Part 2

Jácint. Mért nem az ezredes?

Symphorosa. Mert ő csak erősen tud köhögni. Gróf Lützen símán és finoman köhög. A fenség az övét szokta meg ébresztőnek.

Beatrix. És?

Symphorosa. Otkolont kért.

Beatrix. És?

Symphorosa. Egy csésze üres teát kért.

Beatrix. És?

Symphorosa. Ne rémüldözz! Mindent kapott, amit kért.

Beatrix. És mikor jön ide a fiúkhoz?

Symphorosa. Ezt elfelejtettem megkérdezni.

Beatrix. Nahát ez borzasztó! Rohanj!

_Symphorosa elrohan._

Beatrix. Épp azt felejti el, ami a legfontosabb! Istenem, és a fiúk még talán fel sincsenek öltözve! _Jobb felé indul._

Jácint _elfogja_. Drágám, ez nem megy, hogy te ilyen ideges légy. Nyugodj meg, ne félj, minden rendben lesz, a fiúk azóta már rég átöltöztek… ejnye, ejnye… nem ismerek rád. A te fegyelmezett nyugalmad!

Beatrix. Békében igen. De háborúban! Ütközetben! Megyek elébe. Te addig hívd be a fiúkat. Istenem…

Jácint. Nyugalom.

Beatrix. De Károly, ne idegesíts ezzel a csillapítással! Az utolsó remény izgalma ez… olyan ez, mint a finish… most minden erőt ki kell magamból hoznom, a végső erőfeszítés… láz, láz, láz!…

_Symphorosa sietve jön._

Symphorosa. Jön.

Beatrix. Mikor?

Symphorosa. Most.

Beatrix. Rögtön?

Symphorosa. Rögtön, rögtön. Már kezdett jönni, mikor ideszaladtam.

Beatrix. Gyere, gyere, elébe. _Elsiet a kertbe, Symphorosa utána szalad._

Jácint _a jobboldali ajtóhoz megy, kinyitja, beszól._ Na, mi van veletek?

_A két fiú bejön Ágival._

György. Készen vagyunk. Vártunk.

Arzén. Jön?

Jácint. Mindjárt itt lesz. _Ágihoz_. Mondja édes fiam. Azok után, amikről itt beszéltünk, most hogy fogja tanítani Napoleont?

Ági. Ahogy én érzem.

Jácint. És ha a húgom megkéri, hogy az ő elvei szerint tanítsa?

Ági. Akkor megpróbálom meggyőzni a fenséges asszonyt.

Jácint. És ha a fenséges asszony, hogy úgy mondjam, erélyes lesz…

Ági. Akkor mély sajnálattal eltávozom.

Jácint. Szervusz fiam. _Kezet fog vele._ Most már többet tudok rólad, mint egy félórával ezelőtt.

György _az ajtóban áll, eddig kinézett a kertbe._ Jönnek!

Jácint. Maradjatok, én elibük megyek.

_Kimegy a kertbe._

Ági. Így álljunk… az asztal mellett, ahol ülni szoktunk. Arzén fenség ott, György fenség itt, én a helyemen.

_Felállnak._

Ági. És György fenség… ha igaz az, amit az imént mondott, hogy úgy szeret…

György. Ne féljen. Jól fogom viselni magamat.

Ági. Most az egyszer. Ha jó lesz, este felmegyünk a csillagdába.

Arzén _örömmel_. A csillagdába!

Ági. Megnézzük a Capellát, a Végát… és én megmagyarázom az egész nyári égboltot.

György. Olyan leszek, mint a tej!

_Kis szünet. A kertből közeledő csevegés hallatszik. Albert herceg bevonul. Mosolygós elegáns fiatal generális. Elől jön, Jácinttal beszélgetve. Utána lép Beatrix, Symphorosa, Alexandra, Lützen, Wunderlich. Mindenki oda áll, ahova majd le fog ülni._

Albert _jókedvűen, folytatva a beszélgetést_… Azonkívül ő katona és mint olyan, neki egyenes, bátor köhögése van, nyilt, férfias… és én attól úgy hirtelen riadtam fel mindig, tudod? De ő viszont diplomata, a Lützen, ő egy finom és melódikus köhögő, opportunus köhögő, tudod, ügyesen, crescendóval, behizelgően köhög… az ember lassan és kellemesen ébred. Komisch, dass man das überall merkt. Gute Beobachtung, nicht? Menschlich. _Körülnéz_. Also! Szervusztok, ti kedves kis fiúk. _Ágihoz, aki mélyen meghajol._ Jónapot. Ez a brilliáns professzor. Mi? _Szünet_. Mért nem ültök le? _Leül_.

_Utána mindenki leül._

Beatrix. Kellemesen aludtál?

Albert. Hát az valami csodálatos, hogy nálatok milyen jól alszom. Én nem tudom, ez a lágy levegő teszi-e, vagy az a pompás ágy, vagy ez a kellemes környezet, ennek a megnyugtató, boldogító hatása! Olyan ez az idegeimnek, mint egy tejfürdő… de igazán, boldog vagyok itt köztetek. Már ki fogtok nevetni, hogy annyiszor mondom, de higyjétek el, ezt soha nem felejtem el, ezt a pár napot nálatok. Ez az aranyos Beatrix… azzal az ő mindenre kiterjedő figyelmével… ez a kedves régi ház, ez a nyugodt dombos vidék, amit az édesanyám úgy szeret és ami nekem is geografiai ideálom! És az a békesség, ami az egészen nyugszik és amiben van valami morálisan felemelő: a tiszta és zavartalan családi élet, csupa kedves, jó ember… én… nem mondhatok mást, minthogy szerelmes vagyok belétek.

Beatrix. Boldogok vagyunk, Albert, hogy nálunk jól érzed magad.

Symphorosa. Nincs más célunk, Albert.

Albert. És úgy este, mikor magamra maradok, el szoktam gondolkozni szegény apámon és a boldogult férjeden, Henriken… mennyit sétáltak itt a parkban…

Beatrix. Mindig a gyermekeikről beszélgettek.

Albert. Mindakettő olyan jó apa volt. Szinte betöltötte az életüket a gyerekekért való aggódás.

Beatrix. Ez volt a kedvenc témájuk. Milyen jól tudod! Mindig a gyerekek. A gyermekek jövője. Mi lesz velük. Hova kerülnek. _Albert felé mozdul, székestül._ Hogy alapítják meg ők a maguk családját.

Albert _Jácinthoz_. Tudod, kihajolok este az ablakon és elképzelem a két öreget, amint ott sétál a fehér úton. És milyen rózsaillat jön be így este az ablakon…

Beatrix _Albert felé mozdul, székestül_. Alexandra rózsái.

Albert. Hogyhogy… a te rózsáid?

Alexandra. Az enyéim.

Albert. Te ültetted őket?

Alexandra. Részben. De én ápolom őket.

Albert. És ez… téged… mulattat?

Alexandra. Ó igen.

Albert. És… nem szúrod meg magad?

Alexandra. De gyakran.

Albert. Hát mért nem használsz kesztyűt?

Alexandra. Használok.

Albert. És… mégis megszúrod magad?

Alexandra. Mert átszúrnak a kesztyűn.

Albert. Hát vegyél vastagabb kesztyűt.

Alexandra. Igen. Meg fogom próbálni.

Albert. Na ja. Ilyen az élet. Védekezni kell.

Beatrix. Bizony. Milyen kedvesen érdeklődik… Látod? És milyen igaza van.

Albert. Na nem… csak… úgye? Az embernek van egy kis praxisa. Ezt én az én jó édesanyámtól láttam, otthon. Nna. _Feláll. Utána mindenki feláll._ Hát… lássuk azokat a gyerekeket. Itt szoktatok tanulni?

Arzén. Igen.

Albert. Te most tizenhat éves vagy.

Arzén. Igen.

Albert. És te tizenhét.

György. Igen.

Albert. Hogy mulik az idő. A fejünkre nőnek.

Beatrix. Nagyon, Albert. Nagyon.

Albert. Hát ti persze most azt hiszitek, hogy én kérdezni foglak benneteket, mint egy tanfelügyelő. Mi?

György. Nem hisszük.

Albert. Ne is féljetek. Én egy jó bácsi vagyok. Én csak a tanár urat kérdezem. A kedves fiatal professzor urat.

Beatrix. Abba is beleszeret.

Jácint. Nagyon ajánlom figyelmedbe. Tudós és sportsman. Csillagász és vívó.

Albert. Bravó, ezt szeretem. Ez modern. _Észreveszi, hogy mind állnak. Int, hogy üljenek le. Jácint, Alexandra, Beatrix és Symphorosa leül. A többi nem._ Most mivel foglalkoznak?

Ági. Történelemmel, Fenség.

Albert. Igen. Hát azzal lehet is. Milyen kor?

Ági. Tizenkilencedik század első évei.

Albert. Napoleon.

Ági. Igenis, Fenség.

Albert. Te foglalkozol pedagógiával, Károly.

Jácint. Igen.

Albert. Tudod te, hogy Napoleon Meudonban egy király-iskolát akart alapítani?

Jácint. Bizony, az okos lett volna.

Albert. Ott csak olyan fiúk tanultak volna, akikre trón várt. Nagyon érdekes volt a tanterve. Semmi részletezés. Nagy általánosságok. Nem tudomány, hanem tájékozottság. Semmi teória, csupa praxis. Benne van a Las Cases-féle emlékiratokban. Én ezt az ideát zseniálisnak találom.

Jácint. Ezt más nem is csinálhatta volna meg, csak ő.

Albert. Bizony, ő sok mindent megcsinálhatott volna. De jó gondolat: iskola, amelyből uralkodói diplomával távozik az ember. Mi?

_Tiszteletteljes nevetés._

Albert _Györgyöt magához ölelve_. Örülök, hogy ilyen szép egészséges fiúk vagytok. Milyen szép szeme van ennek a fiúnak. Milyen mély tekintete.

Beatrix. Ugyanaz a tekintet, mint Alexandráé. Csudálatosan egyforma a szemük. Általában, ő nagyon hasonlít Alexandrához.

Albert. Csak ne olvass sokat, fiam. Az nyugtalanná teszi a szemet. A legszebb szemük a tengerészeknek van, mert azok mindig nagyon messzire néznek. Az égre, a tengerre.

Jácint. Ennek örül, mert ő tengerész akar lenni.

Albert. Hát te?

Arzén. Én… utazó.

Albert. Hova?

Arzén. A sarkra.

Albert. Melyikre, fiam?

Arzén. A délire.

Albert. Nagyon csalódol, ha azt hiszed, hogy ott melegebb van, mint az északin. És mikor indulsz?

Beatrix. Ő most indul mindjárt, Györggyel együtt, átöltözni a víváshoz. Albert bácsi látni akarja, hogy hogy vívtok.

Albert. Hogyne, hogyne. Erre nagyon kiváncsi vagyok.

_A fiúk meghajolnak._

Albert. A viszontlátásra. _Ágihoz_. Önt látom még, úgy-e?

Ági. Parancsára, Fenség, a vívóteremben.

Albert. Vívni is ön tanítja őket?

Ági. Igenis, Fenség.

Albert. Bravó. Milyen sokoldalúság! A viszontlátásra.

_Ági kimegy a fiúkkal jobbra._

Albert. Milyen diszkrét, szimpatikus jelenség ez a tanár. El vagyok ragadtatva tőle.

Jácint. Nekem is megtetszett már az első percben.

Albert. És milyen csinos fiú.

Beatrix _Symphorosához_. Mondom, ebbe is beleszeretett.

Symphorosa. Kérlek, ne légy ideges.

Albert. Hát most addig is, amíg a nagy vívóakadémia megkezdődik…

Beatrix. Nagyon sok látnivalóval nem tudunk neked szolgálni. De ha érdekelnek a szép rózsák, Alexandrának a külön kis rózsakertészete…

Albert. Ah, igen.

Beatrix. Ez az ő büszkesége, az ő boldogsága, az ő rózsái. Meg kell adni, van köztük egy pár kertészeti csoda.

Albert. Nagyszerű!

Wunderlich _előlép_. Vagy ha érdekli Fenségedet, én tegnap láttam itt az új tehenészetet. Egy különös újítás van. Abszolut modern dolog: a tehenekből vakuummal szívják ki a tejet.

Albert. Vakuummal?

Wunderlich. Igen, Fenség.

Albert. Mint a port a szőnyegekből?

Wunderlich. Éppen úgy. Rendkívül érdekes.

Albert. Nahát ez fantasztikus. Ezt igazán meg kell nézni, ilyet még sose láttam. Ezt mind te szervezed, Beatrix néni?

Beatrix. Én vezettem be kísérletképpen.

Albert. Nahát, te igazán hatalmas asszony vagy.

Beatrix. Ha megengedsz egy megjegyzést Albert: a tehenészet egy kicsit messze van.

Albert. Annál jobb, legalább járunk egyet.

Beatrix. Ahogy neked kellemesebb. Menjünk a tehenészetbe

Albert. Azt nem. Hogyne, hogy ti most fáradjatok miattam. Majd én Lützennel és a jó ezredessel elmegyek. Jól kilépünk.

Jácint. Ha megengeded, veletek tartok.

Albert. Neked se engedem meg. Ha én turista vagyok, abból senkinek másnak ne legyen fáradsága.

Jácint. De…

Albert. Nem, nem. _Indul_. Hogyne, hogy itt szaladgáljatok velem, mintha valami idegen volnék. Előre, Lützen. Gyerünk ezredes úr. A vívóteremben pontosan ott leszünk. Küldjetek majd értünk valakit.

Beatrix. Majd telefonálok.

Albert. De mi a tehenekhez megyünk.

Beatrix. Oda, oda.

Albert. Hát ott is van telefon?

Beatrix. Minden istállóban.

Albert. Nahát, te egy kolosszális asszony vagy. Hallatlan. Pá! _Kisiet a kertbe Lützennel és Wunderlich ezredessel._

_Kínos szünet._

Alexandra _mélyen megsértve elmegy jobbra._

_Szünet._

Jácint. Na, ez ugyan letette a rózsakertet.

Beatrix. Na? Hát mit mondtam neked? És te még azt mondod, hogy ne legyek ideges. Hisz ez már egyenesen feltünő. Hallottad az ezredest? Alig jöttem én a rózsakerttel, rögtön jött az ezredes a tehenekkel.

Jácint. Ez véletlen.

Beatrix. Igen? Hát én nekimegyek ennek a véletlennek.

Jácint. Láttam, ahogy egy párszor nekiugrottál. Nem nagy sikerrel.

Beatrix. Nem hagyom magamat, amíg csak egy atomnyi remény van. És amíg egy óra idő van. Majd meglátjátok most.

Symphorosa. Mit fogsz csinálni?

Beatrix. Borzasztó, hogy csak ez az egy mód van.

Symphorosa. Melyik mód?

Beatrix. Csak egy. Egy borzasztó.

Symphorosa. Félek tőled, Beatrix.

Beatrix. Bizony most félhetsz is. Mert ami most jön, az olyan rettenetes, hogyha más csinálná, egész életemben megvetném érte.

Jácint. El se tudom képzelni, mire gondolsz.

Beatrix. Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit a gyermeke boldogságáért tesz. És egy özvegynek, amit a családja hivatásáért cselekszik. _Könnyezve, Jácinthoz._ Te ezt meg fogod bocsátani nekem.

Jácint. Én már meg is bocsátottam, kedves Beatrix, teljesen és tökéletesen. De ezért legalább annyit kérek, hogy tudjam, mit követsz el.

Beatrix. A legborzasztóbbat, amit anya elkövethet. De most nem tudom különválasztani magamban a jó anyát az okos asszonytól.

Jácint. Azt nem is szabad.

Symphorosa. Én ismerlek Beatrix. Ha te így beszélsz, én előre azt a tanácsot adom neked, hogy ne kövesd el.

Beatrix. Te leszel szíves hallgatni. – Itt egy baj van. Az, hogy Albert figyelme nincs felhíva a lányra. A figyelme – mint férfié.

Symphorosa. Szent Isten.

Beatrix. Miért? Olyan borzasztóan kezdődik?

Jácint. Elég ijesztően.

Beatrix. Hát készüljetek el még erősebbre is. Alexandra nem mehet túl bizonyos határon. Alexandra nem kacsinthat rá.

Symphorosa. Kezdek megnyugodni.

Beatrix. Alexandra nem kínálhatja magát neki.

Symphorosa. Hála Istennek.

Beatrix. Képtelen is volna megtenni, de az én büszkeségem ezt nem is tudná túlélni.

Jácint. Tehát?

Beatrix. A férfi figyelmét egy nőre igazán csak… egy más férfi figyelme tudja felhívni.

Symphorosa. Rettenetes.

Jácint. Eddig még nem. Csak éppen furcsán kezdődik. Folytasd.

Beatrix. Más cél nincs, mint hogy Albert észrevegye Alexandrában a nőt. A többi aztán a mi dolgunk. Idő nincs. Holnap utazik. Alexandra okos és fegyelmezett. És Albertnek nagyon megtetszett… a tanár.

Jácint. Tyhű angyalom, ez kezd melegedni.

Symphorosa. Beatrix!

Beatrix. Hagyjátok a szenvedés tetőpontjára érkezett anyát! Senki ne zavarja az anyát az ő végtelen szeretetének paroxizmusában. Én ebben az őrületemben szent és sérthetetlen vagyok.

Jácint. És mi történjék avval a tanárral?

Beatrix. Meg fogjuk hívni ma este a búcsúestélyre.

Symphorosa. Vége van a világnak.

Beatrix. És Alexandra foglalkozni fog vele.

Symphorosa. Ez… ez… Dante tollára méltó.

Beatrix. Nem nyúltam volna ehhez a végső eszközhöz, de maga Albert hívta fel rá a figyelmemet… mikor dícsérte… szinte kijelölte. És ezt kell felhasználnom, ezt az elcsépelt udvari romantikát… a nevelő úr és a királykisasszony… mert higyjétek el, még mindig az ilyesmi hat rájuk a legerősebben. Egy rangjabeli riválist lenézne. De egy… alkalmazott… az félelmes.

Symphorosa. Nem élem túl.

Beatrix. Parancsolom, hogy túléld. Alexandra rá fog nézni a tanárra. És… és… Alexandra egy négyest fog táncolni a tanárral. És Isten pedig meg fog bocsátani nekem is és Alexandrának is. Én viszont a tanárnak soha nem fogok megbocsátani.

Jácint. Mért?

Beatrix. Amért rászorultam.

Symphorosa. A trónörökösre nem mosolyoghat. És a tanárra igen?

Beatrix. Az más. Az olyan, mintha a ponnira mosolyogna.

Symphorosa. Károly, édes Károly, mért hallgatsz? Te hallgatsz ezekre a borzalmakra?

Jácint. Ezek nem borzalmak. Ezek asszonyi praktikák, amiket ti fújtok fel ilyen nagyra. Én nem is ezért hallgatok. Másért hallgatok.

Beatrix. Ugyan miért?

Jácint. A tanárért, szegényért.

Beatrix. Mi baj történik a tanárral?

Jácint. Mondd édesem. Mosolygott már valaha Alexandra a tanárra?

Beatrix. Hogy kérdezhetsz ilyet?

Jácint. Szóval nem. Hát mit gondolsz édesem, ha most egyszerre rámosolyog…

Beatrix. Attól ne félj, hogy az az úr ebből valami reményt formáljon. Arra itt vagyok én.

Jácint. Meg ő. A tanár fiatal és temperamentumos. Az én szemem ugyan már elszokott az ilyesmitől, de csak egyszer kell látni, hogy hogyan néz ez a fiú a lányodra. Áhítattal, de férfiasan. Mint a macska a kanárira, amikor énekel. Tiszteli, de… meg is enné.

Beatrix. Csak nem akarod azt mondani, hogy szerelmes bele?

Jácint. Nem. De hogy az ő figyelme fel van híva, az bizonyos.

Beatrix. Tehát?

Jácint. Tehát egy ilyen szegény tisztességes fiú nem arra való, hogy vért csapoljanak belőle és aztán kidobják.

Beatrix. Szóval te tanár-párti vagy.

Jácint. Ember-párti vagyok.

Beatrix. Szóval neked az ő esetleges két-háromnapos kis melankólikus felhőzete drágább, mint a testvéred és a niéce-ed boldogsága és a családod történelmi szerepe.

Jácint. Te már annyiszor láttad rajtam ezt a ruhát, hogy észre se veszed. Én nekem az emberi szív méltósága drága; nekem semmi se drága, csak a szeretet és az egészséges fiatal érzés; nekem nem drága a te terved és az Albert trónja, nekem nem drága az Alexandra koronája, – nekem drága az ember, aki nem eszköz, hanem Isten gyermeke. Mikor még versenyistállóm volt, futtattam lovat én is úgy, hogy vezesse a másikat, hogy iramot diktáljon neki és a célnál szépen maradjon le, hogy a másik nyerje meg a versenyt. De ez ló volt, édes fiam. És aki egy ember szívével ilyen… ilyen érvényesülési manővert akar csinálni, aki egy ember lelkének a nyugalmát csak ennyire becsüli, az, édes húgom, az igazán nagyon rászorul arra a mentségre, hogy anya. Ez az én véleményem édesem és most megyek én is egy percre megnézni azt a vakuumot. _Elsiet, ki a kertbe._

_Szünet._

Beatrix. Engem az utamon nem állít meg senki és semmi. Ne sírj. Parancsolom, hogy tedd el a zsebkendődet. Most én életveszélyes vagyok. Ő vele pedig ne törődj. Mindig volt véleménye és sose volt modora. Ha a férfiakon mult volna, már a tizennyolcadik században trónfosztottak lettünk volna. Menj és küldd be Alexandrát.

Symphorosa _kimegy jobbra_.

_Pillanatnyi szünet._

_Alexandra bejön jobbról._

Alexandra. Hivattál, anyám.

Beatrix. Igen gyermekem. Ezen a világon te állsz legközelebb az én szívemhez. Benned az én vérem folyik. Te meg fogsz érteni engem.

Alexandra. Igen, anyám.

Beatrix. Te épp úgy tudsz akarni, mint én.

Alexandra. Óh igen, anyám.

Beatrix. És ha nem tudnál, akkor akarj úgy akarni. Olyan nagyon, olyan szívósan, mint én. És azt, amit én.

Alexandra. Igen anyám.

Beatrix. Tudod, miről beszélek és tudod, mit akarok. Akarod-e te is, olyan nagyon, mint én.

Alexandra. Akarom, anyám. Tudom az értelmét, a súlyát, a jelentőségét. Mindent tudok és értek.

Beatrix. A hiúság kis sebei hamar begyógyulnak. Végül a rózsák mégis csak szebb teremtményei Istennek, mint a tehenek…

Alexandra. Óh anyám…

Beatrix. És az akarat az egyetlen erő ebben a földi küzdelemben. Értesz, lányom.

Alexandra. Értelek, de nem tudom, hogy mit parancsolsz.

Beatrix. A mai búcsúestélyre meg fogjuk hívni a tanárt. Te fogod a mai búcsúestélyre meghívni a tanárt.

Alexandra. Én, anyám?

Beatrix. Te.

Alexandra. A tanárt?

Beatrix. Azt. _Könnyezve_. Belátom, édes gyermekem, hogy borzalmas, amit itt most mondtam… De a végső kétségbeesés kényszeríti a te szegény anyádat… Szeress engem, szegény, szegény, kis lányom… szeress engem, amért ennyire szeretlek téged…

Alexandra _nyugodtan és fegyelmezetten_. Anyám…

Beatrix _könnyeit letörölve_. Mit magyarázzam neked? Hiszen tudsz mindent, minden gondolatomat tudod, érted.

Alexandra. Értem, anyám.

Beatrix. Bécsből akartam hozatni egy herceget, de arra már nincs idő. És nem is olyan jó.

Alexandra. Amint parancsolod. Meg fogom hívni a tanárt a mai estélyre.

Beatrix. De nem ezzel az arccal.

Alexandra. Tudom, anyám. Más arccal.

Beatrix. És meg fogod neki engedni, hogy… _Sírva fakad._ Hogy egy négyest táncoljon veled. _Alexandra hallgat._ Nos? Mért hallgatsz?

Alexandra. Nagyon hirtelen jön ez, anyám.

Beatrix. Nincs időnk, nincs időnk! Hiszen ha időnk volna! Nos? Beszélj!

Alexandra. Anyám, ne értsd félre ezt a komolyságomat. De kell egy perc, néhány pillanat, amíg ezt a gondolatot megszokom. A tanár egyszerű kisbirtokosok gyermeke.

Beatrix. Fájdalom, az.

Alexandra. És ha elgondolom, hogy a karján fogom nyugtatni a karomat…

Beatrix. Hosszú kesztyű lesz rajtad, lányom.

Alexandra. Nem az érintés teszi, anyám. A gondolat.

Beatrix. Ő éppúgy Isten teremtménye, mint mi, édes gyermekem.

Alexandra. Tudomásul veszem, anyám.

Beatrix. Hát kérdezed a növényektől, vagy a kedves állatoktól a származásukat?

Alexandra. Nem, anyám.

Beatrix. Na látod. Hiszen egy kedves lovacskára is rámosolyogsz. Egy kis mókuskára is. Azokkal is foglalkozol.

Alexandra. Igen anyám, így már megnyugtatóbb a dolog.

Beatrix. Na látod, édesem.

Alexandra. Csak… Valami mégis van.

Beatrix. Csak mondd bátran, fiam. Megfelelek rá.

Alexandra. Ő is… hát mégis ember. Úgy-e?

Beatrix. Óh, hogyne. Hogyne.

Alexandra. Ő mindenesetre gondol erről valamit. Itt az ő nagy különbsége a mókuskával.

Beatrix. Az az ő dolga.

Alexandra. De megtörténhetik, hogy félreért.

Beatrix. Te nem fogsz olyat tenni, amit ő félreérthetne. E felől nyugodt vagyok.

Alexandra. Nyugodt is lehetsz anyám. De ez a hirtelen változás mégis csak hatni fog rá.

Beatrix. Azzal mi ne törődjünk.

Alexandra. De tudnom kell, hogy mit csináljak, ha… Isten ments… csak azért mondom, mert mindenre kell gondolni… ha vonzódni talál.

Beatrix. Csak nem vettél rajta észre ilyesmit?

Alexandra. Arra is kell gondolni.

Beatrix. Észre vettél rajta ilyesmit?

Alexandra. Én nem veszek észre semmi olyat, amit nem akarok észrevenni.

Beatrix. Szóval… igen?

Alexandra. Nem mondhatnám. De… ő nem nyugodt, mikor velem beszél. Ő nem nyugodt.

Beatrix. Ez nem baj, gyermekem. Ne resteld, ez nem megszégyenítő. Nem hagy foltot. Istenem, elvégre… volt már arra sok eset. Néha vonzódnak így magasabb katonatisztek… sőt orvosok is.

Alexandra. De észrevenni… nem szabad.

Beatrix. Isten őrizz. Azt ők végezzék el magukkal. De ők nem is szólnak. Ők ezt önmagukkal szokták elintézni, néha igen nobilisan.

Alexandra. És azután?

Beatrix. A többivel ne törődj. Itt vagyunk mi. Neked csak egy célod van. A jövőd felé menni, semerre se nézni, csak előre.

Alexandra. Igen, anyám.

_Alfréd inas jobbról belép._

Alfréd. Fenség, a tanár úr jelenti Fenségednek, hogy a kis fenségek víváshoz öltözve várják fenséged parancsát.

Beatrix. A fiúk menjenek a vívóterembe és ott várjanak. A tanár úr pedig jőjjön be.

_Alfréd kimegy jobbra._

Beatrix _könnyezve_. Légy erős… szegény, szegény kis lányom… _Megcsókolja, két kezét forrón megrázza._ Légy erős… _Balra kisiet a kertbe._

_Alexandra egy pillanatra egyedül marad. E rövid szünet után jobbról belép Ági, vívójelmezben. Balkezében a maszk, jobbjában a kard. Parancsra várva feszesen áll az ajtó mellett._

Alexandra _balról, elől áll_. Ma éjszaka valami csillagászati esemény van?

Ági. Igen, Fenség.

Alexandra. És mi az?

Ági. Ma éjjel látható legszebben a Véga és a Capella.

Alexandra. Mi az a Véga?

Ági. A Lant főcsillaga, Fenség. Zöld csillag, amely ezerszer fényesebb, mint a Nap.

Alexandra. És a másik?

Ági. Capella, a szép arany csillag.

Alexandra. Ön ezt ma éjjel meg akarja mutatni a fiúknak.

Ági. Igen, Fenség. A toronyban.

Alexandra. Ön szereti a csillagokat?

Ági. Nagyon, Fenség.

Alexandra. És tud róluk mindent?

Ági. Nagyon keveset tudok róluk, Fenség. De ez a kevés is csudálatosan szép.

Alexandra. Ez a ma esti csillagnézés elmarad.

Ági. Parancsára, Fenség.

Alexandra. Ma este búcsúestély van a kastélyban a trónörökös tiszteletére. Ő holnap elutazik.

Ági. Milyen kár.

Alexandra. A búcsúestélyen a környék előkelő hivatalos személyiségei is részt vesznek. Nem leszünk sokan. Én azt az óhajomat fejeztem ki, hogy mi önt erre a mai estélyre meghívjuk.

Ági _nagyot néz, aztán közelebb jön néhány lépéssel._

Alexandra. Ezért marad el a csillagvizsgálás.

Ági. Boldog vagyok Fenség, és ha valami fokozhatja ezt a boldogságot, úgy ez az, hogy Fenséged ajkairól hallhatom ezt a megtiszteltetést.

Alexandra. Remélem, nem fog unatkozni, bár valószínű, hogy kissé feszes lesz a dolog.

Ági. Fenségtek környezetében legszebb perceimet fogom tölteni.

Alexandra. Ha nagyon unná magát a főispánok és kegyelmes urak közt, keressen föl.

Ági. Ha megengedi, Fenség.

Alexandra. Legalább egyszer másról is hallhatom beszélni, mint a tőrvívás fogásairól. Mert eddig másról nem is beszélt velem.

Ági. Nem rajtam mult, Fenség.

Alexandra. A csillagokról fog nekem beszélni. A zöld csillagról és az arany csillagról.

Ági. Boldogan, Fenség.

_Szünet._

Alexandra. Érdekes… most félek öntől.

Ági. Miért, Fenség?

Alexandra. Olyan agresszív jelenség így, nekiöltözve, karddal a kezében.

Ági. A legtöbbször ilyennek méltóztatott látni… a vívóteremben.

Alexandra. Az más volt. Akkor az én kezemben is kard volt. Egészen különös. Védtelennek érzem így magamat.

Ági. Olyan rossz az impresszió?

Alexandra. Nem rossz.

Ági. Hanem?

Alexandra. Támadó.

Ági. Csudálatos, Fenség. Én úgy érzem, csupa védekezés vagyok most, ebben a percben.

Alexandra. Szóval… eljön, úgy-e?

Ági. Igen, Fenség

Alexandra. Nem sajnálja a zöld csillagot?

Ági. Nem, Fenség.

Alexandra. Tehát… kilenc órakor.

Ági. Köszönöm, Fenség.