Part 3

Alexandra. Szívesen, tanár úr.

_Fejbiccentéssel kimegy balra a kertbe._

Ági _felgyulladt szemmel, emelt fejjel, csudálkozva, elgondolkozva néz utána._

_Pillanatnyi szünet._

FÜGGÖNY.

MÁSODIK FELVONÁS.

_Az estély. Díszes terem, fényesen kivilágítva. Jobbról és balról egy-egy nagy kétszárnyú ajtó. Ugyanilyen két ajtó a háttér falon, jobbról és balról. E hátsó ajtók nyitva vannak. Mögöttük folyosó van és mindkét ajtóval szemben a folyosó hátsó falán egy-egy földig üvegezett, áttetsző-függönyös ajtó, amely mögött fény látható. Ott mulatnak a vendégek. Halkan szűrődik be a zene. A színpad jobbfelén hét személyre terített buffet-asztal. Az asztal előtt két puff. Hét szék. Éjfél. Mikor a függöny felgördül, rövid ideig némaság a színpadon. Caesar bort tölt és rakosgat az asztalon, majd aztán mint szobor, áll a jobb hátsó ajtó előtt. Aztán nyílik ki a baloldali leghátsó függönyös üvegajtó. Symphorosa jön be. Egy pillanatra erősebben hallatszik a zene. Táncolnak. Az ajtó becsukódik._ _Symphorosa áll és visszatekintve vár maga után valakit. Rövidke szünet után megint nyílik az az ajtó és Beatrix jön be._

Beatrix. Jól értettelek? Intettél, hogy jőjjek ki?

Symphorosa. Igen.

Beatrix. Mit akarsz? Mért vagy olyan titokzatos?

Symphorosa. Nem akartam bent sugdosódni veled.

Beatrix. Mért vagy olyan izgatott? Mi az? Nyugodtan mondd meg, mit akarsz.

Symphorosa. Úgy gondolom, Beatrix, hogy Alexandra már túlságosan sokáig ül a tükör alatt a tanárral.

Beatrix. Oly boldog vagyok Symphorosa, hogy életemben először hajlandó vagyok igazat adni neked.

Symphorosa. Hidd el, ez már épp hogy egy hajszállal több, mint kellene.

Beatrix. Valószínű, hogy a siker boldogságában kissé elvesztettem a mértékemet. Nyugalom édesem. Szóval?

Symphorosa. Jelezni kellene neki, hogy most egyelőre elég volt. Hagyja ott a tanárt.

Beatrix. Jól van, Symphorosa. Menj édesem és jelezd neki, hogy hagyja ott a tanárt. Hogy fogod jelezni neki?

Symphorosa. Így, a szememmel. _Mutatja._

Beatrix. Jól van, Symphorosa. _Mosolyogva öleli meg._ Menj drágám, édes drágám.

Symphorosa. Te vagy a legokosabb nő a világon.

Beatrix. Nem, Symphorosa. Csak ebben a szobában. _Symphorosa mozdulatára._ Mert a másik szobában van egy nálam is okosabb nő: a lányom.

Symphorosa _sóhajt_.

Beatrix. Ne sóhajts. Inkább bámuld azt a finomságot, azt a mértéktudást, ahogy viselkedik. És azt a hatást! Albert már kétszer mondta nekem ma este, hogy most látja csak, milyen szép ez a lány. Meg fogod látni, holnap nem utazik el és nem adok neki két napot, itt lesz az anyja, Mária Dominika. _Meglátja Symphorosán, hogy türelmetlenkedik._ Jó, jó, édesem. Türelmetlen vagy. Menj és ints neki a szemeddel.

_Symphorosa visszasiet a bálterembe, Beatrix boldog mosollyal néz utána, aztán szétnéz és a mereven álló Caesaron akad meg a szeme._

Beatrix. Cæsar!

Caesar. Fenség.

Beatrix. Rendben van minden?

Caesar. Parancsára, Fenség.

Beatrix. Ez az?

Caesar _az asztalra mutat_. A buffet. Öt teríték a trónörökös és a fenséges család számára és egy-egy teríték az adjutáns úr és a tanár úr számára.

Beatrix. A felszolgálás mintaszerű lesz.

Caesar. Fenség!

Beatrix. A menü?

Caesar. Ahogy a magas vendég szereti. Gróf Lützen őexcellenciája volt szíves elárulni a magas vendég legintimebb nyári ízlését.

Beatrix. Vagyis?

Caesar. Hideg bouillon.

Beatrix. Igen.

Caesar. Hideg lazac.

Beatrix. Igen.

Caesar. Hideg beef.

Beatrix. Igen.

Caesar. Saját mustárjukkal.

Beatrix. Kiknek a saját mustárjukkal?

Caesar. A trónörökös őfensége saját mustárjával.

Beatrix. Hát ez megint micsoda?

Caesar. A saját titkos mustárjukat mindenüvé magukkal viszik.

Beatrix. Ez valami új dolog.

Caesar. A chef azt mondja, hogy ez már a régi görögöknél is szokás volt. Egyéniségek a speciális fűszereiket vendégségbe is magukkal vitték.

Beatrix. A chef ilyen tudós?

Caesar. Igen, Fenség. Azt is mondta, hogy a görög inyencek védőtokot viseltek a nyelvükön és csak evéskor húzták le.

Beatrix _szigorúan néz rá_. Ki kérdezte ezt öntől?

Caesar. Csak mint kuriózumot bátorkodtam.

Beatrix. Bátorkodjék a felelésre szorítkozni.

Caesar. Igenis, Fenség. És hideg csirke.

Beatrix. Micsoda?

Caesar. Hideg csirke is lesz. A hideg beef után.

Beatrix. Mikor tálalják a szupét?

Caesar. Huszonegy perc mulva, Fenség. És fagylalt.

Beatrix. Nekem ez a menü nagyon hideg. Én kérek az én leveses csészémbe forró teát keserűen.

Caesar. Attól félek, Fenség, hogy a tea elárulja magát, ha egyedül gőzölög itt a hideg levesek közt.

Beatrix. Hát ne gőzölögjön. Legyen forró, gőz nélkül.

Caesar. Még nem tudom, hogy fogom csinálni, de meglesz. És minden rendben lesz.

Beatrix. El is várom. _Caesar visszalép._

_Symphorosa jön._

Beatrix. Nos?

Symphorosa. Intettem.

Beatrix. És?

Symphorosa. Azonnal felkelt a tanár mellől.

Beatrix. Jó. Szeretem, ha a dolgok símán mennek. Most menj és nézd meg, tett-e Arzén priznicet a nyakára.

Symphorosa. Milyen anya vagy!

Beatrix. Hidd el, nincs más öröm a világon. _Symphorosa el balra. Caesarhoz._ Honnan fognak szervirozni?

Caesar. Innen, Fenség. _Kettőt tapsol._

_A tapsjelre jobbról, hátul bevonul a személyzet libasorban. Elől Alfréd egy tállal, utána egy-egy lakáj egy-egy tállal. Magasan tartják, ceremóniásan lépnek. Utánuk a két huszár egy-egy italos vödörrel. Alfréd és a két lakáj az asztal elé vonul, háttal a közönségnek, leteszi az asztalra a három tálat. Ugyanarra a mozdulatra a két huszár a jobb fal hátsó részén leteszi a két vödröt._ _Aztán a huszárok a jobbhátsó ajtótól balra sorakoznak. Két lakáj a jobb és a jobbhátsó ajtó közt, profilban. Alfréd közibük lép, meghajol._

Caesar. Voilà!

Beatrix. Bravó, Cæsar! _Visszasiet a bálterembe._

_Caesar mélyen meghajol._

_Miután Beatrix mögött becsukódott az ajtó._

Caesar. Huszárok!

_A két huszár előlép._

Caesar _végignéz rajtuk_. Hátra arc!

_A huszárok megfordulnak._

Caesar _igazgatja a spencerjüket_. Előre arc!

_A huszárok előrefordulnak._

Caesar. Jól van.

_A huszárok visszalépnek._

Caesar. Alfréd!

Alfréd _előkelően, lassan, némán előrelép_.

Caesar. Seine königliche Hoheit, die Herzogin Mutter, bekommt anstatt «bouillon froid» «thé chaud». Aber ohne Dampf. «Thé chaud» muss in Farbe und äusseres Aussehen die Impression eines «bouillon froid» geben.

Alfréd. Yes, Sir. You may rely upon me. I shall do my best. Nobody has ever been disappointed who honoured me with an order. I am the right man in the right place.

Caesar. Oui, oui, très bien, mon cher, très bien, très bien.

_Alfréd el. Két inas utána el. Huszárok foglalatoskodni kezdenek a vödrökkel és palackokkal. Caesar ellenőrzi őket és halkan beszél hozzájuk._

_Ezalatt balhátul belép Alexandra. Félig mögötte, félig mellette, tiszteletteljesen, de kipirulva Ági._

Alexandra. Caesar!

Caesar. Parancs, Fenség.

Alexandra. Itt lesz a szupé?

Caesar. Itt, Fenség. A vendégek kis asztaloknál szupiroznak a sárga teremben. A magas vendég a szűkebb családdal itt. Most méltóztatott távozni innen a fenséges asszonynak.

Alexandra. Az más, ha már a mama itt volt. Akkor már nincs ellenőrizni való. És mikor eszünk?

Caesar. Tizenhét perc mulva. Parancsol valamit, Fenség?

Alexandra. Köszönöm, nem.

_Caesar visszamegy az italokhoz. Intésére a két huszár kimegy. A következők alatt a tálaló asztalon és az étkező asztalon rendezget, aszúbort tölt mindenki poharába stb._

Ági. Szabad visszakísérnem a tánchoz?

Alexandra. Nem, kérem… itt úgy látszik, egy kis félreértés van köztünk. Ugyanis, mikor én azt mondtam, hogy megyek megnézni az asztalt… ez… nem jelentette azt, hogy ön is jőjjön velem.

Ági. Bocsánat, Fenség… _Mozdul._

Alexandra. Hiszen nem baj… maradjon. _Zavartan_. Most nem tudom… talán kissé túlvilágosan fejeztem ki magam. Nem így akartam mondani.

Ági. De kérem, Fenség!

_Caesar diszkréten el jobbhátul._

Alexandra. Bocsásson meg, de gyakorlatlan vagyok az ilyesmiben. Nem akartam rossz lenni.

Ági. Tudom, Fenség. A félreértés onnan van, hogy mikor én épp a Sas csillagképet magyaráztam, Fenséged a mondat közepén állott fel és akkor én azt hittem, hogy kötelességem nekem is felállani és a mondatot útközben befejezni. Azt akartam mondani, hogy az a hét csillag egy repülő sast ábrázol, a sasnak a feje pedig…

Alexandra. Ekkor keltem én fel.

Ági. Igen. És én nem vettem észre, hogy menekül előlem.

Alexandra. Lehet. Mert nem beszélt szépen a csillagokról.

Ági. Nagyon szégyellem, Fenség.

Alexandra. Azt hittem, csupa csodát és titkot fogok hallani, de maga folyton millió kilométereket mond és rendszereket magyaráz. Nem tudtam, hogy ez ilyen száraz.

Ági. Nem voltam olyan merész, hogy a saját érzéseimet mondjam el a csillagokról.

Alexandra. Pedig azok talán… jobban szórakoztattak volna.

Ági. A nagy távolságok számai mögött ott vannak az én reszkető gondolataim Istenről, a végtelenségről, életről, halálról… szeretetről… _halkan_… szerelemről…

Alexandra _hidegen_. Ön el tud képzelni ilyen nagy távolságokat?

Ági. Ha Fenségedre fölnézek, igen.

_Szünet._

Alexandra _még hidegebben_. És a végtelenséget?

Ági. Ha magamba nézek, Fenség.

_Szünet._

Alexandra. És hisz ezekben a csodákban?

Ági. Minden csodában hiszek, Fenség. Ez az én bátorságom. Ha nem hinnék a csodákban, hogy bírnám el az életemet?

Alexandra. Az ön élete… olyan elbírhatatlan?

Ági. Az volna, ha…

Alexandra. Ha?

Ági. Ha nem volna belőle kettő. Egy kifelé. És egy másik, belül, egy lázbeteg és fájdalmas élet.

Alexandra. Csudálatos. Mért nem láttam én ezt meg?

Ági. Mert Fenséged is hisz a csodákban.

Alexandra. Hogyan?

Ági. Elhiszi az én hideg és mozdulatlan arcomat… akkor is, amikor beleütnek.

Alexandra _borzadva_. Önnek az arcába ütnek?

Ági. Mindennap.

_Szünet_.

Alexandra. Kicsoda üt önnek az arcába?

Ági _nem felel_.

Alexandra. Kicsoda? Mi tesszük ezt? Talán… én is?

Ági _lehajtja a fejét_.

Alexandra. Anélkül, hogy tudnám?

Ági. Azok a legfájdalmasabbak, Fenség.

Alexandra. Szent Isten… hisz ez titokzatosabb, mint a csillagok. Én bántom önt?

Ági. Fenséged itt mindennap látja azt a csodát, hogy egy férfi arca, hangja, egész külső élete nyugodt és egyensúlyozott marad… mikor belül lánggal ég a fiatal büszkesége. És nem keresi az okát ennek a csodának.

Alexandra. Az okát?

Ági _egyre növekvő hévvel_. Mit gondol Fenséged, miért tűrök el itt mindent? Miért tanítok alázatosan és hallgatok alázatosan? Mit gondol Fenséged, miért tiprom le az önérzetemet? Miért vagyok itt, ahol vagyok, miért élek, kiért élek itt, ahol élek és így, ahogy élek?…

_Balról hátul belép Albert két hölggyel._

Alexandra. Ön olyan dolgok felé irányítja a figyelmemet…

Albert _jókedvűen vág közbe_. Ez aztán az ideális házikisasszony! Koncert előtt a zenészeknél, szupé előtt a terítésnél. Mindenütt ott van az a szép, figyelmes szeme!

Első hölgy. A szegényeknél látná, Fenséges uram, a szegény betegeknél a kórházban!

Alexandra. Ne dícsérjenek, kegyelmes asszony. Az érdem az önöké. Én csak reprezentálok.

Második hölgy. Óh, óh, Fenség!

Első hölgy. Óh, óh!

Albert. Úgy-e, hogy csak szerénykedik! Ismerlek én téged. Te ugyanaz a nagyszerű karakter vagy, mint a kedves édesanyád. Jóestét, tanár úr.

Ági _mélyen meghajol_.

Albert _a hölgyekhez_. Ez egy brilliáns ember, ez a fiatal ember. _Kifelé sétál a hölgyekkel._ Ez nemcsak tudományosan képzett csillagász és pedagógus, hanem elsőrangú vívó is. Én láttam ma délután a fiúkkal. Mondhatom: Alle Achtung! _Beszélgetve kimegy a két hölggyel jobbra._

Alexandra. És most… hirtelen még szomorúbb lett… Miért?

Ági. Megmondjam, Fenség?

Alexandra. Valami borzasztó? Amit nem volna szabad hallanom?

Ági. Két szó.

Alexandra. Csak? És a külön engedelmem kell hozzá.

Ági. Igen. Mert ez a két szó… a végtelenséget nyitja ki, Fenség.

Alexandra. A végtelenséget?

Ági _Albert után néz_. Féltékeny vagyok, Fenség.

_Szünet._

Alexandra. Én… tökéletesen meg vagyok zavarva, tanár úr. A két szót… most hallottam… de az értelmét nem tudom…

Ági. Most már sajnálom is, hogy kimondtam.

Alexandra. Én végtelenül szomorú vagyok most, tanár úr.

Ági _lehajtja a fejét_.

Alexandra. Ez nem frázis, tanár úr. Én most nagyon, nagyon elszomorodtam.

Ági _hallgat_.

Alexandra. Én most egyszerre szembekerültem valamivel… azt hiszem, tanár úr, azzal a végtelenséggel, amit ön mondott.

Ági. Ez a mai este… ez hozott ki a sodromból.

Alexandra. Igen… ez… ez a mai este…

Ági. Hónapokon át… minden, amit hozzám szólt… rövid volt és éles volt… az udvariassága hamis… csak a közömbössége volt őszinte… És most végre… egyszerre úgy nézett rám, mintha én is ember volnék… férfi volnék… és mondott egy pár meleg szót…

Alexandra. Én semmi olyat nem mondtam, ami…

Ági _növekvő bátorsággal_. De minden, amit mondott… és tett… és nézett… az mind megzavart és felforgatott… és megbontotta bennem azt a szép fegyelmet, ami eddig fenntartott. És… tönkretette bennem a reménytelenségnek a költészetét. Ezt én ma este örökre elvesztettem. Pedig ez szép volt. Ez történt ma este. Soha nem szóltam volna.

Alexandra. Kérem… nem tudom, mit mondjak most önnek. Nem akarom, hogy ez így legyen!

Ági. Csakhogy itt aztán megszünt a hatalom, kis hercegnő.

Alexandra. Milyen furcsa megszólítás. Nem bírom ezt az egészet kérem.

Ági. Nem fog többé látni. Elmegyek, ha parancsolja. És ha azt parancsolja, hogy maradjak – elmegyek akkor is. Lássa, most én se tudok rendesen beszélni. Egy kicsit elvette az eszemet, Fenség. Majd holnap… holnap…

Alexandra. Nem, nem. Most mindjárt kell erről beszélni. Mert én nem akarok félreértést. Én önnek mindent el fogok mondani. Én olyan rettenetesen szégyellem magamat…

Ági. Miért, Fenség?

Alexandra. Nem, ezt nem lehet…

Ági. De könyörgöm… nem kérném, de látom, hogy akar valamit, hogy küzd magával… _reménykedve_ és látom a félénkségét… talán csak az én kérésem, az én forró kérésem kell,… hogy szóljon… hogy felbátorodjék és kinyíljon a szive… hogy megszólaljon, beszéljen… és boldoggá tegyen egy szavával!

Alexandra. Nem, nem. Megint félreért! De én vagyok az oka ennek is! Nem, nem, itt egészen másról van szó. De lássa, ha hallgatok, az még rosszabb… félreért. Kérem… itt valami borzasztóról van szó.

Ági. De miről, Fenség?

Alexandra. Árulásról.

Ági. Árulás?

_Szünet._

Alexandra. Ön férfi… És becsül engem, úgy-e?

Ági. Fenség…

Alexandra. És hallgat.

Ági. Hallgatok.

Alexandra. Örökre.

Ági. Örökre.

Alexandra. Azt akarom, hogy becsüljön továbbra is… és azt akarom, hogy én nyugodt legyek… olyan nyugodt, mint még ma délután is voltam. Maga becsületes ember és azt hiszem, jó barátunk. Hallgasson ide. A családomnak, az anyámnak, egy életcélja van: hogy én a trónörökös felesége legyek… hogy én vigyem vissza a családomat a trónra. Becsülje meg ezt a pillanatot, tanár úr, tiszteljen ezért engem most, minden szavamért… mert úgy érzem, ahogy beszélek, hogy a vérem folyik… egy seben át. Tanár úr… a trónörökös nem törődik velem… és az én drága anyám úgy gondolta, hogy legyen valaki… egy férfi… akin keresztül engem… Albert észrevegyen. Érezze meg tanár úr, érezze meg, milyen nagyrabecsülöm én a maga szenvedését… és milyen tisztára akarom én mosni az én szivemet. Én nem bántottam soha senkit. Maga az első ember a világon, akinek fájdalmat okoztam. Én magát se bántottam volna soha. Én azért voltam sokszor olyan nyers magához, mert én úgy éreztem, én sejtettem… hogy maga miattam… nyugtalan. De most gyönge voltam… és az anyám úgy tud parancsolni nekem… és én kis gyermekkorom óta soha-soha nem mondtam neki, hogy «nem». Ő úgy gondolta, hogy én hívjam meg önt ide ma estére… és nézzek önre. És ha én tudtam volna tanár úr… ha én ki tudtam volna előre mérni azt, amit nem lehet, ha én nekem sejtelmem lett volna, hogy hogyan világít egy férfi szeme, mikor egyszerre fellobban benne a parázs… és hogy van a világon ilyen bátorság… és hogy az merészel a szemembe lángolni és hogy az így éget! _Kis szünet._ _Az asztalhoz megy, leül._ Tanár úr, én most megmondtam mindent… és most fellélekzem. Könnyű vagyok és tiszta vagyok… Ön most tud mindent. És becsüljön meg engem ezért az árulásért… De emberebb vagyok, mint gondoltam… és hála az én szegény jó anyám… nagy szeretetének… hogy ezt most megtaláltam magamban.

Ági _lehajtja a fejét_.

_Szünet._

Alexandra. Nem felel semmit?

Ági. Ön… csak a parancsnak engedelmeskedett?

Alexandra. Nem akarok ártatlanabbnak látszani, mint vagyok. Bűnös vagyok én is. Csúnya tőlem, hogy az anyámra fogok mindent. _Szünet_. Királyné akarok lenni. _A karjára hajtja a fejét._

_Szünet._

Ági. Vagyis, akkor én most már mehetek.

Alexandra. Mért mondja ezt?

Ági. Csak épp erre voltam jó.

Alexandra _fölkel_. Ne rémítsen meg. Én meg akartam becsülni azzal, hogy felvilágosítottam. De úgy látom rosszat cselekedtem. Milyen furcsán néz rám.

_A zene elhallgat._

Ági. Fejbe vagyok vágva, Fenség. Összetört bennem valami. Mért is mondta ezt meg nekem.

Alexandra. Rosszul tettem?

Ági. Mért mondta?

Alexandra. Mert becsülöm. Azt akartam, hogy barátom legyen.

Ági. És ezt el tudja képzelni?

Alexandra. Milyen éles lett a hangja.

Ági. Mint a beretva. Én is érzem. Pedig nem akarom.

Alexandra. Meg fog büntetni?

Ági. Imádom, Fenség. Most már megalázva, de legalább megint reménytelenül. _Keserűen, komolyan, gúnnyal._ És nem kell félni tőlem. Alázatos leszek és szolga leszek. Továbbra is állok rendelkezésére a fenséges családnak. Kicsit vérzem, kicsit haldoklom, de meg vagyok tisztelve az érdekes szereptől, amit nekem szántak. Mulattat és izgat. Most lesz csak szép. Így kell szolgálni egy királykisasszonyt. Halálosan megsebesítve, de mosolyogva.

Alexandra. Hamisan hangzik, amit mond.

Ági. Talán csak keserűen.

Alexandra _nyugtalanul_. És én, aki azt hittem, hogy jót teszek, mikor nyiltan bevallok mindent.

Ági. Mert már rám nincs szüksége. A vőlegény tüzet fogott, a tanárt el lehet oltani.

Alexandra. Nem tűröm, hogy ezt higyje rólam és hogy így beszéljen velem.

Ági. Ne féljen tőlem. Hallgatok és szolgálok. Ne nézzen rám olyan gyanakodva. Mosolyogjunk és tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi. _Belép Albert._ Nem tud mosolyogni? Lássa én tudok. Ott hagytuk el a sasnál. _Hangosabban._ A sasnak a feje pedig…

_Albert herceg belép Beatrix-szal és a két hölggyel._

Albert. Még mindig itt?

Alexandra. A tanár úr oly érdekes dolgokat beszél. Ma éjjel nagy csillagászati esemény van.

Albert. Hol?

Ági _idegesen_. Az égen, Fenség.

Albert. Azt tudom. De milyen csillagoknál?

Ági. Tulajdonkép nem is esemény. Csak ma éjszaka különösen jól észlelhető néhány úgynevezett nyári csillag. A Capella, az Arcturus, a Vega és a Sas csillagképe… _Célzatosan_. Amely hét csillagból áll, ez a hét csillag egy repülő sast ábrázol, a sasnak a feje pedig…

Albert _éllel_. Nem is tudtam, hogy ez a mai este ilyen érdekes este.

Alexandra. A sasnak a feje pedig?

Albert. Téged ennyire érdekelnek a csillagok, Alexandra?

Alexandra. Eddig nem nagyon foglalkoztam velük.

Albert. Inkább a rózsákkal, mi? De ma este felragyogott az ég, mi? Szép nyári éjszaka. _Célzással_. Ragyognak a csillagok. Mint a szemek.

Beatrix. Ha érdekel, a toronyban egész kis obszervatóriumunk van.

Albert. Igazán? Ezt nem is tudtam.

Alexandra. Csak olyan amatőr csillagda.

Albert. Biztosan ezt is a brilliáns tanár úr rendezte be. Az ezermester úr. Mi?

Ági. Nem, Fenség. Ez már itt volt, mikor én jöttem.

Albert. Látja, ilyesmit nekem meg se mutatnak.

Alexandra. Mert korán szoktál lefeküdni. A csillagok pedig nem alkalmazkodnak az etiketthez.

Albert. Ez jó. Ez a bölcs mondás a tanár úrtól van… mi?

Alexandra. Nem Albert. Ez tőlem van.

_Jácint jön Symphorosával._

Albert. Hallottad mit mondott?

Jácint. Kicsoda?

Albert. A Xaxa. Azt mondta, hogy a csillagok nem alkalmazkodnak az etiketthez.

_Gongütés_.

_Caesar jön a két huszárral és Alfréddal jobb hátul. Az ezredes is megjelenik, bal hátul._

Beatrix. A tanár urat ma megfosztottuk az ő kedves csillagjaitól.

Jácint. És a szegény fiúkat is.

Symphorosa. Szegény fiúk pedig úgy örültek neki egész nap. Boldogok, ha nem kell korán lefeküdni.

Jácint. Majd megnézik holnap. Látod milyen jó az, hogy a csillagok örökké élnek. El lehet őket tenni holnapra. _A két hölgy bal hátul el._

Albert _az asztal felé indul_. _Jácinthoz._ Nem is tudtam, hogy csillagdátok is van.

Jácint. Még boldogult Henrik sógorom vett egy nagy távcsövet. Ezredes úr látta, gyakran.

Wunderlich. Oh igen. Egyszer ott meg is égettem a nyelvemet.

Albert. A távcsővel?

Wunderlich. Nem, Fenség. Egy csészében sósav volt ottan és én azt megkóstoltam.

Symphorosa. Képzelem, milyen benyomást tett ez önre.

Wunderlich. Nagy benyomást, Fenség.

Beatrix. Azt hiszem Albert, ideje lesz enni valami keveset.

Albert. Talán inkább valami sokat. Éjjel mindig rendkívüli étvágyam van, úgy-e Wunderlich?

Wunderlich. Hála Istennek, Fenség.

Alexandra _Ágihoz, halkan_. Nagyon szeretném, ha most az arcán nem lehetne meglátni, amit beszéltünk.

_Alexandra és Ági a színpad bal szélén áll elől. – Jácint és Albert a színpad közepén, kissé hátrább. – Beatrix és Symphorosa a színpad jobb szélén, elől az asztal előtt._

Albert. A Xaxa el van merülve a csillagászatba.

Ági _Alexandrához_. Igyekezni fogok, Fenség. De azt hiszem már késő.

Beatrix _Alberthez_. Őt nagyon érdekli a fiúk nevelése. Állandóan ellenőrzi.

Alexandra _Ágihoz_. Ne akarja, hogy megijedjek magától.

Albert. Xaxából még csillagász lesz.

Jácint. A nők nem szeretik ezt a pályát.

Alexandra _Ágihoz_. Én magát vérig sértettem.

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. Megbocsát nekem?

Ági. Nem, Fenség.

Albert _lassan indul Alexandra felé_.

Symphorosa _Beatrixhoz rémülten, súgva_. Beatrix, ezek közt történt valami.

Beatrix. Te ne ijessz meg, mert itt ájulok el a szoba közepén. _Indul Ági felé._

Albert _Alexandra felé közeledve_. Xaxa, hagyd ott a csillagos égboltot és szállj le hozzánk a földre. Szabad kérnem a karodat?

Alexandra _belekarol, idegesen_. Milyen váratlan kegy, Fenség.

Symphorosa _Beatrixhoz_. Nézd milyen izgatott. Vörös a füle. Azonnal küldjük el.

Beatrix. Ne rémíts. Majd én elküldöm. Bízd rám.

Albert _lassan az asztal felé vezeti Alexandrát._ Gúnyolsz? Elhanyagolsz és még gúnyolsz is?

Alexandra. Én? Hogy mondhatod, hogy elhanyagollak?

Ági _ezalatt lassan elindult Alexandra után._

Beatrix _a színpad közepén útját állja_. Tanár úrnak mintha rossz kedve volna.

Ági. Nem, Fenség. Engedelmével ez a legszebb éjszakája az életemnek.

Beatrix. De mintha ideges volna. Ki van pirulva.

Ági. A szokatlan környezet teszi, Fenség.

Jácint _az asztalnál, Alexandrához_. Ki vagy pirulva kis lányom. De nem baj. Szép vagy, mikor kipirulsz.

Alexandra _az asztalnál_. Ha szép zenét hallok, mindig kipirulok.

Beatrix _Ágihoz_. Ha fáradt, nem tartóztatjuk. Reggel korán kell kelnie.

Ági. Nem vagyok fáradt, Fenség. Sőt most kezdek felfrissülni.

Albert _Alexandrához_. Szereted a zenét?

Beatrix _átszól az asztalhoz_. Szereti a zenét. Ő énekel is.

Albert _Alexandrához_. És látod, nekem nem énekeltél semmit az egész idő alatt.

Symphorosa _Ágival és Beatrixszal áll együtt._ Igazán ne zsenirozza magát tanár úr, ha aludni akar menni.

Ági. Aludni, Fenség? Most ébredtem fel. Nincs még öt perce.

Alexandra _az asztalnál, Alberthez_. Előtted restellek énekelni. Te nagy zeneértő vagy.

Albert. Én zeneértő? Ez jó. Hallja Wunderlich?

Wunderlich. Hallom, Fenség.

Symphorosa _Beatrixhoz_. Legalább a mi asztalunkhoz ne üljön.

Beatrix _Ágihoz, akinek ismét útját állta_. Tanár úrnak rossz kedve van. A szobájába fogjuk küldeni a vacsorát.

Ági. Nem fogják odaküldeni a vacsorát, Fenség. Itt fogom megenni a vacsorát.

Albert. Mi az tante Beatrix, te is csillagász lettél? Ki akarsz éheztetni bennünket?

Beatrix _az asztalhoz siet_. Isten ments, kedves Albert!

Symphorosa _szintén az asztalhoz megy_. _Útközben mondja kétségbeesetten._ Végünk van!

Albert. Én megfigyeltem magamon, hogy éjjel van a legjobb étvágyam.

Jácint. XIV. Lajos volt erről híres.

Beatrix. Üljünk le. _Albert és Alexandra_ _leül. Ágihoz._ Tanár úr, ide. _Helyet mutat neki maga és Symphorosa közt._

Ági. Köszönöm. _Nem oda ül, hanem Alexandra mellé._

Beatrix. Nem oda tanár úr. Ide, ide.