Beatrix. Milyen tea miatt.

Caesar. A borzasztó tévedés miatt. Jácint atya kapta a forró teát és Fenséged a hideg levest.

Beatrix. Azért csak hálás vagyok. Ha abban a rémes pillanatban nincs ott az a korty jéghideg leves, talán összeestem volna. Az térített magamhoz.

Caesar. Az éjjel egy tégla esett a fejemre, Fenség. Most egy kő esik le a szívemről.

Beatrix. Ne büntesse meg a bűnöst, aki tévedett.

Caesar. Parancsára, Fenség. Talán adjak neki valami kis jutalmat?

Beatrix. Túlzásba ne menjünk. – A tanár itt várjon. _Jobbra el. Caesar indul a bal hátsó ajtó felé, de ez nyílik és belép rajta Alexandra._

Alexandra. A főhercegnő megjött?

Caesar. Meg, Fenség.

Alexandra. Hol van?

Caesar. Itt, Fenség. _Jobbra mutat._ Azt hiszem, átöltözik a hosszú autó-út után.

Alexandra. És maga mit csinál itt?

Caesar. Megyek, ahova küldtek.

Alexandra. Hova küldték?

Caesar. Ági tanár úrhoz.

Alexandra _idegesen_. Mit akarnak Ági tanár úrtól?

Caesar. Hogy jőjjön ide és várjon itt.

Alexandra. Akkor jó. Menjen és küldje. _Leül._

Caesar. De… ha megengedi, Fenség… azért kell ideküldenem a tanárt…

Alexandra. A tanár _urat_.

Caesar. A tanár urat, mert a fenséges asszonyok óhajtanak vele beszélni.

Alexandra. Ön ne keresse az okokat. Ön tegye azt, amit parancsoltak. Küldje ide a tanár urat.

Caesar. Parancsára, Fenség. _El bal hátul._

_Rövid szünet._

_Ági belép bal hátul, útiruhában._

Ági Fenség hivatott?

Alexandra. Nem. De azért vagyok itt, mert megtudtam, hogy idehívják.

Ági. Parancsoljon velem.

Alexandra. Milyen ruha van magán?

Ági. Utazó ruha.

Alexandra. Elutazó ruha?

Ági. Az is. Meg is érkeztem valahonnan. El is utazom valahova. _Szünet_. Parancsoljon velem.

Alexandra. Akkor a fiúkkal mi lesz?

Ági. Nem tudom.

Alexandra. Nem sajnálja őket itthagyni?

Ági. De nagyon. _Szünet_. Parancsoljon velem.

Alexandra. Mária Dominika főhercegnő, a trónörökös anyja megérkezett.

Ági. Tudom.

Alexandra. És azt is tudja, miért jött?

Ági. Azt is tudom.

Alexandra. És?

_Szünet_.

Alexandra. Foglaljon helyet kérem.

Ági. Köszönöm. _Nem ül le._

Alexandra _feláll_. Én eddig még nem beszéltem a főhercegnővel. Nem is láttam. Most fogok vele találkozni. Talán már egy perc mulva. És akkor ő… nekem is meg fogja mondani, hogy mért jött.

Ági. Igen.

_Szünet._

Alexandra. Ez az egész véleménye erről a dologról?

Ági. Körülbelül.

Alexandra. Nem értem, hogy most miért gúnyos? Megint éles.

Ági. Mint a borotva.

Alexandra. Mint a borotva? _Nagyon nézi Ágit._ Igen… igen.

Ági. Igen, Fenség. Borotva.

Alexandra _szigorúan néz rá_. Hogy viselkedik ön itt most velem?

Ági. A legnagyobb tisztelettel, Fenség.

Alexandra. Miféle játék ez? Elfelejtette ami az éjszaka történt?

Ági. El, Fenség.

Alexandra. Úgy! Azt a pillanatot is, amikor én…

Ági. Azt a pillanatot is, Fenség.

Alexandra. Ilyen könnyű ezt elfelejteni?

Ági. Azt nem mondtam.

Alexandra. Ha ezt én tudtam volna…

Ági. Tudnia kellett volna.

Alexandra. Hogy el fogja felejteni?

Ági. Ezt… nekem el kell felejteni, Fenségednek le kell tagadni… és… a harmadiknak meg se szabad látni.

Alexandra. Én nem tagadom le, és ő látta. Úgy veszem észre, maga túl drága ajándékot kapott tőlem. Nagyobbat, mint aminőt megérdemel. Talán… egy országot!

Ági. Az nem nagy dolog. Volt már eset, hogy egy lóért kínálták.

Alexandra. Még meg is sért. Úgy beszél, mint egy durcás gyerek.

Ági. Nem, Fenség. Ahogy én itt most beszélek, amit én ma cselekszem, ahogy én innen ma eltünök, az az én válaszom a Fenséged csókjára.

Alexandra. Azt nem kértem, hogy ezt a szót kimondja.

Ági. Nem fájt kimondani. Kapni sokkal fájdalmasabb volt.

Alexandra. Fájdalmasabb, mint adni?

Ági. Oh, igen. Benne éreztem minden szánalmát, de minden lenézését is. Gőgös dolog volt. Azt jelentette, hogy nem vagyok ember. Hogy engem szabad. Mint egy kis gyereket, vagy egy állatot.

Alexandra. Így érezte?

Ági. Ha nem így éreztem volna…

Alexandra. Akkor?

Ági. Akkor úgy visszaadtam volna, Fenség, hogy talán még most is tartana.

Alexandra _idegesen_. Szóval ostobaság volt tőlem.

Ági. Sok volt, Fenség. Sok volt egyszerre. És ez tette gyanussá.

Alexandra. Gyanussá.

Ági. Igen. Mert _ott_ még nem tartottunk. És mégis… egyszerre megkaptam. Aztán hajnalban… tetszik tudni, lehült a levegő. A csók után… kimentem a parkba, a forró fejemet szellőztetni… virradatkor. Sokáig sétáltam. Nem a rózsák felé. A tölgyek közt, ahol illattalan és erős a levegő. Ott megnyugszik a szív és bírál. Ott aztán úgy éreztem magamat, mint a koldus, akinek egy ezrest dobtak a kalapjába… és aki szeretne utána szaladni az adakozónak, mert fél, hogy tévedés volt… sok volt.

Alexandra _dacosan, idegesen_. Lássa, nagyon-nagyon örülök, hogy ilyen fegyelmezetten gondolkozik.

Ági. Reggel van, Fenség. A nap süt.

Alexandra. Nem a csillagok?

Ági. Nem.

Alexandra _idegesen_. Nagyon-nagyon örülök.

Ági. Én is. Én annak, hogy ön örül.

Alexandra _idegesen_. Nagyon-nagyon örülök. Ez így jó és így szép.

Ági. Szebb nem is lehet.

_Jácint belép jobbról, Ági meghajol._

Jácint. Na végre fiam, hogy látlak. Dominika főhercegnő szeretne veled beszélni. Sőt a trónörökös is.

Ági. A trónörökös?

Jácint. Boldog volna, ha jóvátehetné ezt a… tegnapi félreértést.

Ági. Bocsánat atyám, de legyen szabad kitérnem előlük. Én elmegyek. A kofferem már a kocsin van.

Jácint. Búcsú nélkül hagysz itt bennünket?

Ági. Most búcsúztam Őfenségétől.

Alexandra. Még pedig igen furcsán.

Jácint. Hogyhogy?

Alexandra. Hidegen, dacosan. Mintha én bántottam volna meg őt.

Jácint. Hát nem érdekes? Másodszor találja el a gondolatomat. Bizony megbántottad lányom. Még pedig a hiúságát. Tán az önérzetét is… Azzal az alamizsnás puszival. Erről van szó úgy-e, fiam?

Ági. Erről, atyám.

Alexandra. Egy ilyen tragikus pillanatot puszinak nevezni?

Jácint _Ágihoz_. Látod, ezt a bölcsességet, ezt a józan ítéletet, ezt mind a sport teszi.

Alexandra. Tegnap miket mondott. Élete, végtelensége, halála. Ez mind nem volt igaz?

Jácint. Dehogy nem. A hirtelen fájdalom a legerősebb szavakat keresi. Ezen alapul például a népnél a káromkodás.

Alexandra. Hát ez csak ennyit ért?

Jácint. Csak? Sok ez lányom, mert a nagy fájdalmat jelenti. Kiáltás, aminek a szövege nem fontos.

Alexandra. Hát akkor mely szavait vegyem komolyan?

Jácint _Ágira mutat_. Amiket most itt elhallgat. _Kis szünet._ No… és te lányom? Na! Őszintén!

Alexandra. Én Jácint… hogy őszinte legyek, azt hiszem… szeretem egy kicsit.

Jácint. Amíg meg nem csókoltad, én is azt hittem, hogy szereted.

Alexandra. Te is ezt mondod? Hogy beszéltek itt? Mi ez? Hát nem dült össze a világ ma éjjel?

Jácint. Nem, lányom.

Alexandra. Maga is ezt érzi?

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. De hiszen…

Jácint. Megint nem tudod, mi a bajod lányom. Ez volt az a sajnálat, amit az éjjel kerestél magadban. Végül félháromkor meg is találtad abban a savanyú csókban.

Alexandra. Savanyú?

Jácint. Nem én kaptam, mégis éreztem.

Alexandra. Szomorú vagyok, Jácint. De ha így beszélsz velem… ha most itt maradsz egy-két napig… és mindig így beszélsz velem… megnyugszom.

Jácint. Itt maradok lányom. Itt maradok még két-három napig, hogy igazán megnyugtassalak.

_Kis szünet._

Ági. Engedjék meg, hogy elbúcsúzzam. _Meghajol_. Fenség.

Alexandra _nem tudva ebbe belenyugodni_. Csudálom ezt a nyugalmát. Ezt az önuralmat. Tudom, hogy ez mind nem igaz, ahogy itt most viselkedik. Mást szeretne tenni.

Ági. Meglehet, Fenség.

Alexandra. Mást szeretne mondani.

Ági. Az is meglehet.

Alexandra _dacosan, idegesen_. Dehát… ha ilyen csudálatos önuralma van… mért nem tegnap este mutatta ezt meg? _Izgatottan_. Most még csak ezt az egyet szeretném tudni.

Jácint. Ne légy ideges, lányom. Itt maradok két hétig.

Alexandra _egyre idegesebben_. Ha most ilyen nyugodt tud lenni, akkor mért csinálta ezt tegnap? Mit akart? Nem tudom!

Ági. Nyugodjék meg, Fenség, én se tudom. Az éppen a szép ennek az éjszakának a történetében, hogy nem tudtam mit akarok.

Alexandra. Nem tudta?

Ági. Nem.

Alexandra. Nem tudta és…

Jácint. Csöndesebben lányom. És nyugodtan. Egy hónapig maradok itt.

Alexandra _oda se hallgatva, egyre izgatottabban_. Nem tudta, hogy mit akar. És engem azért mégis vitt magával a jóságomnál fogva… az ügyetlenségemnél fogva… belevitt mindenbe… a legborzasztóbba. Nem tudta mit akar… és én vele voltam a szívemben… és elszántam magam mindenre, még arra is, hogy vele együtt lázadjak fel… és kitartsak mellette… még… még ha összedül is velem az egész világ! És ő…

_Albert halkan belép._

Alexandra _látja Albertet, de nem törődik vele és izgatottan folytatja beszédét._ Ő «nem tudta mit akar». Csak rombolni akart. Engedett egy hiú pillanat szilajságának… ahelyett, hogy akkor lett volna okos és analitikus. De gyerek volt és bolond volt… mikor odaült mellém az asztalhoz… igenis rebellis volt…

Albert _szerény hangon, finom gúnnyal_. Xaxa, te nem jól ítéled meg őt. Ő szabad szellem. Nem olyan, mint mi.

Alexandra _nem törődik vele_. Nem akart egyebet, csak lázadni… csak a botrányt akarta… és igenis modortalan volt és lelkiismeretlen volt és…

Albert. Te igaztalan vagy. Ő csillagász.

Alexandra. És igenis most én mondom, hogy amit csinált, az tolakodás volt!

Ági. Fenség!

Albert. Egy szót se feleljen, Miklós. Megtiltom, Miklós. És ha megengedi Miklós… most én csókolom meg. _Hozzálép, megöleli és megcsókolja Ágit._

Jácint. Bravó! Holnap elutazom.

Ági _jókedvűen_. Nagyon köszönöm, Fenség. Erre igazán nem voltam elkészülve.

Albert. Jól esett?

Ági. Ez jól, Fenség.

Albert. Akar még egyet?

Ági. Köszönöm, Fenség, az sok volna. Így ez éppen elég.

_A hátsó ajtón belép György és Arzén. Mindeniknél virágbokréta van. Egy pillanatra megállnak az ajtóban, aztán a szín közepére jönnek, ott elfogódottan megállnak, Ágira néznek. Albert átmegy balra, elől._

György. Tanár úr… _A meghatottságtól elakad._

_Mindketten egyszerre nyújtják Ági felé bokrétáikat._

Ági. Nekem? _Átveszi a két bokrétát._

_György és Arzén elfordul, mind a kettő könnyeit törli. Arzén György vállára hajol. Háttal állnak a közönségnek._

Ági. Ejnye… Indiánok! Híres indiánok!

_György és Arzén megfordul, gyöngéden megöleli mind a kettő Ágit._