Part 4

Ági _ülve_. Köszönöm, már most itt is jó lesz. _Kínos csönd. Jácint fejcsóválva ül le._

Symphorosa. Ezredes úr! _Helyet mutat neki maga mellett. Súgva Beatrixhoz._ Végünk van. Itt botrány lesz.

Albert. A Bourbonok általában nappal is sokat ettek. XVIII. Lajos tizenöt ürükotlettet evett meg egy nyilvános ebéden. Képzeld mennyit evett, mikor nem látták. Téged ez diszgusztál Beatrix. Nem is figyelsz.

Beatrix _idegesen_. Dehogy nem. Hallom, igen. XV. Lajos tizennyolc kotlettet.

Albert. Nem! XVIII. Lajos. És csak tizenöt kotlettet.

_Inasok rendezgetik a tálaló asztalon a levest._

Beatrix _édeskésen_. Nem tudom, Albert, szereted-e a jégbehűtött bouillont?

Albert. Nemcsak hogy szeretem, de eltaláltad a kedvenc nyári italomat.

Beatrix. Na, ennek nagyon örülök.

Symphorosa. Milyen véletlen!

Jácint. És milyen sokáig tart, amíg hozzák.

Beatrix. Már jön, édesem. _Int Caesarnak. Caesar elindítja az inasokat._ Azért nincs az asztalon, hogy meg ne melegedjék. _Mindenki kap csészét. Kóstolás. Áhitatos csönd._

Ági _váratlanul megszólal a csöndben, Alexandrához._ A sasnak a feje pedig, hogy most végre talán befejezzem ezt a mondatot, az Altair nevű csillag, az Alpha Aquilæ, amely gyönyörű szép erős zöld fényben ragyog ma éjszaka. Ezt akartam mondani.

Alexandra. Nehezen jutott hozzá, hogy befejezze.

Albert. A tanár úr bizonyosan nagyon szépen tud beszélni, hogy a Xaxa úgy szereti hallgatni.

Beatrix. Nagyon szép volt, de én egy szót se értettem belőle.

Ági. Nem tudok szépen beszélni. Épp az imént vetette a szememre Őfensége.

Albert _Alexandrához_. A szemére vetetted?

Alexandra. Igen.

Beatrix _hogy eltérítse őket a tárgytól_. Nem nagyon hideg a leves, Albert?

_A zene megszólal._

Albert. Nem. Éppen jó a hőmérséklete.

Wunderlich. Őfensége levese nyolc fok Celsius szokott lenni.

Jácint. Nem a cifra beszéd a fontos. Az a fő, hogy tanult és tud.

Ági. Épp azért nem tudok szépen beszélni, mert agyontanultam magamat.

Jácint. Az sose baj fiam.

Albert. Naponta, kérem szépen, hány órát tanult?

Ági. Többnyire tizet. És éjjel is annyit.

Albert. Tíz meg tíz az húsz. _Feláll_.

Beatrix. Mit keresel, édes fiam?

Albert. A sót.

Wunderlich. Méltóztassék.

Albert. Köszönöm. _Leül és sóz._ Maradt az alvásra négy óra.

Ági. Néha annyi sem.

Albert. Ez borzasztó. Nekem tizenöt órai alvás kell.

Symphorosa. Nekem nyolc.

Jácint. Nekem hat.

Symphorosa _Wunderlichhoz_. És önnek?

Wunderlich. Kettő.

Ági. Ez különbözik egyéniség szerint. Például Napoleon… _Hirtelen elhallgat, Beatrixra néz._

_Kínos csönd. Mindenki egyszerre emeli ajkához a leveses csészét. Isznak. Aztán a csészéket egyszerre teszik le, a nagy csöndben egyszerre csörren a tányéron valamennyi._

Beatrix _hogy megtörje a csöndet_. És azért nem tud szépen beszélni, mert annyit tanult?

Ági. A sok anyagnak, Fenség, előbb vérré kell válni, ki kell forrani, mint a bornak. Akkor adja csak ki azt a muskotály-illatot, amit poézisnek nevezünk. Ami kis költő van az emberben, az addig vár és hallgat. És még akkor is sok minden kell, hogy az megszólaljon.

Albert. Egy szép hölgy. Mi?

Ági. Talán az.

Beatrix. Ugyan… Albert!

Jácint. Attól függ, milyen a hölgy… Mert én már láttam olyan hölgyet is, aki elnémította a költőt.

Beatrix. Jól tette. Nem szeretem a költőket.

Ági. A férfin múlik. Van férfi, akinek nő nem tud szenvedést okozni. Irigylem az ilyet.

_A csészéket elviszik._

Alexandra. Miért?

Ági. Mert én az ellenkezője vagyok. Én mindig csak ettől féltem.

Albert. Félt? Szép hölgytől? Erős hatástól?

Ági. Csak ettől. Túlérzékeny vagyok. Ami mellől más nevetve megy tovább, én abba talán belepusztulnék.

Albert. Pedig az egyáltalában nem szükséges.

Ági. Tudom.

Beatrix. És nem is nagyon valószínű.

_Alfréd tálat visz körül, amelyből csak Jácint, Albert és Wunderlich vesz. A többi visszautasítja._

Albert. De csak érdeklődött szép hölgyek iránt?

Ági. Soha, Fenség. Tanultam.

Albert. No-no-no-no.

Ági. De így van, Fenség. Most jöttem ki a világba, a könyveim közül. És most még kár volna, ha valami baj érne.

Jácint. De még milyen kár volna.

Ági. Ne méltóztassanak félreérteni. Nem én sajnálom magamat. De… van anyám, akinél érthető… az egyetlen fia vagyok… hogy mindene vagyok. És van egy húgom, nem szép lány szegényke… de én neveltem. Okos, jó kis teremtés… és annyit dolgoztam érte. Szeretném tisztességesen férjhez adni. _Körülnéz_. Bocsánat, most veszem csak észre, hogy folyton én beszélek.

Alexandra. Beszéljen, beszéljen, úgy érdekel amit mond.

Ági. És van egy öreg tanárom Waldbrott…

Jácint. A heidelbergi egyetemen.

Ági. Igen atyám, ott tanít.

Albert. Mit tanít?

Ági. Asztrokémiát.

Albert _Jácinthoz_. Kérlek alássan, mi az?

Jácint. Csillagászati vegytan.

Albert. Bravó.

Jácint. Ismerem az öreg urat. Nagyszerű legény, kiváló tudós.

Ági. Úgy-e? Ő… megtisztel a szeretetével.

Albert. Csillagászati vegytan…

Ági. Tessék?

Albert. Semmi. Csillagászati vegytan…

Ági. Igen.

Albert. Igen.

Ági. Az öreg Waldbrott azt szokta nekem mondani, hogy nyugodtan hal meg, mert élete munkáját én fogom folytatni. Ő úgyszólván rám bízta a két nagy elméletét.

Albert. Kérem, hány nagy elmélete van összesen?

Ági. Ez a kettő.

Albert. Bravó. És mind a kettőt önre bízta?

Ági. Igen.

Albert. Bravó.

Ági. Igen és ez… ez nagyon felemelő. Ő és a húgom és az anyám… Igazán csak őmiattuk féltem ezt a kis életemet, mikor… _Alexandrára néz._ Mikor bajba kerülök. _Csönd. Megfogja a poharát._ Én ezt a szép házikisasszony egészségére ürítem. _Fenékig üríti a poharat._

Symphorosa _lökdösi Beatrixet_.

Albert. Prosit, ez jó korty volt. _Mosolyogva koccint két szomszédjával._

Jácint. Dilettáns korty volt, fiam. Ebből a nehéz borból nem húz ekkorát az ember.

Ági. Nem ismerem atyám, még nem volt hozzá szerencsém.

Jácint. Hát akkor mutatkozzál be neki illő tisztelettel, mert ez tokaji, édes fiam. Még pedig hat puttonyos.

Beatrix. A desszerthez való, nem a leveshez.

Jácint. Két hiba történt: korán ittál, nagyot ittál.

Ági. Nem tudtam, atyám. Bevallom, ez az első pohár bor, amit életemben ittam.

Jácint. Ne mondd.

Ági. Igazán, atyám. De hát… ma éjszaka ez is megtörtént velem.

Alexandra _szintén fenékig üríti a poharát._

Beatrix. Alexandra!

Jácint _Alexandra pohara felé nyul_. Ho-ho-hó! Most mondtam, hogy ebből nem kell ekkorát húzni!

Albert. Én tudom, mért húzott a Xaxa ekkorát.

Jácint. Miért?

Albert. Rehabilitálni akarta a tanár úr kortyát.

Beatrix _szigorúan_. Arra semmi szükség nem volt. Nem szoktál bort inni.

Alexandra. Ma éjszaka velem is megtörtént, anyám. _Alberthez_. Albert… neveztesd ki valamivé azt az öreg tanárt. Waldbrott a neve úgy-e?

Jácint. Waldbrott, igen.

Albert. Ha te óhajtod… írhatok a császárnak. Kérem, Wunderlich, írja fel.

Wunderlich _írja_. Már írom, Fenség.

Alexandra. Mivé lehet az ilyen embert kinevezni?

_Az inasok kezdenek lazacot felszolgálni._

Ági. Az az éppen, hogy semmivé se.

Albert. A császár csak adhat neki valamit…

Ági. Nehezen, Fenség. Nagyobb urat szolgál az.

Albert. Nagyobb urat mint a császárt?

Ági. Sokkal nagyobbat. _Felfelé mutat._ Csillagász.

Alexandra. Szeretném ismerni a hugát.

Ági. Drezdában van, Fenség.

Alexandra. Nagyon szereti?

Ági. Nagyon, Fenség.

Alexandra. Úgy-e ez ostoba kérdés volt?

Beatrix. Igen, lányom, az volt.

Ági. Nem, Fenség, okos kérdés volt, mert jól esik rá felelni. Szeretem, nagyon szeretem… a húgomat. Minden rossz napomon rágondolok. Ő benne a legerősebb a hit, hogy én nem arra való vagyok, hogy elgázoljanak, hogy kár értem, mert én is egy egész világ vagyok.

Albert _kissé gúnyosan_. Egy egész világ?

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. Milyen szép ez.

Albert. Nem lesz ez egy kicsit sok?

Ági _bátran_. Nem, Fenség. Én csillagász vagyok: ott tanulja meg az ember, hogy nem szabad lenézni a legkisebb pontot sem. _Célzatosan_. Azok a kis pontok az égen, az mind egy-egy nagy világ.

Albert. Mind?

Ági _bátrabban_. Mind!

Albert _kissé élesen_. Talán csak hiszik ezt azok a kis pontok.

Ági _még bátrabban_. Oh én tudom, hogy a nagy urak ezt nehezen tudják elképzelni. Ők úgy beszélnek: tízmillió lakos, kétmilliós hadsereg… pedig az mind külön-külön egy szuverén világ, amit nem szabad összetörni.

Beatrix _idegesen_. Kérem, tanár úr… ki akar világokat összetörni?

Ági. Hölgyek például mosolyogva teszik ezt. _Alexandrához_. Szép Fenség, olyan erősen néz rám.

Alexandra. Mert tetszik, amit mond.

Ági _Beatrixhoz_. És Fenség olyan nyugtalanul néz reám. Biztosan, mert nem tetszik, amit mondok.

Beatrix _hidegen_. A tónus szokatlan.

Ági. Erős kedvem van ma, Fenség.

Beatrix. Talán erősebb is, mint kellene.

Alexandra _csititólag_. Anyám, bálban vagyunk és pezsgőt iszunk… _Felemeli a poharát._

Beatrix. Nagyon csudálkozom, tanár úr.

Symphorosa _ijedten, hirtelen_. Erre a lazacra külön felhívom a figyelmedet Albert, az a mi szakácsunk büszkesége.

Albert. Mondom, hogy szépen beszél. Ez tetszik olyan nagyon Xaxának. Mi van a lazaccal? _Symphorosához_. Valamit mondtál a lazacról.

Symphorosa. Hogy a mi szakácsunk büszkesége.

Albert. Igen. Na jó… de mi köze ennek ehhez?

Symphorosa. Semmi. Csak mondtam.

Albert. Ja vagy úgy. Igen. Na igen. Kis pontok az égen. Csillagászat. Romantika. Csupa frázis.

Ági _hévvel_. Nem frázis, Fenség.

Albert. De igen. Még pedig hölgyek számára való frázis. Imponálni vele. «Minden csillag egy szuverén világ.»

Ági _agressziven_. Nem minden csillag, Fenség.

Albert. Nem?

Ági. Nem. Az a nagy fehér hold például, az nagyképű és fényes, pedig neki magának nincs is fénye. Csak attól ragyog, amit a naptól kap. Viszont az a ma esti kis Véga, amit le méltóztatik nézni, az a nagyon messzi, nagyon pislogó szerény kis csillag, az a maga alázatosságában pont ezerszer fényesebb, mint a nap!

Symphorosa _lökdösi Beatrixot_.

Albert _élesen_. És milyen szép dolog, hogy mégis olyan szerény

Ági _élesen_. Nem szerény, Fenség. Csak nagyon messze van.

Albert. Épp azért illik, hogy csak pislogjon.

Ági _nyíltan, támadóan_. Önöknek, Fenség, pislog. De nekem, aki tudom, hogy ő kicsoda, felragyog az ő igazi értéke, és én büszkén vallom, hogy fényesebb, mint a nap és ez a nagy fény, ez az örök nagy fény az övé, Fenség, mert ezt közvetlenül ő kapta Istentől. _A mellére teszi a kezét._ Ő maga.

Albert. Lehet, tanár úr. Úgy látszik, én nem értek ehhez.

Ági _bátran_. Nem, Fenség.

Beatrix _súgva Symphorosához_. Nem bírom tovább!

Albert. Elragadó! Végre egy ember, aki megmondja nekem, hogy van valami, amihez nem értek.

Ági _csökönyösen_. Ehhez nem, Fenség.

Beatrix. Tanár úr!

Albert _erőltetett vígsággal_. Húsz éve keresem ezt a hangot! Végre egy úr, aki úgy beszél velem, mint embertársával. Tanár úr, úgyis mint csillagásztól, úgyis mint embertől, el vagyok öntől ragadtatva! Ez nekem tetszik.

Ági _sértőn_. Azt én nem ambicionálom. Viszont, ha nem tetszik, azt meg nem bánom.

Albert _vígan_. Nahát ez a közvetlenség elragadó! Hogy én nálatok milyen jól érzem magamat. _Fölemeli a poharát._

Beatrix _elbágyad_. Ah! _Feltápászkodik a székről._

_Általános ijedtség._

Albert _leteszi a poharát_. Was hast Du? _Fölkel_. Tante Beatrix! Ist Dir nicht Wohl?

_Mindenki fölkel._

Beatrix _gyönge hangon_. A fejem… egyszerre… lass mich, kérlek… bocsássatok meg… _Wunderlich odalépett hozzá és támogatja._ Merci mon colonel… hagyja… _Huszárok kisietnek és leeresztik a hátsó két nagy falnyílás függönyeit._

Wunderlich _ellép tőle és Caesarhoz megy_.

Albert _megfogja Beatrixot_. Nem jól érzed magad, Tante Beatrix?

Beatrix. Bocsássatok meg… egy kis rosszullét… csak semmi feltünés… én visszavonulok…

Wunderlich _Caesarhoz_. A zene hallgasson el. _Caesar Alfrédnak súg, aki kisiet._

_A zene elhallgat._

Albert _karonfogja_. Biztosan, mert annyit fáradtál ma egész nap. Majd én felvezetlek a szobádba. Jó?

Jácint. Ne fáradj, Albert, majd én felkísérem.

Albert. Nem, nem. Ti csak maradjatok. _Az induló Symphorosához._ Symphorosa, maradj itt a lazacnál, Xaxa ülj le. Semmi izgalom. Majd én.

Beatrix _elhalóan_. Nem kell… feltünést… a ház tele van idegenekkel…

Albert. Jól van, édesem, úgy lesz. _A többiekhez._ Kérlek, kívánságom, hogy maradjatok mind. _Bal felé indul, Beatrixszal a karján._ Semmi feltünés. _Mikor Caesar előtt halad el._ A zene mért hallgatott el?

Wunderlich _felel helyette_. Azt gondoltam, Fenség, a katasztrófát talán zene nélkül méltóztatik kívánni…

Albert _lassan vezeti balfelé Beatrixot_. A zene folytassa. A zene mindig folytassa. Minél… inkább, annál… jobban.

Caesar _int Alfrédnak, aki elsiet_. _Wunderlich a baloldali ajtót kinyitja előttük._

Beatrix. Pardonnez moi… merci mon cher…

Albert _Beatrixszal együtt kimegy_.

Wunderlich _mielőtt kimegy_. Zene! _Caesarra néz._

_Kis szünet után a zene újra megszólal. Wunderlich csak erre megy ki. Ugyanakkor mindenki lassan visszaül a helyére, csak Symphorosa nem._

Ági. Fenséged is rosszul van?

Symphorosa. Nem.

Ági. Hát akkor?

Symphorosa. Nem tudom, most mit csináljak.

Ági. Én tudom. Méltóztassék utánuk menni. És a zene folytassa. Minél inkább, annál jobban.

Symphorosa _bal felé indul_. _Alexandrához._ És te?

Alexandra _tanácstalanul kel fel_.

Jácint. Maradj itt. Édesanyád megtiltotta, hogy felmenj.

Symphorosa _Jácinthoz_. És te?

Jácint. Nézd édesem. Én nagyon szeretem Beatrixot, de ezt mi ketten már harminc éve ismerjük. Ne ijesztgessük egymást. Eleget láttuk ezt az előkelő rosszullétet. Ha állva lesz rosszul, leül. Ha ülve lesz rosszul, feláll.

Symphorosa. Károly!

Jácint _komolyan_. Nagyobb baj van itt, édesem. Én ezt megmondtam délután félötkor.

Symphorosa. Milyen szerencsétlenség! _El, balra._

Caesar _hátravonul, huszárjainak utasításokat ad, elküldi őket. Huszárok jobbhátul, ő maga a bal hátsó üvegajtón át eltünik._

_Jácint, Ági és Alexandra hárman magukra maradtak._

_Szünet. Alexandra elől ül a jobboldali puffon._

Jácint _komolyan, szigorúan_. Na, édes fiam, te itt valami nagy bolondságot csináltál.

Alexandra _izgatottan_. Én vagyok a hibás, Jácint, mindenért én vagyok felelős. Én azért maradtam itt, hogy…

Jácint. Ne légy izgatott, gyermekem. Szép csöndesen beszéljünk. Mert én meg ezért maradtam itt. Ne félj, amíg engem látsz. _Ágihoz_. Te meg reszkess.

Ági. Nem én, atyám. Azt már nem.

Alexandra. Nem ő a hibás. Milyen mélyen lehet megbántva, ha ilyet tudott tenni. Én oda vagyok, Jácint. _Ráhajol a mellette álló Jácintra, aki magához öleli._

Jácint. Nyugodj meg kislányom. Tudom, miről van szó. És sejtem, mitől jutott ez idáig.

Ági _hevesen_. Nem bírtam tovább, atyám. Nem bírtam, pedig, Isten látja a lelkemet, ki akartam húzni némán holnap reggelig. De ember vagyok és… szerelmes vagyok, atyám, és már nem is tudtam, mit mondok, még most se tudom, mit csináltam, csak érzem, hogy valami borzasztót tettem. De amióta megtudtam, atyám, hogy az én alázatos és hallgatag életemmel, mint egy ronggyal, a padlót surolják fel, csakhogy másvalaki símábban léphessen… mintha felfakadt volna itt benn a szívem, szétömlött bennem a forró vér… és mikor célozgatni kezdett rám és gúnyolni kezdte a fájdalmamat, hát… akkor égni kezdtem valami keserű szilajságtól és attól égek úgy most is, mint, mint…

Jácint. Mondd fiam, én rám is haragszol?

Ági. Dehogy, atyám.

Jácint. Hát akkor beszélj csöndesebben. Nemcsak hallom, amit mondasz, de értelek is fiam.

Ági. Elpusztulok, de most már nem adom olcsón az életemet. Még ennek a szép királykisasszonynak sem. Tegnap, még ma délután is, odaadtam volna a zsebkendőjéért. Most már drágább. Mert vérzett.

Jácint. Te olyat tettél…

Ági. Nem szököm meg az elől, amit tettem.

Jácint. Azt fel is teszem rólad, fiam.

Ági. Tudom, hogy fellázadtam és szétromboltam valamit. De állok rendelkezésére mindenkinek, a családnak, a hercegnek, az adjutánsnak, kardra, ágyúra, torpedóra, mindenre. De ez kellett nekem. Sőt még több is kell.

Jácint. Még több is?

Ági. Több.

Jácint. Nézd a komoly ifjú tudóst. _Alexandrához_. Na, kislányom. Idejutottunk. Most itt állunk. _Szemrehányóan_. Hogy tetszik ez neked?

Alexandra. Gyere ide.

Jácint _odalép hozzá_. Nos?

Alexandra. Ülj le ide. _Maga mellé ülteti._

Jácint. Nos? _Leül a másik puffra._

Alexandra _hozzásímul, a vállára hajtja a fejét._ Most kérdezd még egyszer, hogy hogy tetszik ez nekem.

Jácint. Hogy tetszik?

Alexandra _a vállára borulva, halkan, de elragadtatással._ Jácint… én nekem ez… nagyon tetszik.

Jácint _meglepődött arccal_. Tyhű, édes lányom! Itt nagyobb baj van, mint gondoltam. Gyerünk csak egy kicsit közelebb egymáshoz. _Még közelebb húzódik Alexandrához._

Alexandra _Jácint vállára hajolva_. Jácint… édes Jácint… én… én…

Jácint. No, fiam. Mi az? Ki vele.

Alexandra. Jácint… az a pohár bor… az nekem is az első pohár borom volt az életemben.

Jácint. Ahhoz képest szép nagyot húztál, fiam.

Alexandra _Ágira néz_. Őmiatta, Jácint. Hogy ne nevessék ki.

Jácint. Tyhű, micsoda ritkaságokat látok én itt ma este. Jó volt legalább?

Alexandra. Kábít… melegít. Legjobban szeretnék így meghalni… de előbb a tanár úr bocsásson meg nekem.

Ági. Hogy tudjak én önnek megbocsátani.

Jácint. Csönd! Nézd csak! Én bocsátok meg helyette kislányom. _Alexandra a könnyeit törli._ Sírd ki magad és ne félj semmitől.

Alexandra. Nem azért sírok, atyám.

Jácint. Hát miért?

Alexandra. Mert nagyon sajnálom… ezt a fiatal embert.

Ági. Engem? Nagyon kérem, engem ne sajnáljon.

Jácint _szeliden_. Megvonom tőled a szót, fiam.

Alexandra. Így még nem is sajnáltam senkit, pedig a kórházban súlyos betegeket ápoltam.

Jácint. Ha rád néz, jobban sajnálod.

Alexandra _Ágira néz_. Ha rámnéz, a tekintete süti az arcomat, édes Jácint. Mint amikor kinyitjuk a kályhaajtót.

Jácint. Igen, igen. Kályhaajtó. Igen. És?

Alexandra. Aztán a tekintete… mintha leszaladna a mellembe és ott megérintené… a szivemet. Mint mikor úgy egy ujjal finoman… érintünk a zongorán egy billentyűt.

Jácint. Billentyű. Igen. Igen. És?

Alexandra. Ha beszél… mióta megbántottam… ha szól hozzám… akkor úgy tovább búg a lelkiismeretemben a hangja… mint a harang. És ez fáj. Úgy sajnálom!

Jácint _aggódva_. Helyben vagyunk már, lányom. Attól félek, nem sajnálat ez, se nem lelkiismeret.

Alexandra. Hát mi?

Jácint. Egy kis mellbaj. Tüdőcsúcs. Szívcsúcs. _A melléhez hajol._ Végy mély lélekzetet. Sóhajts.

Alexandra _sóhajt_.

Jácint. Most mondd: tanár úr.

Alexandra _Ágira néz_. Tanár úr…

Jácint. Szívcsúcs.

Alexandra _szomorúan, szemrehányással_. Tréfálsz velem, Jácint.

Jácint. Nem én, fiam. Elég komoly a dolog, gyermekem. Mikor… izé… sajnáltad meg olyan nagyon?

Alexandra. Az előbb. Itt ebben a teremben. Egy pillanat alatt. Ő mondott valamit.

Jácint. Mit mondott?

Alexandra _Ágira néz_. Ő biztosan emlékszik arra a szóra.

Jácint _Ágihoz_. Mi volt az, fiam?

Ági. Tudom atyám, mi volt. Mikor azt mondtam, hogy én is egy egész világ vagyok.

Alexandra. Nem.

Ági. Nem? Akkor még előbb… mikor a reménytelenség költészetét mondtam.

Alexandra. Akkor sem.

Jácint. Hát mikor hatott meg úgy?

Alexandra _Jácinthoz_. Mikor azt mondta: beretva. _Ágira néz._

Jácint. Beretva? Miért mondta, hogy beretva?

Alexandra. Azt mondta, valamire: éles, mint a beretva.

Jácint. És ez volt az?

Alexandra. Tudod, én mindig úgy hallottam, hogy borotva. Nálunk mindenki így mondja a családban. És ő szegény azt mondta: beretva, ilyen magas e-vel… olyan végtelenül kedvesen… és én egyszerre úgy éreztem, hogy ezt bizonyosan őnáluk odahaza mondják így… az ő szülei… és valami olyan otthonos érzésem támadt… mintha én is ott lettem volna vele… az ő falujában… ahol úgy mondják: beretva. Olyan kis gömbölyű akácok vannak ott… kis alacsony tiszta házak… és láttam az édes anyját… a húgát… azok is úgy mondják: beretva… szeretik őt, aggódnak érte. És evvel úgy tele lett a lelkem… és mikor ránéztem, forró lett a szemem.

_Kis szünet._

Jácint. Na öcsém, hát ehhez mit szólsz?

Alexandra. Édes Jácint, mondd: te hogy szoktad mondani? Borotva?

Jácint. Soha. Beretva az, fiam.

Alexandra. Drága! _Megöleli._

Jácint. _A leány karjai közt Ágihoz._ Látod fiam? Én tudom, mi kell a nőknek.

Ági. Szépséges… jóságos… már rég, rég megbocsátottam… mindent.

Alexandra. Most már én nem tudok magamnak megbocsátani. Soha többé. _Felriad_. Istenem, mi történt itt velünk? _Hirtelen_. És szegény mama… _Fel akar kelni._

Jácint. Maradj, lányom. Most nem lesz jó odamenned. Csillapodjál le, majd aztán felmegyünk hozzá, ketten együtt.

Ági _átmegy az asztal mögött_. A mama nagyon kegyetlen volt. _Leül Jácint asztali helyére._

Alexandra. Az is nekem fáj, lássa. Minden nekem fáj. És mégis most olyan jó itt. Olyan édes nekem, hogy itt vagy. _Megöleli Jácintot._ Olyan vagy, mint a méz. És milyen bátor vagy. Hogy lehet az, hogy te így meg tudod érteni az embert?

Jácint. Én most furcsán vagyok veletek, angyalom. Szigorúnak kell lennem és leszek is. Mikor a lovacskák megbokrosodtak, a te mamád szépen kiugrott a kocsiból. És most nekem kell megfognom a gyeplőt. _Igen komolyan._ Ezt el kell intézni gyermekeim. Ebből… kérlek szépen… soha nem lehet semmi. Ezt remélem, ti is tudjátok. Úgy-e? Nna. Annál mindaketten okosabbak vagytok. Úgy-e. És most… szigorúan meg foglak róni, lányom. Nagyon sajnálom. És téged is fiam. _Ágihoz_. Amit te ma itt tettél, az… ejnye, ne búsulj úgy neki, fiam, mert akkor én nem tudok erélyes lenni. Nézd csak. _Ujra kezdi._ Amit te ma itt tettél, az, kérlek szépen… _más hangon_… kérlek szépen, ne hallgass ilyen okosan, ez engem zavar. Tulajdonképpen te is, meg ő is… _Alexandrához_… te meg ne nézz rám olyan boldogan, semmi okod nincs rá. Mégis csak hallatlan! _Egy-két lépést jár._ Hallatlan, hogy terrorizálják az embert. Nézd csak. _Megáll. Pattogva._ Itt ülnek, néznek, hallgatnak, az ember nem jut szóhoz. _Ágihoz, újra nekikezdve._ Amit te ma itt tettél, az tulajdonképpen, kérlek szépen… _elfordul a tekintetétől, mérgesen_… az tulajdonképpen… kérlek szépen… az tulajdonképpen nagyon érthető. Nna. Most megmondtam. _Alexandrához, dühösen._ Mért nézel rám olyan kedvesen?

Alexandra. Te nézel kedvesen énrám, Jácint.

Jácint _mérgesen_. Az éppen a baj. Igenis, az éppen a baj, hogy én rád nézek és rátok nézek és ahogy így rátok nézek… hát rátok nézek. Hallatlan! Igenis, rátok nézek… és nagyon sajnálom… de ti… ti kedves szép gyerekek… fiatalok vagytok, tiszták, szomorúak, romlatlanok… hát… igenis, én nem születtem bírónak. Próbálom, de hiába próbálom. Nem tudok én ítélni. Mert… itt ültök… ebben a szűz órában… amikor a férfi bátor és csacsi… és a lány ártatlan és csacsi… és… öreg fejemnek megadatott látni egy ilyen tiszta pillanatot. Két ilyen szivecskét. Két jó kis embert, így nekikeseredve. Ilyen zavarban. Ilyen boldogan. Soha többé nem lesztek ilyen boldogok. Már nem is vagytok talán. Úgy röpül ez. Mire megérezzük, már nincs is itt. És aztán a valóság… ami majd reggel rátok virrad… ami majd szétválaszt benneteket, az helyes lesz, de egy kicsit szomorú lesz, édes gyermekeim. Volt ez már ilyenformán az életben egyszer, valamikor régen, amikor még én is frakkban, meg uniformisban jártam. Nagyon régen. Ezt csak azért mondom kislányom, mert… azt kérdezted: hogy lehet az, hogy én ezt értem. Hát csak úgy, hogy… hát visszaemlékszik az ember… pedig nem kéne… tudod. Viszont a lényeg az, hogy okosabbnak kell lenni… és talán most hagyjuk is abba ezt az egészet. _A pohara után nyúl. Halkan. Isten éltessen benneteket. Felemeli a poharát és egy kis kortyot iszik. Leül oda, ahol a vacsoránál Ági ült._

_Szünet. Alexandra és Ági mozdulatlanul nézik._

Jácint. Mért hallgatsz, kislányom.

Alexandra. Valami énekel bennem, Jácint.

Jácint. Nem az, amit az igazgatónő születésnapjára tanultatok.

Alexandra. Nem, Jácint. Annál sokkal édesebb és szomorúbb.

_Caesar halkan jön._

Jácint. Mi az, fiam?

Caesar. A fenséges asszony kéreti atyámat, hogy kegyeskedjék felfáradni hozzá.

Jácint. Most rögtön?

Caesar. Őfensége úgy fejezte ki magát, hogy: azonnal.

Jácint _felkel_. Épp most, amikor izleni kezdett a vacsora?

Caesar _ijedten_. Atyám nem volt megelégedve a levessel?

Jácint. Levessel? Keserű forró teát adtatok nekem, csak nem szóltam.

Caesar. Szent Isten. Tévedés volt. Öngyilkos leszek, atyám.