Part 5

Jácint. Azt megtiltom, fiam, hogy könnyebb legyen lemondanod róla. De te nem is leszel öngyilkos, hanem ha jól látom, inzultálni fogsz valakit. Ez se szép, de ezt hiába tiltanám meg. Rögtön jövök vissza, gyerekek.

Alexandra _feláll_. De Jácint… hogy maradhatunk itt? És a mama! Nekem mégis ott kéne lennem.

Caesar. Symphorosa fenség megkérdezte, hogy a fenséges asszony kívánja-e látni Fenségedet.

Alexandra. És?

Caesar. Őfensége, hogy úgy mondjam, kifejezte magát.

Alexandra. Hogy?

Caesar. Azt mondta: a szemem elé ne kerüljön.

_Szünet. Caesar hátralép és Alfréddal sugdos._

Jácint. Na, látod édes lányom. Ülj csak le szépen. Most előbb nekem kell anyáddal beszélnem. Ne irigyelj. Ti pedig azalatt… szép csöndesen… és okosan búcsúzzatok el egymástól és bocsássatok meg egymásnak. Aztán visszajövök érted, kislányom. Hát csak… okosan. Elmegy balra.

_Szünet. Alfréd kimegy._

Alexandra _szünet után, mialatt többször Ágira nézett._ Kérem… a keresztnevét nem is tudom. Hogy hívják?

Ági. Miklós.

Alexandra. Hány éves?

Ági. Huszonhat.

Alexandra. Hol született?

Ági. Cegléden.

Alexandra. Milyen megye?

Ági. Fenség… mi itt végre… magunkra maradtunk… és ön a nacionálémat veszi fel?

Alexandra _ügyetlenül, zavarban_. Nem tudom, hogy szokták. Én ismerni akarom. Most hamar mindent tudni akarok magáról. _Majdnem sír._ Nem tudom, hogy szokták ezt elkezdeni.

Ági. És holnap reggel?

Alexandra. Arra most nem akarok gondolni. Csak most, ez a pár perc legyen szép és gyönyörű. Magának is, nekem is. Kérem… szíveskedjék… kedves lenni.

Ági. Holnap kisöpörnek innen, mint a szemetet.

Alexandra. És ha én nem engedem, Miklós?

Ági. Akkor is megyek, megyek!

Alexandra _észreveszi Caesart_. Mire vár?

Caesar. Parancsra, Fenség.

Alexandra _feléje megy_. Parancsolom a zenének, hogy húzzanak valami olyat, amit nem szabad.

Caesar. Bocsásson meg, Fenség, de nincs jogom beleszólni a zenekar művészi irányításába.

Alexandra. Megbocsátok. Annak a szegény embernek is, aki tévedett a forró teával.

Caesar. Fenség, kiderült, hogy a leves helyett a forró teát én adtam Jácint atyának. Nem csoda ebben a zavarban ma este.

Alexandra. Köszönöm. Elmehet.

Caesar. Igen. _Nem mozdul._

Alexandra. Elmehet.

Caesar. Innen?

Alexandra. Persze, hogy innen.

Caesar. Innen… menjek ki?

Alexandra. Úgy gondolom, azt mondtam.

Caesar. Fenség… szabad szólanom?

Alexandra. Nos?

Caesar. Vége van a világnak, Fenség! _Felzokog és sírva megy ki._

_Ági az ajtóig megy, amelyen át Caesar távozott. Megáll, Alexandrára néz._

_Szünet._

Ági _miután kinézett_. Nincs itt senki. A vendégek most mennek. _Érzékien, halkan beszél._ Most végre ketten vagyunk szép királylány. Talán még csak egy pár perc… és aztán, ami szép az én életemben volt, vége.

Alexandra _remegve_. Istenem… így… egyedül lenni egy férfivel…

Ági _indul feléje_. Fél tőlem?

Alexandra. Nem tudom. Ha ez félelem, akkor… mindig szeretnék félni.

Ági. Az utolsó óra… Talán az utolsó perc, hogy láthatom. Szeret?

Alexandra _szinte dadogva, mint egy kis gyerek._ Ha ez a szerelem, akkor… úgy vagyok vele most… mint egyszer… kiskoromban… az orosz cárral…

Ági _csudálkozva bámul rá_.

Alexandra. Igen. Sok képét láttam a cárnak… aranykoronával a fején… dicsőségben… és aztán, mikor egyszer civilben belépett hozzánk… nem ismertem meg.

Ági. Szép, okos királylány… _Még közelebb megy hozzá._

Alexandra _remegve_. Ne jőjjön olyan közel, Miklós. Először látok szerelmes embert… és az is épp én belém szerelmes.

Ági. Nagyon fél tőlem? _Megfogja a kezét._

Alexandra _húzódozva_. Irtózatosan. Arra a gondolatra, hogy… hozzám nyul… Milyen hideg a keze.

Ági. Nem. A magáé forró. Mit érez, hogy így reszket a keze a kezemben?

Alexandra. Valami forróságot és…

Ági. És?

Alexandra. És a rangomat, Miklós. Folyton a rangomat érzem. Milyen furcsa, hogy ezt kimondom. Miklós… Most… most… enni szeretnék adni magának. Kedves szeretnék lenni magához. Tudja, hogy én is imádom Napoleont.

Ági. Imádni, az sok.

Alexandra. Hát mit kell vele csinálni? Mondja meg. Én azt fogom tenni, amíg élek. Most kinevet ezért.

Ági. Nagyon szomorúan nevetek, Fenség.

Alexandra. Nem tudom, most bizonyos, hogy rosszat kell… valami tiltottat… Például… mindenkit elárulok magának. Tudja, hogy nekünk egy színésznő is van a családunkban? Nem elég neki! Még rosszabbnak kell lennem. Tudja, hogy én… mért nem szeretem a trónörököst?

Ági. Mert a felesége akar lenni.

Alexandra. Nem. Hanem egyszer Münchenben a régensnél… élőképeket játsztunk és ő női szerepet adott. Azóta az én szememben…

Ági. Mindjárt virrad, Fenség. Az idő múlik.

Alexandra _egyre idegesebben_. Most sürget. Mit kíván tőlem? Édes jó Istenem, add, hogy kedves tudjak hozzá lenni. Mondja, akar engem tegezni?

Ági. Fenség…

Alexandra. Ezt visszautasítja? Tudja, hogy bennem Bourbon-vér is van?

Ági. Tudom, Fenség.

Alexandra. És mégis? _Az asztalra néz._ Egyél _te_ valamit.

Ági. Nem.

Alexandra. Mért nem akarsz _te_ enni?

Ági. Mert nem vagyok _én_ éhes. _Szerelmesen mozdul feléje._ Szomjas vagyok.

Alexandra _remegve_. Te… inni akarsz?

Ági. Nem. Rád vagyok szomjas… a te szádra, a szemedre… a te sikoltásodra…

Alexandra _rémülten_. Hogy néz rám? Mikor én az egész lelkemmel… az anyja szeretnék lenni!

Ági _hévvel_. Nem. Együtt elégni, megsemmisülni, együtt… és a nagy tűzben folyton a szemedbe nézni… mélyen a szemedbe… és aztán látni, ahogy a szemed lecsukódik…

Alexandra. Mire gondol?

Ági. Nem megállni az úton. Menni tovább, tovább…

Alexandra _nagy rémülettel_. Hova kérem?

Ági _egyre hevesebben_. Amerre indított, Fenség. Én az én gyáva szerénységemben ma este… alig mertem érezni, hogy egy király riválisa vagyok. De most tudom. És azt is tudom, Fenség, hogy győztem. Az előbb dadogtam, de most énekelni szeretnék, mert fiatal vagyok, Fenség, férfi vagyok és győztem, programm ellenére győztem, Fenség! Most pedig…

Alexandra _rémülten_. Mi lesz most pedig?

Ági. Holnap vége mindennek… Hát hadd lássuk Fenség, ki ma itt a király: ő-e vagy én! _Szorosan melléje lép, megfogja a kezét._

Alexandra. Meghalok ebbe… kegyelmezzen…

Ági. Akkor kellett volna megijedni, mikor hallgattam.

Alexandra _nagy félelemben_. Most… bosszút akar állni rajtam…

Ági. Szerelmes vagyok! És _egy_ életem van!

Alexandra _rémülettel néz a szemébe_. Hogy gyűlöl… most…

Ági. Nem bírom ki, hogy sajnál! Mindjárt jönnek. Egy perc még és én egy kilökött cseléd vagyok. És most ez így végződjék? Ne tudjam elérni, hogy megint gőgös legyen és sértsen meg, hogy bennem felforrjon a lázadó parasztvér… hogy haragomban derékon kapjam… és elvigyem… ki a rózsái közé… a nyári éjszakába… azt a dacos száját szerelembe fullasztani… _Meg akarja ölelni._

Alexandra _rémülten, szerelmesen védekezik_. Miklós… Miklós…

_Zajt hallanak balról, szétválnak._

_Kis szünet._

_Caesar belép balról, mögötte az ajtó mindkét szárnya nyitva marad._

Alexandra. Mi az?

Caesar. A trónörökös őfensége aludni megy. Táviratot kapott. Holnap reggel érkezik az édesanyja, Mária Dominika hercegnő őfensége.

Alexandra. Az anyja? Ide mihozzánk?

Caesar. Igen, Fenség.

_Nagy szünet._

Caesar. Bátorkodom jelezni, hogy a trónörökös őfensége ezen a termen fog most keresztül haladni.

Alexandra _idegesen_. És Jácint… még mindig nem jött vissza… és most itt vagyunk… így… ketten…

Caesar. Ha méltóztatik… átkerülni erre, a sárga szobán keresztül, még éppen van annyi idő.

Alexandra _gőgösen_. Micsoda ajánlat ez? Ön talán ivott a maradék borokból.

Caesar. Nem, Fenség. Csak elvesztettem a lelki egyensúlyomat.

Alexandra _dacos gőggel_. Nem szököm senki elől.

_Caesar meghajol és visszamegy balra. Szünet. A baloldali ajtón belép két lakáj kandeláberekkel, égő gyertyákkal. Mögöttük jön Albert az ezredessel és Lützen gróffal. Ezek mögött Caesar és két másik lakáj gyertyák nélkül. Lassan megy át a menet a színen. Mikor az asztal közelébe érnek, Albert mosolyogva_ _megáll. A két gyertyavivő lakáj a jobboldali ajtóhoz lép, kinyitja és megáll jobbról balról az ajtófélfa mellett. A két másik lakáj elmegy jobbra. Az ezredes és Lützen a küszöbön áll._

Albert _közvetlenül, kedves halk hangon_. Kedves Xaxa, milyen szerencsés véletlen, hogy még itt talállak és jó éjszakát mondhatok neked. _Kezet nyujt._ Úgy volt, hogy holnap el kell utaznom. De boldogan jelentem neked, hogy reggel megérkezik ide az én drága édesanyám. Vagy már tudod?

Alexandra. Tudom, Albert és boldog vagyok.

Albert. Ő nagyon-nagyon szeret téged.

Alexandra. Én is őt, Albert. Nagyon.

Albert. A mamád lefeküdt. De sokkal jobban van. Kicsit sokat járt ma. Mondtam, hogy nem szabad neki. De ő olyan aranyos háziasszony, nem hallgatott rám.

_Jácint belép balról. Később utána Symphorosa. Jácint lassan beljebb jön, Symphorosa a balajtó küszöbén marad._

Alexandra. A mamának legnagyobb öröme, ha kedves lehet a vendégeihez.

Albert. De nem kell ezt túlságba vinni. Én igazán szemrehányásokat tettem magamnak. Ki is fogok kapni a mamámtól. De szerencsére nincs komolyabb baj. Jó éjszakát Xaxa. _Kezet nyujt._

Alexandra _mélyen meghajol_.

Ági _meghajol_.

Albert _mintha csak most venné észre_. Ah a tanár úr! Jó éjszakát tanár úr. Nagyon érdekes volt, amit mondott. És főleg a modor volt nagyon eredeti. Kicsit rebellis, de eredeti. Mikor őfensége rosszul lett, nem volt módomban megtenni igen szerény kritikai megjegyzéseimet. Csak most tudtam meg, hogy maga egy kis rebellis.

Alexandra _idegesen, erőltetett mosollyal_. Albert, te tévedésben vagy…

Albert. Nem, nem. Ez nagyon érdekes volt, ez a csillagászati gorombáskodás. Valami új. És általában az egész. Ezt nevezem temperamentumnak. _Jácint felé._ Egészen szerényen ült oda és aztán egy crescendóval… felvitt minket az égbe… aztán ő ott maradt… és engem lepottyantott. _Ági felé._ De lendülettel beszélt… Egyre feljebb, feljebb…

Alexandra _izgatottan_. Bocsáss meg, de igaztalan ez a gúnyos kritikád, Albert. Ő nem olyan ember, mint mi.

Albert. Azt vettem észre.

Alexandra _egyre izgatottabban_. Ő tudós, ő szabad szellem… neki joga van szabadabb modorban beszélni, mint nekünk…

Albert. Te oly nobel vagy most is, mikor véded, mint voltál, mikor tűrted. Te egy derék, okos lány vagy, egy kis mártir. Én csak most tudtam meg a mamádtól, hogy te… izé… _gúnyosan_ bizonyos érzelmek ártatlan céltáblája voltál… és ezt ilyen türelemmel, ilyen jósággal viselted.

Alexandra _nagyon izgatott, a szeme Albert és Ági között jár. Fél, hogy összetűzés lesz ebből._ A mama téved, Albert. És te is rosszul ítéled meg őt. Te őt nem érted.

Albert. Olyan könnyű őt érteni.

Alexandra. De te most nem értheted. _Albert gúnyosan nevet._ Ne nevesd ki, Albert. Ő tudós és költő… ő csillagász!

Albert. Egy kis neveletlen csillagász.

Ági _megmozdul_. Fenség!

Alexandra _remegve az izgalomtól, hévvel_. Albert, te túlzásba mégy! Ilyet nem mondhatsz neki.

Albert _erősen_. Dehogy nem.

Alexandra. Nem bírom, hogy én miattam… itt most…

Ági _Alberthez_. Fenség, én…

Albert. Ön egy kis tolakodó.

Alexandra _halkan felsikolt, Ági elé áll, az izgalom tetőpontján van._ Egy szót se feleljen, Miklós. _Ránéz_. Megtiltom! _Elhalóan_. Istenem… Miklós… _Pillanatnyi habozás után előbb ránéz Albertre, aztán ráborul Ágira, forrón megöleli, megcsókolja, kissé a keblén marad._

_A négy ajtó küszöbén: balról állt Symphorosa, jobbról a két gyertyavivő és Lützen. Bal hátul Caesar és mögötte Alfréd inas. Jobb_ _hátul Wunderlich. A csók pillanatában mindezek egyszerre, halkan kisuhannak. Jácint bennmarad és a tarkóját vakarja._

Alexandra _elbocsátotta Ágit_. _Mereven áll, szinte félájultan dől az asztalhoz._

_Szünet._

Albert _finoman, gúnyosan, halkan_. Pardon. Az más. Az egészen más. Akkor… bocsánatot kérek, tanár úr. _Katonásan hajol meg, Alexandra és Ági felé._ Jójcakát. _Elmegy jobbra._

_Szünet._

_Symphorosa balról bejön és gyöngéden kivezeti balra a félájult Alexandrát. Mikor ezek kimentek, Jácint komolyan, sőt fenyegető tekintettel indul Ági felé, szigorúan megáll előtte, aztán hirtelen megcsókolja és elsiet balra Alexandra után, kedves mosollyal. Ági utána bámul._

FÜGGÖNY.

HARMADIK FELVONÁS.

_Másnap korán reggel. Nappali szoba, a Mária Dominika részére fenntartott vendéglakosztályban. Jobbról és balról ajtó. A háttérfal baloldalán bejárat-ajtó._

_Mikor a függöny felgördül, Symphorosa beszélget a komornával._

Symphorosa. Nem tudhatjuk, hogy Mária Dominika őfensége mikor ér ide. A sürgönyben csak annyi volt, hogy ma reggel. Vonat pedig reggel nem jön, tehát bizonyára automobilon érkezik. Szóval úgy kell készülnünk, hogy bármely pillanatban jöhet.

Komorna. Igenis, Fenség.

_Beatrix belép balról._

Symphorosa _hozzá siet, megöleli_. Édesem… Drágám. Miért keltél fel ilyen korán? Még hét óra sincs. Elintéztünk volna mindent nélküled is. Ejnye, ejnye. Jobban vagy valamivel?

Beatrix. Nem tudtam aludni. Be se húnytam a szememet. Nyugtalan vagyok. Rendben van a vendég lakása?

Komorna. Minden a legnagyobb rendben, Fenség.

Beatrix. A fürdő?

Komorna. Most fűtöttünk be. Félóra mulva meleg lesz. _Beatrix bólintására jobbra elmegy._

Beatrix. Ezt a három szobát kapja?

Symphorosa. Igen. Ezt a nappalit, _jobbra mutat_ azt a szalont, a hálószobát és a toalett-szobát, fürdőt.

Beatrix _a könnyeit törli_.

Symphorosa. Ne sírj édesem. A jó Isten meg fog segíteni bennünket.

Beatrix. Itt igazán már csak ő tud segíteni. Mikor érkezik Dominika?

Symphorosa. Nem lehet kiszámítani. Autón jön.

Beatrix. Ha tegnap jött volna! Még tegnap este…

Symphorosa _sóhajtva_. Hja ja!

Beatrix. Ez a szép nyári nap… ez az életem legnehezebb napja. Talán a legszerencsétlenebb is. Gondoltam volna valaha… hogy Mária Dominika ide jön a fia számára megkérni a lányom kezét… és én sírva fogom várni… _Sír._

Symphorosa. Édesem. _Megöleli._

Beatrix. Albert mit csinál?

Symphorosa. Alszik.

Beatrix. Boldog ember! És Alexandra?

Symphorosa. Már hat órakor kilovagolt. Egyedül. Úgy tudom, hajnalban fent volt nálad.

Beatrix. Igen. Három óra volt. Bár sose értem volna meg azt a tíz percet, amit ott töltött az ágyam mellett.

Symphorosa. Tiszteletlen volt?

Beatrix. Nem. Sápadt volt. Mindent elmondott. Mindent ami történt.

Symphorosa. A legvégét is?

Beatrix. Bár ne mondta volna.

Symphorosa. És te?

Beatrix. Meghaltam.

Symphorosa. Csak nem?

Beatrix. Kihűltem. Az egész testem hideg lett, mint a jég. Egy szót se szóltam neki. Rá se néztem. Képtelen voltam.

Symphorosa. És ő?

Beatrix. Kezet csókolt és kiment. Azóta nem láttam. _Kis szünet._ Az az ember… az még itt van?

Symphorosa. Itt van, de…

Beatrix _idegesen_. Itt van?

Symphorosa. Igen, de…

Beatrix. Mi az a «de», ami mentheti azt, hogy még itt van?

Symphorosa. Az, hogy már csomagol.

_Komorna jobbról belép._

Komorna. Fenség, egy autó jön. Látni az ablakból. Most futott be a parkba. Két hölgy ül benne.

Beatrix _izgatottá lesz_. Most kezdődik az én kálváriám. Symphorosa… légy velem. Jácint hol van?

Symphorosa. Sétálni ment.

Beatrix. Nem akarom látni. Az éjjel felhivattam, hogy megmossam a fejét.

Symphorosa. És?

Beatrix. Ő mosta meg az én fejemet. A szemem elé ne kerüljön.

Symphorosa. De mért haragszol úgy rá?

Beatrix. Mert igaza volt.

_Caesar belép balhátul._

Caesar. Fenség, az autó megjött.

Beatrix. Megyünk, megyünk! _Kisiet hátul Symphorosával._

_Caesar utánuk el hátul._

_Az ajtó nyitva marad. Künn üdvözlő hangok. Dominika belép Beatrix-szel és Symphorosával. Autóköpönyeg van rajta. Mögötte jön a grófné, aki lesegíti a ruháit, fátyolát, kalapját stb. és átadja a komornának. Komorna jobbra elvisz mindent._

Dominika _élénken folytatva a künn megkezdett beszélgetést…_ Hát csak úgy édesem, hogy már hajnalban négy órakor elindultam. Nem szeretek nyáron nappal utazni. Nem bírom a nagy meleget. A kocsi nagyszerűen jött. Nem egészen három órát. Pedig ez több, mint kétszáz kilométer.

Beatrix. Hát akkor mikor keltél fel?

Dominika. Félháromkor. Ti még itt akkor a legjobban mulattatok.

Beatrix _sóhajt_.

Symphorosa. Micsoda fess asszony vagy te Dominika! Micsoda fiatalság!

Dominika _lelkesen_. A fiamért mindent!

Beatrix _sóhajt_.

Dominika. Te már másodszor sóhajtasz.

Beatrix. Szegény jó uram, Henrik jut eszembe. Hogy szeretett téged.

Dominika. Én is Henriket, nagyon.

Beatrix. Symphorosa, menjetek megnézni, mi van az előkészületekkel. Nem hittük, hogy ilyen korán érkezel.

Dominika. Nem telegrafáltam érkezési időt, mert autón sose tudhatja az ember. De szívesen várok. _Leül_. Szinte jól esik egy kicsit ülni így, hogy nem szalad az emberrel a fotel… milyen megnyugtató.

Symphorosa. Utána nézek édesem, hogy minden kényelmed meglegyen. _Jobbra el._

Beatrix. Akarsz most reggelizni?

Dominika. Köszönöm, majd aztán. Indulás előtt teáztam. Grófné, kérem… szóljon Lützennek, hogy a fiamat valahogy fel ne költsék miattam. Nehogy felköhögje idő előtt.

_Grófné jobbra el._

Dominika Hallom, későn feküdtetek le. Lumpoltatok Alberttel. Ezt ő szereti. Képzelem, milyen jól érezte magát.

Beatrix. Óh… ő olyan igénytelen…

Dominika. Csak ne szerénykedjél. Képzelem, mi mindent találtatok ki, csakhogy szórakoztassátok. Milyen meglepetéseket!

Beatrix _keservesen_. Hát Istenem… ami éppen tellett tőlünk.

Dominika. Most pedig, édes angyalom, térjünk rögtön a tárgyra. Te tudod, hogy én egyszerű praktikus asszony vagyok, nem hiába hívnak Bécsben szakácsnénak.

Beatrix. Óh!

Dominika. Hagyd csak, én tudom, hogy így hívnak és büszke vagyok rá. Mindenekelőtt adj egy külön puszit. _Összecsókolódznak_. Így. És most a tárgyra. Remélem sejted, mért vagyok itt.

Beatrix. Óh Dominika!…

Dominika. Olyan boldogan repültem ide, mint egy szerelmes. A magam eljegyzésére nem mentem ilyen boldogan. Szegény uram, Viktor. Mindegy na. Szóval a tárgyra. A fiam feleségül akarja venni a lányodat.

_Összecsókolódznak, Beatrix sír._

Dominika. Ne sírj, Beatrix, ez nem szomorú.

Beatrix. Nem is… de oly izgatott vagyok.

Dominika. Csillapodjál, édesem. Ezen át kell esned egyszer. Őfelsége boldogan egyezik bele ebbe a házasságba. A fiamtól pedig hosszú táviratot kaptam tegnap. Azt írja, hogy nélkülem nem meri még csak jelét sem adni annak, mennyire tetszik neki Alexandra. Tudod, nélkülem egy lépést se tesz.

Beatrix. Drága jó fiú.

Dominika. Bizony az. Boldog lehet az a nép, amelyiknek ilyen királya lesz. Csupa szív.

Beatrix. Csupa jóság, szeretet, megbocsátás.

Dominika. Ez az egy baja van, ez az egy, amit nem szeretek nála. Könnyen bocsát meg. Mindenkinek rögtön megbocsát. Ez borzasztó.

Beatrix. Sokszor kell ez az életben.

Dominika. Az életet igazgatni kell, édesem. A könnyű megbocsátás korrumpálja az ember környezetét. Dehát… ne térjünk el. Azt írja… milyen kedves!… hogy már kellemetlen kezd neki lenni ez a tartózkodó magatartás, fél, hogy Alexandrát elidegeníti magától, jőjjek azonnal, hogy megvallhassa neki, mennyire el van ragadtatva tőle és milyen boldog tudna vele lenni.

Beatrix. Óh Dominikám!…

_Összecsókolódznak._

Dominika. Nem csuda. A lányod tökéletes teremtés. Szép, jó, okos és rezervált. Nekem ez tetszik benne legjobban, ez a tartózkodó modora.

Beatrix. Milyen kedves vagy.

Dominika. Igaz is. Ez a szabad hang, amit az utóbbi tíz évben külföldről importáltak, már a mi lányainkat is kikezdte. De ő komoly és szűzies, talán kissé túlságosan is rezervált… az alantasokhoz talán túl hideg is kissé…

Beatrix. Óh… hideg? Azt éppen nem lehet mondani.

Dominika. Hagyd, én éppen ezt szeretem benne.

Beatrix. Az utóbbi időben megváltozott… Most meleg az alkalmazottakhoz.

Dominika. Boldogult uram vágya is teljesül. Tudod, hogy ez a házasság…

Beatrix. Kedvenc gondolata volt. _Sóhajt_.

Dominika _részvéttel_. Ez benned is szomorú emlékeket ébreszt…

Beatrix. Szegény uram. Ha ő ezt megérhette volna.

Dominika. Szegény urad, Henrik. És szegény uram, Viktor. Dehát… a jó Isten így akarta. Én nagyon örülök, Beatrix. Ami akadálya ennek a házasságnak eddig volt, az eltünt. Mostan nősülhet a szíve szerint. _Nagyot sóhajt._

Beatrix. Most meg te sóhajtassz.

Dominika. Mit tagadjam, Beatrix, nem nagy dicsőség a mi diplomatáinkra, hogy a fiam szerelemből nősül. Bánt, hogy a diplomatáink olyan tehetségtelenek, hogy a fiam kénytelen a szíve szerint nősülni.

Beatrix. Neki talán így jobb.

Dominika. Ha egy Metternichünk volna, Albert sírna a fájdalomtól, de az aztán házasság volna! Ne haragudj, hogy őszinte vagyok. Dehát… a család! Mi nem azért vagyunk itt, hogy a magunk boldogságát keressük.

Beatrix. Bizony, bizony.

Dominika. Ha tudnád, Albert mi mindenen ment keresztül. Először az orosz nő, Olga Konstantinovna.

Beatrix. Óh, tudom én jól. És az angol nő, Patricia!

Dominika. Ezt is tudod?

Beatrix. Mindig figyelemmel kísértem őt. Aztán Drezdában, Leopoldina Sarolta, a kövér nő.

Dominika. Nagyszerű, milyen jól tudod. Onnan Lisszabonba ment.

Beatrix. Július közepén. Gonzaga Silvina. A csúnya infánsnő.

Dominika. Csúnya? Ez nem elég. Talán portugálul van erre szó. Mert csúnya, az erre nem szó. És aztán az a meglepetés Mária Herminával Brüsszelben.

Beatrix. Két fejjel volt nagyobb, mint ő.

Dominika. Igen. De ezt eleinte nem tudtuk róla.

Beatrix. Tudom. Mert mindig mellképeket küldtek.

Dominika. Elragadó, hogy mindent tudsz.

Beatrix. Óh, én Albertet már gyerekkora óta a magunkénak tekintettem.

_Jácint belép balról._

Jácint. Óh, csókolom a kezedet. _Megöleli Dominikát._

Dominika. Károly!

Jácint _Beatrixhoz megy, homlokon csókolja,_ Jó reggelt, Beatrix. Nagyszerű színben vagy Dominika.

Dominika. Hát még te! Itt nyaralsz?

Jácint. Pár napra jöttem. De folytassátok édesem… ha nem zavarlak…

Dominika. Sőt ellenkezőleg. Remélem neked nem kell mondanom semmit. Itt látsz… tudsz mindent.

Jácint. És boldog vagyok. _Megfogja a kezét._

Dominika. Épp mondom, mielőtt ebbe a boldog révbe, a ti családotokba ért volna az én drága fiam, mi mindenen hajszolta keresztül a politika. Olga Konstantinovna…

Jácint. A kékszemű. Gyönyörű lány.

Dominika. Ismered?

Jácint. Táncoltam a mamájával Münchenben.

Dominika. Furcsa ezt tőled hallani.

Jácint. Óh, még akkor!

Dominika. Igazán szép lány volt. Albertnek is tetszett és neki Albert nagyon. Az oroszok akkor a tíz milliárdos francia kölcsön előtt álltak. A francia sajtóban ellenünk kezdtek írni.

Beatrix. Kik?

Dominika. Én azt hiszem, az angolok. Edvárd nagyon akarta Albertet Shortlandéknak. A francia milliárdok truccolni kezdtek. Egyszerre csak Izvolszki Pétervárra utazott és másnap a szép Olga belesírt az ebédnél a levesbe.

Beatrix. Tudom. Konstantin megírta nekem. Céklaleves volt.

Dominika. Szegény fiam. Akkor tette át a hadgyakorlatot délről északra. Mutatni kellett, hogy nem nősül észak felé. Szegény Olgát meg Németországba küldték zenét hallgatni. Mottl dirigált Münchenben. Akkor táncoltál te ott vele.

Jácint. A régensnél. Reggelig.

Dominika. Talán épp aznap éjjel ment át a vonat Münchenen az első milliárddal. Hja, már ez így van. És mikor Edvárd hazautazott Marienbadból, akkor az angol kombinációnak is vége lett. A Shortland-leány bolgárul kezdett tanulni. A bolgár trónörökös miatt.

Jácint. És Albert?

Dominika. Elküldtük a szív-szellőztetőbe. Afrikába.

Beatrix. És a Shortland-leány megtanult bolgárul.

Dominika. Folyékonyan. De ebből se lett semmi. Svédországba ment férjhez Olaf herceghez. Most ott áll a svédek közt a bolgár tudományával. Hallom, a stockholmi bolgár követ oda van a boldogságtól, mert vele mindig bolgárul beszél. Ebből egy nagy nyersvasüzlet lett Svédország és Bulgária közt. A jó bolgárok ma sem tudják, minek köszönhetik azt a sok vasat. Ilyen az élet. Már mint minálunk.

Beatrix. Azt tudod, hogy a bolgár házasságból mért nem lett semmi?

Dominika. Azt hiszem, a szerbek léptek közbe Delcassé útján.